MEGSZÓLALOK
Nagy Vendel szellemében
MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN
2024. 07. hó – tizennegyedik évfolyam, hetedik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Véghelyi József
*****************************************************
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012. (1-tól a 6. számig)
3.Évfolyam: 2013. (1-től a 17. számig)
4.Évfolyam: 2014. (1-től a 24. számig)
5.Évfolyam: 2015. (1-től a 12. számig)
6.Évfolyam: 2016. (1-től a 12. számig)
7.Évfolyam: 2017. (1-től a 12. számig)
8.Évfolyam: 2018. (1-től a 12. számig)
9.Évfolyam: 2019. (1-től a 12. számig)
10.Évfolyam: 2020. (1-től a 12. számig)
11.Évfolyam: 2021. (1-től a 12. számig)
12.Évfolyam: 2022. (1-től a 12. számig)
13.Évfolyam: 2023. (1-től a 12. számig)
14. Évfolyam: 2024. július
*
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu
*
A Magazin megtalálható a MEK és az EPA oldalain az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:
https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0
*
Figyelem!
2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan tartalommal
de megújult külsővel amelynek a linkje: http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
*
Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.
A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542
A Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
*****************************
MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE
SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL
2. FELLNER ISTVÁN: KALAPFORMÁLÁS – ELBESZÉLÉS
3. PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA
Árvay Mária: Szépkorúak huncutsága
4. BEMUTATJUK BISZÁK LÁSZLÓ FESTŐMŰVÉSZT
5. KURUCZ ÁRPÁD: SZÁMŰZVE - NOVELLA
6. VERSRŐL – VERSRE. VERSCSOKOR
Demeter Julianna
Ézsiás László
Hajdan Vali
József Tibor
Szilágyi Anita
Szauer Gertrúd
Bartók Ferenc
Engel Csaba
7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
Kálmán Ágnes - vers
Matyikó Tibor - festmény
Márkus Katalin - novella
Elter Istvánné - festmény
Lovag Dáma Nagy Cynthia - hangos vers
Demeter Julianna - karcolat
Eppelné Nagy Mária - festmény
Klementné Burza Mária - vers
Lengyel Zoltán – video vers
8. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
Ilosvay Gusztáv levelei.
9. A VILÁG HÁROM PERCBEN…GONDOLAT - MORZSÁK
Garamhegyi Edit gondolatai
10. ANGYALI TALÁKOZÁSOK
Véghelyi Péterné: Iskolaszolgák kerestetnek!
Sorozat (kilencedik rész)
12. VÉGHELYI JÓZSEF: BITTYOS – ELBESZÉLÉS
(Akár meg is történhetett volna…)
13. BEMUTATJUK KIS PÁL ISTVÁN ÍRÓT, KÖLTŐT
14. POÓR EDIT : KRISZTINA ÚJ ÉLETE – NOVELLA
15. VERSCSOKOR
Pitter Gyögyné Enikő
Tóth Enikő Enci (két vers)
Krivák-Móricz Judit
16. DEMETER JULIANNA: EGY ESZPERENTE MESE
17. GARAMHEGYI EDIT: A KOMMUNIKÁCIÓ FÖLDÖNTÚLI NEHÉZSÉGEI
18. VERSEK INNEN – ONNAN
Körmendi Rita
Poór Edit
Kuchta Csilla
17. GARAMHEGYI EDIT: A KOMMUNIKÁCIÓ FÖLDÖNTÚLI NEHÉZSÉGEI
18. VERSEK INNEN – ONNAN
Körmendi Rita
Poór Edit
Kuchta Csilla
Konrád Viktória
M. Szabó Mihály
W. Ábrahám Erzsébet
19. APÁK NAPJA
Szabó Istvánné Ildikó: Szia apa!
20. KÖZÉLETI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA
A kicsit elfeledett nagy festő
21. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
A kicsit elfeledett nagy festő
21. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK
A minap rokonlátogatásra mentünk autóval. Megnyugtató látvány volt a szépen megművelt termőföldek sokasága. Ahol még nem aratták le az
érett kalászok. ott lehajtott fejjel szőkére váltottak, várták az aratást, A kukorica és a napraforgók táblák haragos-zöld tengerként ringtak a lágy nyári szellőben.
Piacjáró emberként kellemes látvány fogadott a pultoknál. Állítólag közepes termés várható az idén, ám én inkább a bőséget láttam a gyümölcsök
és a zöldségfélék között. Szemet gyönyörködtető a virágok
szín kavalkádja és egyik-másik bódító illata.
Szóval beköszöntött a nyár, július van, az év legmelegebb hónapja. Szent Jakab hava, a népi kalendárium szerint az áldás hava.
Tudnunk kell, hogy ettől a hónaptól kezdve rövidülnek a nappalok. Szinte biztos, hogy az idén sem marad el az elviselhetetlen kánikula, a hőguták, s ha nem figyelünk oda, akkor a bőrünk leégése sem.
Aki tehette már megszervezte a pihenését, utazásait akár hazai, akár külföldi üdülőkben. A tantermek kiürültek, iskolák bezártak, a diákok a szélrózsa minden irányában kirajzottak.
Nem jól van ez így! Nagyon nem!
Forró Nap melegétől
 |
| Véghelyi József szerkesztő |
Szóval beköszöntött a nyár, július van, az év legmelegebb hónapja. Szent Jakab hava, a népi kalendárium szerint az áldás hava.
Tudnunk kell, hogy ettől a hónaptól kezdve rövidülnek a nappalok. Szinte biztos, hogy az idén sem marad el az elviselhetetlen kánikula, a hőguták, s ha nem figyelünk oda, akkor a bőrünk leégése sem.
Aki tehette már megszervezte a pihenését, utazásait akár hazai, akár külföldi üdülőkben. A tantermek kiürültek, iskolák bezártak, a diákok a szélrózsa minden irányában kirajzottak.
*
Sajnos a békétlenség, a háborús hisztéria még mindig megállás nélkül szedi ártatlan emberek életét. A felelősök pedig luxus helyeken, vagy hűvös szobákban szövögetik mások vesztét okozó, profitmaximalizáló, szégyenletes álmaikat…Figyeljétek meg: sohasem ezeket tépik szét a repeszgránátok, sohasem ezek lesznek egy életre nyomorékok, vagy pusztító tűzben nem ezek teste hamvad porrá!Nem jól van ez így! Nagyon nem!
*
PÉTER ÉS PÁL NAPJÁN KEZDŐDIK AZ ARATÁS...
ARATÁS ÜNNEPÉN
Forró Nap melegétől
tombol a tikkadt határ,
sárgálló búzatáblán
virul a piros pipacs ár.
Beérett a kalász,
peregnek a szemek,
ügyes gazdasszonyok
fonják a kötelet.
Kifent kaszák élén
hanyadt dől a szalma,
keresztekbe rakják,
vagy magas kazalba.
Papi tized lesz egy keresztje,
vagy nagyúri dézsma,
állatoknak is jut,
korpa, és a léha.
Megérett az Élet,
kemencébe rakva
kenyér lesz belőle,
akárki láthatja.
Vízhordó lánykák hoznak
arató pálinkát,
pincehideg borral
torkukat locsolják.
Első kaszás törli
izzadó homlokát,
magában saccolja,
hány zsák lesz az áldás?
Kacsák is számlálják,
kiáltva a gazdára,
kérdően kántálják,
hány zsák árpád van mára?
Talán István király
Vetette el végleg
E szent földbe
Azt a magot,
Amit ezredévekig
a Magyar nemzetség
Magával hordozott.
Hogy Európa közepén,
Kárpátoknak ölén
Megálmodjon egy államot,
Kemény kézzel fenyítve azt,
Ki a másik hitért buzgólkodott.
S azóta a búzaszem
Milliónyi vékával terem,
Jelenti az életet,
Adja a kenyeret.
Követelve ezernyi
Verejtéket és könnyeket.
S az talán véletlen lehet?
Ha megnézel egy búzaszemet,
Azonnal feltűnhet,
Hogy könnycsepp alakú
A búza szeme...
S ha éles késeddel
A magvat félbe vágod,
Belsejében Jézus
Ragyogó arcát látod
Tündökölni...
E dicsőséges ünnep fényében.
Szelhetünk majd új kenyeret,
Istennek szent jelével.
2022. JÚNIUS 29.
2. FELLNER ISTVÁN: KALAPFORMÁLÁS
- ELBESZÉLÉS -
A reggel volt az igazi…még nem élt a nap, csak próbálgatta égető csápjait. Keresztapám - szokás szerint csak intett. Úgy igazgatott,
mit hogyan…
-Te gyerek, kemény zablát a Deresnek, látom kicsit nyugtalan.
Hát azt tettem, mivel magasságom kevés volt, hát az itatóhoz vittem a lovakat, úgy raktam a szájukba a zablát, és komótosan, ahogy annyiszor láttam, öles léptekkel, megfontoltan. Magamat olybá feltüntetve, hogy fontosnak lássék a tudásom, sorjában vettem a teendőket... Keresztmama villámgyorsan kinn termett, kezében akkora halom étek, mit egy sereg sem vetett volna meg...
- Aztán csak finoman a gyerekkel "öreg" nem egy napból áll az idő!! - és már el is tűnt az ajtóban...A papa csak annyit tett hozzá:
- Ajajj...akkó induljunk. Felkapaszkodott a az ülésre, én mellé...kezembe adta a gyeplőt....oszt csak okosan! Félelmetes látvány lehettünk a bakon, egy alig kölök mellette…egy, már idejét harapdáló "öreg ember". A lovak békésen ballagtak, mindent tudtak, hol forduljanak, hol lassítsanak, hol kapkodják patáikat. Úgy nézett ki, mintha én lettem volna száron mögöttük, s nem ők általam. A falu még csak most kászálódott, néhol mélyet bőgött a tehén, pár kutya hangolt, folytatott beszélgetést a szomszéddal. Az útszéli árokpart furán festett, finom lisztbe vont szürke porlepte. Már régen elillant a reggeli harmat, a fűszálak újra magukra maradtak. Mellettem a papa mélyen hajolva ingatta a fejét, állandóan a kalapja után kapott, ami minduntalan lecsúszni készült...ilyenkor csendesen " imádkozott egyet" káromkodott!!. Messzebb feltűnt a dűlő...kopott kitaposott útja, szépen sorjázó szőlősorok. Olybá tűnnek mint katonai dísz szemlére sorakozó zöld bakasor. A deres már kapkodja a szárt.
- Szorosan gyerek, látod mondtam, nem bír magával, valamit érez, nagyon gyenge idegű ez a ló. Befordultunk a sorra, a gyümölcsfák is fonnyadtan üdvözöltek, a szőlőlevél úgy fodrosodott, kevés a csapadék...
- Látod gyerek, illen ez, nincsen eső, most meg mán lehet sodorni a leveleket. Megálltunk, tudtam a sort, kifogtam a lovakat, az árnyékba kis étek eléjük…és megtöltve a vízzel a vödör. Lassan nyikordult a pinceajtó, hűvös idő csapott arcomba, nagyon jó igazi otthon illata. Beléptem, a nagypapa letette az elemózsiás kosarat.
- Hát ez meg azt hiszi, soha nem megyünk haza?...nyitotta szét a fedelet, benne minden volt, hát csak nyeltem nagyokat!
- Akkor most elmondom, hogy lesz. Én körbejárom a szőlőt, te pedig… van itt a pince körül "fostos paréj", jó lédús. Abból szedjél, amennyit bírsz.
Elballagott, olykor a kalapjához kapva, keservesen szidva. Hát nekiláttam, tényleg a pince mögött rendet lehetett volna vágni a vastag növényből. Nagyon szeretik a disznók, hát emberesen nekiláttam, nagyon magasra nőtt, elfedett. Az erőlködésben és a tenni akarásban szaladt az idő, olyan sok légy, szúnyog, mit riasztottam - hát volt bajom elég. A lovak is nagyon csapkodtak, csípték őket a legyek. Farkuk nem pihent, szinte állandóan a levegőben volt…
- Eső lesz. - hallottam hirtelen mögöttem a papa hangját...Körbe néztem, sehol egy felhő, mintha valaki kiseperte volna az eget, fátyolos kékjével tündökölt, a nap, már lassan delelőre kúszott, még a tenyerem is izzadt.
- Gyere ide gyerek...kicsit pihenünk, aztán megnézzük, jól vannak- e a lovak kikötve…mert lesz itt nemulass!! Megint körbe néztem...hát ha lesz, lesz...bár nem hittem volna. Kicsit ejtőztünk a hűs pincében, ahogy kinéztem: atya világ...feketén villant a hegy mögött az idő, nem kell félni, ezt a hegy elviszi, de kapunk belőle!
