MEGSZÓLALOK 

Nagy Vendel szellemében

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN
2023. 09. hó – tizenharmadik  évfolyam, kilencedik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012.  (1-tól a 6. számig)
 3.Évfolyam: 2013.  (1-től a 17. számig)
 4.Évfolyam: 2014.  (1-től a 24. számig)
 5.Évfolyam: 2015.  (1-től a 12. számig)
 6.Évfolyam: 2016.  (1-től a 12. számig)
 7.Évfolyam: 2017.  (1-től a 12. számig)
 8.Évfolyam: 2018.  (1-től a 12. számig)
 9.Évfolyam: 2019.  (1-től a 12. számig)
10.Évfolyam: 2020.  (1-től a 12. számig)
 11.Évfolyam: 2021.  (1-től a 12. számig) 
12.Évfolyam: 2022.  (1-től a 12. számig)
13. Évfolyam: szeptember
 *
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu
*
A  Magazin megtalálható a MEK és az EPA  oldalain az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:
https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0
*
Figyelem!
2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan tartalommal
de megújult külsővel amelynek a linkje:  http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
* 
Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.
A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542
A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
 *****************************
MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

*****************************************

 1. LECTORI SALUTEM!  ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK 

 

Oh, a szeptember…az szeptember. Észrevettétek, hogy ha szeptemberben a felhőtlen égre néztek, akkor gyönyörű mélykék az égbolt. Az őszi nap is kissé

laposabban kezd sütni. A sárguló leveleket a szél felkapja, és ha mindegy is volna valahol elejti…

A gazdálkodó emberek latolgatják a nehéz munkával megtermelt növényi kultúrák mennyiségét, minőségét. Főleg a család férfi tagjai serénykednek a

pincék körül. Az üresen kongó hordók  körül sokasodnak a teendők. 

Az időjárás kegyeiben bízva, az idén is megrendezik a több évtizedes hagyományokkal rendelkező Szekszárdi Szüreti Napok ünnepség sorozatot. Idén három naposra tervezték, ami a középkori vásárok színes forgatagára emlékezteti a helyi lakosokat és az ezrével idelátogató turistákat.

Az aratás lassan befejeződik, szemek a magtárakban. Az új búzából megőrölt  lisztből finom kenyér készül, és a frissen kisült  kalács illatával hívogatja a

terített asztal köré ülő családtagokat.

És igen. Véget értek a szabadságok, a munkahelyeken egymás szavába vágva próbálnak a kollégák egymást túllicitálva élménybeszámolót tartani.

A nyári felújítási és karbantartási munkák végeztével a nyáron üresen kongó tantermek megtelnek zsibongó diákokkal. Kezdődik a tanév.

*

Harminchét évet tanítottam egy műszaki szakközépiskolában. Kezdő tanárként mindig élmény volt új tanévet kezdenem. Sohasem bántam meg, hogy ezt az élethivatást választottam. Olyan tanáraim voltak akikre felnéztem, és amilyen mindig is szerettem volna lenni. Nyilván én sem  kedveltem közülük mindenkit.

A fizetés? Hát úgy tudom érzékeltetni, hogy a velem egyidős szakmunkások mindig többet kerestek mint én. Igaz ez még a rendszerváltás előtt volt.

Ezt a mostanában méltatlankodó kollégák szíves figyelmébe ajánlom. Tudom, sőt biztos vagyok benne, hogy ma is vannak szépszámmal elhivatott tanár-egyéniségek.

Viszont az erre a pályára tévedők inkább keressenek maguknak valamilyen jobban fizető munkát. Az én felfogásom szerint a tanári pálya igenis hivatás,

azt is mondhatnám, hogy egy életre szól! Ez a hivatás nem tűri meg a vándormadarakat. Nem csak adtam magamból, hanem még többet kaptam vissza a diákjaimtól, kollégáimtól. Ez az érzelmi visszaáramlás mind a mai napig tart!

Ez táplálja életfilozófiámat, reményeimet, vidámságomat!

Tehát fel a fejjel, és amennyire csak lehetséges: éljetek az utca napos oldalán!

A szerkesztő.

 *

 

FEHÉR GALAMB SZEMET KERES

 

SZEGZÁRDI NAGY VENDEL : ARATÁS UTÁN

 

Peregnek a búzaszemek

megadózunk Istennek,

a királynak ami jár,

s minden éhes embernek.

Megérett az élet

peregnek a búzaszemek

fehér galamb szaporán kapkodva

hordja el a magokat,

árva galamb ne hord el

a búzaszemeket,

miből süt a kis-angyalom kenyeret..

Kassa, Pozsony, Komárom meg Eperjes

elveszett az ősi hon, de keserves

kezdhetnéd a sorsodat

újra, meg újra,

bárhová állhatsz,

csak ne az útba.

szegény az eklézsia,

maga harangozik a pap,

amennyit adsz annyit kapsz.

köteled kordában tart.

kemény a lelked mint a dió,

még csalárdnak sem vagy jó.

eladod a lelkedet egy cink tálért

zörögsz mint a cintányér.

felül bevarrják a zsebedet,

alul a pénz kipereg.

hűvös nyárvégi szelek

kotorják a szemetet.

hírhedt gazemberek

rád fogják a fegyvert

Sobri, vagy Savanyú,

Rúzsa, és Vidróczki,

fel a kezeket.

Adok egy láncot a nyakadba,

ne higgyék, hogy senkié vagy.

makogva motyogod

legszebbik versedet.

fogad vacog, itt a zima

ez talán az utolsó ima.

azon gondolkozzál

ne vegyenek palira

lé tartja a szolgát

átok, szitok a gazdát

megtanultam mutatni alázatot

szívemből gyűlölni e gyalázatot..

s ha beverik a fejedet

teljes búcsút nyerek.

néha kifekszel mustrára

s megijed a férfi utoljára,

de mikor rémül meg elsőre?

ha először nem sikerül másodszorra,

s másodszor nem sikerül elsőre.

nem is lehet ő a bajtársad,

csak talán a pajktársad.

némi száraz kóró

tüzelőnek csak jó,

nehéz az  illata,

a kutya megcsúfolta.

árokparton aludni jó,

arra szalad el a ló,

azt kiáltja, ne hazudj...

felébreszt egy Pegazus.

Ősanyáim hajón csorogtak le a Dunával,

Passautól Tolnáig,

beszélhetnék földjük szavával  svábul,

de apám nyelvén mondom a magamét magyarul.

a galambot keresed?

nézz fel az égre

fent lebeg a szélben

guggolva repül az ég alatt,

elindult már feléd

a zöld olajággal,

odaveti eléd.

 

Ne spórolj a kegyelemmel,

az utolsó nadrágodon

már úgysem lesz zseb.

 

SZEKSZÁRD, 2021.  AUGUSZTUS  25.

*****************************************

   SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL 

 
  1. LECTORI SALUTEM!  ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK
  2. MESÉK VILÁGA
      Kelemen Györgyné Edit meséje: Petike és a köszönöm.
  3 .PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA – ÁRVAY MÁRIA SOROZATA
      Árvay Mária: Régi-új világ
  4. BÚCSÚVERSEK VENDIHEZ
       Kuchta Csilla, Ábrahámné Ági, Engel Csaba
  5. VERSRŐL VERSRE  - KORTÁRSAINKTÓL
      Szauer Gertrúd, Engel Csaba, Kálmán Ágnes, Bognár Papp Irén
  6. VALLOMÁSOK VERSBEN – VERSVALLOMÁSOK
      Lovag Nagy Cyntia vallomásai
  7. SOROZAT: NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN  (első rész))
  8. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné: : Rejtett találkozásaink Isten tervében II.
  9. EMLÉKEK LÍRÁBAN
      Kálmán Ágnes versei
10. ÉLETINTERJÚ: ASPERJÁN GYÖRGYEL
      Fogadj szívedbe (második rész)
11. VERSEK INNEN – ONNAN
      Szilágyi Anita, Engel Csaba, Krivák Móricz Judit,  Demeter Julianna

12. ÉLETTÖRTÉNETEIMBŐL
      Véghelyi József: Hazamegyünk
13. KORUNK NOVELLÁI…
      Márkus Katalin: Egyszer a borult ég is kiderül
14. KÁLMÁN ÁGNES: JÉGBE ZÁRT SZERELEM
      Részletek a regényből: Áldott otthon
15. ÉLETÜNK NOVELLÁI – SOROZAT
      Sas Erzsébet: Mindenkinek a maga keresztje
16. VÁLOGATÁS STEKLY ZSUZSA ALKOTÁSAIBÓL
17. CSOMOR HENRIETT : NINCS MEGNYUGVÁSOM
18. KÖZÉLETI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA
      A színházi varázs szerelmes rabságában
19. TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT
      Soponyai Mihály: Őszi felkészülés
20. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

*****************************************

 2.MESÉK VILÁGA 

 

Kelemen Györgyné Edit meséje: Petike és a köszönöm.
https://youtu.be/qFWkOie--hc
 
Felolvasó Csomos Lajos kedves színművész. 
Szeretettel Edit és Gyuri 

 

*****************************************

 3.  PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA 

 

 ÁRVAY MÁRIA SOROZATA 

 

Árvay Mária: Régi-új világ

 
(„Az élet napos oldala” – A Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületének Irodalmi pályázata kiírására készült - közönségdíjban részesült)
 
Érdekes beszélgetésbe hallgathatunk bele, amikor egy szombat délután, a 80-as évei elején járó nagymama a 11 év körüli unokájával cseveg, időnként perlekedik, dohog. Közben kéz a kézben sétálnak a parkban, ahol most is kellemes, friss és tiszta a levegő.
 
- Hogy telt a tegnap délutánod, kicsim?

Árvay Mária

- Isteni Gyros-t ettem, Nagyi!
- Nem értem. Most isteni volt, vagy rossz?
- Hogyhogy rossz?
- Valami olyasmit mondtál!
- Jaj, Nagyi! Ne bolondozz már! Nem rossz, a kaját hívják így, Gyros. Még nem ettél olyat?
- Fogalmam sincs. Mi az?
- Pitába …
- Na, álljunk csak meg! Elég a káromkodásból! Ha selypítesz, akkor is tudom, miben mesterkedsz!
- Ez nem az, amire gondolsz! Hadd fejezzem be!
Szóval, - Pitába töltött finomságok – forgó nyárson sütött husi, zöldségfélék, édes, vagy csípős öntet.
  - Ja, az a fura zsebes zsömleszerűség, amitől fülig maszatosak az emberek?
- Nem gond, Szilviát is vittem magammal!
- A barátnődet?
- Dehogyis! Papírkéztörlőt!
- Az én időmben szalvétának hívták! Nem adtak neki lánynevet! Meg bírtad enni?
- Mit, a szalvétát?
- Beszélsz már zöldeket! Azt a töltött, húsos, zöldséges, öntetes micsodát.
- Naná, mind a tíz ujjamat megnyaltam utána!
- Ugye nem?
- Ne szörnyülködj már, Nagyi. Más is ezt teszi! Egyébként anyu Renit is elhozta.
- A munkatársát?
- Nagyi, te nem jársz gyógyszertárba? Tudod, az emésztéskönnyítőt.
- A mi időnkben Bilagitnak hívták. Tényleg kézzel-lábbal eszik ezt a te Gyros-odat az emberek?
- Tálban is lehet kérni, de az nagyobb adag, és ott nincs Pita, csak sült krumpli.
Apu Emesét vitt, mert minden nagyon drága.
- Emesét? Kivel flörtöl már megint?
- Ne fárassz már, Nagyi! Ásványvizet vittünk, mert az italokért még többet kell fizetni, mint az ennivalóért.
- Na, megállj! Most én vizsgáztatlak! Tegnap voltam a barátnőmnél, és képzeld, fincsi ökörszemet sütött.
- Fúj! Ti ilyet ettetek?
- Ha tudnád, mi ez, most nem vágnál ilyen képet. Egyébként finom, túrós sütemény. Mivel mind a ketten édesszájúak vagyunk, még barátfülét is készített!
- Tiszta kannibálok vagytok!
- Azt csak hiszed! Te is szereted a szilvás lekváros derelyét, nem?
- Ja, hogy a barátfüle ezt jelenti?
- Ugye milyen rossz, ha az ember nem ismeri az elnevezéseket?
- Na, hallod?
- Amikor pedig papával elmentünk megünnepelni az 50. házassági évfordulónkat egy kellemes étterembe, desszertnek angyalbögyörőt kértem. Vicces, mi? Látom, még a könnyed is kicsordult.
- Ez is valami édesség, ugye?
- Mákos nudli, az egyik kedvencem. Na, elég már a sok lakmározásból. Inkább mesélj! Mi volt a suliban?
- Alex karót kapott.
- Minek az neki? Mit kezd vele?
- Mit nem értesz ezen? Karót írt be neki a tanár.
- Ja, vagy úgy, egyest?
- Azt hát.
- Miért?
- Mert nem készült, pedig mondta a tanár, hogy röpit fogunk írni.
- Ez már nekem kínai. Ti nem magyarul beszéltek az órákon?
- A röpi, az röpdolgozat, csak így egyszerűbb kimondani.
- Egyébként érdekes, amikor én gyerek voltam, az ötös volt az egyes, vagyis a legrosszabb jegy, az egyes pedig az ötös.
- Te jó ég, fordított világban éltetek! Gondolom, azért ti is puskáztatok?
- Nem igazán. Inkább csúzlival játszottunk.
- Nem úgy értem! Dolgozatírás előtt készítettetek kis papírra, vagy a tenyeretekbe, tudod, puskát? Nem tudom másképp mondani.
- Már értem, persze. Régen is megvolt ez a szokás, de tartottunk a nádpálcától, meg a körmöstől.
- Miért, mit csinált a tanár ilyenkor?
- Verésre használta, ha túl rosszak voltunk. A vonalzóval a körmünkre ütött, meg a tenyerünkre, a nádpálca még jobban fájt.
- Nahát, és még ti mondjátok, hogy mi milyen erőszakosak vagyunk!
- Valami érdekes történt még a suliban?
- Informatikaórán egérproblémák voltak.
- Gondolom, jól összerágtak mindent, mi?
- Jaj, Nagyi, nem olyan egér. A számítógépnél az egér. Nem működött pár gyereknél.
 
Egy darabig csendben sétálnak, nézelődnek. Egyszer csak a Nagyi bökdösni kezdi az unokáját:
- Mi az, Nagyi? Mi a baj?
- Nézd már, hogy néz ki, ott az a 40-es hölgy.
- Miért?
- A térdén a nadrágja tiszta lyuk. Talán én varrjam meg?
- Nem ő az egyedüli, aki így hordja, most ez a divat. Tudod, én is szeretnék egy ilyet, de, sajnos, anyám nem engedi. Majd, ha nagyobb leszek…
- Mi azokat a nadrágokat szerettük, aminek volt zsebe.
- Minek az?
- Minek, minek? Ruha zsepit tartani benne. Amikor még mi iskolások voltunk, köpenyt hordtunk. Most meg látni, ki a gazdag, ki a szegény, olyan sokféle a viselet.
- Az iskolatáskákon is látszik.
 
A sétálásba elfáradnak, leülnek egy kicsit a közeli padra. A gyerek, természetesen, rögtön előveszi az iPhone-t.
- Fura, hogy úgy simogatod azt a telefont. Gombjai sincsenek. Mit babrálod azt a mobilt? Most velem beszélgetsz, vagy a masinádat bújod?
- Attól, hogy nincsenek gombjai, remekül használható. Egyébként, megosztottak velem dolgokat a Facebookon, szeretném megnézni!
- Mi legfeljebb az ennivalót osztottuk meg egymással, vagy a kis pénzecskénket.
- Ne gúnyolódj, Nagyi. Azért, te is megtanulhatnád, ismerek idősebb néniket, akik kenik-vágják.
- Tudom, tudom. Egyszerű az oka. Nem érdekel. Ha valami pedig téged nem izgat, te sem csinálod.
- Az igaz. Képzeld, pár napja raktunk fel fényképeket a face-re a múltkori nyaralásunkról, és rengetegen lájkolták.
- Na, várj egy kicsit. Fényképeket a gépre rakni? Lájkolni? Most már semmit sem értek.
- Nehéz ezt elmagyarázni. Lényeg, hogy fel lehet tölteni fényképeket, ez sokaknak tetszik, amit jeleznek is.
- Istenem, de jó volt, amikor még régen körülültük az asztalt, és együtt lapozgathattuk a fényképalbumot. Akinek tetszett, az megmondta, élő szóban. Nem tartom helyesnek, hogy az emberek a magánéletükről mindenfélét megosztanak, ahogy ti mondjátok.
- Ez van. Na, fagyizunk még egyet, Nagyi?
- Értem a célzást, meghívlak. A Facebook akármilyen menő a ti szójárásotok szerint, azért fagyit mégsem ad.
- Rágógumit szeretnék, biztosan lesz.
- Most rágózni akarsz, vagy fagyizni?
- Ez is egy íz, Nagyi. Kóstold meg.
- Nekem bőven jó a hagyományos csokoládé.
 
Ahogy eszegetik a jóízű, hűs fagyit, mindketten két-két gombócot, a gyerek megszólal:
- Akárhogy is van, Nagyi, te tudod a világon a legfinomabb süteményeket sütni.
- Köszönöm, kincsem! Ezt nagyon jólesik hallani. Látod, én már sok mindenhez nem értek, amivel ti foglalkoztok, de azért még jó az öreg a háznál.
- Ezt most miért mondod?
- Mert így van. Még én is tudok neked/nektek valamivel kedveskedni.
- Naná. Szeretném mindezt még nagyon sokáig élvezni!
 
A fagyit eszegetve, békésen beszélgetve, indulnak haza.
 
Búcsúzóul, még hadd vegyem kicsit szárnyaim alá a nagymamát, Kedves Olvasó. Úgy tűnhet, hogy szegény semmit sem ért a körülötte lévő világ dolgaiból, pedig, elvileg több időt tölt a kis unokájával. A világunk azonban olyan gyors tempóban változik, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt követni tudja. Érdekes megfigyelni a generációs szakadékból adódó megmosolyogtató félreértéseket, az akkor és a most, a múlt és a jelen párhuzamait, átalakulásait. Vegyük ezeket észre, szórakozzunk együtt a humoros részeken, mindössze ennyit kívánok!

*****************************************

 4. BÚCSÚVERSEK VENDIHEZ 

 
Kuchta Csilla: HIÁNYZIK VALAKI

Hiányzik valaki, aki verseket írt,
hiányzik havi kedves üzenete is.

Szerkesztette a Megszólalok újságot.
ahol látássérült embereket várt ott.

Gondolatomban nem feledem szavait
szomorúságát verseiben írta ki,
Őrzőm Lila Madonna verses kötetét,
akkor mint a látó Venditől vettem rég.

Hősiesen viselte a betegségét,
nem panaszkodott, viselte nehézségét.
Bátorított a versírásra kedvesen,
kritikájával jobbította rendesen.

Verseim megjelentek a Megszólalok
elektronikus és internetes lapon.
Hiányzik ő, bölcsessége, segítsége.
Nyugodj békében mindörökre! – ezt kérem.
.
/Paks, 2023. 07. 08./

…………................…….

 

Ábrahámné Ági: Gyász.

Lassan a fojtó rémület
félelemmé fagyott
Felfalták saját fényüket
tömjénes nappalok

Halkan, komolyan mint a nagyok
megnyugodni csak szépen,
míg el nem fogynak a hajnalok
ezen a néma égen
 
Halált fogantat minden éj
szétfoszló életeddel.
Úgy mentél el, mint bíbor fény
mikor mélyül a reggel
 
Csendben, komolyan mint a nagyok
lehiggadni csak szépen
míg meg nem halnak a hajnalok
a föld-fekete égen
 
S lassan a fojtó rémület
félelemmé fagyott
s felfalták önnön fényüket
dermesztő nappalok
 
"...minden halottamnak , most Neked, Vendi...."

…………………

Engel Csaba: Őszinte részvétem.
 
Kialudt egy gyertya,
szívem napsugara,
amelynek lángja,
nem éget hiába.
 

Szorgos munkásságod
papír és tinta,
nyomában haladva
Követni foglak.
 
Viasz és könnycsepp
szívemben fényed,
szavaid éltet,
nyugodj békében.
 
Született egy csillag,
emléked és múltad,
benső ragyogása,
fényed szívből áradt.
 
Megszólalt az éjben,
fény volt a sötétben
lelki szerénységgel
szolgált erejével,
 
E.Csaba 2023.06.14

*****************************************

 5. VERSRŐL VERSRE  - KORTÁRSAINKTÓL 

 
Szauer Gertrúd:Bárcsak...
 
Bárcsak két kezedben,
Lehetne a kezem,

Bárcsak a válladra,
Hajthatnám le fejem.
Bár szemed csillaga,
Volna nékem lámpa,
Nem lenne a szívem,
Nélküled ily árva.
A tavasz és a hűs tél,
Minket együtt látna,
Puha esti csókod,
Lenne szemem zárja.
Hajnali mosolyod,
Csengő harmat lenne,
Veled minden szép nap,
Boldogságban lelne...