És ahogy illik, már cseppent is, de akkora szemekben...
- Huuu...az öreg odaintett - vedd le az inged! - Csak néztem!.....
- Vedd már! - csattant, s mosoly bujkált a bajsza alatt...megtettem.
- Nos, húzzad jól a fejedbe a kalapom...és álljál ki az esőre...kuncogott és finoman noszogatott, Ő pedig komótosan megtömte pipáját, behúzódott az eresz alá...Ha most belegondolok, hogy nézhettem ki ...ha valaki látott volna...egy alig gyerek félmeztelen, klott gatyában nyakig, a fején egy viseletes kalap és kinn áll az esőn....biztos dili ház!!!
Hát álltam, csorgott a finom eső, simogatóan langyos, és hogy itta köröttem minden. Lélegzett és a föld visszanyerte édes ízét, illatát, zamatát.
Végre elállt...minden csendes és vidám, csak én álltam talpig vízben.
- Na gyere, csavard ki a gatyád...ne szégyelld!...És add a kalapot! ...Nézegette: megteszi!.. És…nekiállt kicsavarni...a vizes kalapot. Csak néztem, mit művel ...majd gyengéd finomsággal kezdte simítani, belerakva a karima minden fontosságát, a tetején a gyűjtőt, és a fogó háromszöget elöl..
- Na látod, így kell ezt...de most jön a hadd el hadd...fejére húzta a vizes kalapot, megigazgatta...most itt a fejemen kell, hogy megszáradjon. Mosolyogva elindult a sorok közt...és én megértettem a turpisságot… nem fog többé csúszni - mászni az a kalap..!!
…Még ma is, oly rég távlatából csak a mosoly és a szeretetteljes tisztelettel gondolok Rá...hiányzik nagyon!
...Kedves Papa értem, és már mindent értek...megtanultam a leckét, s remélem nem vallottam szégyent!
-Te gyerek, kemény zablát a Deresnek, látom kicsit nyugtalan.
 |
| Fellner István |
Hát azt tettem, mivel magasságom kevés volt, hát az itatóhoz vittem a lovakat, úgy raktam a szájukba a zablát, és komótosan, ahogy annyiszor láttam, öles léptekkel, megfontoltan. Magamat olybá feltüntetve, hogy fontosnak lássék a tudásom, sorjában vettem a teendőket... Keresztmama villámgyorsan kinn termett, kezében akkora halom étek, mit egy sereg sem vetett volna meg...
- Aztán csak finoman a gyerekkel "öreg" nem egy napból áll az idő!! - és már el is tűnt az ajtóban...A papa csak annyit tett hozzá:
- Ajajj...akkó induljunk. Felkapaszkodott a az ülésre, én mellé...kezembe adta a gyeplőt....oszt csak okosan! Félelmetes látvány lehettünk a bakon, egy alig kölök mellette…egy, már idejét harapdáló "öreg ember". A lovak békésen ballagtak, mindent tudtak, hol forduljanak, hol lassítsanak, hol kapkodják patáikat. Úgy nézett ki, mintha én lettem volna száron mögöttük, s nem ők általam. A falu még csak most kászálódott, néhol mélyet bőgött a tehén, pár kutya hangolt, folytatott beszélgetést a szomszéddal. Az útszéli árokpart furán festett, finom lisztbe vont szürke porlepte. Már régen elillant a reggeli harmat, a fűszálak újra magukra maradtak. Mellettem a papa mélyen hajolva ingatta a fejét, állandóan a kalapja után kapott, ami minduntalan lecsúszni készült...ilyenkor csendesen " imádkozott egyet" káromkodott!!. Messzebb feltűnt a dűlő...kopott kitaposott útja, szépen sorjázó szőlősorok. Olybá tűnnek mint katonai dísz szemlére sorakozó zöld bakasor. A deres már kapkodja a szárt.
- Szorosan gyerek, látod mondtam, nem bír magával, valamit érez, nagyon gyenge idegű ez a ló. Befordultunk a sorra, a gyümölcsfák is fonnyadtan üdvözöltek, a szőlőlevél úgy fodrosodott, kevés a csapadék...
- Látod gyerek, illen ez, nincsen eső, most meg mán lehet sodorni a leveleket. Megálltunk, tudtam a sort, kifogtam a lovakat, az árnyékba kis étek eléjük…és megtöltve a vízzel a vödör. Lassan nyikordult a pinceajtó, hűvös idő csapott arcomba, nagyon jó igazi otthon illata. Beléptem, a nagypapa letette az elemózsiás kosarat.
- Hát ez meg azt hiszi, soha nem megyünk haza?...nyitotta szét a fedelet, benne minden volt, hát csak nyeltem nagyokat!
- Akkor most elmondom, hogy lesz. Én körbejárom a szőlőt, te pedig… van itt a pince körül "fostos paréj", jó lédús. Abból szedjél, amennyit bírsz.
Elballagott, olykor a kalapjához kapva, keservesen szidva. Hát nekiláttam, tényleg a pince mögött rendet lehetett volna vágni a vastag növényből. Nagyon szeretik a disznók, hát emberesen nekiláttam, nagyon magasra nőtt, elfedett. Az erőlködésben és a tenni akarásban szaladt az idő, olyan sok légy, szúnyog, mit riasztottam - hát volt bajom elég. A lovak is nagyon csapkodtak, csípték őket a legyek. Farkuk nem pihent, szinte állandóan a levegőben volt…
- Eső lesz. - hallottam hirtelen mögöttem a papa hangját...Körbe néztem, sehol egy felhő, mintha valaki kiseperte volna az eget, fátyolos kékjével tündökölt, a nap, már lassan delelőre kúszott, még a tenyerem is izzadt.
- Gyere ide gyerek...kicsit pihenünk, aztán megnézzük, jól vannak- e a lovak kikötve…mert lesz itt nemulass!! Megint körbe néztem...hát ha lesz, lesz...bár nem hittem volna. Kicsit ejtőztünk a hűs pincében, ahogy kinéztem: atya világ...feketén villant a hegy mögött az idő, nem kell félni, ezt a hegy elviszi, de kapunk belőle!
És ahogy illik, már cseppent is, de akkora szemekben...
- Huuu...az öreg odaintett - vedd le az inged! - Csak néztem!.....
- Vedd már! - csattant, s mosoly bujkált a bajsza alatt...megtettem.
- Nos, húzzad jól a fejedbe a kalapom...és álljál ki az esőre...kuncogott és finoman noszogatott, Ő pedig komótosan megtömte pipáját, behúzódott az eresz alá...Ha most belegondolok, hogy nézhettem ki ...ha valaki látott volna...egy alig gyerek félmeztelen, klott gatyában nyakig, a fején egy viseletes kalap és kinn áll az esőn....biztos dili ház!!!
Hát álltam, csorgott a finom eső, simogatóan langyos, és hogy itta köröttem minden. Lélegzett és a föld visszanyerte édes ízét, illatát, zamatát.
Végre elállt...minden csendes és vidám, csak én álltam talpig vízben.
- Na gyere, csavard ki a gatyád...ne szégyelld!...És add a kalapot! ...Nézegette: megteszi!.. És…nekiállt kicsavarni...a vizes kalapot. Csak néztem, mit művel ...majd gyengéd finomsággal kezdte simítani, belerakva a karima minden fontosságát, a tetején a gyűjtőt, és a fogó háromszöget elöl..
- Na látod, így kell ezt...de most jön a hadd el hadd...fejére húzta a vizes kalapot, megigazgatta...most itt a fejemen kell, hogy megszáradjon. Mosolyogva elindult a sorok közt...és én megértettem a turpisságot… nem fog többé csúszni - mászni az a kalap..!!
…Még ma is, oly rég távlatából csak a mosoly és a szeretetteljes tisztelettel gondolok Rá...hiányzik nagyon!
...Kedves Papa értem, és már mindent értek...megtanultam a leckét, s remélem nem vallottam szégyent!
U.I. Úgy 1960-as évek táján...
3.PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA
Árvay Mária: Szépkorúak huncutsága
(„Minden nap egy próza, az orvost távol tartja” – A Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületének irodalmi pályázata)
Eljött a péntek este, 08:30 körül járhatott az idő. Tamás, a szemész orvos nemrég ért haza. Már megrendelte a bulihoz oly fontos nagy, családi pizzát, a sörök is ott sorakoztak a hűtőben. Fél óra, s befutnak az orvos barátok, Csaba, aki bőrgyógyászként dolgozik, s Gábor, a sebész. Pár hónapja ismerték meg egymást egy orvosi konferencián, azóta pedig rendszeresen találkoztak. Tamás életében nagy öröm volt ez a baráti társaság, mert agglegényként tengette életét. Egykeként nevelkedett, és saját bevallása szerint, nehezen tud másokhoz alkalmazkodni. Persze, az ő életében is voltak bensőséges kapcsolatok, de egyik sem tartott hosszabb ideig. Vágyott barátai társaságára, főleg azért, mert most kitalálták, hogy jópofa történetekkel teszik tartalmassá az együttlétet. Szeretnék a másikat minél jobban megismerni, ezért egy-egy önismereti kérdést is feltesznek egymásnak, persze olyat,
ami nem túl tolakodó, mégis elárul a másikról egyet, s mást.
A Pulzus utca 3. szám alatt már-már tetőfokára kúszott a hangulat. Csaba és Gábor épp az imént adták elő vicces történeteiket, így a nevetőizmaikat mostanra jócskán megtornáztatták.
Tamás megköszörülte a torkát, hogy előrukkoljon a történetével és az önismereti kérdés megválaszolásával.
- Amíg meséltetek, remekül szórakoztam. Közben azon gondolkodtam, mit tudnék mondani nektek magamról olyasmit, ami tipikusan rám jellemző. Tudjátok, szenvedélyes gyűjtő vagyok. Nem bélyegeket rakosgatok, hanem dicsérő, elismerő szavakat jegyzek le, hiszen kritikából kap az ember bőven.
- Ejha! – füttyentett Csaba.
- Bizony! A betegeimtől rengeteg szeretetet és elismerést kapok- íme pár példa. Valaki azt mondta, hogy nálam mindig megnyugszik, más orvosoknál borzasztó ideges. Állítólag békét, nyugalmat sugárzok.
- Ebben van valami – erősítette meg Gábor.
- Köszönöm. Állítólag remek szakember is vagyok. Egy páciensemet alig tudtam rábeszélni a szürkehályog-műtétre, annyira félt. Most pedig nem győz hálálkodni nekem, hogy mindkét szemét meggyógyítottam. Tehát, ezeket zsebelem be.
Nos, elég az öndicséretből, inkább elmesélek nektek valami nagyon jópofa, poénos történetet. Az egyik betegem rendőrként dolgozik, s egy alkalommal kétségbeesetten keresett fel.
- Doktor úr, doktor úr, segítsen rajtam, valami nagy baj lehet a látásommal! Vizsgáljon meg alaposan!
- Csak nyugalom, ne idegeskedjen, mindjárt utánajárunk a dolgoknak – próbáltam nyugtatni szegényt. Mindenféle vizsgálatot elvégeztem rajta: olvastattam a táblánál, amit remekül megoldott, még az apróbb betűket is leolvasta. Szemfenék-vizsgálatot is csináltam, ott is mindent rendben találtam. A szemnyomását is megmértem, tényleg, panaszra semmi ok.
- A látásával egyáltalán nincs probléma, kedves uram, nem értem, miért van úgy kétségbeesve? – faggattam.
- Ne is kérdezze, teljesen odáig vagyok.
- Azt látom, de mi történt?
- Megszégyenítettek, megaláztak!
- Mégis, mi a baj?
- Sokan várnak odakint Önre, Doktor úr … nincs ideje ilyesmiket meghallgatni.
- Na, ki vele, mesélje már el!
- Egy idős nénit igazoltattam a minap, aki áthajtott a piroson. Megállítottam, forgalmit, személyit, lakcímkártyát kértem tőle. Az iratait rendben találtam, de szabálytalanságot követett el azzal, hogy nem vette észre a piros lámpát, balesetet okozhatott volna. Bevittem a nénit a rendőrőrsre, s vallatóra fogtam.
- Ön, hogy is mondjam, szép kort ért meg, azonban, a látásával már probléma lehet, ha csak úgy, könnyelműen átmegy a piroson! Ezt nem hagyhatom figyelmen kívül!