………………….

Engel Csaba: Most az ideje

 

Gyümölcsfák közt a hátsó kertben,

Egy  jeges pohár üdítő mellett,

Napozó ágyamban fekszem.

Szédítő a nap ereje!

 

Gyöngyözik a pohár külseje.

Cukorba mártott citromszelet,

S egy szívószál fél lábon áll,

Buborékokkal körbevéve.

 

Napszemüveget visel a nap

S mosolygós izzó arccal,

Sugarait vízbe mártja,

És annak tükrében kacsingat.

 

Meghajolt ágak közt hever,

Úgy tesz mint aki gyümölcsöt enne.

Én vízbe mártom forró testem,

Ellazulok s elmélkedek.

 

Hirtelen vízre száll egy madár,

Csattogtató  szárnyaival

Majd a medence szélére száll

Vidáman billegteti farkát.

 

Megszállt az ihlet, verset írnák,

Kölcsön kérném fényes tollát,

Hozzá fordultam és elröppent,

Versemet is magával vitte.

 

Írásom ha annyira tetszett,

Keressük meg és szárnyalj velem,

Azt mondják, hogy hosszú nyár lesz,

Most az ideje nyaralni kell!

 

E.Csaba 2023.07.13

 

……….............……..

 

Kálmán Ágnes: Vénülő idő

 

Ekevasát mélyen belevájta

Verejtékét hullatta nyomába

Homlokát néha megtörölte

Ott is szántott az idő redőibe

 

Tolta a vas nemesét sorjában

Darabka földjén széltébe, hosszába

Belefeledkezett bújába, gondjába

Zsíros földszelet, húsos forgásába

 

Früstök idejében tarisznyát bontott

Vászonba tekert szalonnát porcizott

Melléje vörösnek csípősét harapta

Falatjába jóízű étvágyát kavarta

 

Kézfejével bajusz morzsákat törölt

Végeztével két oldalán egyet pödört

Itókáját ásott kút, forrás vize adta

Mit hozott otthoni flaskájába húzva

 

A táj szélére a nap vöröse bukott

Ökreivel lassacskán haza ballagott

Végre megpihent a kemencepadkán

Hasában táncolt szalmának parazsán

 

Levesét kanalazta mélytányér öblébe

Bajuszát törölte kezének fejébe

Aztán előkészítette a holnapi magot

Mit mutattak csőről fejtett zsákok

 

Pipáját megtömte s, rápöffentett

Füstkarikák körbe tekeregtek

Nyugalmas estén elmélázott

Jó volt úgy, másra nem vágyott

 

 Eltette magát holnapra a nappal

Korán kellett kelni, míg nem jön a hajnal

Pirkadatban még sütött a Hold képe

Mikor kiért a szántóföld végére

 

Magasan járt a nap, le is bukott

Hazaindult útja ismerős tájon ballagott

Frissen sült kemence cipó várta

Szalonnát vágott jó karéjt hozzája

 

Nem gondolt az idő múlásával

Sem a nyikorgó csontjai mozgásával

Csak húzta a barázdát minden évbe

Úgy, ahogy a vénülő idő is képére.

 

…………..............…….

Bognár Papp Irén: Megérkezés
 
Finom, törékeny nyári délután,
nevet a rét friss zápor után,

üde az erdő, víg szellő kering.
Amott a búza tenger lágyan ring.
Aztán a csendből felsír egy madár.
Magad maradtál ezen a délután.
Valahol messze, túl ezer hegyen
hajózol az éggel ölelkző tengeren?
Mandulaligetek közt jársz talán?
Kútvödörre röppen a madár.
Könnyed bájával kinyílik a pipacs
Látod? Végül mindig magad maradsz...
Vagy mégsem? Visszatérsz? Tudom.
Erős és gyengéd öleléssel,
nyári lángolással ajkaidon...
Megérkezel egyszer, valamikor.
 

2023.07.12

*****************************************

 6. VALLOMÁSOK VERSBEN - VERSVALLOMÁSOK 

 
Lovag Nagy Cyntia: ÚJ ING
 
Láttalak az új ingedben, amit még
én vettem neked. Mosolygott rám
a szemed, finom tested elhaladt
mellettem, szívem verdesett rendesen.

Te vissza néztél s megálltál, bámultuk
egymást némán. Szerettelek volna
ölelni, érezni a tested melegét, pici
szíved minden dobbanását emelkedő
pulzusod rezgés számát. De szerettem
hozzád bújni! Forró tested érinteni, az
egész lényedet érzékelni. Látni, ahogy
rám mosolyogsz, élvezni ahogy
átölel karod. Kézen fogva sétálni a
Duna – parton, mint akkor....
Meg is tenném, odafutnék! De a
ridegség arcodon eltántorít!
Lejegelem hát akaratom, szeretetre
nyitott szívem most becsukom.
Már nem vagy az kit ismertem,
hová lett a nagy szerelem?
Belátom nagyot tévedtem, mikor
beléd szerettem, s évekig csak
tűrtem! Csakis én szerettem?
Hát nem!! Büszkén sarkon
fordulok s emelt fővel elvonulok!
Te bámulsz utánam némán,
lehet megbántad már, hogy
hűtlen voltál hozzám.
 

*

 Lovag Nagy Cyntia:Nincsen férfi

 

Szép dolog, ha a fülemüle dalol, bár meglehet, most

farsul szólt!

Félreérthette a dolgot,

s most összevissza

csiripel a kis álnok!!

Nincsen férfi, kiért szívem

dobogna, meg kell gondolni,

hisz az élet nem egy égig érő

lajtorja!!

Jól vagyok én egyedül,

testemen senki sem hegedül!!

Lelkem magányos húrja most csak befelé pendül.

Várat még magára a szerelem, de ígérem nem

kerülöm el, ha szembejön velem!!

 

N.C. jogvédett vers

 

*

Lovag Nagy Cyntia: Felhők

 

Felhők, felhők bárány felhők

kézen fogva futnak ,

ahogy az éveink is gyorsan elszaladnak.

Miért cipeli az öröm a bánatot a hátán?

Miért nem örülhet szívünk felhőtlenül

némán?

 

Miért sarjadzik aggódás

a szeretet nyomán?

Miért születünk, miért szenvedünk,

ha egyszer úgyis eltűnünk,

s nem marad más csak az emlékünk !

 

De én még itt vagyok, s nézlek...

szívem minden szeretetével ölellek

s érezlek...

Mintha milliónyi aprócska csillagocska

ragyogna szemeid íriszébe,

mely különleges fényt

tükröz a tekintetedbe …

 

Te megérzed lelkem zűrzavarát,

ahogy néznek téged szemeim

a könnyfátyolon át...

Arcomról lecsorgó könnycseppet

felfogja forró szád,

Így szeress, szoríts magadhoz

s már nem is fáj annyira az elmúlás....

*****************************************

 7. SOROZAT: NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

 (ELSŐ RÉSZ) 

 
Kedves olvasóink! Szeretnénk a közelmúltban eltávozott alapító- író,  költő barátunk tiszteletére egy róla szóló sorozatot indítani! Nem időrendi, hanem véletlenszerűen kiválasztott alkotásokkal, jelzendő a széleskörű tájékozottságát és élettapasztalatát.
 

ELRÚGOK EGY HANTOT UTAMBÓL...

 
Szegzádi Nagy Vendel: IMA BETEGSÉGEMBEN...
 
Hallgass meg, Uram...
Elrúgok egy hantot,
Hogy messzire guruljon
Rögös utamból...
Leteszem a lantot,

Hogy más is dalolhasson.
Elrúgtam egy hantot,
Hogy még ne takarjon,
Megvívtam a harcot,
Szedtem a sok sarcot,
Várom, hogy életemre
Fentről rábólintson
Értőn valaki,
S hogy az Isten
Magához intsen,
S felszólítson
Szolgálatára...
Én teljesítem
Alázattal
Ámen Domine,
Úgy legyen, Uram.
 
Megjegyzés: 2014. szept. 17.
 

*

Szegzárdi Nagy Vendel: ÁRVASÁGRA JUTVA

 

Milyen szép nagy,

Kerek ez a világ.

Tarka udvarokon,

Néma sírkertekben,

Nyílik a sok virág.

Reggel kitárul a horizont,

Lassan körbeér a pont.

Estére mindig bezárul a kör.

A Nap és a Hold is

Sötéten tündököl.

Nem látom hol van,

De tudom, hogy ott van.

Ahol lenni szokott.

S keringnek körülöttük

Ragyogó csillagok.

Sok-sok dolog,

Mégiscsak megváltozott.

Annyi ember volt,

Aki elbúcsúzott

Még több az,

Aki csak elhagyott.

Többekről tudom,

Hogy hol lelem meg,

Sokakat Rúzsamájban,

Egy kriptában

Másokról azt gondolom,

Régen elfeledtek,

Szívükből kitöröltek,

Élve eltemettek.

A számvetést én is

Lassan abbahagyom,

Mióta tudom

A Nap énreám már

Halványabban ragyog.

A dolgokat csinálhatja bárki,

De megszületni,

Élni, és

Meghalni helyettem

Nem tud akárki.

 

2012. szept. 7.

 

*

Szegzárdi Nagy Vendel: Arató

 

Az asszony kivitte délben

Urának a meleg étket.

Pendült a kasza,

S hűs enyhely után nézett.

Miután túl volt az ebéden,

A gatya korcát oldozta serényen,

Füstölgött magában ekképpen:

"Milyen ember az,

Akinek bicskája és

Szeretője nincsen?"

*****************************************

 8. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

Véghelyi Péterné:  Rejtett találkozásaink Isten tervében (II.)

Tikkasztó hőség nyomta el a lélekzetünket a sűrűsödő embertömegben: összezsugorodott a vonat kocsija. Az ülések mellett először kígyózó sorokban masíroztak helyet keresve a zajos, bandába verődött illatos, szépen felöltözött fiatalok. Balatonmárián kinéztem az ablakon, beszélgetőpartnerem már leszálláshoz készült, búcsúzó szavaira csak fél füllel figyeltem, mert a fiatal gyerekek láttán összeszorult a szívem. Egy fiún megállt a tekintetem, s szívem zakatolása majd szétrobbantotta a fülemet; mintha a fiamat láttam volna, de nem, ez a fiú sokkal fiatalabb, még szinte gyerek, ám tekintete az alkoholtól már zavaros.
Innentől kezdve minden fiatalt a saját gyerekemnek tekintve néztem a hömpölygő, izgatott embertömeget. Utastársam leszállt, ekkor a csillogó víztükörre meredtem, a mellettem álló gyerekek megtörték a fényes képet, s játszott félig meztelen testükön a napsugár, mely leszállni készült a nagy víz mögé, magával rántani a világosságot, és a szórakozni igyekvő embereket. Láttam magam előtt a közelgő sötétet, ahol a semmibe csillangózó gyerekek már az orrukig sem látnak, hiszen némelyiket úgy körbelengi az alkoholgőz, hogy illatosra készített testüket csatakos, láthatatlan mázzal vonta be, melyre mint csirizre ragadni kezdett a lesben álló bűn. Céltudatosan mentek, mint akik tudták, hogy merre van a járás, mintha valaki vezetné őket, akit követnek. Semerre sem néztek, csak hangos, oly-kor ormótlan beszédük, röhögésük valami suta, alakját nem mutató, mondatokba nem nyúló sikamlós hangsorként hallatszott. Láttam őket lelkemben néhány órával később a zajos tóparton, ahol bólogatva, révedve ütögetik majd a dallam ritmusát, s láttam kibomló sziromhoz hasonlatos 

arcukat, melyre ráfagyasztja a mosolyt a gonosz.

Véghelyi Péterné

*

Egyedül ültem a négyes ülésen, és elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy odaüljön körém egy ilyen banda. Nem is merte megkérdezni senki sem, hogy leülhetne-e mellém. A kocsi ajtaja 

előtti beugróban ideges cincogásra lettem figyelmes, mintha egerek sürrögtek volna az oldalsó kis részben. Felálltam, s kinéztem, mi 

lehet a zaj forrása. Ikerlányok vetkeztek éppen, alsóneműben, izgatottan cserélték ruhájukat, meztelen testüket aztán felöltözve

 sem takarta sok minden.
– Lányok, mit csinálnak itt? – néztem rájuk elképedve. Mint két szép tojás, olyan egyformák voltak, szépek, fiatalok, de tekintetük nem a fiatalságtól csillogott.
– Maga ivott már – néztem az egyikre, aki a lecserélt ruháját gyömöszölte apró hátizsákjába.
– Egy sört ittam – válaszolt szemlesütve, de tekintetét nem a szemérem sütötte le, hanem engem akart a látóköréből eltávolítani. A másik lány tekintete tiszta volt, hozzá fordultam.
– Üljenek ide mellém, ne sunnyogjanak itt a sarokban, közben beszélgethetünk, hová mennek – hívtam őket az üres ülésekre mutatva.
– Mindjárt megyünk – válaszolta a lány, de percek múltával is a beugróban viháncoltak.
A következő állomáson újra sorban tekergő fiútömeg kígyózott végig a kocsin, akik ízléstelen, közönséges beszólásokkal illették a sarokban szorongó félmeztelen lányokat.
– Menjenek arrébb – szóltam rájuk – a lányok velem vannak. – Majd kiléptem hozzájuk.
– Látják, most mindenki prédának tekinti magukat, mondtam, hogy jöjjenek ide. Ezt teszi az alkohol, felszippantja a szemérmet, s védtelenné teszi magukat.
Értetlenül hallgatták papolásomat, de én olyanformán ráncoltam össze a szemeimet, hogy megijedtek, s némán hallgatták erős szavaimat, amiben ott ágaskodott már a keserűség, és a tehetetlenség. Nem tudtam mit tenni, nem akartak odajönni, és nem akarták meghallani, amit mondani akartam, de nem is tudom, hogy mit akartam nekik mondani, csak azt éreztem, hogy meg kell őket védenem… saját maguktól, attól a lefegyverzett éntől, akit elszakított az értelmetlenség saját magától.
Elveszítették a lelki érzékenységüket, és én csak beszéltem hozzájuk, de ők nem voltak jelen, ők valahol máshol voltak, a lelkük kapuját hiába vertem, lezárta valami erő. De hát a lélek mozgat mindent, a test most ennyire lefoglalja, hogy nagyszerű tehetségeit nem éri el az akarat? Hiszen a vérünk áramlását is a lélek akarata irányítja. Elkomorodva, egész közel hajolva hozzájuk, keserű szavakat lehelt ki belőlem az elgyengülő lélek.
– Nem tudom megmenteni magukat, ha maguk ezt nem akarják…
Elkeseredetten leültem, s hamarosan újabb beszélgetőpartnerem akadt, egy asszony huppant le velem szembe, s tekintetét hasonló izgatottsággal hordozta körbe a fedélzet hangos matrózain.
– Jaj, most van a fesztivál, édes Istenem, hát oda özönlenek ezek a gyerekek, majd fellöktek a felszállásnál is.
Nagyon közel kellett hajolnom hozzá, hogy értsük is egymás szavát, mellettünk egy fiatal fiú hangos előadást tartott, nehéz volt túlkiabálni. Miután a hangfoszlányokat már végképp nem tudtam összerakni, kedvesen felé fordultam.
– Fiatalember, egy kissé halkabban, ha lehet, egymás szavát nem értjük.
A fiú pelyhedző szakállú, okos tekintetével rám nézett döbbenten, nem értette, hogy mi a baj a hangerejével. Gyorsan hozzátettem
– Nem a baritonja bánt, az csodálatosan zeng, el tudom képzelni, hogyan tud énekelni – mondtam neki lelkendezve, s ezzel társasága beszélgetése megakadt, minden szem ránk szegeződött. Mosolyogva, lelkendezve folytattam, nem zavartattam magamat a beálló csendtől.
– No, maga nem tudja mi az a bariton? – nevettem el magamat. – Az a legselymesebb, legkellemesebb, fülnek édes férfihang tónusa, amilyen magának is van. Ha gyerekeknek kellene a rádióban meséket felolvasni, én magát kérném fel a mesélésre.
A fiú elmosolyodott, tiszta tekintettel nézett rám, a társasága előtt nem szégyellte kimondani.
– Van egy kis öcsém, neki szoktam mesélni.
A szavak a negyed perces kimondásban el is szálltak, figyelme újra az előadásán volt, de tekintete még ott maradt.
– Igen, most láttam a lelkedet, és meg is szólítottam, te tudd, hogy ki vagy, és azt a tudottat, ami talán csak sejtett volt, vésd a lelkedbe, és ne feledd el! – mondtam hangtalanul a fiúnak.
 