Erre a néni, a legnagyobb nyugalommal, belenyúlt a táskájába, vékony tűt és cérnát vett elő. Gyakorlott mozdulattal végezte a tűbefűzést, egy pillanatra sem bizonytalanodott el. Majd kivette a tűből a cérnát, hozzám fordult s így szólt:
- Nos, uram, a maga látása biztosan tökéletes. Minden bizonnyal könnyedén be tudja fűzni ezt a cérnácskát ebbe a vékonyka tűbe! Próbálja csak meg!
Mondanom sem kell, még a hatodik kísérletezésem is kudarcba fulladt. Lángba borult arccal adtam vissza a néninek a tűt és a cérnát.
Elengedtem neki a büntetést, mit tehettem volna? Közben pedig elárulta, hogy eddig még soha, senki sem büntette meg semmilyen szabálytalanság miatt, én lettem volna az első. Így töretlen maradt a rekordja!
Nagyot nevettem betegem történetén, s biztosítottam róla, hogy sokan vagyunk olyanok, köztük én is, akik nem boldogulunk a tűbefűzéssel. Akkor én is visszaadhatnám a diplomámat – mondtam nevetve.
Csaba és Gábor teljesen fel voltak dobva a történettől.
- Ha most döntenünk kéne, melyikünk sztorija a nyertes – vetette fel Gábor – nem tudnánk határozni.
- Mindegyik nyerő – mondta Csaba magabiztosan – hiszen mindhárom megnevettetett, még a könnyünk is kicsordult, s ez a lényeg. Feltöltődni, mert ezen a pályán adódnak akadályok bőven, de egy csipetnyi humor enged továbblépni, s nem feladni, amikor valami balul üt ki, minden jószándékunk ellenére!
- Máskor is csináljunk ilyet! – ajánlotta Tamás. – A végén még csinos kis gyűjteményünk lesz.
- Már a címét is tudom! – kiáltotta Gábor: Dokihumor!
 |
| Árvay Mária |
A Pulzus utca 3. szám alatt már-már tetőfokára kúszott a hangulat. Csaba és Gábor épp az imént adták elő vicces történeteiket, így a nevetőizmaikat mostanra jócskán megtornáztatták.
Tamás megköszörülte a torkát, hogy előrukkoljon a történetével és az önismereti kérdés megválaszolásával.
- Amíg meséltetek, remekül szórakoztam. Közben azon gondolkodtam, mit tudnék mondani nektek magamról olyasmit, ami tipikusan rám jellemző. Tudjátok, szenvedélyes gyűjtő vagyok. Nem bélyegeket rakosgatok, hanem dicsérő, elismerő szavakat jegyzek le, hiszen kritikából kap az ember bőven.
- Ejha! – füttyentett Csaba.
- Bizony! A betegeimtől rengeteg szeretetet és elismerést kapok- íme pár példa. Valaki azt mondta, hogy nálam mindig megnyugszik, más orvosoknál borzasztó ideges. Állítólag békét, nyugalmat sugárzok.
- Ebben van valami – erősítette meg Gábor.
- Köszönöm. Állítólag remek szakember is vagyok. Egy páciensemet alig tudtam rábeszélni a szürkehályog-műtétre, annyira félt. Most pedig nem győz hálálkodni nekem, hogy mindkét szemét meggyógyítottam. Tehát, ezeket zsebelem be.
Nos, elég az öndicséretből, inkább elmesélek nektek valami nagyon jópofa, poénos történetet. Az egyik betegem rendőrként dolgozik, s egy alkalommal kétségbeesetten keresett fel.
- Doktor úr, doktor úr, segítsen rajtam, valami nagy baj lehet a látásommal! Vizsgáljon meg alaposan!
- Csak nyugalom, ne idegeskedjen, mindjárt utánajárunk a dolgoknak – próbáltam nyugtatni szegényt. Mindenféle vizsgálatot elvégeztem rajta: olvastattam a táblánál, amit remekül megoldott, még az apróbb betűket is leolvasta. Szemfenék-vizsgálatot is csináltam, ott is mindent rendben találtam. A szemnyomását is megmértem, tényleg, panaszra semmi ok.
- A látásával egyáltalán nincs probléma, kedves uram, nem értem, miért van úgy kétségbeesve? – faggattam.
- Ne is kérdezze, teljesen odáig vagyok.
- Azt látom, de mi történt?
- Megszégyenítettek, megaláztak!
- Mégis, mi a baj?
- Sokan várnak odakint Önre, Doktor úr … nincs ideje ilyesmiket meghallgatni.
- Na, ki vele, mesélje már el!
- Egy idős nénit igazoltattam a minap, aki áthajtott a piroson. Megállítottam, forgalmit, személyit, lakcímkártyát kértem tőle. Az iratait rendben találtam, de szabálytalanságot követett el azzal, hogy nem vette észre a piros lámpát, balesetet okozhatott volna. Bevittem a nénit a rendőrőrsre, s vallatóra fogtam.
- Ön, hogy is mondjam, szép kort ért meg, azonban, a látásával már probléma lehet, ha csak úgy, könnyelműen átmegy a piroson! Ezt nem hagyhatom figyelmen kívül!
Erre a néni, a legnagyobb nyugalommal, belenyúlt a táskájába, vékony tűt és cérnát vett elő. Gyakorlott mozdulattal végezte a tűbefűzést, egy pillanatra sem bizonytalanodott el. Majd kivette a tűből a cérnát, hozzám fordult s így szólt:
- Nos, uram, a maga látása biztosan tökéletes. Minden bizonnyal könnyedén be tudja fűzni ezt a cérnácskát ebbe a vékonyka tűbe! Próbálja csak meg!
Mondanom sem kell, még a hatodik kísérletezésem is kudarcba fulladt. Lángba borult arccal adtam vissza a néninek a tűt és a cérnát.
Elengedtem neki a büntetést, mit tehettem volna? Közben pedig elárulta, hogy eddig még soha, senki sem büntette meg semmilyen szabálytalanság miatt, én lettem volna az első. Így töretlen maradt a rekordja!
Nagyot nevettem betegem történetén, s biztosítottam róla, hogy sokan vagyunk olyanok, köztük én is, akik nem boldogulunk a tűbefűzéssel. Akkor én is visszaadhatnám a diplomámat – mondtam nevetve.
Csaba és Gábor teljesen fel voltak dobva a történettől.
- Ha most döntenünk kéne, melyikünk sztorija a nyertes – vetette fel Gábor – nem tudnánk határozni.
- Mindegyik nyerő – mondta Csaba magabiztosan – hiszen mindhárom megnevettetett, még a könnyünk is kicsordult, s ez a lényeg. Feltöltődni, mert ezen a pályán adódnak akadályok bőven, de egy csipetnyi humor enged továbblépni, s nem feladni, amikor valami balul üt ki, minden jószándékunk ellenére!
- Máskor is csináljunk ilyet! – ajánlotta Tamás. – A végén még csinos kis gyűjteményünk lesz.
- Már a címét is tudom! – kiáltotta Gábor: Dokihumor!
4. BEMUTATJUK BISZÁK LÁSZLÓ FESTŐMŰVÉSZT
Biszák László Szekszárdon élő festő vagyok, 1959-ben Gyulán születtem.
Rajzzal-festészettel először Gyulán kezdtem foglalkozni Koszta Rozália festőművész bíztatására.
 |
| Biszák László |
Tanulmányaimat autodidakta módon folytattam.
1989-ben kerültem Szekszárdra, itt megismerkedtem Cseh Gábor festőművésszel. Ő a szárnyai alá vett, komoly segítőm, tanítóm a mai napig is.
Valamikori hobbim mára hivatássá nőtte ki magát, ez tölti ki az életemet.
Az alföld sivár tájai, a szekszárdi dombok, a gemenci erdő fái, árterei mind-mind nagy hatással vannak rám. Munkáim általában ezeket az élményeket, látványt tükrözik.
Festményeimen több stílus és technika fedezhető fel, Nem köteleztem el magam egyetlen irányzat mellett sem. Örömmel próbálok ki mindent, ami számomra új és érdekes, a törölt, fújt, rücskös képektől a domborműves alkotásokig.
A domborműves alkotásokat általában megrendelésre készítem, konkrét személyek testrészeiről, a megrendelő ízlése és kívánsága szerint.
A rücskös alkotások az alapból kiemelkednek, általában homok felhasználásával, de akár emberi hamvakat is lehet alkalmazni. Természetesen a hozzátartozó kérésére, a kegyeleti jogok maximális tiszteletben tartásával. Így a távolban élő rokonok - egy alkotás által - az elhúnyt emlékét még közelebb érezhetik magukhoz és gyászukat akár mindennap kinyilváníthatják anélkül, hogy más hozzátartozót megfosztanának a temetőben való kegyelet gyakorlásától.
Tagja vagyok a Tolna Megyei Bárka Művészeti Szalonnak, rendszeresen részt veszek alkotótáborokban, közös és egyéni kiállításokon.
Remélem munkám az Ön tetszését is elnyerte, köszönöm hogy honlapomra ellátogatott
.jpg) |
| Siklósi panoráma a Villányi hegységgel |
*
.jpg) |
| Szekszárd, Fürdő-ház egy tavaszi reggelen (60x80 cm, akril) |
*
.jpg) |
| Székesfehérvár, belváros (50x70 cm, akril) |
5.KURUCZ ÁRPÁD: SZÁMŰZVE - NOVELLA
– Elegem van ebből a vircsaftból! – csapott az asztalra Zeusz akkorát, hogy az aranykelyhekből kilöttyent a nektár. – Folyton civakodtok! Hatalmatokkal visszaélve zaklatjátok az embereket! Héra! Veled külön is beszélni akarok!
Héra elbiggyesztette a száját és megrántotta vállát! A többiek behúzott nyakkal várták, hogy elvonuljon a vihar.
– De, apám – szólalt meg halkan Herkules. – Unatkozunk. A halandók pedig pondrók.
Zeusz baljós lassúsággal fordult felé.
– Te mit keresel itt?!
– Már elfelejtetted, hogy ezer éve az istenek közé emeltél?
Zeusz kissé megrázta a fejét.
 |
| Kurucz Árpád |
– Szóval unatkoztok? Pondrók? – villogott a
szeme fenyegetőn. – Majd teszünk róla! Ötszáz
évre száműzlek az emberek közé! Úgy fogsz élni mint ők!
Elővett egy földgömböt, megpörgette és találomra
Elővett egy földgömböt, megpörgette és találomra
rábökött egy pontra.
– Pontosan itt. Egy Budapest nevű városban. Nincs
– Pontosan itt. Egy Budapest nevű városban. Nincs
is messze. Örülj, hogy nem sivatagot kaptál. Ne mondd,
hogy kegyetlen vagyok, a nyelvet érteni és beszélni fogod.
Herkules szeme előtt elsötétült a világ, eltűnt a terem,
Herkules szeme előtt elsötétült a világ, eltűnt a terem,
a hatalmas asztal. Úgy érezte, a semmiben pörög.
Éjszaka volt mikor feleszmélt. Sárban térdelt, a feje
zsongott. Nehézkesen feltápászkodott, támolyogva, fákba kapaszkodva elindult.
– Mi van, haver? Sok volt a pia? – röhögött valaki hangosan.
Lassan elmúlt a szédülés, körbenézett. Tudta, hogy még soha nem járt itt, valahogy mégis minden ismerős volt. Nem lepődött meg az autók, a csikorogva kanyarodó villamos láttán. Egy kirakat üvegében megnézte magát. Egy vékony, csupa kéz-láb, szakállas, harmincas férfi bámult rá vissza. Göndör fürtjei a vállát verték. Otthoni, hiányos öltözéke után furcsán érezte magát a kék a vászonnadrágban, barna pulóverben. Lábai még nem szokták meg a cipőt, úgy lépkedett, mintha tojásokon járna.
– Vajon szándékosan küldött ide, vagy elszúrt valamit? – forgatta a fejét.
Szűk, kanyargós utcákon, sápadt fényű lámpák alatt bandukolt. Az eső gyorsan átáztatta, ruháját, haját. Találomra bezörgetett az egyik földszintes ház ajtaján.
– Tudtok szállást adni éjszakára? Teljesen átáztam.
A borostás fiatal férfi megdöbbenve nézett rá.
– Ez nem szálloda – hebegte.
Herkules tovább próbálkozott. Volt ahol ki se nyitották az ajtót, volt ahol szó nélkül becsukták, és olyan hely is akadt, ahol rákiabáltak: Takarodj innen mielőtt kiengedem a kutyát!