Kis kalapja alól néha még odasandított, de halkabban mesélte tovább a történetét, s én is az asszony felé fordultam. Lelkemben hallottam a tekintetváltásban kimondott szavak visszhangját, amik nem szálltak el a hangokkal, mert azt valaki más mondta ki, ezért szólhatott kimondás nélkül is ugyanúgy mindkettőnk lelkében. Ez a belső szó aztán képpé lett, s láttam a fiút, amint kis öccse ágyánál féloldalvást fekszik, fejét könyökére támasztva olvassa a mesét az öccsének, aki kis barna bajuszkáját huzigálja, s néz álmélkodva nagy bátyjára, s ő is olyan akar lenni, mint ő. Bizonyosan láttam, amint fegyelmezi óvón, szavaival, testével a baj elé megy, s okítja, tanítja a gyermeket. Megszólításainknak a lélek mélyét kell elérnie, azok a valódi közlések, amik szavakban nem mondatnak ki. A fiú mögött a csillogó Balatonon ringatózó hajók úgy barnállottak, mint az apró dióhéjak.
Az asszony sok gyerektörténetet mesélt, árva gyerekek mellett dolgozik, és minden történetében a szeretetre éhes gyerekek sorsrengető bajait ecsetelte. Elvesznek, mert megcsalatnak, becsapatnak, mert tartozni akarnak valakihez, valahová, gyakran el is szöknek. Valahogy felmentetnek azok, akinek sanyarú gyermekkoruk van, mi ítészként enyhítő kórismét fogalmazunk meg, de végül csak elbocsájtjuk őket egy félig kész kórlappal, amit vihetnek aztán magukkal a következő helyre, ahol ismét ugyanaz történik, ahol megcsalatnak, meg is raboltatnak talán, de lelküket nem szólítja meg senki. Aztán jönnek a pszichológusok, a délibábos, ideig-óráig tartó vigaszok, és soha senki nem mondja meg neki, hogy létezik a lelkedben egy olyan mindörökké, ami nem múlik el, ami nem változtat a körülményeiden, de változtat benned valami mást, és megismertet téged saját magaddal, aki akkor is vagy, ha nem családban élsz, s mégsem vagy megfosztott.
Csodálattal adózom azoknak az embereknek, akik állami gondozott gyerekekkel mernek dolgozni, és akiknek így csillog a tekintetük, amikor róluk beszélnek, mint ennek az asszonynak. Szavai mögött azonban mégis reménytelenség lappang, mely alattomosan a mondatok végére meglopja tekintetéből ezt a fényt. Néha olyan érzésem volt, hogy amit kimondott, azt magának mondta, választ sem várt tőlem a beszélgetésben. Mégis csodálom őt, mert én nem tudnám ezt csinálni, mert én úgy szeretném ezeket a gyerekeket, hogy attól minden nap megcsalatkoznának, mert nem vihetném őket magammal, és én nem tudnék csak keretek között szeretni; ideigóráig, csak örökké. Fénytelen tekintetében ott rezgett az árnyék, s miközben beszéltem, kétkedve hallgatott, mondtam, hogy küldjön hozzám gyerekeket, akik bajban vannak; hitte is, meg nem is, hogy komolyan hangzottak el ajkamon a szavak, mert a lelkemből jöttek.
A tömeg mérete közben szorongatóvá lett, s kiáltott mellettünk a két üres hely, ám senki nem mondta, hogy leülne. Amikor felnéztem, két fiatal leányt pillantottam meg, éppen előttünk álltak, halkan beszélgettek. A szőke hajú lányra néztem, s megszólítottam.
– A buliba mennek? – Nagy, okos kék szemeivel rám nézett, és mosolyogva válaszolt.
– Igen, Zamárdiba, a barátnőmmel – mutatott a kissé szomorkás tekintetű, barna lányra.
Intettem, hogy üljenek le. Beszélgetőtársam beljebb ült, így az egyik lány mellettem foglalt helyet. Józanok voltak, és értelmesek. Érezni lehetett közöttük a lelki összhangot, más volt a levegő, beszélgetésük mint a szívcsere, vagy titokcsere, akkor sem értettem volna, hogy mit beszélnek, ha egészen közel dugtam volna hozzájuk a fülemet. Vivien keskeny arcát sötétszőke haj keretezte, melyet tarkóján copfba kötött, s arcából nagy, kék szemei úgy ragyogtak elő a finom művű rózsaszín csillámló kontúrvonal alól, mint a felkelő nap. Renáta, aki mellém huppant le, ferde vágású kis barna szemeivel okosan figyelt, s hosszú vékony arcát mint vékony, egyenes függöny keretezte kibontott barna haja. Arcán zöld félhold mintája csillogott. Nap és Hold, elválaszthatatlanok.
Beszélgetést kezdtem velük, s nyitottak voltak, a buliról kérdeztem őket, s készségesen válaszoltak. Jó lesz a műsor, és a hangulat, de leginkább az, hogy együtt mennek, ők nagyon szoros barátságot ápolnak. Húszévesek barátsága valóban komoly dolog, akkor azt gondolja az ember, hogy mindörökké megmarad a barátság. Eszembe jutottak régi barátságaim, a húszéves kori barátságaimból már nincsen semmi. Talán nem is örülnék neki, ha akkori énem tanúja szembesítene egykori önmagammal. Valódi barátságaim a megfosztottságokban, a szakadékokban köttettek, és Istenben gyökereznek. Húsz évesen még nem értettem, hogy kellenek ilyen gyökerek. Vonatokra szálltam, hogy elvigyenek oda, ahol történik valami,
és űzött, hajtott valami vad erő, hogy menjek, el, valójában magamtól. Már akkor is sejtettem, hogy ilyen leszek, de menekültem előle, a csend veszélye volt a vele való találkozás lehetősége, ezért én is a zajba, a mozgásba robogtam. Aztán jöttek hangok, amiket idegen, ismeretlen emberek mondtak a lelkemre, melyeket akkor nem értettem, de bennem szóltak mélyen, ám belső érzékeimet becsuktam előtte, s kifele figyeltem. Kimondatlanul is dolgoztak bennem e szavak, s idővel mégis értelmet nyertek.
Erre gondolva ismét kihajoltam a beugró oltalmában meghúzódó ikerlányokhoz, akik ismét incidensbe kerültek valakivel. Két férfit küldtem el mellőlük erélyesen, s ismét figyelmeztettem őket, ám tekintetem elől vad vágtába kezdtek, szinte elmenekültek, el a kocsiból is. Előlem futottak, de mégis maguk elől. Csalódottan leroskadtam a helyemre. Az asszony felém fordult, és megkérdezte.
– Hány lélekre van gondja?
– Mindegyikre, az összesre – válaszoltam, s a két megmenthetőre irányoztam lelkem minden tehetségét. Már nem emlékszem pontosan, hogy beszédvezérünkké hogyan emelkedett az értelem, de elhangzott a kérdés:
– Mi az élet értelme? Gondolkoztak már ezen?
Döbbent, bénító csend, a barna lány hangosan ismételte:
– Mi az élet értelme? – tétova hallgatásukat megtörve újabb kérdéssel segítettem.
– Kérdezte ezt már valaki magától? Beszélt már erről bárkivel is?
A lány a barna függönyt félrevonta arca elől, s mélyen ülő szemeiben tekintete olyan volt, mintha mély kútba néztem volna.
– Nem, még soha. Hát, a család… igen… egyértelmű… a család.
– Van saját családja? – provokáltam egy kicsit, hiszen csak húsz éves.
– Ja, úgy saját, az nincs, nem is akarok – jelentette ki, s az előre törő szavakban lemondó üresség kongott.
– Nem akar családot? Akkor mi lesz az értelme az életének, ha a szülei már nem élnek. Tudja, olyan az értelem, ami végig kitart. Húsz évesen, és nyolcvan évesen is értelem. Hm?
– Ebben a rohadt társadalomban?!? – lökte ki magából durván a szavakat, mint aki végre kiköpi a torkán akadt megakadt szálkát.
Válasza szíven ütött, lüktetni kezdett bennem az a titkos időmérő, ami akkor lép működésbe, ha tudom, hogy hamarosan le kell szállnom, s nem lesz időm a reményt kimondani, s itt ekkora a baj. Gyorsan döntöttem, itt nincs idő bevezető katekizmust adni, itt nem lehet finomkodni, itt üvöltenem kell a lélek ajtaja előtt, dörömbölni…
– Most rohadtnak tűnik, de meg lehet jobbítani, de lelki feltámadás kell, és akkor változnak a dolgok. Ha maga a családjával változtat, lesz, aki segítsen – szinte suttogtam a jelentőségteljes szavakat, nehogy a körülöttünk ólákodó gonosz kihallgassa, s meglopja a fiatal reményét. Frissen kihajtott szárba könnyen belekap a szél, s eltöri, ha még nem elég erős.
– Ki akarja ezt a rohadt társadalmat megjavítani? – a szálka kiköpését most a hal eltolása követte, undorral a hangjában mondta már.
– Én – válaszoltam.
– Maga, egyedül?
– Nem vagyok egyedül... és én megígérem magának, hogy ha valaha segítségre lesz szüksége, és engem megkeres, segíteni fogok – mondtam, és egy névjegykártyát ejtettem a kezébe. Felnézett, a kártyát elvette, s hallgatott. Most nem volt szó ami az ajkán elhangzott volna, s amibe én belekapaszkodhatnék. Ilyenkor a szó hiányában fel szoktuk adni a beszélgetéseket. Most a Lélek lajtorjáját engedtem e mély kútba, s magam leereszkedtem.
– Maga nagyon érzékeny lélek, ez a világ ma felületes, és mindenbe belekap, mint a hirtelen támadt nyári szél, ami mindent visz. A maga kincsei azonban mélyen vannak, biztonságban, oda nem ér el ez a szélvész. A rohadás alatt pedig sok minden szárba szökkenhet. Gondoljon csak az avart átszakító, rohadásból szökkenő hóvirágra. Ami, ha kibújt, akkor a hó sem árthat neki, tündököl, és ez mindig a tavasz első jele, a remény jele. Tudom, hogy a rohadt társadalom nem a maguk hibája, hiszen azt mi csináljuk, de meg akarjuk jobbítani, elhiszi ezt?
Szemébe néztem, s ő szégyenlősen mosolygott, nem válaszolt. A szőke barátnő feszülten figyelt, s az állomás, a végállomás vészesen közeledett
 
– Siófokon – folytattam – van egy imádkozó csoport, akik engesztelnek a bűnökért, a bűnösökért, és imádkoznak a fiatalokért, magukért. Nem a maguk hibája az, ha nem tudnak hova illeszkedni, azért mi vagyunk a felelősek, én magam is. Tudja, ha nekem csak a család lett volna az egyetlen értelem az életemben, hát, csúfos kudarcot vallanék, és most értelem nélküli létemet senki nem tudná megokolni. Én… elrontottam, és ez nagyon fáj… ezt nem lehet jóvá tenni, csak ezekkel a sebekkel mások életét megsegíteni. Nekem is sokáig tartott, amíg ezt megértettem, és hogy nem a társadalmat, meg másokat kell hibáztatnom, hiszen minden döntésem az én választásom. Vannak, s lesznek rossz döntéseink, amikért vállalnunk kell a felelősséget. Vannak dolgok, amiket megbántam, amit ma nem úgy csinálnék, de észrevettem, hogy ha másokkal őszintén beszélgetek ezekről, akkor segíthetek, és talán még idejében. Amikor visszagondolok eddigi életem történéseire, mindig másnak látom magam, ám e látások mögött van egy állandó, változatlan én, akit nem érintettek a változások, akár jók, akár rosszak vagyunk. És én ezt az ént már megismertem, és megértettem, hogy ez az én nem cserélődött le, nem változott, ez az én ült az oviban a mászókán, ez az én nézett büszkén szembe húsz évesen a világgal, amit meg akart változtatni, majd ez az én ezekben a változtatási szándékaiban sorra szenvedte el a pofonokat, a csalódásokat, és ez az én továbbra is változtatni akar. Ebben értettem meg, hogy a változtatási szándékom mögött áll valaki, aki miatt változtatni akarunk, és én ezt a valakit magamban ismertem meg, de ez nem én vagyok. De ez a valaki tud rólam olyat, amit én sem tudok magamról, de belém rakta ezt a sejtést, és én sejtem, hogy milyen vagyok, milyen lehetek. Magukkal élmény volt találkozni, mert van remény, hogy ez a rohadó világ hóvirágokat ont majd.
A szőke hajú lány szólalt meg először.
– Ha igazi barátságok adódnak, akkor segíthetünk a másiknak ezt az ént megtalálni, ugye?
– Azt hiszem, hogy igen, de ehhez őszinte szó kell, ami sokszor nem kimondható, csak belül, a lélekben lehet hallani, de ez benne van egy tekintetben, ezek a később összeálló kis részletek megértései. Valójában ez maga az értelem, amit mi nem tudnánk egyedül összerakni, amikor valami eszünkbe ötlik, vagy leesik a tantusz, vagy… – kerestem a jó hasonlatokat. A szőke lány kisegített.
– Valaki besegít? – csak félve kérdezte.
– Valahogy úgy, de akkor jó az egész, ha megértjük azt, hogy ki az, aki besegített itt bent, a lélekben. Szóval, ilyen mélyre kell menni – fejeztem be a nehéz gondolatot.
Választ a megértésről szavakban nem kaptam. Vagy mégis? A szőke lány felugrott, s sután búcsúzni kezdett.
– Ez nagyon emlékezetes beszélgetés marad, ezen komolyan el kell gondolkodnunk, de nagyon köszönjük ezt a beszélgetést, nagyon sokat jelentett nekünk. Kapkodva indultak, a mellettünk ülő asszony szó nélkül hallgatta a beszélgetést, s Siófok határában szólalt csak meg, a vonat elcsendesedőben volt már.
– Akkor két lelket mentett? – féloldalt sandított rám, mondata kissé cinikusan hangzott, de én elsiklottam felette.
– Nem, Isten nagy játékos, a tét, amit leteszünk, még nem jelent semmit. Most forog a kerék, és mindegy, hogy melyik számnál áll meg, mert a két lélek mozgásban van, s mire mi hazaérünk, már 22 is lehet. De ha Ön is leteszi a tétet, és elviszi a gyerekeinek, akkor megbecsülhetetlen.
A táskámat a baritonos fiú elvette, bár sietett, hömpölygött az állomáson a tömeg. Az asszony elsietett, nem akart velem a peronon sétálni. A táskámat nyújtó fiúra néztem, majd a távozó asszonyra, akinek szemében ott volt a riadalom, csak nehogy újra megszólítsam, csak nehogy megérintse valamelyik szavam, ami nem az enyém. Csak gondolatban kiálthattam utána, a baritonos fiú elsiető alakjára tekintve.
– Vagy 23.
Már vártak az állomáson, a sétányon zsibongó fejjel szédültem bele a viszontlátás örömébe, és lelkemben zakatoltak az arcok, emlékek, szavak, találkozások. Most csak arccal fordultam a templom irányába, és a szökőkútnál várakozva mély hálával gondoltam az engesztelő csoportra, akik segítenek megmenteni ezt a rohadt társadalmat, hogy a fiatalok ne a rohadásba zuhanjanak, hanem lepjen el mindent a szárba szökkenő hóvirágtenger. A vonatmissziómra lelkemben most mondtam véglegesen igent.
 
V.P-né

*****************************************

 9. EMLÉKEK LÍRÁBAN  

 - KÁLMÁN ÁGNES VERSEI - 

 
Kálmán Ágnes: Fátyolos ég
 

Keskeny ég aljára ült a homály,
Nem látni a napot fellegekbe jár
Borongós a pitymallati csend,
Fátyolos szemből könnyűm ered

Hej, ha még egyszer szeretnél igazán,

Mosolyra fakasztanád könnyemet

Felszárítaná mosolyod tavasza,
Lelkemből a bánat elillanna már

Nézem a fátyolos égi homályt,
Hol belőle a nap ki-ki kandikál,
Mintha bújócskázna velem,
Mint szívemen az édesítő érzés

Még emlékszem arra a tavaszi napra,
Mikor életem csendes vizébe léptél
Még nem ismertelek, de álmomban,
Angyal voltál, szerelemmel öleltél

Egy év múlva találkoztunk először,
A szerelem, óh, mily sok vihart állt
De te gyávaságba menekültél,
Nem merted az érzést szívedbe engedni

Szerettem volna boldogságot veled,
Amit csak egyszer ad az Isten,
De hiába akartam én,
Ha veled nem jött jövő üzenet

Magányosan maradtam, teltek az évek,
Hét esztendő ment el szótlanul,
De a szerelem még mindig szívemben dobol,
Utolsó dobbanással magammal viszem.

 2023. 07. 25.
Minden jog fenntartva!

 *

Kálmán Ágnes: Árván maradtam

 

Olyan vagyok, mint árva madár,

Ki búslakodni faágára száll,

Ki párját keresi szüntelen,

S, szívében ezer tört döf a félelem

Sírva, jajongva párját keresi,

Nincs e nap alatt boldogsága neki,

Mert, akit szeretett már messze jár,

Eldobta boldogságát, nem szerette igazán

Olyan vagyok, mint árva madár,

Kinek szíve örökös gyászban áll

Kinek kitépték fényes tollait,

Megfosztották ékes kincseit

Hát hol a boldogság? Egyre kérdezem,

Hát ezen a földön már nem jár nekem?

Nincs a földön egy hű szerető szív?

Ki csak értem dobban, s szeretni kész

Olyan vagyok, mint árva madár,

Ki fájó szívvel, búslakodva jár

Kinek elrabolták boldogságát

Kinek a halál is jobb lenne már

Reményvesztetten, elhalkult a dalom,

Csak a fájdalom szánt széles utamon

Pedig lelkem örömre vágyik,

Hű szerető szívemmel, ölelni még.

 

2023. 07.25.

Minden jog fenntartva!

 

*

Kálmán Ágnes: Kemencepadkán

 

Emlékek suhannak át a lelkemen,

Pici parányok, mind történelem

Gyerekkorom igéző fénytöredékei,

Jó is volt azt, mind-mind megélni

Kacagó, pipapöfékelő hajnalhasadások,

Pitymallatba vegyülő madár trillázások

Csendbe feküdt a nyugalom fénye,

Nyugalom volt, csend és béke

Nem rohantak a napok csak haladtak,

Este összegyűlve az emberek mulattak

Olvastak, csodás regéket, mondákat,

Meséltek jóízű velük történt mulatságokat

Gyermekkérdésekre bölcs választ adtak,

Röviden csak egyszavakkal válaszoltak

Mégis benne volt az egész világ,

Így adták át az öregek a tanítói fámát

Cseppnyi ember voltam én még akkor,

Szemem fénye ott nyílt ki és akkor

Lelkem itta a regék mesés világát,

E bölcs szavakat befogadva járta útját

Eltelt bizony eltelt azóta megannyi év,

Mégis a szívemben őrzöm, sok régi emlékét

Úgy simogatja még most a lelkem bugyrait,

S, jó hogy hátrahagyhatom nektek emlékeit.

 

2023. 07. 17.

Minden jog fenntartva!

*****************************************

 10. ÉLETINTERJÚ: ASPERJÁN GYÖRGYEL 

     

 Fogadj szívedbe (második rész) 

 

 Riporter: Gerencsér hajnalka

ASPERJÁN GYÖRGY: Parafrázis
 
       Ki szülő, szinte mind
       csalódik végül abban,
       ki először legyint,
       majd egyre hangosabban
ejt ki elutasító véleményt,

megcsúfolva felnőtté ért reményt.
       Csak az fáj, ki szeret,
       még véletlen se vádol,
       és ölel gyereket,
       legyen az bármi távol.
Számára szeretni nem áldozat,
nem úgy ad, hogy elharap átkokat.
       Az álmok üresen
       és szégyenné fakultan
       csapkodnak vesztesen,
       lélek kútjába hulltan.
Takargatja rejtve, mit mindez ér,
a titok saját bánatán megél.
       Ki magzatot viselt,
       ki az örömre nemzett,
       sorsnak adott hitelt,
       felnevelt élni kedvet.
A csalódásban lejátszott perek
visszatekert gyötrő filmje pereg.
        Látszik, nincs kegyelem,
        csak ítélet gubanca,
        bocsánat sem terem
        a pudvásult gubacsra.
Marad az értetlen gyűlölködés,
mit belátna, s képtelen rá az ész.
( A rímjátékban rejtett fájdalom
  Múltidéző gőgicsét hallgatom)
 
- A Megőrült kuvasz és más történetek című dedikált önéletrajzi könyvedet pár éve olvastam, nagyon megérintett a tartalma ... a lélek mélységét bemutató sorok. Személyesen átélt érzéseidet, gondolataidat osztottad meg velünk, ezáltal tükrözve azt, min megy keresztül a – szeretetet és gondoskodást nélkülöző családban élő - gyermek. Mennyire hiányzik számára az otthon melege és az érintés.
Mesélj egy kicsit a gyermekkorodról!
 
"Lelencesnek lenni annyit jelent, hogy idegennek, kitagadottnak, árvának, hontalannak, és zsákutcába születettnek. Jelenleg is 25 ezer állami gondozott van, és még több olyan gyerek, akinek az élethelyzete még szomorúbb és elkeserítőbb, mint egy lelencesé... Egy vidéken élő gyerek talán annyiban szerencsésebb, mint a városban tengődő, hogy az állatokban sorstársat és barátot találhat. Sok olyan történetet megírtam, amelynek a hőse egy kutya, macska vagy ló volt, s aki a társ rangjára emelkedett az életemben. De az élet szűkössége között élő emberek között is sok olyannal találkoztam, aki szeretett, akit viszont szerettem, s aki a jóságával és megértő türelmével eligazított, irányt adott életemnek."
 
„A családban én voltam a legkisebb. Utánam már más állami gondozott nem jött. Így aztán, mint csacsogó, eleven eszű, kedveskedő kisgyerek, melegséggel töltöttem el a felnőttek szívét. Gyorsan rájöttem, hogy a helyzetem bizonyos előjogokkal jár. A köröttem élők megszoktak, hozzájuk nőttem, s nem a lelencet látták bennem, hanem a simulékony, kedvüket kereső, hízelkedő kisgyereket. Ilonától tudom, s később magam is tapasztaltam, hogy apuka sokszor kedvesebb volt hozzám, mint az unokáihoz, akik látogatók voltak az életében, én pedig ott nyiladoztam a szeme előtt. Látott jókedvűnek, sírósnak, lázasan kipirultnak. A gyámolítandó gyerekembert látta bennem. Nem az volt a fontos számára, hogy sajátja vagyok-e, hanem hogy emberke vagyok, akinek jó megsimogatni a fejét. Magas, tagbaszakadt ember volt. De apuka túlságosan idős volt ahhoz, hogy nyiladozó értelmem szerint ő legyen az igazi apuka. Talán túlságosan gyöngéd is volt ehhez velem. Természetesen nem ajándékokkal halmozott el, mint manapság igyekeznek a nagyszülők keresni unokáik kedvét, hanem a kedves és megértően gyöngéd szavakkal. Vagyis a legtöbbel, amire akkor az élelmen, ruhán kívül szükségem volt. Amikor már nagyobb lettem, sok minden miatt egyedül nekem és én előttem sírt. Ültünk a kert végében, nagyon szenvedett, szörnyen félt a haláltól, s nekem, egyedül nekem megvallotta ezt a félelmét; rettenetesen bántotta, ami a családjában zajlott, és sírt. Látni apukát, amint sírva nekem panaszkodik, amint előttem sír, olyan megrendítő, azóta is semmihez sem hasonlítható élmény volt, hogy sohasem fogom elfelejteni. A nagy, az erős, a családjában a gondokra csak komor némasággal reagáló apuka sír.”
 
„Én létbe feledkezett, öntudatlan boldogsággal éldegéltem abban a nagykőrösi, hatalmas kertű, megsüppedt házban. Az ásott kút mellé tett lavórban az erős nyári napsütésen gyorsan langyossá vált a víz. Jó volt meztelen pancsolni. Jó volt délután egy nagy karéj zsíros kenyérrel ülni a disznóól kerítésének a tetején, enni, és figyelni az éhesen röfögő, kunyeráló állatokat. Minden úgy volt jó, ahogyan éppen történt. Jött az ősz, és jó volt a szomszéd kertjéből Cselák Gyulával körtét lopni. Jött a tél, és jó volt a konyhában este a meleg tűzhely mellett gubbaszkodni, Bernáttal, a nagy kandúrral játszani. Jó volt nem tudni semmiről. Nem tudni arról, hogy a kerítésen kívül is van világ. Gyilkolják egymást az emberek. Ez a gyermekkor legnagyobb adománya. Télen sok hó esett. Jó volt belehemperedni, eltűnni benne.”
„Otthon mindenki egyetlen bögréből ivott, elöblítés nélkül. Apuka kanalával enni kitüntetésnek számított. Mi legalábbis így éreztük. Hiába ettünk már előtte, sose utasítottuk vissza az ételt. Olyan zöldbablevest vagy keménytarhonyát, mint amilyet anyuka főzött, azóta sem ettem. De hát hol van már apuka, a figyelmessége s az a kanál, amellyel olyan jó volt szájig emelni a langyos levest, a hűlt tarhonyát?! És hol van már az a mindig evésre kész éhség?! Hol van az a mindent megemésztő, fájdalmat nem ismerő gyomor?! Hol van az örök-remény gyermekkor?!”
 