Búsan húzódott egy hatalmas platánfa alá. Hiányzott napfényes otthona, a narancsligetek. Soha nem érezte még ilyen nyomorultnak magát. Végig csavarogta az éjszakát és a következő napot. Estére elállt az eső, de egy addig ismeretlen érzés tört rá. Gyomra dörömbölve követelt valami ehetőt. Letelepedett egy padra, összehúzta magát, aludni próbált. Arra ébredt, hogy kicsi öregasszony letesz mellé egy tányér forró levest, takarót és eltipeg. A válla fölött visszaszólt.
– A kivert cicákat is meg szoktam etetni, ennyit talán maga is érdemel.
Herkules hálásan nézett utána. Az étel szagára megjelent mellette egy girhes, koszlott kutya.
– Nesze! Egyél te is – tette le elé a maradékot.
A kutya mohón falt.
– Hector lesz a neved – vigyorodott el.
Amerre ment, a kutya folyton a sarkában haladt. El se lehetett volna kergetni, de Herkules nem is akarta. Örült, hogy van egy társa.
Lassan kezdte kiismerni magát a városban, megtanulta, hogy tud ételhez jutni.
Egy héttel később nem sokkal éjfél után keskeny utcán ment át. A sarkon váratlanul befordult egy citromsárga Hummer síró gumikkal, és majdnem elütötte a kutyát. Hector vinnyogva iszkolt a járdára. A hangra, a vezető letette kezéből telefonját és kiszállt. Körbejárta a kocsit, alaposan megnézte a lökhárítót.
– A rohadt korcs miatt megkarcolódott! Fizesd ki a javítást!
Herkules, aki egyébként is hirtelen haragú volt, felbőszült.
– Tűnj az utamból, pondró! – akarta dörögni, de csak rekedt, mutáló nyöszörgés tört fel a torkából.
Boszorkányos gyorsasággal elkapta a felé sújtó öklöt és könnyeden megroppantotta. A hummeres férfi nyüszítve esett térdre.
– Úgy látszik a testi erőmet nem vette el az öreg. Szép tőle. Lássuk csak.
Egy mozdulattal tépte le a tankszerű jármű lökhárítóját és motorház-tetőjét.
Vén csavargó ült nem messze az egyik kapu alatt.
– Ez szép volt! Erre inni kell – emelt fel egy műanyag palackot. – Amúgy a környéken Ragyásként ismernek. Téged hogy hívnak?
– Herkules. Hogy tettél szert erre a hangzatos névre?
– Nézz rám – fordította arcát a Hold fénye felé. – Gyerekként, mikor még volt igazi nevem, az iskolában a lányok azt kántálták: Torma Pityu nagyon helyes, csak egy kicsit himlőhelyes, jobb név neki az, hogy Ragyás, az se baj, hogy kicsit gyagyás. Na, igyál!
Herkules elfogadta a felé nyújtott palackot, meghúzta és köpködni, köhögni kezdett.
– Pfuj! Mi ez a kentaur vizelet!?
– Tablettás bor. A mi köreinkben ez a márka.
– Mi odahaza nektárt iszunk. Ezt még a Minotaurusz se inná meg, pedig ő aztán nem válogatós.
– Hol van az az odahaza? – pislogott gyanakodva Ragyás.
– Hát, az Olimposzon.
– Azt akarod mondani, hogy te az a Herkules vagy?
– Igen. Az egyetlen.
– Ha nem láttam volna az előbbi produkciódat, azt gondolnám, hibbant vagy. Mit keresel itt?
– Az öregem elzavart ötszáz évre.
– Ezt mások előtt ne hangoztasd, mert bezárnak a tébolydába.
– Ebbe a furcsa, idegen világba is eljutott a hírem?
– Tananyag vagy az iskolában. Valaha én is tanítottam a kalandjaidat, s a gyerekek tátott szájjal hallgatták. Mára kevesen ismernek. A mozihősöket istenítik.
Reggel az öregember felszedelőzködött. Dolgozni indult, Herkules ment vele. Ragyás újságot árult egy forgalmas út mellett a jelzőlámpánál. Harminc méteren ki volt kopva a fű, a talaj megsüllyedt léptei alatt. Napjában több ezerszer tette meg ezt az utat. Néha a lehúzott kocsiablakon nyújtottak ki néhány forintot, az újságot nem is mindenki kérte el. Ragyás nem bánta, ő is vásárolta a lapot. Herkules, aki a járdán ülve figyelte, elszoruló szívvel látta, hogy az idő múlásával egyre lassabban, görnyedtebben lépked az öreg. Délutánra alig vonszolta magát. Felállt, leporolta magát és átvette a helyét. Estig egy tucatnyi újságot adtak el. Az öregembernek volt állandó helye a Pongrác úton, egy kis templom árkádos kapuja alatt. Oda telepedtek le éjszakára.
– Valami rendes munka után kellene nézned – mondta Ragyás. – Nekem már elment az a hajó, de te fiatal vagy és erős. Holnap rendbe hozunk, elmegyünk a munkaügyi hivatalba. De előtte meglátogatjuk a Kamionos Mancit. Ő levágja a hajad, mert így nem állnak veled szóba sehol. Csak vigyázz, ne engedj a csábításnak, mert a Manci olyasmivel is megajándékoz amire egyáltalán nem vágysz.
– Hetéra, vagy szirén?
– Holnap meglátod, döntsd el magad.
Kamionos Manci vasúti töltés mellett lakott eldugott, bokros helyen, egy felborított szemetes konténerben. Herkules megtudta, hogy egykor kamionparkolókban kereste a kenyerét, innen kapta a nevét.
– Micsoda dalia! – húzta Manci fogatlan száját csábos mosolyra. – Szívesen megosztom veled az otthonomat.
– Bírj már magaddal! Hajat vágatni jöttünk – szólt rá Ragyás.
– Két flakon lesz a jobbikból – sóhajtott Kamionos Manci.
A munkaügyi hivatalban szeplős, középkorú férfi ült az íróasztal mögött.
– Mivel foglakozott eddig?
Herkules sorolni kezdte.
– Legyőztem a nemeai oroszlánt.
– Állatidomár – írta az ügyintéző.
– Legyőztem a Hüdrát?
– Az micsoda?
– Egy szörnyeteg aminek, ha levágjuk egy fejét kettő nő helyette.
– Politikával itt nem foglalkozunk. Tovább!
– Kitakarítottam Augeiasz istállóját.
– Azt a céget nem ismerem. Betűzze.
Elsorolta a tizenkét addigi feladatát, a szeplős férfi nem lepődött meg. Tíz éve végezte ezt a munkát.
– Az ügetőre keresnek lovászt. Azt írják, a munkakörbe az istállótakarítás is beletartozik. Ha megfelel, kérem a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját.
– Hát az sajnos nincs.
– Akkor nem tudunk segíteni. Azokat előbb pótolnia kell. Küldje be a következőt.
A hét végén karaván érkezett a Mázsa térre. A kocsik oldalára nagy piros betűkkel a Rudolfo Cirkusz feliratot festették. Ragyás és Herkules is ott álltak a kíváncsiskodók között, nézték, hogy építik a sátrat. Daruval emelték a közepét, körben nyolc ember feszítette a köteleket. A felázott, sáros földön megsüllyedt a daru lába, borulni kezdett. Herkules odaugrott, elkapta mielőtt rázuhant a műlovarnőre. Négyen odaszaladtak, és biztonságosan rögzítették a darut. Rudolfo cirkuszigazgató hosszan hálálkodott, közben támadt egy ötlete.
– Nem akar nálam dolgozni, mint erőművész?
Herkules, Ragyásra pillantott. Az bólintott.
– Csak a cimborámmal együtt.
– Ő mihez ért? Mindent meg tud csinálni, azonkívül tudja tanítani a művészek gyerekeit, történelem, magyar szakos tanár.
– Rendben – mondta Rudolfo kissé bizonytalanul.
– A kutyám.
– Ne feszítse túl a húrt! A kutyája mit tud?
– Mindent. Tud ugatni és tudja csóválni a farkát.
Rudolfo érezte, hogy emelkedik a vérnyomása, arca elvörösödött. Aztán végignézett öregedő társulatán, eszébe jutottak a kongó nézőterek és bólintott. Nem kellett megbánnia a döntését. Néhány hét alatt híre ment a rendkívüli képességű erőművésznek. Újra elkelt az összes jegy, alig győztek eleget tenni a sok meghívásnak. Herkulest szerződésekkel bombázták, de ő megmaradt a Rudolfo cirkusznál. A társulat megszerette, a műlovarnő különösen kedves volt vele.
Fél évvel később, Herkules álmában megjelent Morta, a három párka egyike.
– Köszönj el a barátodtól. Egy hét múlva elvágom élete fonalát.
Herkules ismerte Mortát, tudta, nem érdemes kérlelni. Hajthatatlan és könyörtelen. Törte a fejét, mit csináljon. Eszébe jutott, hogy Ragyás egyszer elmondta neki, mennyire szeretné megnézni az Aggteleki cseppkőbarlangot. Szólt Rudolfonak, vonatra szálltak, elutaztak. Megnézték a Baradla- barlangot, utána királyian megvendégelte az öregembert. Az nem értette, mi történik, megrótta, miért szórja a pénzét.
Ragyás, következő szombaton reggel, nem ébredt fel. Herkules gyászosan ült ágya mellett.
– Jó utat barátom. Kharon már vár téged – mondta, gyengéden kinyitotta a szálát és egy pénzdarabot tett a nyelve alá. – Itt az útiköltséged.
A következő éjjel arra ébredt, hogy Zeusz áll az ágya mellett.
– Úgy döntöttem, nem kell kitöltened a büntetésed. Jól vizsgáztál, megtanultad amit kellett.
– Nem hagyhatom itt ezeket az embereket, ha elmegyek a cirkusz tönkremegy. Ők a családom.
– Már nem pondrók? Azt tudnod kell, ha itt maradsz, rövidesen újra halandóvá válsz.
– Minden láttam, mindent kipróbáltam, amit akartam. Maradok.
Zeusz lassan áttetszővé vált, majd eltűnt. Herkules nem látta soha többé.
– Mi van, haver? Sok volt a pia? – röhögött valaki hangosan.
Lassan elmúlt a szédülés, körbenézett. Tudta, hogy még soha nem járt itt, valahogy mégis minden ismerős volt. Nem lepődött meg az autók, a csikorogva kanyarodó villamos láttán. Egy kirakat üvegében megnézte magát. Egy vékony, csupa kéz-láb, szakállas, harmincas férfi bámult rá vissza. Göndör fürtjei a vállát verték. Otthoni, hiányos öltözéke után furcsán érezte magát a kék a vászonnadrágban, barna pulóverben. Lábai még nem szokták meg a cipőt, úgy lépkedett, mintha tojásokon járna.
– Vajon szándékosan küldött ide, vagy elszúrt valamit? – forgatta a fejét.
Szűk, kanyargós utcákon, sápadt fényű lámpák alatt bandukolt. Az eső gyorsan átáztatta, ruháját, haját. Találomra bezörgetett az egyik földszintes ház ajtaján.
– Tudtok szállást adni éjszakára? Teljesen átáztam.
A borostás fiatal férfi megdöbbenve nézett rá.
– Ez nem szálloda – hebegte.
Herkules tovább próbálkozott. Volt ahol ki se nyitották az ajtót, volt ahol szó nélkül becsukták, és olyan hely is akadt, ahol rákiabáltak: Takarodj innen mielőtt kiengedem a kutyát!
Búsan húzódott egy hatalmas platánfa alá. Hiányzott napfényes otthona, a narancsligetek. Soha nem érezte még ilyen nyomorultnak magát. Végig csavarogta az éjszakát és a következő napot. Estére elállt az eső, de egy addig ismeretlen érzés tört rá. Gyomra dörömbölve követelt valami ehetőt. Letelepedett egy padra, összehúzta magát, aludni próbált. Arra ébredt, hogy kicsi öregasszony letesz mellé egy tányér forró levest, takarót és eltipeg. A válla fölött visszaszólt.
– A kivert cicákat is meg szoktam etetni, ennyit talán maga is érdemel.
Herkules hálásan nézett utána. Az étel szagára megjelent mellette egy girhes, koszlott kutya.
– Nesze! Egyél te is – tette le elé a maradékot.
A kutya mohón falt.
– Hector lesz a neved – vigyorodott el.
Amerre ment, a kutya folyton a sarkában haladt. El se lehetett volna kergetni, de Herkules nem is akarta. Örült, hogy van egy társa.