-  Nevelőszüleid szerettek? És te éreztél irántuk szeretetet, kötődtél hozzájuk? Teljes mértékben bíztál bennük?
- Amennyire a nagy életkori különbség engedte. Én számukra hasznot jelentettem, pénz bevételt. Én persze, mint kiszolgáltatott lény, ragaszkodtam hozzájuk, hiszen vagy ők, vagy a lélektelen intézet között választhattam.
 

ASPERJÁN GYÖRGY: A jóknak magyaráztak

 

Míg másokat neveltek,

engem csak egyre vertek.

Kit szültek, akadt anyja, apja,

én élni maradtam magamra.

Lett bennem mindenki vagy senki mérce,

életem véletlenek gyenge férce.

 

A jóknak magyaráztak,

engem kéjjel aláztak.

Szóltam, de nem értette senki,

tilos volt sírni és nevetni.

Tartós csodának látszott az, ki boldog,

lelki stigmát halálba lejtve hordok.

 

Hitben bárhogy feszültem,

nekem semmilyen ügyben

igazat, érdemet nem adtak,.

lekötve éreztem szabadnak

a lelkem, a testem s lázban a vágyam,

magam magyarnak képzelgett hazában.

 

Jegyzett becsület, erkölcs,

mindkettő váltva eltört,

mocskok zártak züllött karámba,

Ki keresne, ott se találna,

vízöntő jegyben hiába születtem,

múlok jeltelen ezernyi tünetben..

 

Népem kifosztva korhad,

nincsen számára holnap.

Ahogy kivész, példázza sorsom,

mivé gyűltem, így véle osztom.

Még magyar földön élünk, de hazátlan,

útra készen cidrizve nagykabátban.

 
„Szökésem után fizikailag gyorsan összeszedtem magamat, de a lelkem már anyám meglátogatásakor kettőbe szakadt, azt senki, semmi nem tudta egésszé összeigazítani. A lelenc-felügyelő kétszer is járt kint nevelőanyáméknál. Engem is faggatott, hogy mi bajom van, és akarom-e, hogy elvigyenek más nevelőszülőhöz. Már a gondolattól úgy megrémültem, hogy reszketni kezdtem. Nevelőanyám viszont szabadulni akart tőlem. Neki már az sem tetszett, hogy anyám meglátogatásakor elájultam. Normális lelenc nem ájul el, és úgy látta, hogy én nem vagyok normális. Mindig igyekezett szabadulni a problémás állami gondozottaktól, mert azokkal csak baj volt, amiből különben is akadt bőven a nagykőrösi házban. Hogy végül nem vittek el, azt apukának köszönhettem, aki azt mondta: – Anyjuk, ne legyen útban neked ez a szerencsétlen, nekem gyengém ez a kölyök. – Anyuka az ilyen érzelmes pillanatokat nem szerette, és azt mondta: még egy kisiklás, és repülők, amerre a sors akarja. A szokásosnál is nagyobb buzgalommal végeztem mindent, amit rám bíztak, de kedvetlen és űzött voltam. Egyik nyári délelőtt, amikor anyuka a piacot járta, apuka odaintett magához.
– Tudod, a világban tartozni kell valakihez, aki bízik benned. Valahol otthon kell lenned, különben besötétedik a lelked. Én értelek téged, és amit tényleg értek benned, azt szeretem is. Nyugodj meg. Amíg én élek, nem engedlek el innen. Ezt anyátoknak is megmondtam. Egy embert, különösen egy gyereklelket könnyen össze lehet törni, és ha nincs, aki ügyeljen rá, örökre szétszakadt marad, és ezzel együtt ő maga is. Tudod, senki sem tökéletes, mindenki követ el hibát. Én is sokszor hibáztam, olykor megérdemeltem volna, hogy a sors alaposabban lesújtson rám. Istennek hála, hogy nem tette. Elszökni a legkönnyebb. De hova? Hova lehet szökni ebben a világban, amely mindenütt egyforma: jókból és gonoszokból áll. És bárhová szöksz, este valahova le kell feküdni, nappal pedig enni, elfoglaltságot találni, feladatot kapni... Istenem, mi volna, ha mind elszöknénk, amikor valaki mélyen és kérdőn a szemünkbe tekint? Mi lenne a világból? Káosz és katyvasz. Ha nem megy egyszer, hát ezerszer is meg kell próbálni úgy élni, hogy a többiek befogadjanak. Neked ez soha nem lesz könnyű, mert magadban hurcolod a múltadat. Mert tudod magadról, hogy te lelences vagy, ami nagyon sok mindennel együtt jár, sok mindennel, ami rossz, ami bántó... Együtt jár a kitaszítottsággal... Lehet, hogy majd egyszer az édesanyád is másként látja a dolgokat, és ragaszkodni fog hozzád. Édesanyára pedig szükség van, mert minden emberhez az édesanyja áll a legközelebb. Nekem nagyon fájt érted a szívem, amikor hazavergődtél, mert láttam rajtad, hogy minden tekintetben bajban vagy. És aki szeret valakit, éppen ilyenkor lépjen el mellőle? Hát milyen embernek gondolnál te akkor engemet? Tudom, hogy egy kevés öregember vagyok, de a szívem szeretetét oda tudom adni neked. Én arra kérlek, soha többet ne tégy ilyet. Bármi is adódik, alaposan rágódj el rajta, nézd meg az egyik, aztán a másik oldalát, mielőtt döntesz. – Tágra nyílt szemmel figyeltem nevelőapámra, mert nagyon szerettem volna megérteni, és közben folytak a könnyeim. Éreztem, hogy egészen mélyről indulnak. Nevelőapám nagy, száraz és érdekes tenyerével megtörölte mindkét oldalon az arcomat. – Ne sírj, és tudd, amíg sírni vagy képes, szeretetre és megbánásra is. Okos kis fejed van neked, a világba nem menekülhetsz, csak a tudásba. Aki tud valamit magáról és a világról, az helyet találó ember, azt megbecsülik. Anyátok persze pattog, mert minden az ő vállát nyomja, mert én betegeskedem, készülődök és keveset jelentek. De anyátok jó ember, mindig jót akar nektek, igazodj hozzá, engem pedig, ha úgy gondolod, szeress, mint ahogyan én is szeretlek. De ez maradjon örökre a mi kettőnk titka.”
- Mint a beszélgetésünk elején említettem, hogy az anyai szeretet hiánya egy kisgyermekben a biztonságérzet hiányát teremti meg. Mondd, sokszor éreztél félelmet?
- „Kisgyermekként imádtam félni. Konkrét dologtól ritkán féltem, inkább csak a titokzatos, majdan bekövetkező fenyegetőzésektől. Anyuka soha semmire nem ért rá, ezért egy csokor, a kertben szedett virággal engem küldött ki apuka sírjához. Amikor a mindig nyitva álló, rozsdás temetőkaput megláttam, fölötte a figyelmeztető Feltámadunk felirattal, futkosni kezdett a hátamon a hideg. Hogyan, miként lesz az a feltámadás? Megnyílnak a sírok, és kilépnek belőle a csontvázak? És akinek már nincs csontváza, mert kihantolták a sírját és mást temettek a helyére?! Vagy akik már nagyon-nagyon régen meghaltak és semmivé enyésztek? Ők hogyan támadnak fel. Szorongó szívvel léptem be a temetőbe a kapuív alatt. Körben egy lelket sem láttam. Az új halottak sírján titokzatosan csattogtatta a szél a koszorúk szalagját. És olyan érzésem volt, hogy valaki megbújik egy-egy sírkő mögött. Ilyenkor eszembe jutott az egyik, apuka által mesélt történet. Még fiatal korában sokszor éjszaka tért haza a munkából. Fáradt volt, és hogy lerövidítse az utat, a temetőn kelt át. Sötét volt, fújt a szél, a holdvilágnál mindenütt nehéz árnyék hevert. Apuka fütyülni kezdett, mert bár ő a halálon kívül semmitől sem félt, azért éjszaka a temetőben járni szokatlan volt számára. Ahogy jött, hát az egyik kanyarulatban hirtelen elé lépett a halál. Félig lerágott emberi koponya volt a kezében, s határozott mozdulattal apukának nyújtotta. Apuka tudta, hogy nem szabad megijedni és hátra lépni, mert akkor mögötte megnyílik a föld. Ezért nem moccant, a halál üres szemeibe nézett, s határozottan kijelentette: Ha megetted a javát, edd meg a szarát is. Ettől a nyilvánvaló gondolattól a halál úgy meghökkent, hogy abban a pillanatban eltűnt, apuka pedig határozott léptekkel folytathatta az útját. Hiába szorongtam a temetőben, mégis szívesen vállalkoztam a virágcsokor kivitelére. A síron lévő rossz bödönből kiöntöttem a vizet, a nem messze lévő rángatós kútnál frisset eresztettem bele, és elhelyeztem a csokrot. Közben beszélgettem apukával: Ugye most már nem tetszik félni? És apuka tudja, hogy anyuka miért mondja: isten nyugosztalja apátokat, de neki már jobb, ahol van, mert sokat szenvedett. Mert most hol van apuka? A mennyországban? Vagy a sok legéppuskázott lélek miatt a pokolban? De nemcsak a temetőben féltem, hanem például a templomban is, ha a meleg, napfényes időből a téglából rakott, életveszélyesre csorbult-kopott katolikus templom lépcsőjén fellépdeltem a bejárathoz és betértem a hűs, félhomályos templomba. Meglocsoltam magam szentelt vízzel. Egészen előre mentem, oda, ahol jobb oldalon a felfeszített jézus szobrát lehetett látni. Rettenetes volt, hogy kezét-lábát átszögelték, az odalát meg átszúrták, s ő félre billent fejjel valahogy olyan izmosan, kedélyesen lógott a keresztfán. Szájtátva bámultam, amikor hirtelen szétcsattant a gyóntatószék függönye, kilépett onnan az atya és kedélyesen megkérdezte: idejössz gyónni? Mióta egyszer belenyúlt a nadrágomba, rettegtem tőle. Nincs semmiféle bűnöm, nem akarok gyónni – mondtam rémülten. Felém lépett: Azt te nem tudhatod, gyere, majd én kérdéseket teszek fel neked. Nem akartam, hogy kérdezzen, mert többször előfordult, hogy gyónás közben megkérdezte: És mikor játszottál utoljára a kis pöcsöddel? Ezt én mindig letagadtam, még ha bűnt követtem is el vele, mert annyira szégyelltem. Rémülten menekültem ki a templomból. És nagyon féltem a magánytól. Ha egyedül voltam, sose mertem a házban maradni, mert azon képzelegtem, hogy valaki mászkál kint, és arra gondol, hogy én bent ülök, és milyen jól elkaphatna. Ha kint voltam, nem mertem bemenni a házba, hátha valaki bement, amíg nem figyeltem a bejáratra, és elbújt az ágy alá. Lefekvés előtt mindig próbáltam valamilyen trükkel lehajolni, és benézni a petróleumlámpa gyatra fényénél a sötét ágy alá, s meggyőződni arról, hogy senki nincs ott. Amikor lefeküdtem, sokáig nyugtalanított, hogy jól láttam-e a sötétben, valóban nem mászik majd onnan elő éjszaka, amikor már alszunk, valaki, hogy elnyisszantsa a nyakunkat? Féltem egyedül a határban is, amikor messze nézve sem láttam senkit, de mégis valahogy olyan jó volt félni. Mindig közelebb jutni a titokhoz, amely megvilágosodott és szült egy újabb titkot. Az út melletti bokrokat óvatosan közelítettem meg, ugrásra és szaladásra készen, ha hirtelen szétcsapódnának az ágak. Az erőteljes szorongás gyökeret vert bennem, egyszerre féltem tőle és igényeltem. Még felnőtten is lefekvés előtt benéztem a lakásban lévő összes ágy alá. Szégyelltem ezt a feleségem előtt, de nem tudtam addig elaludni, amíg bizonyságot nem kaptam. Még ma is szeretem azt képzelni, hogy valahol valaki megbújt, vagy áll a lépcsőházban, és kárörvendő arccal morfondírozik a rossz szándéka kivitelezésén. Én kicsi gyermekkoromtól szüntelenül vártam valakit, és gyomorgörccsel féltem, hogy az a valaki eljön értem és joga lesz ahhoz, hogy magával vigyen. Talán azért is alakult ki ez bennem, mert láttam, hogy a többi ott nevelkedő lelencesért, mint például Cselák Gyuláért egyszer csak eljött valaki és örökre magával vitte. Mondta a nevelőanyám: Te se tudhatod, hogy melyik nap állít be érted az anyád, aki számomra csak valaki volt, hiszen nem ismertem, soha nem láttam, s amikor nyolc évesen elvitt hozzá néhány órára Józsi bácsi, akkor pedig végig úgy éreztem, hogy haragszik rám valamiért. Akkor még nem fogalmazódott meg bennem, hogy egyszerűen csak gyűlöl. Most már biztosan tudom, hogy egyszer eljön értem valaki, s lehet vagy biztosan azt a valakit halálnak hívják. Már nem is attól szorongok, hogy majd eljön, hanem attól, hogy előtte miként kell nekem is megfizetnem szenvedésekkel az élet árát.”

*****************************************

 11. VERSEK INNEN – ONNAN 

 
Szilágyi Anita: Tűzforró nyár

Tűzgömb a napkorong,
Mint a láva, úgy forrong,
Felperzseli az élővilágot,
Szétégeti a kinyílt virágot,
 

Éltető vízesésre vágyom,
Hűsítő esőért száll sóhajom,
Zuhatag, patak vagy forrás,
Hőségben áldott csobogás,
 
Lágyan hullámzó folyó,
Lelkemet cirógató páragolyó
Közelében felfrissülök,
Szép emlékeimbe elmerülök,
 
Kristálytiszta tó fodrán
Csobbanok, habok hullámán,
Hűs víz felüdíti testem,
Élénkíti csontszáraz szívem,
 
Elviselhetetlen, forró hőség,
Vízparton ér egy kis enyhesség,
Kedvemre lubickolok a vízben,
Bőrömre vízcseppek simulnak selymesen.
 

*

Szilágyi Anita: Törött szárnyú totem

Törötten szálltam fészkemre,

Langyos fuvallatok lágyan gyógyítottak,

Hajnali fényben mozdulatomra vigyáztak,

Elkésve reppentem oda, hol mindig derűs volt a lég,

Lemaradtam minden jóról,

Így lettem lenge illúzió,

Szakadt szárnyú totemlétem,

Az életet éppen csak lebegtetem,

Legyengült szárnyaimmal verdesem,

Egy erős sasmadár szállt le mellém,

Szárnyai alá vesz, röptet éppen,

Óvatosan megsimogatta sérült szárnyaim,

Alig mert hozzám érni, félt még jobban felsérteni,

Próbált segíteni, érezte, reménytelen,

Szeretne belém egy kis életet lehelni,

Finoman meglibbent kicsit,

Rózsaszín felhőben ringat gyengéden,

Érzi, ezek már az utolsó simítások

Törött szárnyaimat nem forrasztják össze

Ezerféle csodabalzsamok,

Későn szálltam fel, félénk madár voltam,

Az élethez nincs több új ajánlás,

Törött szárnyaimat bekötözöm,

Lassú szárnysuhanásaimmal körözöm,

Repülök fel, a magasba,

Fájdalmas minden szárnycsapás,

Egyet, kettőt, hármat?

Kibírok még talán párat!

Erős sasmadár éles szemeivel néz árnyékom után,

………….......…….

 

Engel Csaba: Lazíts, ha kell

 

Szemedben könnycsepp,

nyugalomra vágyol,

kétkarom átölel,

pihenj a vállamon.

 

Ha szemembe nézel,

bánatod elveszem,

lépésről lépésre,

szívedről lepereg.

 

Csókom vigasztaljon,

ha ajkam megérint,

letörlöm könnyeid,

pihenj a vállamon.

 

E Csaba. 2023.07.12

 

………...........………

 
Krivák – Móricz Judit: Rab- szolgák

Szemetekre  hályogot  növesztetek,
Fületekbe  ólmot  öntötök…
Zsebetekben  csörög  a  harminc  ezüst.
 

Mamelukként  földre  rogytok.
S  ha  kell  nyaljátok  a  föld  sarát.
Elveiteket,  ami  sohasem  volt.
eladtátok a lelketekkel  együtt.
 
S  hogy mit  és kit  romboltok ,
s  tapostok a  földbe,  nem  számít.
a  szolga  alázkodik  és  hajbókol.
megakar  felelni  a  Gazdának.
 
Azért az  agyatok  nem  ment  el  teljesen.
Pontosan tudjátok mi  a következménye
undorító  munkátok  hozadékának.
S  hozzátok létre  a  leendő  ÚJ  RENDET…
 
Csak velünk  NEM  SZÁMOLTOK.!
Kisebbségben  vagytok.
S  jő  a  NÉPHARAG,,
Eltapos  benneteket.
 
MI  FOGJUK  MEGTEREMTENI 
azt  az  új  világot,
mely  rendet  teremt,
Nem  tűri  a KÁOSZT.,
S NEM  FOG  SZÜLNI  ÚJ  DIKTÁTORT.
 
2023-07-05

......................................

Demeter Julianna: Már nem nyár

..még nem ősz
az emlékezet
elidőz
tél végi ködön,
hogy tavaszi

virágözön,
nyári nap hevén
sok fény,
árnyék, szakadék,
szárnyak, remény..
Most ősz szépséges
színeit
várja a szem,
a lélek,
a zöldből
színesedik, változik,
a tájon ragyog
a fény
jól esik, majd
a melegítő
őszi napsugár,
színpompás levelek,
mézédes,
mosolygó
szőlőszemek.

*****************************************

 12. ÉLETTÖRTÉNETEIMBŐL 

 

Véghelyi József : Hazamegyünk!

 Mindenki utazott már akár országon belül, akár azon kívül. Vannak  akik hivatalos ügyben, vannak akik egészségügyi dolgait intézni, és bőven vannak olyanok is akik kirándulni. Nagyobb távolságra utazhatunk kerékpárral, motorral, közkedvelt a személyautóval való útra kelés, és hát csoportos szervezés esetén az autóbusz.

Ezek a viszonylag szabadabb közlekedés eszközei, oda megyek ahova akarok, és akkor amikor akarok.

Más a helyzet, ha menetrend szerinti utazást választunk. Mint tudjuk időponthoz kötött az indulás, és az érkezés is. A legkritikusabb helyzet ilyenkor az, hogy ne késsünk  le akár a menetrend szerinti buszról, akár a vonatról.

Komoly kellemetlenségünk lehet abból, ha a kiszemelt járműről lemaradunk. Ez főleg akkor bosszantó, ha megbeszélt időpontra kell megérkeznünk valahová. Minőségileg más az a helyzet, ha pl. a vonatunk később ér a célállomáshoz néhány perccel, mint az, ha nem is ülünk a vonaton, mert lekéstük.

Ha szerencsénk van, akkor több járat is indul az utazási célunkhoz. Komoly zavarunk akkor keletkezik, ha visszafelé induló utolsó vonatot nem érjük el.

*

Évtizedekig kirándultunk egy múzeumbarát több száz főt számláló csoporttal. Tagjaink többsége nyugdíjasokból állt, vagy ahhoz közeli személyekből. Korunkból adódóan sokunknak voltak kisebb nagyobb egészségügyi gondjai: itt fáj, ott fáj, mindenhol fáj…

Nem kell ecsetelnem, de ilyenkor sokunknál kisebb patika is volt (kenőcsök,  tabletták, tapaszok, és hát „védő ital” pálinka képében…).  Ezek az elsősegély nyújtás személyi eszközei. Komolyabb sérülésre, beavatkozásra természetesen alkalmatlanok.

Nagyon sok kirándulást szerveztünk országon belül, de azon kívül is. Ekkor főleg bérelt autóbuszt vettünk igénybe. Ezek az utak kulturális jellegű turista események voltak.

Nagyon ritka esetben vettük igénybe a vasutat, pont a kötöttsége miatt. Ilyenkor általában Budapest volt a végállomás.

*

Történt egyszer, hogy a világhírű Róth Miksa Emlékház és Gyűjtemény volt az úticélunk. Vonattal utaztunk Budapestre, és aki már járt Pesten, az tudja, hogy lehetetlen kiszámítani percnyi pontossággal az időpontokat. Célszerű ilyenkor nagy ráhagyással tervezni a visszautat. Inkább fél órával előbb érkezzünk a Keleti Pályaudvarra, mint egy perccel később. No, de ember tervez, Isten végez…

Az emlékház és a pályaudvar nincs túl messze egymástól, ezért gyalog indultunk el. Jól kiléptünk, hogy kellő időben lehessünk a vonatnál. Pár száz méterre lehettünk  a pályaudvartól a feleségemmel, amikor az egyik - nálunk jóval idősebb – útitársnőkkel találkoztunk, aki egy padon ült.