Lassan kezdte kiismerni magát a városban, megtanulta, hogy tud ételhez jutni.
Egy héttel később nem sokkal éjfél után keskeny utcán ment át. A sarkon váratlanul befordult egy citromsárga Hummer síró gumikkal, és majdnem elütötte a kutyát. Hector vinnyogva iszkolt a járdára. A hangra, a vezető letette kezéből telefonját és kiszállt. Körbejárta a kocsit, alaposan megnézte a lökhárítót.
– A rohadt korcs miatt megkarcolódott! Fizesd ki a javítást!
Herkules, aki egyébként is hirtelen haragú volt, felbőszült.
– Tűnj az utamból, pondró! – akarta dörögni, de csak rekedt, mutáló nyöszörgés tört fel a torkából.
Boszorkányos gyorsasággal elkapta a felé sújtó öklöt és könnyeden megroppantotta. A hummeres férfi nyüszítve esett térdre.
– Úgy látszik a testi erőmet nem vette el az öreg. Szép tőle. Lássuk csak.
Egy mozdulattal tépte le a tankszerű jármű lökhárítóját és motorház-tetőjét.
Vén csavargó ült nem messze az egyik kapu alatt.
– Ez szép volt! Erre inni kell – emelt fel egy műanyag palackot. – Amúgy a környéken Ragyásként ismernek. Téged hogy hívnak?
– Herkules. Hogy tettél szert erre a hangzatos névre?
– Nézz rám – fordította arcát a Hold fénye felé. – Gyerekként, mikor még volt igazi nevem, az iskolában a lányok azt kántálták: Torma Pityu nagyon helyes, csak egy kicsit himlőhelyes, jobb név neki az, hogy Ragyás, az se baj, hogy kicsit gyagyás. Na, igyál!
Herkules elfogadta a felé nyújtott palackot, meghúzta és köpködni, köhögni kezdett.
– Pfuj! Mi ez a kentaur vizelet!?
– Tablettás bor. A mi köreinkben ez a márka.
– Mi odahaza nektárt iszunk. Ezt még a Minotaurusz se inná meg, pedig ő aztán nem válogatós.
– Hol van az az odahaza? – pislogott gyanakodva Ragyás.
– Hát, az Olimposzon.
– Azt akarod mondani, hogy te az a Herkules vagy?
– Igen. Az egyetlen.
– Ha nem láttam volna az előbbi produkciódat, azt gondolnám, hibbant vagy. Mit keresel itt?
– Az öregem elzavart ötszáz évre.
– Ezt mások előtt ne hangoztasd, mert bezárnak a tébolydába.
– Ebbe a furcsa, idegen világba is eljutott a hírem?
– Tananyag vagy az iskolában. Valaha én is tanítottam a kalandjaidat, s a gyerekek tátott szájjal hallgatták. Mára kevesen ismernek. A mozihősöket istenítik.
Reggel az öregember felszedelőzködött. Dolgozni indult, Herkules ment vele. Ragyás újságot árult egy forgalmas út mellett a jelzőlámpánál. Harminc méteren ki volt kopva a fű, a talaj megsüllyedt léptei alatt. Napjában több ezerszer tette meg ezt az utat. Néha a lehúzott kocsiablakon nyújtottak ki néhány forintot, az újságot nem is mindenki kérte el. Ragyás nem bánta, ő is vásárolta a lapot. Herkules, aki a járdán ülve figyelte, elszoruló szívvel látta, hogy az idő múlásával egyre lassabban, görnyedtebben lépked az öreg. Délutánra alig vonszolta magát. Felállt, leporolta magát és átvette a helyét. Estig egy tucatnyi újságot adtak el. Az öregembernek volt állandó helye a Pongrác úton, egy kis templom árkádos kapuja alatt. Oda telepedtek le éjszakára.
– Valami rendes munka után kellene nézned – mondta Ragyás. – Nekem már elment az a hajó, de te fiatal vagy és erős. Holnap rendbe hozunk, elmegyünk a munkaügyi hivatalba. De előtte meglátogatjuk a Kamionos Mancit. Ő levágja a hajad, mert így nem állnak veled szóba sehol. Csak vigyázz, ne engedj a csábításnak, mert a Manci olyasmivel is megajándékoz amire egyáltalán nem vágysz.
– Hetéra, vagy szirén?
– Holnap meglátod, döntsd el magad.
Kamionos Manci vasúti töltés mellett lakott eldugott, bokros helyen, egy felborított szemetes konténerben. Herkules megtudta, hogy egykor kamionparkolókban kereste a kenyerét, innen kapta a nevét.
– Micsoda dalia! – húzta Manci fogatlan száját csábos mosolyra. – Szívesen megosztom veled az otthonomat.
– Bírj már magaddal! Hajat vágatni jöttünk – szólt rá Ragyás.
– Két flakon lesz a jobbikból – sóhajtott Kamionos Manci.
A munkaügyi hivatalban szeplős, középkorú férfi ült az íróasztal mögött.
– Mivel foglakozott eddig?
Herkules sorolni kezdte.
– Legyőztem a nemeai oroszlánt.
– Állatidomár – írta az ügyintéző.
– Legyőztem a Hüdrát?
– Az micsoda?
– Egy szörnyeteg aminek, ha levágjuk egy fejét kettő nő helyette.
– Politikával itt nem foglalkozunk. Tovább!
– Kitakarítottam Augeiasz istállóját.
– Azt a céget nem ismerem. Betűzze.
Elsorolta a tizenkét addigi feladatát, a szeplős férfi nem lepődött meg. Tíz éve végezte ezt a munkát.
– Az ügetőre keresnek lovászt. Azt írják, a munkakörbe az istállótakarítás is beletartozik. Ha megfelel, kérem a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját.
– Hát az sajnos nincs.
– Akkor nem tudunk segíteni. Azokat előbb pótolnia kell. Küldje be a következőt.
A hét végén karaván érkezett a Mázsa térre. A kocsik oldalára nagy piros betűkkel a Rudolfo Cirkusz feliratot festették. Ragyás és Herkules is ott álltak a kíváncsiskodók között, nézték, hogy építik a sátrat. Daruval emelték a közepét, körben nyolc ember feszítette a köteleket. A felázott, sáros földön megsüllyedt a daru lába, borulni kezdett. Herkules odaugrott, elkapta mielőtt rázuhant a műlovarnőre. Négyen odaszaladtak, és biztonságosan rögzítették a darut. Rudolfo cirkuszigazgató hosszan hálálkodott, közben támadt egy ötlete.
– Nem akar nálam dolgozni, mint erőművész?
Herkules, Ragyásra pillantott. Az bólintott.
– Csak a cimborámmal együtt.
– Ő mihez ért? Mindent meg tud csinálni, azonkívül tudja tanítani a művészek gyerekeit, történelem, magyar szakos tanár.
– Rendben – mondta Rudolfo kissé bizonytalanul.
– A kutyám.
– Ne feszítse túl a húrt! A kutyája mit tud?
– Mindent. Tud ugatni és tudja csóválni a farkát.
Rudolfo érezte, hogy emelkedik a vérnyomása, arca elvörösödött. Aztán végignézett öregedő társulatán, eszébe jutottak a kongó nézőterek és bólintott. Nem kellett megbánnia a döntését. Néhány hét alatt híre ment a rendkívüli képességű erőművésznek. Újra elkelt az összes jegy, alig győztek eleget tenni a sok meghívásnak. Herkulest szerződésekkel bombázták, de ő megmaradt a Rudolfo cirkusznál. A társulat megszerette, a műlovarnő különösen kedves volt vele.
Fél évvel később, Herkules álmában megjelent Morta, a három párka egyike.
– Köszönj el a barátodtól. Egy hét múlva elvágom élete fonalát.
Herkules ismerte Mortát, tudta, nem érdemes kérlelni. Hajthatatlan és könyörtelen. Törte a fejét, mit csináljon. Eszébe jutott, hogy Ragyás egyszer elmondta neki, mennyire szeretné megnézni az Aggteleki cseppkőbarlangot. Szólt Rudolfonak, vonatra szálltak, elutaztak. Megnézték a Baradla- barlangot, utána királyian megvendégelte az öregembert. Az nem értette, mi történik, megrótta, miért szórja a pénzét.
Ragyás, következő szombaton reggel, nem ébredt fel. Herkules gyászosan ült ágya mellett.
– Jó utat barátom. Kharon már vár téged – mondta, gyengéden kinyitotta a szálát és egy pénzdarabot tett a nyelve alá. – Itt az útiköltséged.
A következő éjjel arra ébredt, hogy Zeusz áll az ágya mellett.
– Úgy döntöttem, nem kell kitöltened a büntetésed. Jól vizsgáztál, megtanultad amit kellett.
– Nem hagyhatom itt ezeket az embereket, ha elmegyek a cirkusz tönkremegy. Ők a családom.
– Már nem pondrók? Azt tudnod kell, ha itt maradsz, rövidesen újra halandóvá válsz.
– Minden láttam, mindent kipróbáltam, amit akartam. Maradok.
Zeusz lassan áttetszővé vált, majd eltűnt. Herkules nem látta soha többé.
6. VERSRŐL – VERSRE. VERSCSOKOR
az életben,
talán szándék,
talán nem is
"csak"a tudásod,
az, hogy a
gyermeket is
embernek látod,
lehet egy
tekinteted,
egy mozdulat,
egy jó szavad,
nem tudhatod
mi az,
ami megmaradt.
Egy mondásod
idézgetik
a "srácok",
generációkban
nyomot hagy,
mesélnek
az utódaiknak,
felidéznek,
megidéznek,
így él tovább a
lélek...
…………
emlékszel tanár úr?...úgy ötven-hatvan éve,
tanítottad nekem, tanítottad az igazat!
s kábultra ittam szavaidból magamat..
most azt akarják- tanítsd a valódit,
de az igaz tanár sohasem lódít!
Tanárnő kérem, szép a naplemente,
de mi lesz ha lemegy a pedagógusok Napja?
álmodtok szebb jövőről amíg tente-tente?
s megrója gyermekét a pedagógus apja
- ezért tanultál édes gyermekem,
hogy hó végén én adjak pénzt neked!!!...
drága tanár úr lesz olyan napfelkelte,
hogy minden diák mosolyt lát szemedben...
a pedagógust meg lehet alázni, de legyőzni soha nem!!...
kérlek tanár úr, kérlek tanárnő ne veszítsd el a kedvedet"
…………..
illatomat ontom a szavak virágában!
Szóvirág szirmaim kinyílnak, bezárnak,
rejtőzködő titkokat a szívedbe zárnak.
Szóvirágszálaim hajladozva szállnak,
rímek bokrai közt Hozzád eltalálnak?
Lelkeknek üzennek, szívekhez beszélnek,
bárhogy ki vannak is téve szembe szélnek.
S tán eszedbe juttat majd néha egy poétát,
ki szavakból kötötte Néked e bokrétát!
……………
József Tibor: Széphalmi szabadalom
Angyal járt a széphalmi tájon
Nyárutón, ahol a régi házon
Araszoltak a borostyánok, ott
Nyílt az elme „építve” oskolát,
Ebbéli nagyságát is megosztva
Levelez, tanít a literátor
Világa, s mint nyelvújító vitéz
Igaz emberként bírja nemzetét
Ki a maradiság tövisére
Illesztett száz szókincs-virágot, a
Nagyotmondó Mondolatra
Csak „Jót s Jól”! mindig hangozza
„Ebben áll a nagy titok”, miként
Illendőn ez énjéből áradt a
Nemes lelkű bölcs magyarnak. Ó
Kazinczy, szavaink neológusa!
Kaposvár, 2021. február 24.
……………
"Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne"
S megáradnának mind a folyók,
Izzó, nagy tűzgolyó hömpölyögne,
Tűz sebzi talpam, éget forrón.
Szenesedik testem részén minden,
Hamuvá égett meleg láva,
Mi a nagy vétkem? Szólj hozzám, Isten!
Egyre csapkod tűzfolyam lángja.
Lángokba haljak, ne parázson!
Gyorsan lezárhatom bús szememet,
Szétégve hamvadnék halálon.
Te nem érzed! Tűzeső hull rám!
Égettél! Szemérmem tartott engem.
Tűz elolvaszt, aranykönny zúgás.
Utoljára kezed érezzem,
Aranykönnyeddel hűtsd ajkam, száraz,
Perzselő lávában égj velem!
…………….
Díszdobozba kötve,
Ne engedd hogy szép óráit,
Bánat törje össze.