- Magdika elfáradt? Valami baj van? Nincs időnk várakozni! – kérdeztük.

- Nem, nem fáradtam el, megrándult a bokám, nem tudok menni…, nem tudom, hogy mi lesz most velem!?

Feleségemmel gondolkodás nélkül azonnal döntöttünk.

- Magdika, a lábára tud állni? – kérdeztük a reménytelen helyzetű asszonyt.

- Állni talán tudok, de a fájó bokám miatt menni már nem. Attól félek, hogy pár lépés után elesek…

- No, akkor megpróbálhatunk valamit tenni! Álljon fel, és a feleségemmel jobbról – balról a hóna alá karolva lépésről lépésre lassan elindulunk! Jó lesz így? – kérdeztem.

- Jó, próbáljuk meg! – s némi reményt véltam kihallani Magdika hangjából.

 

Elindultunk lassan, igaz, hogy néha – néha felszisszent a fájdalomtól, de azért kitartóan araszolva végül is elbotorkáltunk a vasúti szerelvényig. (Folyamatosan figyelve az órámat). Szerencsénkre nem késtük le az indulást. Ott segítettük a felszállásban, és a helyére kísértük. Mi is elfoglaltuk a helyünket és egy- két perc múlva  a vonat elindult.

Össze néztünk a feleségemmel: no, ezt megúsztuk!

Most már nincs előttünk akadály, hazamegyünk!

 

Igen, hazamegyünk, mert bárhol is vagyunk a világban, és ha eljön az idő mindig haza kell mennünk!

 

*

Ahogy öregszik az ember egyre gyakrabban jutnak eszébe a gyerekkori emlékek, régi jelenetek, események. Képek ugranak elő, amelyektől mind a mai napig elérzékenyülök  ha  rágondolok.

Az én családom Délvidékről menekült el Tito partizánjai elöl. Nagyon szegények voltak, szüleim, csak annyi holmijuk volt, ami éppen rajtuk maradt. Két bőrönddel indultak útra Magyarország felé, ám azokat is valamelyik köztes állomáson ellopták  „jóakaratú” emberek. Több hónapig tartó viszontagságok után végül Szekszárdon kötöttek ki. Egy – másfél éves voltam akkortájt. Volt egy bátyám is. Tipikus fiúk voltunk minden csínytevéssel együtt.

A városka elmaradott infrastruktúrával rendelkezett. Alig volt portalanított útja. A mellékutcák pedig általában földesek  voltak…

Nem is tudom, hogy a családom, miként maradtunk talpon. Szó szerint napról – napra tengődtünk. Máig visszagondolva még mindig elérzékenyülök azon a szülői szereteten és gondoskodáson amivel szüleink körülvettek minket a bátyámmal. Édesapám világ életében zenész volt, a háborúban pedig katonazenész. Ez nem számított akkor, és az egész zenekart  - úgy ahogy volt – elvitték a szovjet katonák hadifogságba, pedig még puskája sem volt soha! Akkor már a világon voltunk a bátyám és én.

Az isteni gondviselés akaratából csontsoványan hazaengedték azzal a felkiáltással, hogy otthon haljon meg és ne a lágerben, ahol csak rontaná a statisztikát!  A két fia és a szép fiatal felesége léte tartotta benne az erőt, hogy mindenáron haza kell jönnie… Gyakran mesélte, hogy úgy hullottak mellette a bajtársai, mint ősszel a legyek, és aki feladta az – ha másban nem – vérhasban  meg is halt.

Több heti vergődés után végre hazaérkezett. Édesanyám alig ismert rá, olyan rossz állapotban volt.

Szóval akkortájt ilyenek voltak a körülmények.

Az újonnan megalakult elvtársi rendszernek is szüksége volt zenekarra a felvonulásoknál, ezért Szekszárdon megalakították a rendőrzenekart. Így lett apámnak munkája. Mivel az állomány tagja lett  és kevés volt az ember, ezért őt is beosztották gyakran valamilyen ügyeletre.

Visszagondolva mégis mitől érzékenyülök el a mai napig?

Édesanyám a szolgálatba induló apámnak két félszelet kenyérből készített egész napi elemózsiát, szendvicset. Hogy mi volt a kész szelet kenyér között?

Hát semmi! Pontosabban sós – törött paprikás kenyér volt…!

A szolgálat végeztével a hazafelé tartó apánk elé szaladtunk és mint minden gyerek mi is azt kérdeztük tőle, hogy mit hozott?

- Óh gyerekek, nagyon finomat hoztam ma: madárlátta sós-paprikás kenyeret, és ha jók voltatok, akkor kaphattok belőle! Én már jól laktam, és a többit hazahoztam nektek!

 

Jaj Istenem! Hogy is lakott volna jól…, Ő is állandóan éhes volt. Ám akinek gyerekei vannak és azok mindig éhesek, azoknak a gondolatai nem saját maga körül forognak.

Elővette a megmaradt fél szeletet, elfelezte és közöttünk szétosztotta a számunkra oly becses sós – paprikás madárlátta kenyeret. Ilyen kenyér pedig csak a jó gyerekeknek jár!

Nos ilyen szüleink voltak életük végéig!

 *

Mégis hogyan lehet boldog egy gyerek a mai ésszel felfoghatatlan mélyszegénységben? Mitől éreztem azt, hogy így is kerek a világ számomra? Igaz akkoriban mindenki szegény volt, így a mi nyomorúságunk egyáltalán nem volt kirívó. Erre a kérdésre már csak fiatal felnőtt koromra tudtam megadni a választ, és ez a válasz nem volt egyszerű! A boldogság érzése egy lelki állapot, amelynek a kialakulásához számtalan tényezőnek kell egyszerre teljesülnie, és semmi köze a gazdagsághoz…

 *

Mi gyerekek – a bátyám meg én, és a később született öcsém is  – szinte alig vettünk észre ebből valamit! Visszagondolva azokra az évekre gyerekként mi mégis boldogok voltunk a szegénységünkkel együtt.

Szerető, gondoskodó családban nőtünk fel, és ez az egész életünkre kihatással volt!

Az eddigiekből kiderül, hogy nem volt külön gyerekszobánk, hogy még hírből sem ismertük a francia nevelőnő fogalmát. Az egész család egy kicsi szobában aludt, a bátyámmal ketten mi is egy ágyban fejtől – lábtól, ahogy akkoriban a menekült családoknál ez „divat” volt!

 

Viszont mienk volt az egész utca, néha a város is, mienk volt a tér, a szabadság! Az árok partján növő, lapulevél alul nekünk kuruttyolt a béka, lefekvéskor a tücsökzenekar nekünk húzta az altatódalt.

Nyáron alig vártuk, hogy mezétláb rohangálhassunk egy szál fekete klottgatyában, hogy megmászhassuk az összes gesztenyefát. A földes út vastag porában vonatozhassunk, azt felkavarva körül vegyük magunkat porfelhővel, és ha éppen záporeső hullott, hát akkor a langyos sárban dagonyázhassunk… Egy – egy melegebb nyári napon annyira összekoszoltuk magunkat, hogy az izzadsággal kevert kosz már szinte csípte a bőrünket.

Ilyenkor anyánk egy sámlira rakott lavórba állított minket és két – három adag vízzel addig csutakolt, amíg ránk nem ismert!

 

Bakó bácsi az öreg harangozó néha megengedte, hogy felmehessünk vele az Újvárosi Templom harangtornyába. micsoda élmény volt, ez a kép máig előttem van!

Ilka néni barackfájáról elcsent gyümölcs izét még mindig érzem, Lajos bácsi tőkéjéről leszakított szőlő utolérhetetlen ízű volt. Ha éppen megkergetett minket a csősz, hát elfutottunk, be a szobába és az ágy alá bújtunk. Innen tudta anyánk, hogy valami csibészséget követtünk el!

Ősszel, ha lovaskocsi napraforgót vitt (mi úgy hívtuk, hogy szotyola) kértünk a bakon ülő gazdától, és ha nem adott, akkor is kiszolgáltuk magunkat. Télen pedig a szekérhez kötöttük a szánkónkat és húzattuk magunkat.

Természetesen fegyverünk is volt: saját készítésű csúzli, meg nyíl. Azokra a fiúkra néztünk fel, aki pontosabban tudott célozni. Strikkeltünk (fogadom, hogy a mai generáció biztosan nem tudja, hogy mi is az?), húsvétkor tojásba dobtunk  (ez is gyanús kifejezés…).

Ja, és persze karikáztunk kifulladásig. Nem kellett nekünk edző terem, meg futópad, Praktikusan azt sem tudtuk akkor, hogy ezek a kifejezések mit is jelentenek. Rongylabdát kergettünk fociként…

Szóval az egész gyerekkorunk mozgásból, futásból, erőpróbákból állt. Ezek nem tudatos tevékenységek voltak a részünkről, hanem a fiúkba genetikailag kódolt esemény sorok.

 

Nem teljes ez a kép, még a végtelenségig sorolhatnám…!

 

Nem, nem voltunk rosszak, nem voltunk szemtelenek, nem voltunk gonoszok!  Fiúk voltunk, egészségesek, elevenek. Amilyeneknek az ilyen korú gyerekeknek lenni kellett. Akiknek majd felnőtté váláskor a családjukról kell gondoskodni, és ha országok között konfliktus keletkezik, akkor - ha kell - fegyverrel is képesek legyenek megvédeni a hazát!

 *

Pszichológusok állítják, hogy a gyermekkor milyensége és minősége alapvetően meghatározhatja az ember egész felnőttkorát!

Egyetértek!

Én a gyerekkoromból azt szűrtem le, hogy jól éreztem magam, szabad voltam és független. Áthatott az az érzés, hogy biztonságban vagyok, tartozom valahová, hogy olyan emberek vesznek körül, akikre mindig minden körülmények között számíthatok. Gyerekkoromban alakult ki, és erősödött bennem az összetartozás érzése. Az egy közösséghez való tartozás tudata és az ebből fakadó kötelességvállalás, hogy mindenki felelős mindenkiért!

Magaménak éreztem a környezetemet, és magaménak éreztem Szekszárdot. Tágabb értelemben a megyét és az országot is.

*

Lett házam és lett hazám:  Magyarország. A házam és a hazám azonos szótőből fakadnak, és arra utal, hogy valahová tartozom, hagy van ahová mindig visszatérhetek,  ha hosszabb – rövidebb időre elmegyek.

Minden ember életében kell, hogy legyen egy fix pont, praktikusan ez lehet az otthona. Oda mindig visszatérhet, és kell egy Haza amely visszavárja. Ahol nem érzi magát idegennek, ahol azonos szellemi és kulturális közeg fogja várni visszatértekor.

A magyar történelem bővelkedik viharos időszakokkal. Százezrek, milliók hagyták el hazájukat néha gazdasági, néha politikai üldöztetés miatt. Sokan visszajöttek, sokan nem. A honvágy azonban mindkét esetben kimutatható. Ez néha olyan erős érzés, hogy ha meghalnak, akkor a családot arra kérik, hogy Magyarországon temesse el őket.

Jól jellemezi ez a nóta a hontalanná váló ember érzésvilágát:

A kanyargó Tisza partján

A kanyargó Tisza mentén, ott születtem,

Oda vágyik egyre vissza az én lelkem.

Pásztor síptól hangos ott az

Árvalányhajt termő róna,

Édesebb ott a madárdal,

Kékebb az ég, hívebb a lány, szebb a nóta.

Látlak-e még szőke Tisza füzes partja?

Kondulsz-e még csendes falum kis harangja?

Vár-e még rám az a kislány,

Fájó szívvel, ahogy írja?

Térdelek-e még előtted,

Édesanyám kakukkfűvel benőtt sírja?

Szülőföldem! Rád gondolok mindörökké,

De úgy érzem nem látlak már soha többé!

Ha itt ér el a halálom,

Ne hagyjatok idegenbe!

A kanyargó Tisza partján

Temessetek akáclombos temetőbe!

Igen, mindenkinek van otthona, háza, hazája. mindenki tartozik valahová. Magdika esete egyedi volt, de mással, más körülmények között bárkivel előfordulhat, hogy segítségre szorul. Magdikát is hazavárták. Nem tettünk mást, mint ebben segítettünk neki. Nem tettünk mást, mint amilyen értékrendet  hoztunk a gyerekkorunkból, és amilyen neveltetést hozunk a családunkból.  Köszönet nem jár érte, mert csak a kötelességünket teljesítettük. Mindenkit haza várnak. Mindenkin segíteni kell, ha haza akar menni, mert így emberséges és ez a normális.

 

Szekszárd, 2023.07.30

*****************************************

 13. KORUNK NOVELLÁI… 

 

Márkus Katalin: Egyszer a borult ég is kiderül

 

Éva napról, napra szembesült azzal a ténnyel, hogy rohamosan fogy a tartalék pénzük. Hiába dolgozott három műszakban, és a fizetése is átlag feletti volt, férje fizetését, már hónapok óta nélkülözniük kellett. Még kora tavasszal a munkahelyén kötelező orvosi alkalmassági vizsgálaton a doktornak nem tetszett az EKG vizsgálat értéke. További vizsgálatokra küldte, és mire feleszméltek, már a megyei kórház kardiológia osztályán feküdt. A vizsgálatok eredményei egyáltalán nem adtak megnyugvást sem Évának, sem Fricinek a férjének.
A kezelőorvos kíméletesen, de határozott szavakkal elmondta nekik, hogy sürgős pacemaker beültetést javasol. 
Frici nagyon megdöbbent a doktor szavai hallatán, mert eddig soha nem érezte, hogy gond lenne a szívével. A hegesztő szakmában már több mint harminc éve dolgozott. Munkahelyén elismert szakember volt, és el sem bírta képzelni, hogy

Ő soha többet nem hegeszthet. 

Márkus Kata

Az eddig életvidám, jó fizikumú ember, most magába roskadva ült kórházi ágya szélén. Éva hiába vigasztalta, hogy majd keresnek más megoldást, talán a munkahelyi főnökei is adnak neki másfajta, 
könnyebb munkát. 
Frici, erre semmit nem válaszolt, csak némán tekergette fejét. Ismerte 
jól a főnökséget, nekik csak az a dolgozó kellett, akit tudtak hajtani. Eddig, Ő is ilyen dolgozójuk volt, bírta a munkát, ha kellett még túlórában is hegesztett. Igaz, jól megfizették, ezért is tudták otthonukat szépíteni, csinosítani, a gyerekeket taníttatni.
Lányaik, mind a kettő, egyetemen tanult. Egyik gyógyszerésznek, a másik állatorvosnak készült.

A pacemaker beültetése pár nap múlva megtörtént, és Frici már otthon aggódott a hogyan tovább-on. Nem sokat tévedett, amikor közölte főnökeivel, hogy a szakmában már nem dolgozhat, ők széttárták kezüket és kerek-perec tudtára adták, hogy így nem tudják alkalmazni. 
Az üzemorvos, hiába könyörgött neki, nem adta meg az alkalmasságit. Azt válaszolta könyörgésére, hogy senki miatt sem szeretne börtönbe kerülni. 
Friciben ekkor tudatosult a felismerés, hogy Ő már nem teljes értékű ember. Leírták, félredobták, és ehhez hasonló gondolatokkal töltötte otthon a napjait. Búskomorrá, ingerültté vált, rá sem lehetett ismerni az egykor életvidám emberre. Volt kollégái eleinte még párszor meglátogatták, de aztán lassan elmaradtak.
Éva naponta kérte imáival az égiek segítségét, mert látta férje rossz irányba történő változását. Féltette Őt. A lányok miatt is aggódott, de ők nagyon rugalmasan álltak a megváltozott helyzethez. Mindketten diákmunkát vállaltak, így könnyítettek a szülőkön. Fricit, közben leszázalékolták, ez a tény még jobban megviselte.
Már karácsony felé járt az idő, amikor Éva munka után, fáradtan, el-elbólintva ült a hazafelé tartó autóbuszon. Nem volt szokása ráfigyelni a mögötte ülők beszélgetéseire, de most a háta mögötti ülésen két hölgy nagyon hangosan beszélgetett egymással. 
Valakit nagyon sajnálgattak, hogy meghalt, és most  a főnökük raktárost keres. Nem jelentkezik senki sem, mert a fizetés nem sok, de a leszázalékolási pénzzel együtt, már nem is lenne olyan kevés. Kár, hogy nők nem lehetnek raktárosok, mert akkor bizony gondolkodás nélkül elvállalnák. Nem kellene az összeszerelőben-normában dolgozni.
Éva, már éberen figyelte minden szavukat, és a gondolatai közben azon jártak, hogy a Fricinek ez a munkahely mennyire jó lenne. Kicsit hátrafordult, hogy megnézze kik is a beszélgetők, de eddig még nem látta őket. Közben az autóbusz már a szomszéd falu felé közeledett, Éva tudta, hogy valamit tennie kell, mielőtt a buszról leszáll. Megint csak az égiekhez fohászkodott, hogy adjanak neki bátorságot megszólítani a hölgyeket. Ez a kérés nagyon fontos volt számára, mert alapból nagyon csendes, kicsit félénk asszonyka volt.
Már-már elhessegette magától a gondolatot, hogy úgysem fog sikerülni, lehet, jól kinevetik, meg hasonló, amikor egy hirtelen mozdulattal felállt az ülésből és hátrafordulva megkérdezte a hölgyeket, hogy hol van ez a munkahely, mert Ő tudna valakit, akinek ez a raktárosi állás, pont megfelelne. A két hölgyet meglepte Éva határozott fellépése, mert pár pillanatig értetlenül néztek rá. Éva megismételte a kérdését, erre aztán egymás szavába vágva mondták a munkahely nevét és címét. Még annyi ideje maradt Évának, hogy a leszállásig röviden elmondta, hogy a férjének kellene ez az állás.
A hazafelé tartó úton végig azért imádkozott, hogy Fricivel úgy tudja közölni a hallottakat, hogy ne bántsa meg vele. Az utóbbi időben amúgy is nagyon hamar felcsattant a hangja, ha valami nem tetszett neki.
Már megették késői ebédjüket, amikor félénken elmesélte, hogy mit hallott hazafelé a buszon. Amikor befejezte, Frici egy jó ideig semmit sem szólt. Fejét kezére támasztva ült az asztalnál, Éva közben pakolgatott, mosogatott. Már a másnapi ebéd főzéséhez készítette elő a hozzávalókat, amikor Frici felemelte a fejét. 
- Ülj le Évikém, beszélgessünk. - szólt halkan az asszonyhoz.
Éva meglepődve nézett rá, és leült férjével szemben az asztalhoz. 
- Sokat gondolkodtam, már eddig is, hisz volt rá bőven időm - kezdte el beszédét Frici.
Értéktelen embernek tartottam magamat, akit kiszolgálnak, kímélnek, és mégis időnként goromba a családjával, de főleg veled Évikém. Nagy csalódás volt nekem egykori munkahelyemen a főnökség elutasító viselkedése. Egyszerűen leírtak, mert, már nem tudom nekik a pénzt termelni. Tudod, ez fájt és még mindig ez fáj a legjobban. A lányaink sorsa is aggasztott, de látom, jól boldogulnak, és  tudom, hogy mindig kisegíted őket pénzzel. Azt is tudom, hogy vészesen fogy a félretett pénzünk. Akár hiszed Évikém, akár nem, de mióta itthon vagyok, én mindennap kérem a fentiek segítségét.
- Éva hihetetlen arccal nézett Fricire, mert ezt nem gondolta volna róla. Igaz, soha nem szólt amiatt, hogy eljár a templomba, de azt, hogy Ő imádkozik, azt nem nézte ki belőle. Sok éve együtt vannak, de a lányok keresztelőjén, elsőáldozásán és bérmálásán kívül, az egyik kezén megtudná számolni hányszor látta Frici a templom belsejét.
Most olyan jó érzés töltötte el, amilyent már rég érzett. A feszültség lassan oldódni kezdett testéből, és helyére nyugalom költözött. Kimondatlanul is tudta, Frici elmegy megnézni a munkahelyet.
- Tudod Évikém, én holnap reggel elmegyek a városba, és megnézem azt a munkahelyet. Ha mégsem jól informáltak azok a hölgyek, akkor sincs semmi baj, legalább kimozdultam itthonról.
Másnap minden a lehető legjobban sikerült. Fricinek nagyon megörültek, a munkát el tudja végezni, egyáltalán nem megterhelő a szervezetének. A jogosítványa is előnyt jelentett neki, mert időnként kell majd árut szállítania. Megegyeztek, hogy az ünnepek után, januárban kezdi a munkát.
Otthon aztán osztottak, szoroztak, és arra jutottak, hogy a leszázalékolással kapott nyugellátás és a majdani fizetés nem sokkal fog elmaradni a régitől. A karácsonyra haza érkező lányokkal, már boldogan osztották meg örömüket. 
Éva sok hálaimával köszönte meg az égiek segítségét, mert tudta, nélkülük nem oldódott volna meg a helyzetük. Erre azt is lehetne mondani, hogy véletlenek nincsenek, de bizony vannak! 
 

*

 Márkus Katalin: Utópiám

Én olyan világban szeretnék élni,

ahol a gyűlölet szót nem ismerik,

esténként lehet csillagokat nézni,

nem takarja felhő az ég fényeit.

 

Hullámzó vizek tiszták, mint a forrás,

nincsenek tarra vágott, kopasz dombok,

csak békés hajók bonthatnak vitorlát,

zöldellő fűben virág illatozzon.

 

Békességben élhetne ember, állat,

nem dörögnének pusztító fegyverek,

kórházakban az orvosok vidámak,

betegség helyett, gyermekek születnek.

 

Minden gyermeknek lenne sok játéka,

ital mámorától nem lenne nyomor,

boldogság, szeretet, lenne a példa,

az éhségtől sem kordulna sok gyomor.

 

Én így szeretném látni a világot,

" ha lesz még föld ha lesznek már szelídek "

olykor vissza térnek ezek az álmok,

melyekből időnként erőt merítek.

Az idézet Koch Valéria: Utópia című verséből.

" ha lesz még föld ha lesznek már szelídek "

*****************************************

 14. KÁLMÁN ÁGNES: JÉGBE ZÁRT SZERELEM 

       (Részletek a regényből)

 

Áldott otthon

 
Csak az tudja értékelni igazán, mi is az, hogy saját otthon, aki átélte milyen, amikor nincs hova haza menni. Ahol nem vagyunk útban senkinek, nem aláznak meg, és nem kell megtűrtként élni.
Nem volt nagy ház, de az övé volt. Egy nagyszobából, kisszobából, nappaliból, konyhából, fürdőből és spájzból állt. Nem régi építésű ház volt. Sima falakkal. Erős vastag mennyezettel. Nagyon jó tetőszerkezettel, cseréptetővel. Kívül kőporos. Masszív alappal, falazattal.
Jó kis ház volt. Az udvara nem volt nagy, de nem is bánta, mert elég volt a virágoknak, amit ültetett. Jó alsóépületek álltak az udvaron.
Rengeteg munka várt rá. Festeni kellett kívül – belül. Rendbe tenni a kertet, amit embermagasságú gaz borított. Az alsó épületeket meszelni kellett. A górét és egyik malacól együttest bontani kellet, mert dűlőfélen volt.
Másnap hozzáfogott és egy hét alatt végzett a belső helyiségek kifestésével.
Csak annyi pénze maradt, hogy két nagy vödör festéket tudott venni bentre és kintre.
Három hét alatt kerültek helyére a bútorok és tárgyak. Gyönyörű rend és tisztaság lett bent. Tiszták voltak a falak.
Reggel hajnalban kelt és éjfélkor feküdt. A harmadik héten olyan fáradt volt, hogy muszáj volt délután is aludnia. Azért hajtotta magát, mert augusztus végén költözött és október végére mindennel kész akart lenni, mire bejönnek a hidegek.
Azután kívülre ment és befestette a falat a párkányokat. A javítani való naponta haladt, egy barát segítségével, aki nyugdíjas volt és ráért. Számíthatott rá, akármikor szólt neki ment hűségesen. Nem győzte eléggé megköszönni.
Főtt ételt is vitt neki többször, mert nem volt még semmilyen gépesítés a lakásban. Két hónap múlva tudott kisebb összeget felvenni, így egyszerre tudta megvenni a tévét, hűtőt, gáztűzhelyet, automata mosógépet és porszívót.
A szomszédjában lakott egy idős néni, akivel a szeretet kölcsönös lett. A néni is vitt neki főtt ételt és mindig akkor küldte az Isten mikor a nő elfelejtkezett arról, hogy egyen. Sokat segített a nőnek. A kert rendezéshez szerszámokat adott, mert a nőnek nem volt még semmije a kinti munkákhoz.
Hozzáfogott a kerthez. Kemény egy hetébe került mire rend lett. Felkapálta az egészet. A száraz gazt négy hatalmas csomóban halmozta fel és meggyújtotta egyenként. Olyan lánggal éget le fél óra alatt, kupaconként, mint a máglya. Két óra alatt leégett a négy kupac, csak maréknyi hamu maradt utána.

*

Kálmán Ágnes

70
Október végére, amit tudott legszükségesebbeket 

megcsinálta. Bontásokból, meg fa kivágásából meg lett a téli tüzelő. 

A nagyszobában állt a cserépkályha. Télen abba fűtött.

Jó meleg lett bent. A nappalit és spájzot nem fűtötte. Ne 

kerüljön sokba a fűtés. Legyen a fa elég télen. Mert venni 

nem tudott. 

Gázkonvektor volt a helyiségekben, de nem tudta volna fizetni.
Amíg a házat rendezte az életében a férfi háttérbe szorult. Nem 

is akart jönni, mert nem mondta. Lassan a nő távolodni kezdett 

tőle. Már átlátta tisztán mit tett vele a férfi. Csak morzsaszórás 

volt a szerelme, amit a nőnek adott. Nem kapta meg azt a szeretetet, amit megérdemelt. Mérgező kapcsolat volt. csak a hasznát kereste a férfi a nőben. Végtelenségig kihasználta a nő érzelmeit. Aljas módon bánt vele. Már tisztán látta a nő. A férfi akkor szerette, ha mindenben azt tette a nő, amit szeretett volna. A nő hitte is meg nem is, hogy szereti.
Nem értette, hogy milyen szerelem ez a férfi részéről, mert amikor találkoztak érezte a férfi szerelmét, az nem volt hazugság. Azt nem lehet megjátszani. De a végén rájött, hogy a szex volt neki fontos. Az ikerlángoknál a szív és szex csakra össze van kötve, azért működik erősen a vágy a kívánalom, a kémia. Ez olyan erős, hogy nincs távolság, ami enyhítené. Nagyon erős érzelem. Ez hajtotta a férfit a nőhöz. De, amióta más nőkhöz járt a vágyait kielégíteni a nő háttérbe szorult nála. A kapcsolatot csak azért tartotta a nővel, mert az erős kötelék nem engedte, hogy érzelmileg el tudja engedni nem tudott elszakadni tőle.
Karácsonyra ígérte jön, de nem jött. A nő kisebbik fiáék jöttek a nőhöz. Boldog volt. Imádta a kisunokát és a fiát is. Mikor elmentek a barátnője hívta menjen el, sok finomság van, és nem akar egyedül ünnepelni. Egy éve múlt, hogy a férje meghalt. Magányos volt ő is.
Szuper jól érezték magukat. A szomszédból is átment hozzájuk egy fiatalasszony.
Az ünnepek múltával a férfi jelentkezett. Újra pénzt kért. Nem adott neki a nő.
- Pedig mentem volna hozzád, mert muzsikáltam karácsonykor és kaptam egy kocsit érte. Arra kéne a pénz, hogy átírassam. – mondta a férfi.
- Nem érted, hogy nincsen. Hiteleket fizetek. Nekem sincs már pénzem. Rezsire és ennivalóra is kell. Nem tudok adni többet pénzt. – felelt a nő.
Ez ment májusig. Minden hónapban kérte a pénzt és arra hivatkozott, hogy a kocsit, míg nem tudja átíratni, nem tud menni, mert a kocsit nem hagyja ott, nehogy ellopják.
Májusban az mondta, hogy küldjön pénzt, megy járattal, mert hiányzik a nő neki. A nő elküldte az útiköltségre. Nem jött. Azt mondta, hogy nem indult a járat, mert a járvány miatt leállították, de a pénzt nem adják vissza, amit befizetett az útiköltségre. Küldjön neki megint pénzt, mert jön vonattal. A nő három helyről kért kölcsön, hogy el tudja küldeni ismét a pénzt az útra, amit a következő hónapban meg kellett adnia.

 

*

71
A nő négy órát várt az állomáson. Hiába várt. A vonat megállt. Az utasok leszálltak. De a férfi nem jött. Nem szólt a nőnek, hogy ne várja, mert nem megy.
Felhívta a nő a telefonja utolsó két percéből.
- Nem jöttél. Itt vártam négy órát. Nem szóltál, hogy ne várjak.
- Az enyém vagy, ez számít! – mondta a férfi.
A perc lejárt, megszakadt a beszélgetés, de ez is elég volt.
A nő teljesen összeomlott lelkileg. Alig várta, hogy érkezzen a busz, amivel hazajut. Alig tudta tartani magát. Majd összeroskadt a tehertől, ami a szívét nyomta. Megint becsapta. A csalódás fájt, de nagyon neki. Szinte nem is volt a valóságban.
 

*

72
Hazugságok hálójában
 
Mintha az emlékekben maradt volna, melyek megrohamozták, amíg hazaért. Végre nyitotta az ajtót. Bezuhant az ágyba. Szerette volna, ha nem emlékezik semmire. Lelkét facsarta a fájdalom. Mily nagyon fájt a szerelem. A férfi csak játszik vele. Szinte kábultan írta az üzenetet a férfinak. Úgy érezte nincs tovább itt vége mindennek. Vele ezt többé nem csinálhatja meg. Megírta a férfinak vége. Ezután lepihent. Felejteni akart.
A férfi többször hívta, de nem felelt neki. Fuldoklott a lelkifájdalomtól. Éjjelente arra ébredt, hogy nincs levegője. Álmodott két alkalommal arról, mintha álmában az angyalok tisztították volna a lelkét és a torkából fekete ragacsot húzott kifelé sokáig. Még kétszer tisztították álmában akkor már világos barna volt. Azután nem álmodott ilyet, a fulladás megszűnt. Megköszönte a fenti segítséget.
A férfi már sokadjára hívta, amikor felvette a telefont. Megmondta neki hagyja békén befejezte vele. De a férfi nem tágított és addig beszélt, amíg a nő engedett és újra hitt neki. A férfi megfogadta nem lesz ilyen többet.
A nyár még augusztusban is forróságot ontott. A férfi minden hónapban elmondta, hogy akkor tud menni a nőhöz, ha a kocsit átíratja. Megbeszélték azt is, ha a nő tud neki segíteni, hogy átírassa, akkor már úgy megy, hogy odaköltözik hozzá. Augusztus végén tudott a nő felvenni pénzt, hitelt. Küldött neki. Kis idő múlva a férfi újra nagy összeget kért, hogy többe kerül az átírás. A nő elküldte. Szeptemberbe fordult az idő. Már a hónap vége felé járt, amikor az egyik este a férfi váratlanul megérkezett a nőhöz. Meglepetésnek szánta.
- Bouna Séra Senorina! – mondta mikor kiszállt a kocsiból a férfi és ölelésre tárta a karját. Hosszan ölelték egymást. Huszonhárom hónapja nem találkoztak.
A férfi beállt a kocsival. Bementek a házba. A férfi vitt finom ételeket. Kipakolta a hűtőbe.
Leültek a konyhába az asztalhoz. A férfi kezdte a mondókáját.
- Feleségül veszlek! Na, nem úgy, hogy most jöttem és feleségül veszlek, hanem hivatalosan gondoltam. Van egy lehetőség munkára. Németbe karácsonyig. Sok pénzt keresnék, ami jól jönne nekünk, de ha nem akarod, nem megyek. Jó lenne az esküvönkre. Akarod?
- Ha így gondolod, menjél és keresd meg a pénzt az esküvőre. – válaszolt a nő.
- De kéne egy kis pénz az útra németbe, hogy kimenjek. Már meg van beszélve a munka, várnak.
- Jó, akkor intézek kölcsön pénzt. – felelte a nő.
- Úgy intézd, hogy az egyik gumit ki kell cserélni, arra is legyen, mert minden benzinkútnál fújtattam, mikor jöttem.
 

*

73
A nő másnap intézte a pénzt. A karantén miatt tíz nap múlva tudott indulni a férfi. Mindent felejtve szerették egymást. A szerelem lángolt és úgy tűnt újra egymásra találtak. A nő lenyugodott és örült, hogy a férfi most már együtt él vele. Nyugodtabb szívvel fogadta azt, hogy csak dolgozni megy el otthonról. De sajnos megint szembe kellett nézni a férfi újabb hazugságával.
Amikor előtte való évben állítólag a fia balesete miatt ment ki olaszba, ellopták a személyigazolványát. Ami szintén hazugság volt, mert csavarogni támadt kedve, mint utóbb kiderült.
A nő késztetést érzett arra, hogy megnézze a személyigazolványban a kiállítási dátumot, amikor a férfi kint volt az udvaron és a kocsit takarította.
Az iratai ott hevertek az éjjeli szekrényben, a tárcájában. A nő megnézte. Korábbi dátum szerepelt benne. Tehát nem is lopták el csak ürügy volt arra, hogy pénzt kérjen a nőtől az okmány csináltatására.
A nőben újabb csalódás fájdalma futott végig. Megint hazudott, mint sokadjára. Szóvá tette a férfinak, aki a bizonyíték ellenére a szemébe hazudott a nőnek. Elterelte másra a szót. Mindig így tett, ha a nő hazugságon kapta. A nő mondta neki többször javuljon meg, és ne hazudjon. Járja az Isten útját. De mintha a falnak beszélt volna, lepergett róla, mint a falra hányt borsó.
A nő a munkán is csodálkozott, mert a férfi nem szeretett dolgozni. Zenei munkában is válogatott. Azt vállalta, ami sokat fizetett. Megkérte az árát, nem is hívták sehová. Reménykedett, hogy most komolyan gondolja és ledolgozza a két hónapot. A fizetés jónak ígérkezett.
A napok szaladtak, éppen csak mutatták magukat és el is suhantak. Eljött az indulás ideje. Megölelték, megpuszilták egymást és a férfi elindult. Látszott rajta szívesen maradna, nem sietett, hiszen várta a kőműves segéd munka.
Útközben mikor pihenőt tartott felhívta a nőt. Mondta, hogy merre jár. Késő este érkezett meg, ahol a megbeszélt helyen várta a munkaadó. Elvitte a szálláshelyre. Még pár szót beszéltek, de a férfi fáradt volt aludni tért.
A nő reménykedett, hogy talán jó lesz és keres egy kis pénzt a férfi. Még átgondolt néhány dolgot és utána ő is nyugovóra tért.
Másnap délben a férfi felhívta.
- Most várom a főnököt, írjuk a szerződést. Később majd hívlak!
Este beszéltek. Aláírta a szerződést. Holnap kellett kezdenie a munkát.
Másnap délben hívta a nőt.
- Rendezzük a terepet. Holnap már kapunk ebédet is egy helybeli német asszony főz itt a szálló ebédlőjében.
Rákövetkező nap délben elég zaklatott volt, mikor felhívta a nőt.

 

*

74
- Itt hagyom az egészet. Barbár munkát kell végezni. Követ kell törni fúróval. Ez nem embernek való. Megyek haza, én ezt nem csinálom. Küldjél pénzt az útra.
Na, azt már nem, gondolta a nő. Ebből elég volt! Nincs tovább pajtás. Addig maradsz, amíg meg nem keresed az árát az útnak, hogy haza tudjál jönni.
De a férfival szépen beszélt, hogy rábírja a maradásra.
- Nem tudok pénzt küldeni. Tudod nagyon jól kölcsönöket vettem fel, amit most meg kell adni. Bírjál ki egy hónapot legalább, hogy meg legyen a visszautadra. Eltelik az hamar.
- Akkor csak elég, ha egy hónapot ledolgozok? Nem kell maradnom karácsonyig?
- Ha nem bírod azt a munkát, akkor elég egy hónapot dolgozol le. Legyen pénz a visszautadra.
- Jó, akkor majdcsak kibírom az egy hónapot, valahogy.
A nő még örült is, hogy hamarabb visszatér hozzá, mint karácsony. Nem bánta, hogy így alakult. Állandóan a férfi közelségére vágyott, hiszen alig találkoztak az évek alatt, akkor is napokra.
A férfi nem mondta meg melyik nap indul. Két napja nem hívta a nőt. A nő mindenre gondolt csak jóra nem. Ha hívta a férfit a géphang válaszolt két napon keresztül. Azt gondolta biztos nőnél van. Írt neki üzenetet, hogy befejezte vele.
Éjjel alig aludt. Reggel tudott elaludni. Délben a postás füttye ébresztette. Még félig aludt, mikor kinézett a konyha ablakon. A kocsibejáróban egy kocsit látott utánfutóval. Kérdezte is magában, hogy ki lehet az? Nagy álmosan botorkált ki a kapuhoz. Nem is figyelte a férfit, aki oldalt állt a járdán. Mikor megpillantotta örömmel ment oda hozzá.
- Menj, rendezd le a postást, mert téged várt, hogy ki gyere. Egyszerre érkeztem vele. – mondta a férfi.
A nő akkor látta meg a postást, aki a kocsi mögött állt, azt nézte utánfutónak. Átvette tőle, amit hozott. Aztán visszament a férfihoz.
A férfi beállt az udvarra.
- Milyen üzenetet írtál nekem? Meglepetést akartam, hogy jövök. Te meg miket írsz nekem. Hívtam a fiamat is hogy most mit csináljak, mert félúton voltam hozzád, de arra gondoltam, hogy akkor is rád jövök, nem érdekel mit írtál.
- Jól van. Miért nem tudtalak elérni napok óta? Mindenre gondoltam csak jóra nem. Azt hittem nőnél vagy és nem jössz vissza.
- Milyen nőnél? Te vagy a nőm. – felelte a férfi.
A férfi hiába mentegette magát a nő tudta és azok is, akik ismerték, hogy nőfaló volt egész életében. Az őszinte szót pedig messziről elkerülte. Nem lehetett tudni mikor mond igazat és mikor hazudik.
 

*

75
A férfi hozott ennivalót, konzerveket, üveges szószokat. Kipakolt.
A ruhákat a nő betette a mosógépbe mosni.
A férfi némi pénzt adott a nőnek, hogy vegyen ennivalót meg, ami kell. Azt mondta nem kapott fizetést, majd a nő nevére küldik. Csak kevés pénzt kapott az útra. De a pénz csak nem érkezett. A férfi megjátszotta, hogy milyen mérges, amiért nem küldik, de a nő ismerte és tudta, hogy látszólagos ez. Sejtette hazudik.
Meg a nőnek az is gyanús volt, hogy sűrűn ment ki a kocsihoz a férfi. Minden reggelt azzal kezdett. A nő gyanította, hogy megkapta a fizetését, de nem akarja neki odaadni, azért hazudott, hogy majd küldik. Később kiderült a nő jól gondolta ezt. Valóban így volt.
Aztán abból a pénzből, amit a nőnek adott, másnap vissza kérte több, mint felét, mert a kisebbik fia telefonált, hogy nincs pénze kenyérre. A telefonját is tölteni kellett a férfinak.
A barátját kérte meg töltse fel. A nővel postán küldette el a pénzt nekik. Nem adott rá pénzt, így a nő, amit neki adott abból küldte el.
Két nap múlva telefonáltak németből, hogy a kulcsot, amit elhozott magával azonnal küldje vissza, mert ha nem akkor az összes zárat ki kell cserélni, mert központi kulcs volt, amit mindhez használtak.
A férfi megmondta, ha küldenek neki száz eurót, akkor visszaküldi.
Elküldték neki a pénzt. A nővel intéztette a postán, és amikor felvette, abból vett el annyi pénzt, hogy a kulcsot fel tudja adni.
A kulcs elment. Egy hét múlva érkezett meg.
- Mond meg, de őszintén. Szándékosan hoztad el a kulcsot? – kérdezte a férfit.
- Véletlenül maradt a zsebemben. – válaszolta.
- Mi lenne, ha végre őszinte lennél? – kérte a nő.
- Jó. Igazad van. Tényleg azért hoztam el, mert tudtam fizetni fognak érte, hogy visszaküldjem, mert az összes zárat cserélni kell miatta és az többe kerül.
A nő nem örült az ilyen nem tisztességes húzásainak, de egycsapásra nem tudta megváltoztatni. Azt a férfinak kellett akarnia, hogy tisztességes maradjon tetteiben és beszédében.
Ezeket a nehéz történéseket leszámítva a nő tudta, hogy a szíve mélyén jó ember. Nála jobban senki nem ismerte. Mind ezek ellenére szerette a férfit, pedig olyan berögzült rossz szokásai voltak, amit le kellett volna régen tennie. Ráadásul ezeket a szokásokat babonás hiedelmek tűzdelték meg. Gyerekkorból hozott minta egyre jobban kidomborodott, ahogy idősödött a férfi. Hatvan év közelében nehezen változik az ember. Egész életét végig kísérték ezek a szokások hagyományok és az ebből adódó félelmek.
 