.jpg)
Töltsd meg hasznos értelemmel,
Tanulj, dolgozz, érezz,
Találj utat barát, Kedves,
Összetört szívéhez.
Hűsítő víz nyárban,
Mosolyt hozó éneklő bor,
Pince oltalmában.
Barna keze átölel,
Várjál csodás, puha álmot,
Hisz neked is pihenni kell.
……………
Bartók Ferenc: Örökké
Meglátni és megszeretni
Az egyszerű dolog.
Mert a világ kereke is
E körül forog.
Na de megtartani, és eldönteni mi jó
Az már egy kicsivel keményebb dió.
Ezért hát jól gondoljuk meg azt,
Hogy mit cselekszünk,
És számoljunk el tízig
Mi előtt veszekszünk.
Szerintem ez lesz majd megint
Az örök szerelem titka,
Ami mostanában
Sajnos elég ritka.
De remélem, hogy mi majd
Ebben kivételt teszünk
És ameddig élünk
Mindig együtt leszünk!
………………
Figyelj! Nem kell mindent szívre venni,
Ne akarj mindenkinek megfelelni,
Úgy sem tudod e világot megmenteni,
De attól még álmaid nem kell feladni!
Kell remélni, szeretni, szeretve lenni,
Hiszen nincs annál szebb a világon semmi,
Álmodd álmaid végig, segíts szebbé tenni,
Ahogyan szeretnéd, tanulj meg benne élni!
Ne akard mások álmait zavarni,
Mert saját álmaid nem fogod megélni,
Fájdalmas lenne abból felébredni,
Úgy éld át, hogy magad boldoggá tudd tenni!
2024.05.27
7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
mint rabmadár szenvedni
Magány leplű sóhajában,
A szerelem, de messze jár!
Ne tétovázz a percben!
Jobb lesz talán így…,
Nem kell már szerelem
Magányos óráimmal vitatkozok
Jó így nekem!
E csendes halál előtti percben
Zengett az erdő, rebbent a szél
Madárajkú édes kikeletben,
Mézes cseppel itatott harmatot
Ne keress szót, semmit sem!
Nem kellenek már a szavak,
Mind a múltban maradtak
Borízű hajnalokkal, ne vitázz!
Mámorító lélek érzések,
Ne csábítsatok! Engedjetek!
A fájdalom éhesen kér,
De aztán enyhül,
Belenyugvásra feszül
ezt az édes álmot?
Igaz szerelmű gyöngyeit,
Óceánba mosta szemem
Csak mentek a tavaszok,
A semmi közepén aludtam,
A tövisek szaggatták dalomat
Mint robogó vonatból,
Szaladtak az évek,
Mint elillanó sugár
Menj hát! Édes dallamát,
Búcsút hint ajkam,
Örökre adtad szavad!
A fenti világig éretlenül
Hol igaz lesz és tiszta,
S, újra zengi szépségét.
Minden jog fenntartva!
Matyikó Tibor: Öreg tölgyfa – festmény
 |
| Öreg törlgyfa (30x40 cm, olaj/vászon) |
………………
Márkus Katalin: Gombaszedés idején történt - novella
Régen volt, de megesett, én is úgy hallottam valakitől, neki meg a szomszédja
mondta, de az is lehet, hogy minap a viharos szél fújta a fülembe...
Történt valamikor, a nyári vargánya szedés idején.
Göcsej vidékének egyik kicsi falujában, amelyik apró házaival a nagyerdő szélében terült el, a falu boltosa nagyon megkívánta a gombapörköltet. Éppen akkortájt bőséges volt a gombatermés, így semmi akadálya sem volt, hogy kívánsága teljesüljön.
Hogy ne legyen olyan unalmas a gombaszedés, a szomszédban lakó fiatalasszonyt is csalogatta, aki elsőre nem akart menni, mert mit szól majd a falu, ha ezt megtudja.
A boltos megnyugtatta, csak ide mennek az erdő szélébe, és mire délben ki kell nyitnia a boltot, már itthon is lesznek. Az ura meg majd megdicséri, milyen finom gombapörköltet főzött neki. Így hát, a fiatalasszony nem sokat
Történt valamikor, a nyári vargánya szedés idején.
Göcsej vidékének egyik kicsi falujában, amelyik apró házaival a nagyerdő szélében terült el, a falu boltosa nagyon megkívánta a gombapörköltet. Éppen akkortájt bőséges volt a gombatermés, így semmi akadálya sem volt, hogy kívánsága teljesüljön.
Hogy ne legyen olyan unalmas a gombaszedés, a szomszédban lakó fiatalasszonyt is csalogatta, aki elsőre nem akart menni, mert mit szól majd a falu, ha ezt megtudja.
A boltos megnyugtatta, csak ide mennek az erdő szélébe, és mire délben ki kell nyitnia a boltot, már itthon is lesznek. Az ura meg majd megdicséri, milyen finom gombapörköltet főzött neki. Így hát, a fiatalasszony nem sokat
gondolkodott, és hamarosan már az erdő felé vezető földúton ballagtak.
Bent az erdőben csak úgy mosolyogtak rájuk a szebbnél szebb vargánya gombák. Szedték is szorgalmasan, de a fiatalasszony szép kerek tompora, mint a mágnes, úgy vonzotta a boltos szemeit.
Egy idő után, aztán már nem a gomba érdekelte, hanem más dolgok
 |
| Márkus Katalin |
Bent az erdőben csak úgy mosolyogtak rájuk a szebbnél szebb vargánya gombák. Szedték is szorgalmasan, de a fiatalasszony szép kerek tompora, mint a mágnes, úgy vonzotta a boltos szemeit.
Egy idő után, aztán már nem a gomba érdekelte, hanem más dolgok
felé kalandoztak gondolatai. Éppen ezért, sűrűn biztatta az asszonykát, hogy egy kicsit pihenjenek az egyik fa tövében. Ő, először hallani sem akart róla, mert még nem telt meg gombával a kosara.
De a boltos addig, addig duruzsolt neki, míg engedett a szónak. Gyanútlanul leült mellé, de addigra a férfi, már alig bírt nyugton ülni. Mire az asszonyka észbe kapott, már fölötte lihegett. Sok esélye nem maradt a menekvésre, de nem is volt ellenére a dolog.
Sármos kinézetű volt ám a fiatal boltos, fekete göndör hajával, kicsi bajuszkájával, no meg a szót is jól tudta forgatni, az egyebekről nem is beszélve...
Történt, ami történt, hogy mi - azt az olvasó fantáziájára bízom -, de utána már elmúlt a gombaszedés varázsa.
Egyre beljebb mentek az erdőben, és bizony, párszor még megpihentek egy-egy fa tövében.
Az idő meg észrevétlenül elszaladt. Az erdő sűrűjében hiába néztek jobbra, meg balra, előre, meg hátra, mindenütt csak fákat láttak, de azok olyan magasak voltak, hogy még a napot is eltakarták. Nem szaporítom a szót, bizony eltévedtek.
A fiatalasszony keservesen sírdogált, a boltos hangosan káromkodott, de hiába. Senki sem hallotta meg keservüket. Amikor már sokadszorra visszatértek ugyan arra a helyre, úgy döntöttek, hogy elindulnak egy kiválasztott irányba, és majd csak kiérnek valahol. Mert ugye minden erdőnek egyszer csak vége szakad. Több kilométer gyaloglás után végre meglátták az erdő szélét. Nagyon megörültek, hogy hál' Istennek, hazataláltak.
A csalódás akkor érte el őket igazán, amikor egy számukra ismeretlen vidéken találták magukat. Na, most akkor hogyan tovább - vakarta fejét a boltos.
Az asszonyka addigra már rég elhagyta a sírást, mert a hosszú gyaloglás során a férfi minden szépet ígért neki, ha tartja a száját.
Többek között, szép aranyszőke hajához illő selyemkendőt, fodros kötényt, és még ki tudja mi mindent.
Végül, elgyalogoltak a legközelebbi faluig, ami a hatalmas erdőség másik végében volt, átellenben az ő falujukkal.
A férfi ott már feltalálta magát, mert ismerte az ottani boltost. Tőle tudták meg, hogy bőven elmúlt már négy óra. Nem volt mit tenni, megkérték az éppen arra járó kenyeres autó sofőrjét - aki szintén ismerte a férfit -, hogy vigye haza őket.
Otthon a faluban, a bezárt bolt ajtó előtt egyre csak gyűltek az emberek, akik el sem tudták képzelni, hogy mi történhetett a boltosukkal. Volt, aki szidta, akadt olyan is, aki aggódott, de az igazságot senki nem sejtette.
Volt nagy öröm, amikor meglátták, hogy vidáman fütyörészve ugrik le a kenyeres autóról.
A sofőr meg mosolygott a bajsza alatt, mert azt tudni kell, útközben kigondolták, hogy az asszonykát kiteszik az erdő szélén, ne essen csorba a becsületén.
Hát, ez a kaland bizony sokba került a boltosnak. Végül is legényember volt, senkinek sem kellett elszámolnia a pénzével.
Az asszonynak is megadta, amit ígért, a kenyeres autó sofőrje, ha arra járt, mindig megkérte a hallgatás árát.
A történetet itt be is fejezhetném, de akkor nem lenne teljes.
Az asszonyka a gombaszedés után, jó pár hét elteltével gömbölyödni kezdett, ami nem is lett volna csoda, mert ez mással is megesett.
Ha egy kíváncsi öregasszony, akkor nem lesi meg őket az erdőben, soha sem derült volna ki, hogy ott mi történt. Talán már Ő is el felejtette, de amikor meglátta, hogy az asszonyka babát vár, hirtelen minden eszébe jutott, még az is, amit nem látott.
Elsőnek csak a komaasszonyának súgta meg bizalmasan, hogy mit látott, az meg a szomszédasszonya fülébe sugdosta a hallottakat.
...És ez így ment házról, házra, mindenki tovább adta a hírt, de már nyoma sem volt az eredetinek. Megtoldották, elvettek belőle, kiszínezték, és még a csuda tudja csak, hogy mennyi variációt kreáltak.
Hogy történt, hogy sem, de egyszer csak az asszonyka urának is valaki megsúgta a kocsmai borozgatás közben, hogy mit hallott az asszonyáról.
Otthon az asszonya mindent letagadott, az ura meg hitte is meg nem is. Szerencsére békés természetű ember volt, mondhatni, nagyon is békés...
Így csak annyit mondott, majd ha előbújik az a gyerek, akkor minden kiderül.
A boltos is egyre sűrűbben vakargatta a fejét, hogy mi lesz, ha az a gyerek őrá hajaz. Akkor neki ott nem lesz maradása...
Így teltek el a hónapok, az asszonyka egyre csak gömbölyödött, a pletykák meg hol fellángoltak, hol elcsitultak körülötte. Valójában az egész falu kíváncsian várta, hogy eljöjjön az órája, ami egy szép tavaszi napon el is érkezett, és annak rendje-módja szerint világra hozta a babáit.
Igen a babáit, nem tévesztettem el, mert ikrei születtek. Picik voltak, de életrevalók.
A kisfiú tejfehér bőrével, lángvörös hajával kiköpött apja volt. A kislány meg pont az ellenkezője, szép kreol bőrével, fekete göndör hajacskájával.
Az asszony ura megnyugodott, csak a fiacskáját ajnározta, mert saját magát látta benne. A kislányra rá sem igen nézett, mert, ahogy már mondtam, nagyon is békés emberke volt.
A falu szája is elhallgatott, de azért össze-össze súgtak az öregasszonyok, ha meglátták a gyerekeket.
Az erdőben leselkedő öregasszony továbbra sem tett lakatot a szájára. Amikor véletlenül össze találkoztak, mint méh a fullánkját, úgy szúrta a szavakat az asszonyka fülébe,
- Úgy látom kedvesem, mind a két gyerek az apjára hajaz!
- Az asszonyka ilyenkor szó nélkül otthagyta az öregasszonyt. A boltos is látta, amit látnia kellett, éppen ezért sürgősen kérte áthelyezését egy másik, távolabbi faluba. Úgy gondolta, jobb a békesség...
No, most van vége a történetnek!
Aztán, hogy ebből mennyi volt az igaz szó, azt már senki meg nem mondja.
Lovag Dáma Nagy Cynthia hangos verse
„Bornemissza Attila: Szerelmem”
De a boltos addig, addig duruzsolt neki, míg engedett a szónak. Gyanútlanul leült mellé, de addigra a férfi, már alig bírt nyugton ülni. Mire az asszonyka észbe kapott, már fölötte lihegett. Sok esélye nem maradt a menekvésre, de nem is volt ellenére a dolog.