*

76
Éjjel, mikor félt odabújt a nőhöz, mint egy kis gyerek. A nőben kereste a biztonságát. Ragaszkodott a nőhöz. A maga módján szerette, de a biztonsága mindennél fontosabb volt neki.
Az elkövetkezendő hetek békében, szeretetben teltek. Finom volt benne lenni ebben a csodálatos érzésben, amit a szerelem adott. Szenvedélyes napokat éltek át, ami sok boldog pillanatot adott ennek az isteni párnak.
A negyedik héten, november végén a férfi előállt egy szép mesével. Akkor még a nő azt hitte megint egy újabb kifogás, hogy elmenjen.
De elhitte, mert két évvel előtte már említette neki a férfi, mikor olaszban járt.
Visszaemlékezett. Egyszer felhívta izgatottan és mondta, hogy talált egy gyémántot.
Feltételezte a férfi akkor, valószínű, hogy gyűrűből eshetett ki. Az autósztráda szélén a beton perem tövében a parkolóban találta. A kocsiból kiszállva látta meg, megcsillant rajta a napfény. Felvette és eltette.
- Ki találod e, hogy hol van a gyémánt, hogy hová tettem?
- Várj mindjárt. – szólt gondolkodva a nő.
- Elástad. És a helyét is megmondta hova.
- Nem gondoltam, hogy kitalálod. – mondta a férfi nagy meglepődéssel.
Igen ám, de a nőnek gyanús volt, mert a megérzéssel jött egy kép, hogy hol van a gyémánt egy fadobozban látta, de az üres volt. Ezt nem mondta a férfinak. Nem akart vitát vele. Tudta, hogy nem jut sehová sem a férfinál, ha ellenkezik vele. Azt is tudta, hogy egymás gondolatát sokszor kitalálták. Most is tudta, hogy amire a férfi gondol, azt találja ki, ezért lepődött meg a férfi. Azért gondolta ki a helyet, ha a nő nem találja ki hogy, hol van, mit válaszoljon neki.
- Elmegyek. Eladom a gyémántot és visszajövök. – ígérte a férfi.
A férfi becsomagolt. A nőnek feltűnt, hogy mindent elcsomagolt. Semmit nem hagyott ott. Pedig mikor jött azt mondta odaköltözött.
- Mindent elviszel? – kérdezte csalódottan a nő. Nem is akarsz te visszajönni.
- Majd visszahozom. – válaszolta a férfi.
A nő kissé belefáradt ebbe az egészbe. Olyan érdekes érzése lett, mintha örült is volna neki, hogy elmegy a férfi. Végre megint élheti a szabad napjait, mikor nem kell ugrálnia senki körül.
Másnap a kocsi nem indult. A férfi nem csukta be az első ajtót teljesen és az akkumulátor lemerült. Lehet szándékosan csinálta, mert nem igazán akart elmenni, érezhető volt rajta. Említette is, hogy akkor majd megy másnap, ha jó lesz a kocsi.
Töltő nem volt, így segítséget kért a nő az egyik ismerősétől, hogy húzza be a kocsit. Nem sikerült, mert a kocsi nem mozdult.  Az akkumulátor töltő nem rávaló volt.
 

*

77
Ment a nő az egyik ismerőséhez, akinek mezőgazdasági üzeme volt és ott kért segítséget. Nem volt annak sem töltője, ami neki kellett volna. Nem tudta a nő hová is menjen még segítséget kérni.
- Szia! Hú, de régen láttalak! Mit keresel? Miben tudok segíteni?- szólalt meg a háta mögött egy ismerős hang.
Megfordulva látta, hogy a volt férjének egyik munkatársa az, akit hosszú évek óta barátnak tekintett.
- Szia! De régen láttalak. Jól vagytok? – szólt hozzá a nő.
- Mutasd az utat, hol laksz! Segítek beindítani azt a kocsit. Hallottam, hogy mire van szükséged.
A nő ment biciklivel elől és utána a barát kocsival.
Nem lakott messze a nő a helytől. Öt perc alatt otthon voltak.
Bemutatta a férfiakat egymásnak. Töltőre tették, ami már megfelelő volt arra a kocsira. Közben a férfi készült az útra. A nő és az ismerőse beszélgettek. Volt, mit bepótolni, rég találkoztak. Még akkor mikor a volt férjével nem váltak el.
A huszonötévi barátság, ami a nő felé is meg volt, nem múlott el. Örültek egymásnak.
A kocsi feltöltött. A barát elköszönt.
- A kocsi hamarosan elindult. Járatta, nem állította le, hagy töltődjön tovább.
A férfin látszott, hogy nem igazán akaródzik elmenni neki.
- Menjünk be, még szívjunk el egy cigit. – szólt a nőhöz.
Leültek a dohányzónak használt kis helyiségben. Megfeszült a csend közöttük, amit egy pár pillanat után a férfi tört meg.
- Jól éreztem magam nálad. Nagyon jól. Köszönök mindent. – mondta.
Eladom a gyémántot és jövök vissza, karácsonyra itt leszek.
A nő nem hitte el neki, de azért bizakodott hátha most igaz lesz, amit mond.
Kimentek a kocsihoz. A férfi megölelte, megpuszilta a nőt. A nőben volt egyfajta távolságtartás, belül az öröm és a fájdalom keveredett benne.
Aztán a férfi beszállt a kocsiba és elindult. A kezét kitette az ablakon és, amíg ki nem ért az utca végére integetett a nőnek.
A nőben felemás érzések kavarogtak. Úgy érezte a férfi vissza fog fordulni, mert érezte a szíve húzza a nőhöz.
Aztán eltűnt a férfi kocsija a kanyarban. Bement a házba és, hogy levezesse a benne lévő feszültséget takarítani kezdett. Két óra múlva rend és tisztaság vette körül. Az érzést újra meg újra érezte, hogy a férfi visszafordul a határnál, de nem történt semmi még órák múlva sem és nem is hívta.
Este megcsörrent a telefon a férfi hangja lehangolónak tűnt.
- Megérkeztem drágám! Ne tudd meg milyen szemét lett mindenütt. Az egerek szétrágtak ruhákat, újságokat, papírokat.
 

*

78
Piszokság és hideg van idebent. Nincs fa sem, amivel betüzelhetnék a kályhában. Megyek a szomszédba, hátha adnak egy kis fát. Majd hívlak később.
A nő látta maga előtt a házat és a két helyiséget, amit a férfi mondott, hiszen két hónapot töltött ott. Az emlékek idővel megrostálódnak és a szép marad meg. A fájdalmak enyhülnek. Jó volt visszaemlékeznie. Gondolatban és lelkileg a férfival volt.
Késő este hívta a férfi.
- Tüzet raktam. Kaptam fát a szomszédtól. Majd holnap intézem, hozzanak fát. Kitakarítottam nagyjából. Jó volt nálad. Hiányzol! Az utolsó percig vártam egy szikrát tőled, hogy azt mondod, maradjak, de annyira sietettél. Pedig még maradni akartam. A határról visszaakartam fordulni. – mondta izgatottan.
- Azt hittem mindenképpen menni akarsz. Nem akartalak visszatartani, mert amikor akartam, hogy maradj, sosem maradtál.- felelte a nő.
- Most maradtam volna. Jó lenne nálad lenni.  – mondta a férfi és hangjában szomorúság érződött.
A nő most erősebb volt lelkileg, mint a férfi. Megszokta már, hogy jön és megy. Nem volt különösebben szokatlan érzés, hogy magára maradt. Meg a szabadságnak is örült, mert egész életében másokat szolgált ki. Ó mennyire vágyott arra, hogy egyszer őt szolgálják ki és ne neki kelljen ugrálni mások körül. Akkor is, ha nő megérdemelt volna egy kis figyelmet. De ez van. Talán egyszer valamikor beigazolódik és megéli, milyen semmit sem tenni és mindent elébe raknak. Fáradt volt testileg és lelkileg is. A hosszú évek rányomták bélyegüket az életére. Rengeteget dolgozott másokért. 
Aztán teltek a napok. Visszazökkentek a hétköznapok sűrűjébe. Megint a telefonálások maradtak. A férfi nem ment karácsonyra.
- Hazajött a bátyám. – mondta az egyik alkalommal. Nem mehetek, mert betegen hozták haza.
De a nő tudta, hogy a bátyja alkoholista és nem beteg. Habár ahogy vesszük, az is lehet betegség. A nő megint háttérbe szorult az utolsó helyre a férfi életében, mert minden más fontosabb volt neki, mint a nő. A férfinak csak az volt fontos, hogy a nő meg legyen neki, nem akart vele élni. Elég volt neki, ha telefonon hallja a hangját és ott van, ha szüksége van rá, ő meg nőkhöz járt, ha a szükség úgy hozta.
A karácsonyt mégsem töltötte egyedül. A fiáék hazajöttek. Imádta a kisunokáját. Igaz csak pár órára érkeztek, de akkor is feldobták a napját. Másnap barátnője szólt, hogy menjen el, ünnepeljenek együtt, hiszen ő is maga volt, mióta a férje meghalt. Jól érezték magukat. Finomakat ettek. Tortát is, amit szeretett a nő. Többféle habos torta sorakozott az asztalon.
 

*

79
A férfi fel sem hívta karácsonykor. Majd karácsony után szilveszterkor kívánt karácsonyt és újévet neki. Belementek a következő évbe. A nőnek január közepén volt a szülinapja és a névnapja. A férfi azt is elfelejtette.
Ha te így, akkor én is úgy, gondolta a nő. Maradj akkor, magadnak nem foglalkozok veled többet az életben. Hát mi vagyok én, hogy velem bármit megcsinálhatsz, kérdezte magától dohogva. Innentől kezdve eszébe jutott minden, amit a férfi tett vele éveken keresztül. Szidta magában. Lelkileg most kezdte feldolgozni, mi is történt valójában, amit a férfi okozott neki. Az érzelmek lassan csendesedtek a lelkében és ha, hívta a férfi már nem vette fel hetekig. Érezze, hogy már nem olyan fontos neki. Két év telt el mire csendesedni kezdett lelkében a harag a férfi ellen. Elvesztegetett évek. Mennyire fájt ez neki. Visszagondolt, hogy az öt év alatt csak fél évet töltöttek együtt, az is hetekből, napokból tevődött össze. Szomorú valóság, megdöbbentő végeredménye a kapcsolatuk idejének. Ennyi jutott? Mennyi ölelés nélküli idő, mennyi magányos idő, mennyi vágyakozás, mennyi hiányérzet a másik után. Ha a nő belegondolt, még jobban szidta a férfit. Fájt, de mennyire fájt ez neki. A mellkasát szétfeszítette a tűz, ami benne lobogott. A lelke pattanásig feszült ebbe az érzelembe. Azt hiszem erre szokták mondani szétszakad a szíve. Ami halálos ebben a szerelmi játszmában.
Szerette is és nem is akarta szeretni. Ez a kettősség jellemezte az érzéseit. Se veled, se nélküled állapot.
Teltek a hónapok. Már kitavaszodott, de a beszélgetés gyéren működött közöttük. Május közepét írták, amikor a férfi hívta a nőt.
- Szeretnélek látni! Hiányzol! Meg kívánlak!– mondta a férfi. Küldjél pénzt, mert nekem nincs, hogy tudjak menni.
- Jó küldök. – felelte a nő egyhangúan. Már nem tudta, hogy akarja e, vagy nem hogy menjen a férfi. De lelke mélyén szerette, nem tudott ellene tenni, olyan erővel villanyozódott fel, ha arról volt szó jön a férfi.
Elküldte a pénzt. De a férfi nem érkezett meg. Másnap felhívta telefonon.
- Beteg vagyok! Elkaptam a vírust. Fekszek, nincs erőm.
- Akkor pihenjél. – a nőben egy világ omlott össze.
Aztán nem sokkal az eset után az egyik barátja elmondta a nőnek, hogy a férfinak egy másik nője van, azért nem jött hozzá. Arra költötte azt a pénzt, amit a nő az útra küldött.
A nő felelősségre vonta a férfit és megmondta részéről befejezte a kapcsolatukat.
A férfi naponta többször hívta heteken keresztül, de a nő nem vette fel a telefont.
Aztán öt hét után a nőnek is hiányozni kezdett a férfi, és halványultak a fájdalmak. Beszéltek.

 

*

80
- Augusztus végén megyek. Most egy hónapot ledolgozok az új munkahelyemen és megyek.
Tudnivaló volt, hogy a férfi nem szeretett dolgozni, csak zenei munkát, most mégis elment dolgozni. De nem azért, hogy a nőhöz utazzon, hanem azért, mert nem volt neki mit enni. Már senki sem hitt a szép hazug szavainak és nem adtak neki pénzt, mert tudták nem tudja miből megadni, hiszen sehol nem dolgozik.
A májusi incidens óta a nő nem küldött neki pénzt, meg is mondta, hogy ne is kérjen, mert többet egy fillért sem küld neki és csomagot sem. Menjen el dolgozni és tartsa el magát.
Augusztus végén várta a nő, de a férfi nem jött. Aztán meghallotta a barátjától a nő, hogy még mindig meg van a férfinak az a helybeli asszony, akihez május óta jár és azért nem ment a nőhöz, mert nem akarta ott hagyni.
A nő kérdőre vonta a férfit, de tagadott. A nő addig unszolta, amíg végre bevallotta, hogy igen volt, de már befejezte az asszonnyal. Ez igaz volt, mert a nő érezte, hogy a férfi szakított az asszonnyal, mert három napig érezte lelkében a férfi elszakadását a nőtől. Az elmúlás érzését. Először azt hitte, hogy vele szakít a férfi, de nem, mert hívta bocsánatot kért és mondta, hogy az a nő csak a testi vágyai miatt kellett. És a nő újra elhitte neki, hogy őt szereti, és csak ő kell neki.
- Akkor miért nem hozzám jöttél, ha annyira kellett? - vonta kérdőre a nő.
- Mert nem volt pénzem az útra.
- Ez hazugság! Küldtem pénzt májusban is és mégsem jöttél. Nem kell több hazugság! Elég volt! Nincs több dobásod! – válaszolta a nő mérgesen.
- Majd megyek, ha lesz pénzem rá, de most nem tudok. – mondta a férfi és hangjában egy szemernyi megbánás sem volt. Nem érdekelte a nő min megy keresztül. Nem érdekelte, hogy már rég tönkre tette a nő életét, mert neki a nő semmi volt. Nem tisztelte a nőket. Ezt az egyik alkalommal meg is mondta a nőnek, mikor a nő megkérdezte. Na, szépen vagyunk, nem mondom, nyugtázta, akkor a nő magában és meg is mondta a férfinak.
- Pedig téged is egy nő hozott a világra.
De a férfit hidegen hagyta. Szeret ez egyáltalán? Tud e szeretni? Vagy közömbös a nők iránt és csak az érdekli, hogy a testi vágyait kiélje és kész. Szomorú valóság. A szerelem megcsúfolása, amit Isten csodának adott az emberek életébe, mert a legszebb érzés az igaz szerelem érzése. Azon is gondolkodott, hogyan tudja a férfi elzárni a szívét és nem érezni a szerelmet? Ha valaki szeret szívvel azt ki is tudja mutatni. Egyszer, amikor kint volt a férfinál és még élt az anyja azt mondta, hogy a férfi sosem tudta kimutatni az érzéseit. A nő arra gondolt, hogy csak az nem tudja kimutatni, akinél nincs. 
Közeledett az év vége. Újra, immár hatodik éve az volt a téma, hogy jön e  a férfi karácsonyra. Még egy karácsonyt sem töltöttek együtt.
 

*

81
Talán jobb is így, mert még jobban fájt volna a nőnek az a sok elvesztegetett év. De az igaz szerelem már csak ilyen. Nem minden esetben, de sajnos a nőében így volt.
Most is ígérte, de a bátyja betegségére hivatkozva, hogy nem tud még az illemhelyre sem kimenni egyedül, elnapolta az utazást. Meg ő az anyjának megígérte a halálos ágyán, hogy a bátyját nem hagyja magára. A férfit ezzel két tűz közzé szorította. Ezt a nő is érezte, hogy megígérte az anyjának halála előtt, hogy a bátyjáról gondoskodik. Ezzel a férfi nem élhette a saját életét, a bátyja életét volt kénytelen élni. Egyszer a férfi azt mondta a nőnek költözzön oda hozzá. De a nő nem egyezett bele, mert tudta mivel járna. A szoba konyhában nem lett volna saját életük. Nem akart cselédje lenni a két férfinak, mert a bátyjáról is gondoskodnia kellet volna. El kellet volna tűrnie, hogy mindennap iszik és a férfi ivászatát is. Két részeg férfival nem akart kezdeni új életet.
- Egész életemben várni foglak. – mondta a férfi.
- Ne várjál, mert én soha nem megyek többet oda, nem akarok ott élni. Nem lenne saját éltünk. És a munkámat sem tudnám végezni. Nem lenne időm és nyugalmam sem.
A férfi még többször felhozta a témát, de a nő határozottan nemet mondott minden alkalommal arra, hogy oda költözzön.
Elmúlt ez a karácsony is. A nő a barátnőjével töltötte. A férfi most hívta karácsonykor.
Január elején hívta a férfi, hogy meglátogatja a nőt. A nő nem erre vágyott. Arra vágyott, hogy végre a férfi eldöntse, hogy hogyan tovább. Volt egy nővére is a férfinak. Már többször is élt ott nála a férfi bátyja, csak megunta, hogy mindennap ivott és kidobta. Pedig jól jött volna a társasága a bátynak, mert egy nagy házban lakott és egyedül mióta a férje meghalt. A férfi akkor is a nőtől kért pénzt koszorúra a kamion papírjainak újítására és az útra kétszer kért, mert azt mondta nem lett elég a pénz. De a végén kiderült, a pénzt hazugsággal kérte, mert nem kellett semmit újítani a kamion papírokon és taxival ment hosszabb útra és arra is kellett.
A temetés és a koszorú igaz volt, mert a virrasztásról felhívta a nőt és beszélt a nő a férfi nővérével. Hallotta a virrasztási éneklőket a telefonba.
Az Isten azért mindig megmutatta a nőnek mikor hazudott a férfi, mert legtöbbször a férfi elszólta magát, vagy a nő érezte meg a hazugságot és a férfi, ha vonakodva is, de bevallotta az igazat. Mindig csodálkozott a nő honnan tudja. A nőnek nagyon jó következtetései és megérzései voltak és nem mellesleg apró részletekre is emlékezett.
A férfi már úton volt, mikor hívta a nőt.
 

*

82
- Drágám itt vagyok a határnál. Van itt egy fiatal román házaspár. Kérik vegyem fel őket. Pestre mennek a fiatalasszony anyjához. Mit csináljak? Hideg van, sajnálom őket. Van pénzük, fizetik az utat.
Leteszem őket az állomáson ott hozzád közel és menjenek tovább vonattal. Nyitva van éjjel az állomás?
- Akkor vedd fel őket, ha látod megbízhatóak. Nem tudom nyitva van e az állomás. – felelte a nő.
- Akkor majd alszanak kint a kapud előtt a kocsiban és reggel kiviszem őket az állomásra.
- Ne aludjanak kint a kocsiban, adok nekik szobát. Kint hideg van. – válaszolta a nő.
- Te egy tündér vagy! – mondta a férfi. Ha elöntötte néha a szerelem mindig tündéremnek hívta a nőt. Ha a nő felmérgelte, mert nem hagyta rá azt, hogy minden a férfi akarata szerint történjen, akkor csak drágám volt.
A nőnek ez gyanús volt. Hiába már nem hitt a férfinak még, akkor sem, amikor néha igazat mondott. A bizalmát már régen eljátszotta. Ekképpen gondolkodott. Nem hitte el, hogy hirtelen ott termett ez a házaspár, ha pénzük is van. Miért nem mentek Romániából vonattal egyenesen Pestig? Nem értette. De aztán bevillant a felismerés. Tudta, hogy a férfi újabban, mióta nem adott neki senki pénzt megélhetésre a pénzt úgy kereste, hogy vállalt a kocsijával személyszállítást Magyarországra a hazájából. Ez is ilyen fuvar volt. Össze akarta kötni a kellemest a hasznossal. Úgy vélte, hogy a férfi azt gondolta, elvállalja a fuvart és közben a nőt is meglátogatja.
Na, de a kalamajkák sorozata ezután kezdődött.
A férfi eltévedt az úton, Magyarországon, hiába volt, GPS.

*****************************************

 15. ÉLETÜNK NOVELLÁI - SOROZAT 

 

Sas Erzsébet: Mindenkinek a maga keresztje

(A 2006-ban megjelent „Szembesítés” című kötetemből)

 
Jolán elnehezedő léptekkel sétált hazafelé. Minek siessen, úgysem várja senki. Meg aztán így hetven után már nem szaladgál az ember lánya. Pláne ha a több órás üléstől még a lába is elmacskásodik.
Ez a Terus, ez a Terus! Nem megy ki a fejéből. Már lánykoruk óta barátnők voltak. Hol gyakorta, hol csak olykor-olykor találkoztak, az eltelt közel hatvan év alatt. Jolánnak is két gyermeke volt, mint Terusnak, hasonló korúak, hisz csaknem egy időben mentek férjhez. Igaz, hogy az ő férje alkalmazott volt, katonatiszt. Terusé meg szakmunkás, kőműves, de hát ez nem sokat változtatott a lényegen. A lényeg pedig az volt, hogy mindketten jó házasságban éltek, bár anyagilag egész életüket végigküszködték. „A becsületes ember, bármi legyen a foglalkozása, sosem lesz milliomos.” Jólesett most ezt a kijelentést magában idézgetni, amit férjétől oly sokat hallott.