Sármos kinézetű volt ám a fiatal boltos, fekete göndör hajával, kicsi bajuszkájával, no meg a szót is jól tudta forgatni, az egyebekről nem is beszélve...
Történt, ami történt, hogy mi - azt az olvasó fantáziájára bízom -, de utána már elmúlt a gombaszedés varázsa.
Egyre beljebb mentek az erdőben, és bizony, párszor még megpihentek egy-egy fa tövében.
Az idő meg észrevétlenül elszaladt. Az erdő sűrűjében hiába néztek jobbra, meg balra, előre, meg hátra, mindenütt csak fákat láttak, de azok olyan magasak voltak, hogy még a napot is eltakarták. Nem szaporítom a szót, bizony eltévedtek.
A fiatalasszony keservesen sírdogált, a boltos hangosan káromkodott, de hiába. Senki sem hallotta meg keservüket. Amikor már sokadszorra visszatértek ugyan arra a helyre, úgy döntöttek, hogy elindulnak egy kiválasztott irányba, és majd csak kiérnek valahol. Mert ugye minden erdőnek egyszer csak vége szakad. Több kilométer gyaloglás után végre meglátták az erdő szélét. Nagyon megörültek, hogy hál' Istennek, hazataláltak.
A csalódás akkor érte el őket igazán, amikor egy számukra ismeretlen vidéken találták magukat. Na, most akkor hogyan tovább - vakarta fejét a boltos.
Az asszonyka addigra már rég elhagyta a sírást, mert a hosszú gyaloglás során a férfi minden szépet ígért neki, ha tartja a száját.
Többek között, szép aranyszőke hajához illő selyemkendőt, fodros kötényt, és még ki tudja mi mindent.
Végül, elgyalogoltak a legközelebbi faluig, ami a hatalmas erdőség másik végében volt, átellenben az ő falujukkal.
A férfi ott már feltalálta magát, mert ismerte az ottani boltost. Tőle tudták meg, hogy bőven elmúlt már négy óra. Nem volt mit tenni, megkérték az éppen arra járó kenyeres autó sofőrjét - aki szintén ismerte a férfit -, hogy vigye haza őket.
Otthon a faluban, a bezárt bolt ajtó előtt egyre csak gyűltek az emberek, akik el sem tudták képzelni, hogy mi történhetett a boltosukkal. Volt, aki szidta, akadt olyan is, aki aggódott, de az igazságot senki nem sejtette.
Volt nagy öröm, amikor meglátták, hogy vidáman fütyörészve ugrik le a kenyeres autóról.
A sofőr meg mosolygott a bajsza alatt, mert azt tudni kell, útközben kigondolták, hogy az asszonykát kiteszik az erdő szélén, ne essen csorba a becsületén.
Hát, ez a kaland bizony sokba került a boltosnak. Végül is legényember volt, senkinek sem kellett elszámolnia a pénzével.
Az asszonynak is megadta, amit ígért, a kenyeres autó sofőrje, ha arra járt, mindig megkérte a hallgatás árát.
A történetet itt be is fejezhetném, de akkor nem lenne teljes.
Az asszonyka a gombaszedés után, jó pár hét elteltével gömbölyödni kezdett, ami nem is lett volna csoda, mert ez mással is megesett.
Ha egy kíváncsi öregasszony, akkor nem lesi meg őket az erdőben, soha sem derült volna ki, hogy ott mi történt. Talán már Ő is el felejtette, de amikor meglátta, hogy az asszonyka babát vár, hirtelen minden eszébe jutott, még az is, amit nem látott.
Elsőnek csak a komaasszonyának súgta meg bizalmasan, hogy mit látott, az meg a szomszédasszonya fülébe sugdosta a hallottakat.
...És ez így ment házról, házra, mindenki tovább adta a hírt, de már nyoma sem volt az eredetinek. Megtoldották, elvettek belőle, kiszínezték, és még a csuda tudja csak, hogy mennyi variációt kreáltak.
Hogy történt, hogy sem, de egyszer csak az asszonyka urának is valaki megsúgta a kocsmai borozgatás közben, hogy mit hallott az asszonyáról.
Otthon az asszonya mindent letagadott, az ura meg hitte is meg nem is. Szerencsére békés természetű ember volt, mondhatni, nagyon is békés...
Így csak annyit mondott, majd ha előbújik az a gyerek, akkor minden kiderül.
A boltos is egyre sűrűbben vakargatta a fejét, hogy mi lesz, ha az a gyerek őrá hajaz. Akkor neki ott nem lesz maradása...
Így teltek el a hónapok, az asszonyka egyre csak gömbölyödött, a pletykák meg hol fellángoltak, hol elcsitultak körülötte. Valójában az egész falu kíváncsian várta, hogy eljöjjön az órája, ami egy szép tavaszi napon el is érkezett, és annak rendje-módja szerint világra hozta a babáit.
Igen a babáit, nem tévesztettem el, mert ikrei születtek. Picik voltak, de életrevalók.
A kisfiú tejfehér bőrével, lángvörös hajával kiköpött apja volt. A kislány meg pont az ellenkezője, szép kreol bőrével, fekete göndör hajacskájával.
Az asszony ura megnyugodott, csak a fiacskáját ajnározta, mert saját magát látta benne. A kislányra rá sem igen nézett, mert, ahogy már mondtam, nagyon is békés emberke volt.
A falu szája is elhallgatott, de azért össze-össze súgtak az öregasszonyok, ha meglátták a gyerekeket.
Az erdőben leselkedő öregasszony továbbra sem tett lakatot a szájára. Amikor véletlenül össze találkoztak, mint méh a fullánkját, úgy szúrta a szavakat az asszonyka fülébe,
- Úgy látom kedvesem, mind a két gyerek az apjára hajaz!
- Az asszonyka ilyenkor szó nélkül otthagyta az öregasszonyt. A boltos is látta, amit látnia kellett, éppen ezért sürgősen kérte áthelyezését egy másik, távolabbi faluba. Úgy gondolta, jobb a békesség...
No, most van vége a történetnek!
Aztán, hogy ebből mennyi volt az igaz szó, azt már senki meg nem mondja.
……………
Elter Istvánné: A padkán – festmény
.jpg) |
| A padkán (40x30 cm, akvarell) |
…………
…………
Demeter Julianna: Pedagógus nap - karcolat
városokban, kisebb településeken, a pedagógusok a
köztiszteletben álló emberek
között voltak. Azoknak a régi tanároknak az emlékét, még mai is őrzik, időről, időre felidézik a volt diákok, ahogyan a mostani tanulók, évtizedek múlva is emlékezni fognak egy, egy nekik
 |
| Demeter Julianna |
között voltak. Azoknak a régi tanároknak az emlékét, még mai is őrzik, időről, időre felidézik a volt diákok, ahogyan a mostani tanulók, évtizedek múlva is emlékezni fognak egy, egy nekik
kedves tanítójukra, tanárukra. Több dologtól függ, hogy kire. A tantárgytól a személyiségétől, egy emlékezetes esettől válnak felejthetetlenné.
Az én emlékeimben, egyik fizika tanárom maradt meg, ennyi
Az én emlékeimben, egyik fizika tanárom maradt meg, ennyi
évtized után, már kimondhatom, hogy örökre. A reáltárgyakkal,
nem voltam nagy barátságban soha, és mégis. Idős tanárbácsinak láttam, mindig fáradt, kopott ruhájú ember volt, de talán csak középkorú lehetett.
Öt gyereket nevelt özvegyen, és ahogy mondani szokták „aranyból volt a szíve”. Nem azért gondolom ezt még ma is róla, mert talán elnézőbb lett volna a „gyengébb” tanulókkal. Gyerekfejjel is, (ötödik osztályos voltam), megérintett, megéreztem azt a hőfokot, a kisugárzását, a gyerekek és a tantárgya iránti nagy szeretetét. Amilyen lendülettel, hévvel elkezdte az órákat, a tantárgy érdekességéről, szépségérő beszélt. Az érdeklődésünket, tudásvágyunkat ébresztgette, szinte átváltozott.
Már nem az a fáradt kis ember volt többé, aki az óra elején, belépett az osztályterembe!
…………..
Klementné Burza Mária: Pünkösd csodája
Gyermekkori pünkösd jutott eszembe,
nagymamám oly sokat mesélt nekem,
hallgattam és érteni próbáltam,
gyermekként szavait szívembe zártam.
Mesélte, hogy Fényözön hullt a Földre,
melytől ragyogott az értés gyümölcse,
apostolok egy eszmét hirdettek,
szívvel hallgatva értettek lettek.
Nagymamám szavain most elmerengek,
piros pünkösd most újra közeleg,
kellene most is az a Fény, melyről
a nagymamám mesélt egykor nekem.
Sok ember tévelyeg a világban,
bukdácsolunk s szenvedünk hibákban.
Pünkösd Fénye, szállj le a világra,
s varázsolj értést szeretet-sugárral.
Öt gyereket nevelt özvegyen, és ahogy mondani szokták „aranyból volt a szíve”. Nem azért gondolom ezt még ma is róla, mert talán elnézőbb lett volna a „gyengébb” tanulókkal. Gyerekfejjel is, (ötödik osztályos voltam), megérintett, megéreztem azt a hőfokot, a kisugárzását, a gyerekek és a tantárgya iránti nagy szeretetét. Amilyen lendülettel, hévvel elkezdte az órákat, a tantárgy érdekességéről, szépségérő beszélt. Az érdeklődésünket, tudásvágyunkat ébresztgette, szinte átváltozott.
Már nem az a fáradt kis ember volt többé, aki az óra elején, belépett az osztályterembe!
……………..
Eppelné Nagy Mária: Falu végi tanyák – festmény
nagymamám oly sokat mesélt nekem,
hallgattam és érteni próbáltam,
Mesélte, hogy Fényözön hullt a Földre,
melytől ragyogott az értés gyümölcse,
apostolok egy eszmét hirdettek,
szívvel hallgatva értettek lettek.
Nagymamám szavain most elmerengek,
piros pünkösd most újra közeleg,
kellene most is az a Fény, melyről
a nagymamám mesélt egykor nekem.
Sok ember tévelyeg a világban,
bukdácsolunk s szenvedünk hibákban.
Pünkösd Fénye, szállj le a világra,
s varázsolj értést szeretet-sugárral.
…………..
Lengyel Zoltán video verse:
8. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
Ilosvay Gusztáv levelei.
www.radiomozaiksydney.com.au
#radio #szinhaz #politika #Trianon #tortenelem
#nemzettudat
*
Adásnap: 2024.06.09
A mai adásból több dolgot is kiemelnék. Elsősorban Kicsi Csilla beszámolóját a „ Békemenetről” Budapesten. Itt jegyzem meg, hogy Singapurból repült haza erre az eseményre, ami hatalmas élmény volt számára és ezt azt érzést osztotta meg a hallgatókkal. A második ami engem meglepett Méhes Csaba beszámolója Gútáról, a Felvidékről. Az ottani hagyományőrző szervezet már egy
 |
| Ilosvay Gusztáv a stúdióban |
Adásnap: 2024.06.09
jó ideje emlék túrát rendez az Összetartozás Napjára Trianon emlékére, amelyen százával rajzanak ki a
motorosok egy megadott cél felé, ami 104 km távolságra volt, és ott megemlékeznek nemzeti tragédiánk napjáról egy piknik keretében. A program, amint a hallottakból kiderült egyre népszerűbb és százával jelentkeznek motorosok más elszakított területekről is. Itt a riportban Csaba megszólitotta a szervezőket. Gratulálunk nekik. Dr Rodé Magdolna gyermekorvos írt egy újabb könyvet, ez már a tizedik a sorban, a Védőoltásokrul másként körkép-korkép-kórkép. Egy nagyon aktuális könyv, mondhatnám hiánypótló.. Keress rá az interneten! Egyébként rém jól éreztük magunkat bent a stúdióban. Fantasztikus volt a hangulat. Több telefont is kaptunk, hálás köszönetünk minden észrevételért. Ne feledd vannak jó barátaink, így a Meseszó Egyesület meseszo.hu és a „Megszólalok” internetes irodalmi magazin. Két csodás szervezet. Minden támogatást megérdemelnek. Ha tetszett a program, kérlek osszad meg barátaiddal, ismerőseiddel. Köszönjük.
www.radiomozaiksydney.com.au
*
Adásnap: 2024.06.16.