Sas Erzsébet

A házépítés, a gyerekek iskoláztatása, bizony sok-sok munka volt, még a munkahelyi időn túl. A kert, az állatok, de hát ez is hozott egy kis pénzt, meg leginkább a konyhára valót. Elmúlt, akármilyen nehéz is volt. Aztán sok szép is volt benne – győzködi magát – csak hát a visszaemlékezések egyedül nem az igaziak.
Ezért jár újra gyakrabban Terusékhoz, mert itt is ott is, az unokák is felnőttek, és a gyerekeknél sem hasznoskodhat mindig az ember. Terussal meg leülnek a konyhába, aztán vég nélkül emlegetik a jót, a rosszat felváltva. Szereti ezeket a beszélgetéseket, átélni újra a fiatalságot, a lánykori bálokat, az esküvőket, a gyerekszüléseket, a ballagásokat, a lakodalmakat. Csak akkor rémül meg, s áll a görcs a gyomrába, amikor Terus a férjét kezdi mondani. Károly mindig csendes ember volt, maszek munkát sem vállalt sokat, fiatal korában, mert élhetetlen természet volt. Így mondja Terus. Most már öt éve beteg, a több évtizedes kinti építkezések kikezdték az ízületeit, mozogni is alig tud. Fekszik, vagyis félig ül a feltámasztott párnákon, és olvas, vagy kis zsebrádióját a füléhez tartva zenét hallgat. Ha az unokák jönnek, azokkal beszélget, ha maguk vannak, napokig nem szólal meg. Jolán eleinte mondogatta Terusnak, hogy üljünk be hozzá a szobába, beszélgessünk ott, hadd hallja, hátha ő is kedvet kap az emlékezéshez. Terus azonban nem volt hajlandó. „Dögölne már meg” – ilyeneket mondott. Meg, hogy „mosni és főzni kell rá, pedig milyen jó lenne, csak úgy gondtalanul üldögélni néha, és nem a kertből is örökösen berohangálni”- folytatta.
Jolán az első percek szitkozódásai alatt mélyen hallgat, aztán megpróbálja Terust elterelni. Ez mindig sikerül, ha a fiairól, unokáiról kérdezi. Terus szereti a gyerekeit, egész életében sokat dolgozott értük. Olyan igazi falusi, sodrott fajta volt. Hírből sem ismerte a betegséget, amit úgy emlegetett, mint valami bűnt. Valószínű ebből ered Károllyal szembeni türelmetlensége is, ami az évek folyamán már-már gyűlöletté sűrűsödött. Szóval a gyerekek meg az unokák. Még pár órát beszélgettük róluk, meg a veteményezésről, amikor Jolán félve készülődni kezdett. Félve, mert tudta, hogy a búcsúzásnál újra téma lesz Károly.
„Nagyon irigyellek, hogy most hazasétálsz, aztán nem kell mindenfélével foglalkoznod, mielőtt lefekszel”- mondja Terus. A mindenfélénél arcával grimaszt vágott, és fejével a szoba felé intett. Jolán sietett kifelé, mert a járdán már a virágokra terelhette a beszélgetést.
Ez a Terus, ez a Terus, mondogatta magában Jolán, még akkor is, amikor kinyitotta otthon az ajtót. Bent a szobában ágyazás közben magában mormogva beszélt férjéhez, ahogy szokta. „Ha itt lennél, nem kellene elmennem, nem kellene másokkal emlékeznem. Mesélnél a kiskatonákról, én meg a lányaidról, a csínytevéseikről, amiket elhallgattunk előled, mert lánylétükre szigorúan, katonásan akartad nevelni őket. Mit szólnál a három fiú unokádhoz, akik katonatisztek akarnak lenni, mint a nagyapa. Beszélnénk a…”
Megállt kezében a párna. Terus talán éppen ezekben a pillanatokban a mindenfélék miatt szomorú. Felnéz a dupla ágy felett logó képre, amit még keresztanyjától kapott nászajándékba, s halkan felsóhajtott. „Kinek-kinek a maga keresztje Uram”!
 
Sas Erzsébet

*****************************************

 16. VÁLOGATÁS STEKLY ZSUZSA ALKOTÁSAIBÓL 

A művésznő önvallomása családjáról és művészetéről.

Köszönöm Uram, hogy ezt a napot is megértem! Köszönöm Neked szerető családomat, egészségemet, s néhány igaz barátomat! Köszönöm, hogy tudok örülni a szépnek,

Stekly Zsuzsa

érezhetem a tavasz illatát, a lágy szellő simogatását, hallhatom a patak csobogását, és láthatom a csillagok ragyogását az éjszakai égen.  Köszönöm, hogy nekem dalol

a cinege és a csalogány, lelkemig ér Vivaldi, Grieg és Smetana muzsikája!
    Köszönöm, hogy szeretett szüleim emléke szívemben él: érezhetem anyám simogatását, apám biztató pillantását! Köszönöm, hogy egész valómat elégedettséggel töltöd el, s elmém nem háborog hiábavalóságokért! Hiszem, hogy nincsenek ellenségeim és rosszakaróim, de annál több 

olyan ember van közelemben, akivel azonos hullámhosszon rezgünk.
    Tudom, nem éltem fölöslegesen: tanítványaim folytatják megkezdett munkámat, az elvetett mag jó talajba hullt. Remélem, lelkem temploma épp olyan jól szolgál majd, mint eddig, és mindvégig megadatik nekem az a képesség, hogy gondolataimat, a Te gondolataidat képekké formáljam! Köszönöm Uram, hogy méltónak találtál rezdüléseidre, sugallataid közvetítésére!

A művésznő elérhetőségei:

kobakpat@t-online.hu

zomancmuves@gmail.com
www.tolnaart.hu/stekly
www.zomancmuves.hu

*

A mű címe: Örömhír

Mérete: 40x 25  cm - rekeszzománc

A mű címe: Tavasztündér

Mérete: 30x20 cm - rekeszzománc

A mű címe: Nyárutó

Mérete: 35x25 cm - rekeszzománc

*****************************************

 17. CSOMOR HENRIETT: NINCS MEGNYUGVÁSOM 

 

Drága Vendi!
 
Én nem tudok Nélküled lenni. Egyfolytában te jársz az eszemben, megszakad érted a szívem. A harmadik halottam vagy, akit soha nem tudok elengedni. Emlékszel, amikor annyiszor fel akartál készíteni, ha majd nem leszel. Soha nem sikerült végig mondanod, mert szívemből "ordítottam”. Hiszen még a tudata is úgy fájt, hogy egyszer örökre elmész. Örökké a sírásom szakított félbe, és megkértelek, hogy adj még nekem pár évet. "Nincsen szándékomba még elmennem, majd ha szólítanak, akkor muszáj lesz!" - válaszoltad. "Remélem az még nagyon soká lesz, drága Vendi!" - mondtam.
Mindig azt mondtad, ha valaki meghal, attól még ugyanúgy kel fel, és nyugszik le a nap, a Duna is úgy folyik, mint eddig. Szerinted nem változik semmi. Ez így van, a mindennapos dolgok nem változnak. Te azt mondtad, egy idő után mindenki elfeled majd. Látod? Ez nem igaz! Örökké tartó maró hiányodat nem tudom eltakarni, könnyeim patakként mossák arcomat. Hiába próbálom elrejteni könnyeimet, már képtelen vagyok rá.

Egyszerűen hagyom magam, hogy rabul ejtsen a hiányod utáni fájdalmam. Amit nem lehet összehasonlítani avval a hiányoddal, amikor még éltél. Mert akkor itt voltál nekem, naponta kétszer hallhattam a hangodat a skype segítségével. Nagyon szerettem a veled eltöltött időt.
Annyiszor elképzeltem, hogy egyszer majd megölelhetlek. Sajnos ez sem jött össze soha. Számtalanszor eszembe jutott ez a találkozás, de a búcsúzáskor biztosan könnyekbe fulladt volna.
Látod, most is sírok.
Már nem tudok olyan felhőtlenül sétálni Pécsen se, mint amikor éltél. Erős támaszom voltál nekem, és mindig kapaszkodtam beléd. Vendi olyan voltál nekem, mint a legdrágább családtagom, törődtél velem és nagyon ragaszkodtam hozzád.
Úgy szeretnék újra "veled lenni" és hallgatni az átható történeteidet, melyet olyan átéléssel meséltél, hogy azokat láttam magam előtt képekben.
Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy elveszítettelek, olyan, mintha kitépték volna a szívemet, lelkemet. Semmiben nem találok megnyugvást, csak ha beletemetkezek verseidben és prózáidban. Sokszor eszembe jutnak mondásaid is. Az írásaidat mindig nagyra becsültem, ezt jól tudod, de most számomra felbecsülhetetlen értéke lett, mert minden versedben és prózáidban ott vagy benne. Csak tudni kell a sorok között olvasni, ezt szoktad mondani.
Éltetni szeretnélek még. Az írásaid, és az örökül hagyott újságodat, amelyet tovább folytatja Véghelyi Józsi bácsi, Csak már nem vagy itt, hogy kedvet, és lendületet adj nekem. 
Drága Vendi, te voltál az éltető rugóm, de nélküled már nem vagyok ugyanaz. Csak ketten értünk egyet. Elveszítettem a jobbik felemet, aki te voltál. Odaveszett az a felülmérhetetlen örömöm és nyugalmam, amit nyújtottál, amíg hallgattalak. Bármilyen nehéz nélküled most nekem, meg kell mutassam, milyen csodálatos ember, és költő voltál. Nem szabad hogy elvesszél, és a földnek martaléka legyél. A nevednek: Szegzárdi Nagy Vendelnek, fenn kell maradnia, hogy az elkövetkező nemzedék is megismerhessen.
 
2023. július 20.
Megjegyzés: egy hónapja a temetésed után.

*****************************************

 18. KÖZÉLETI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA 

 
A színházi varázs szerelmes rabságában
Az ötvenéves, tolnai általános iskolai találkozójára is ugyanolyan lelkesedéssel készül Rubold Ödön, mint a legnagyobb szerepeire. Máig erősen kötődik a kisvároshoz, ahol fel-nőtt. A Jászai-díjas színművész a Nemzeti Színház tagja.
– Miben más a mai Nemzeti, mint az volt, amelyikben a pályáját kezdte a nyolcvanas évek-ben?

Rubold Ödön

– Mindenben más – mondja. – Más kor, más épület, más társulat, 

más társadalmi rend. Ennek az épületnek, sokkal modernebb színháztechnikája van és tökéletesek a munkakörülmények. Ebben 

az épületben jó érzésekkel és jó hangulatban lehet reggel tíztől este tízig próbálni, tanulni, pihenni, étkezni, kondicionálni. Egy dolog viszont nem változott: az úgynevezett szakma ugyanúgy támadja, bojkottálja színházunkat, mint annakidején.
– Merre vitt tovább az útja? Hogy jutott el a Nemzetitől a Nemzetiig?
– A legfontosabb két közbenső állomás a kecskeméti és a békéscsabai színház volt. A Nemzetiből 15 év után, Kecskemétről pedig 10 év után hajtott a vágy új kihívások, megmérettetések felé. A megszokás, a rutin egy ponton túl bénítóan hat az emberre. Békéscsabát is nagyon szerettem, de onnan a Nemzeti hívásának eleget téve visszatértem. Budapesten élő édesanyámhoz és két gyermekemhez is közelebb kerülhettem így. Egyébként mindkét vidéki városba szakmai barátaim invitáltak és csodálatos feladatokat kaptam tőlük. Hálás vagyok ezért Bodolay Gézának, Fekete Péternek és Seregi Zoltánnak.
– Ugye először mérnök akart lenni?

Wessely Gábor
újságíró

– Elkezdtem a Műegyetemen a villamos-mérnöki tanulmányaimat, de nem fejeztem be. Az egyetem Szkéné színháza elcsábított, s attól kezdve nem volt megállás. Egészen pontosan 42 éve, 1976. februárjában kezdtem el színészettel foglalkozni. Csak ez érdekel azóta is: az emberi lélek, az emberi létezés ábrázolása. Táncoltam, énekeltem, beszédtechnikáztam, játszottam, képeztem magam, és egy év múltán fel is vettek a színművészetire.
– Színház, film, tv, pódiumestek. Van ezek között rangsor? Mit csinál szívesebben?
– Sajnos filmes és tévés lehetőség alig akad, igaz, nem is erőltetem a jelenlétemet, nem építem a kapcsolataimat arrafelé, hiszen a színház az otthonom, a mindenem. A színházban, még a mai rendezőcentrikus színházban is a színész az úr. Élő emberként élő emberek előtt játszani úgy, hogy az soha ugyanúgy nem történik meg többet, ez a színházi varázs tart szerelmes rabságban.
– Legemlékezetesebb szerepek?
– Talán legtöbbet az István a királyban léptem közönség elé. Sokszor játszottam az Advent a Hargitán című darabban Zetelaki Gábor szerepét, és a Csíksomlyói passióban is jó pár szerepet osztottak rám. Régebben nem voltak ritkák a több éven át tartó 150-200 előadásos szériák. Emlékezetes szerepem volt még az Énekesmadárban megformált Bakk Lukács, a Paraszthamletben a Tanító, az Othelloban a főgonosz, Jágó - amit jó barátom, Ivánka Csaba a halálos ágyából rendezett -, és egy igazi unikum: a Helge életében az Istenasszony alakítása. Sokat játszottam együtt Bessenyei Ferenccel, Sinkovits Imrével, Kállai Ferenccel, Agárdi Gáborral és Bubik Istvánnal. Most igazgatóm, Vidnyánszky Attila rendezésében, az Egri csillagok című monstre produkcióban próbálok. Ez is emlékezetes szerepnek ígérkezik.
– Mennyire elégedett a sorsával? Mennyire tudott érvényesülni ezen a pályán?
– Nagyon szerencsés embernek gondolom magamat. Vidéki fiúként, minden támogatás nélkül, nem is gondoltam, hogy valaha ennyi jó szerepet és a kollégák részéről ennyi elismerést kapok. A szakma csúcsa szerintem a kollégák megbecsülése és szeretete. Nincsenek szerepálmaim. Az értékrendem és ízlésem szerinti jó ügyekben alázattal veszek rész, akár kis szerepeket is szívesen vállalva. Azokat a kollégáimat kedvelem, akik nem fertőzik meg a szín-házi világot furkálódással, pletykálkodással. Akik a sikert megkóstolva is megmaradtak embernek, nem teng túl bennük az ego, nem jellemző rájuk a mindenkit elsöpörni vágyó, gátlástalan törtetés. Számomra a színészet nem gátlástalanság-verseny…
– Ezek szerint lelke mélyén, Jászi-díjasként is megmaradt vidéki fiúnak, tolnainak?
– Remélem, igen. Ezer szállal kötődöm Tolnához, és gyakran visszajárok. Készülök az ötvenéves általános iskolai találkozómra, ami most tavasszal lesz. Amikor hazamegyek, megölelgetem, megpuszilgatom a még ott élő nagynénémet, Bajor Laci gyerekkori barátomat, a szememmel megsimogatom a tolnai Dunát, a bárkát, a kálváriát, az ismerős épületeket és a temetőben nyugvó szeretteim sírhelyét. Bevásárolok a hazai ízekből, feltankolok tört paprikával, kolbásszal, szalámival, halászlétésztával és termelői borral. Készülök az emlékeim megörökítésére: egy kis könyvet fogok írni a tolnai gyermekkoromról és a színészi pályán eltöltött éveimről. 

*****************************************

 19. TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT 

 

 Soponyai Mihály: Őszi felkészülés

 
Jól készüljünk fel őszre természetes szerekkel.
A huzatos szél, az alacsony hőmérséklet és a nedves időjárási viszonyok sok embernél váltanak ki ősszel különféle betegségeket. Ha ezeket szeretnénk megelőzni, megfelelően fel kell rá készülnünk. Természetes szerekkel pozitívan befolyásolhatjuk a szervezetet, és így egészségesen vészelhetjük át az őszt.
Lépjünk fel az őszi betegségek ellen!

Soponyai Mihály

A kinti hőmérséklet változása nemritkán az ellenállóképesség gyengülését vonja maga után. Az immunrendszer erősítésére folyamodhatunk természetes hatóanyagokhoz. A fagyöngy, a szibériai ginszeng, a tuja és a kasvirág például azon növényekhez tartoznak, amelyek a védekezőerőt támogatják.
A patikákban kaphatók termékek ezekkel a növényi hatóanyagokkal. Teaként elkészítve ízletes italt eredményeznek, amelyet naponta többször is magunkhoz vehetünk. A hagyományos kínai gyógyászatból származik a csüdfűtea. Az ebben lévő szelén, kalcium és vas kombinációja támogatja az immunrendszert, és biztosítja a jó közérzetet. Általánosságban számos bázikus gyógynövénytea nyújt optimális védelmet a fertőzésektől.
A fertőzéses betegségekkel szemben sikeres lehet a megelőzés a reishi gombával is. A speciális cukormolekulák trenírozzák a szervezet saját védelmi rendszerét, és megakadályozzák a baktériumok és vírusok elterjedését.
Az ép immunrendszer számára nélkülözhetetlenek a vitaminok. Különösen a C-vitamin hat a fehérvérsejtekre, amelyek egy fertőzés esetén a baktériumok elpusztításáról gondoskodnak. A C-vitamin hatással van a fehérvérsejtek aktivitására, így azok hatékonyabban dolgoznak.
A repedezett bőr és a bőrirritációk gyakori következményei a hideg szélnek és a száraz fűtési levegőnek. Az Aloe verából készült termékek a bőrt rugalmasan tartják, védik a kiszáradástól, és ellátják értékes anyagokkal.
Ahhoz, hogy felkészüljünk a hideg időre, a házi patikának tartalmaznia kell a legfontosabb természetes orvosságokat. Ide tartoznak a bőrregeneráló krémek, például Aloe verából, amely a bőrt védik az időjárási viszontagságoktól.
A C-vitamin-készítmények, a magnézium, a cink és az ásványi anyagokkal és nyomelemekkel készült termékek gondoskodnak arról, hogy a megfázások és azok kísérőjelenségei gyorsan lecsengjenek.
A mentol tartalmú gyógy- készítmények segítik a jobb légzést, és ráadásul támogatják a keringést is. A China olaj például hasznos segítő a megfázásos tünetek ellen; mint a fejfájás vagy az eldugult orr leküzdésében.
Húgyúti fertőzések esetére tartsunk otthon szárított gyógynövényeket. A vörös áfonya ugyanúgy enyhíti a fájdalmat és lerövidíti a gyógyulási időt, mint a hársfavirág.
Láznál és hidegrázásnál nem hiányozhatnak a kék sisakvirágból és a nadragulyából készült természetes szerek sem.

*****************************************

 20. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

Kedves olvasó!

Ahogy a művelt latin mondja: Tempus omnia sanat - azaz az idő mindent begyógyít.
Ideje van a gyásznak, az elbúcsúzásnak, és ideje van az emlékek elhalványulásának.

Közel három hónapja távozott a Magazin megálmodója, szerkesztője, éltető ereje

Nagy Vendel. 

Az életnek viszont folytatódnia kell. A Magazin folytatása nem más, mint az Ő emlékének, hagyatékának az ápolása. A folytatáshoz szükséges a régebbi és az újabb

szerzőtársak aktív jelenléte. Most már mi tartjuk fenn, és működtetjük a Magazint!

Ehhez kérem mindenkinek az aktivitását!

Köszönettel: a szerkesztő.

...................

Kérem, hogy kövessék a „Szerkesztői üzenetek” alkotó elemet, mert -  főleg eleinte - fontos információkat fogok adni, illetve kérni amíg ki nem alakul a szerkesztői rutinom! Köszönöm!

……………

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.

Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.

Postacím: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

……...……

Aktív segítségem is van: Csomor Henriett személyében

……....….

E-mail: veghelyo@t-online.hu

Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig

illetve: irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

Jelen vagyunk a Facebookon is: Irodalmi Újság Nagy Vendel Emlékére

*

 

Magazinok küldése

MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.

Kérje a  szerkesztőtől.

A MAGAZIN INGYENES.  

*

Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók

számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linken lehetséges:

 http://megszolalok.blogspot.hu/

 *

2018.  JÚNIUS - TÓL EGY ÚJ LINKEN IS ELÉRHETŐ A MEGSZOLALOK MAGAZIN,

AZONOS , VÁLTOZATLAN TARTALOMMAL, DE MEGÚJULT  KÜLSŐVEL .

AZ ÚJ LINK

http://muveszetimagazin.blogspot.com/2018/11/  

*

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.

Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.

A szerzői jogokat fenntartjuk.

Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti.

Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!

Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.

Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

*

Kedves olvasóink !

Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az összes többi is!

A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!

Mindenkinek jó olvasást, és jó szórakozást kívánunk az újság külső és belső munkatársai..                                                    

*

Megszólalok Művészeti Magazin 1309 lapszám: 2023. szeptember 01.

*

VÉGE