A magyar válogatott sváciaktól elszenvedett veresége 3-1 semmilyen szinten nem befolyásolta a mai adás színvonalát. Mind mindég mi hozzuk a formánkat és semmi körülmény nem zavarhatja meg azt a magas szintvonalat, amit mi képviselünk. Hiába kiabálnak be a partvonalról, hiába mond a másik rádió állomás ezt vagy azt, mi csak hozzuk a formánkat. Garamhegyi Edittel ma nagyot alkottunk. Remek lett, hallgass bele és légy részese. Ajánlom figyelmedbe a „világ 3 percben „ Guszti írását, vagy épp Kiss Ágnes riportját egy üzlet asszonnyal, akitől lehetne tanulni. Hidd el nem ördöngös, amit tud. Bár hol a világon megállná a helyét. Dr Tóth Gergő „ Helló Amerika”, le a kalapot előtted és ezek azok a pillanatok amikért érdemes élni. De, hogy pontosan mik azok, hallgass bele az adásba. Ne feledd barátainkat M E G S Z Ó L A L O K Internetes irodalmi magazin. Érték hátán érték halmozódik benne. S a M E S E S Z Ó egyesület
www.radiomozaiksydney.com.au
(meseszo.hu ) magyar népmesék csodás világa. Itt találod meg. S ha tetszett az adás kérlek osszad meg mindenkivel, aki kedves neked. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au
#radio #szinhaz #kozonseg #szeretet #filozofia #jatek #tanulas
www.radiomozaiksydney.com.au
#radio #szinhaz #kozonseg #szeretet #filozofia #jatek #tanulas
9. A VILÁG HÁROM PERCBEN…GONDOLAT - MORZSÁK
Garamhegyi Edit gondolatai
Egy idegen tárgy csapódott be egy lakatlan, hatalmas területre, maga mögött hagyva egy furcsa titokzatos labirintusszerű valamit, ami csak akkor válik igazán érzékelhetővé, amikor már benne van az ember. A területet persze lezárják, de mindig vannak olyanok, akiknek ez mit sem számít. Terjed a hír, hogy akik bejutnak a közepébe, azoknak valóra válnak a legtitkosabb vágyaik. Nagyon kérlek titeket, hogy figyeljetek minden szóra: nem az, amiről azt hiszed, hogy arra vágysz. Hanem a legtitkosabb vágyad, az, ami a szívedben van, ha akarod, ha nem. Ha szégyelled, ha nem. ha elrejtetted magad elől, ha nem. Ez fontos, sokkal fontosabb, mint hinnétek…
Van egy testvérpár, két férfi, akik elég elszántak ahhoz, hogy minden tilalom és elzárás ellenére bemenjenek. Van is rá elegendő okuk, hiszen egyikük kerekesszékben ül, majdnem mozgásképtelen. Ezért jöttek, be akarnak jutni a közepébe, hogy ő meggyógyuljon, és élhessen, mint bárki más. Nincs semmi, amit ne tennének meg ezért. A terület valahogy úgy működik, mint a mai számítógépes játékok: szinteket kell teljesíteni, tudással, szerencsével, bármivel. Csak így jutnak egyre beljebb, és beljebb. Már egészen közel vannak, amikor a következő akadály áll eléjük.
Egyiküket fel kell áldozni. Csak egy mehet tovább.
A helyzet kegyetlen, mégis egyértelmű, hiszen a kerekesszékes magától úgysem menne semmire. A másik? A másik úgyis azért jött, hogy majd ezt kérje odabenn, ahol minden eldől. A gyógyult testvérét. És meg is teszik. A mozgáskorlátozott fivér eltűnik a semmiben, míg a másik halad tovább a cél felé. És a legbelső helyet, ahol a legtitkosabb vágyaink teljesülnek be, végre eléri.
És ekkor…
Ekkor történik valami, amit nehéz lenne leírni. De talán nem is lényeges. Mert egyszer csak ott találja magát egy gazdag házban, rendezett és fényűző életet élő emberként, akinek sosem volt testvére.
Ekkor történik valami, amit nehéz lenne leírni. De talán nem is lényeges. Mert egyszer csak ott találja magát egy gazdag házban, rendezett és fényűző életet élő emberként, akinek sosem volt testvére.
.jpg) |
| Elter Istvánné: Vihar (50x67 cm, olaj-farost) |
10. ANGYALI TALÁKOZÁSOK
Véghelyi Péterné: Iskolaszolgák kerestetnek!
.png) |
| Véghelyi Péterné |
*
Négy hónapja ismerjük egymást, de lelki beszélgetéseink mélységeiben gyakran magam is új ismeretekre teszek szert, holott tanítóként viseltetik velem szemben. Tudva nem tudását okos elméje pörgésével nagyon mélyre mutató kérdésekben képes megfogalmazni, mely kérdések az Istentan könyvében komoly fejezeteket nyitnak meg. E kérdések engem is tanulásra, olvasásra, kútfők keresésére ösztönöznek, s mikor tanítva vele beszélgetek, gyakran felismerem, hogy amit tudok, értek és hiszek, a lelkem legmélyén élnek, s a szavakba foglalásnál sokszor megtapasztalom saját korlátaimat, amin át akarok lendülni, mert a lelkének óvása erre kötelez. Nagyon szeretem a kérdező tanítványokat, mert a kérdés engem is diáktárssá tesz, és ennek elfogadása a valódi tanítószékben ülő Krisztusra szegezi mindkettőnk lelki tekintetét.Egy szombat reggel üzenetet kaptam Annától, melyben azt írta, hogy eszébe jutott valami. Ezek komoly jelzések, mivel az jut eszünkbe, amiről a lélek már eleve valamilyen ismerettel rendelkezik, de azt a lélek nyugtalanító kíváncsisága feszegeti, mert az emberi értelem megértésre törekszik. A tanító nem alhat, tanítványa ébersége őt is felserkenti, erre azonnal reagálni kell. Terveztem a boltba elsétálni, gyorsan felöltöztem, s azt gondoltam, hogy míg az utat oda-vissza megjárom, a leányka kérdésére választ adok, megnyugszik kíváncsi lelke, s én is tehetem, amit aznapra terveztem. Az utat megjártam, majd a beszélgetést folytatva a főzésnek is nekifogtam, jószágot etettem, kiszaladtam a kertbe, de közbe-közbe bizony jegyzeteltem, mert Anna kérdései új fejezeteket nyitottak az én igazságot kutató elmémben is, felkeltve képzeletem képkirakóját, mert gondolkodása fergeteges erővel tépte, vágta, zúzta szét a kétségeket. Három óra után szétkapcsolt minket a távbeszélő rendszer, ezt intő jelnek tekintette, ám még egy órás sommás lezárás gazdagította elménket.
Szent Ágoston azon mondata jutott eszembe, hogy nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Istenben. Ma Isten szeretetének rendje érdekelte, és Isten szeretetéről nem beszélhetünk a felebarát szeretete nélkül.
Kamaszok élnek körülöttünk, akiket csak szidalmazunk, hogy nem tudnak beszélni, hinni, érteni, legfőképpen viselkedni, holott mennyi-mennyi kérdés szunnyad a lelkükben, és e kérdések elhantoltak marad-nak, ha nem adunk ennek teret. A másik emberrel való beszélgetés valójában a szó tere, amiben az a szó hangzik a lelkekben, aki az Ige. Valójában minden más szó csak utat készít ennek a valódi szónak. Az ilyen beszélgetésekben az emberi szó csak figyelmeztetés, a tanár szava is csak az, mely segít a hallgató tanítványnak abban, hogy a lelkében maga az igazság, azaz Krisztus szólaljon meg. Át kell értékelnünk az emberi beszélgetéseinket, mert legtöbbször fecsegünk, és csupán információt akarunk adni, híreket, pletykákat cserélni, vagy gyakran másokat megszólni. De ami nem az igazságra tartozik, az csak a fecsegés világa. A valódi beszélgetésben nem információt adunk, hanem elvezetjük egymást a megtapasztaláshoz, Isten benső látásához. Ezért a valódi beszélgetésekben elveszítjük az idő és a térérzetünket is, mert Isten világában vagyunk. Ha ezt megtesszük, akkor megjelenik az Isten és hozza egész világát.
Vannak sorsdöntő beszélgetések, amikor a beszélgetőtársak eljutnak olyan igazságokra, amivel az egész életüket meg tudják javítani, mert elvezet a nyugalomhoz, amit az ad meg, hogy mindent Istenben értelmeznek, és mindent Istenben mondanak ki, mert Isten e beszélgetések terében a lelkekben kimondja magát. Közben átalakul az ember egész érzékelése. A beszélgetésekben az értelem és az elme erőfeszítése arra irányul, hogy önmagunkat megismertessük, hogy a gondoltat a szavakkal kifejezzük annak a másik embernek, akinek elméjében más képek, tapasztalatok, és tudás van. Ezzel küszködik az ember, de nem tudjuk, még ha akarjuk sem a másik ember számára a gondolatainkat megmutatni, azaz lehetetlen, hogy tökéletes megértés legyen közöttünk.
Beszélgetéseink gyakran megakadnak az információknál, és ha mélyülni kezdene, az ember megretten, mert érzi a lelkében, hogy az ismeret, ami bent van, nem tud a szavak, képek által összeállni. Bizony mi beszélők is gyakran megrettenünk attól, amiket ki akarunk mondani, ha követjük a gondoltat, ami bennünk előbb némán, benső szóként megmutatkozik. Ezeket azonban Isten látja, és a legmélyebb dolgainkat csak Isten látja. Lelki felfogással, értelmezéssel kapcsolatos gondolataink kifejezésére maradnak a képes hasonlatok, az „olyan mint…”, és a metaforák, vagy más képes beszéd. Ám amikor ezeket mi magunk, akik kimondjuk a másik ember felé meghalljuk, halljuk azt is, hogy ez a kimondott nem az, ami a gondolt.
Gyakran a félelem, hogy szembesülünk a lélek mélyén formálódó gondolatainkkal, hallgatásra, vagy tét nélküli fecsegésre késztet bennünket. Gyötörheti az embert még az is, hogy nem hisznek neki, hogy igazat mond-e. De honnan tudhatják az emberek azt, hogy igazat mondunk? Csak akkor, ha Istentől hallanak magukról, egy emberi beszélgetésben. Szent Ágoston azt mondja, hogy akinek a szeretet nyitja meg a fülét, azok hisznek nekem. (Vallomások 10.3.3) Ez a hallás azonban a szív hallása, a lélekkel való hallás. Addig ugyanis nincsen megértés emberek között, amíg rá nem nyílunk a másikra, ez a szeretet gesztusa, ami nem érzelem, hanem egy harmadik személy a beszélgetésben. Ez azt jelenti, hogy a bennük lévő szeretet hisz nekem, ami változatlan, mert a szeretet az Isten. Ez köt össze minket egy beszélgetésben, de ez nem én vagyok. Ezért minden dialógusban, amikor egy másik emberrel beszélgetek, valójában mindig hárman vagyunk.
Isten úgy teremtette meg az embert, hogy két szeme van ugyan, de egy tekintete, így mindkét szemnek egy irányba kell néznie, és egyszerre csak egy ember szemébe tudunk nézni, így kapcsolódik össze a tekintetünk, miáltal egymásra nyílik a lelkünk. A lelkek egymásra nyílása azonban a harmadik nélkül nem történhet meg. Valódi beszélgetések és barátságok csak Istenben lehetnek. Ha a családon belüli szeretetkapcsolataink nem Istenben vannak, akkor azokban sincsen magától értetődően egymásra nyílás és mély lelki megértés.
Azzal, hogy a világ ennyire elistentelenedett, mindenfajta emberi kapcsolat is megromlott. Akkor, amikor az volt a normális (ez nem is olyan rég, 70 évvel ezelőtt még jobbára így volt), nem voltak generációk közötti ellentétek, a szülőkkel szembeni engedetlenségek, tiszteletlenségek, mert minden emberi kapcsolat alapja a természetes istenfélelem volt. Egy édesapa a Mennyei Atya mintájára vezette a családját, mint a jó pásztor. Egy édesanya a Mennyei Édesanya példáját követve csendben, és alázatos szeretetben szolgálta a családját, kiszolgálta a férjét, gyermekeit, és nem követelt magának egyenjogúságot, mert nem akart a természettől rendelt másfajta feladatkört követelni magának. Nem voltak kamaszlázadások, mert a gyermekek a szülők példáját követték, nem lázadtak a tekintély ellen, hanem a szülői tekintély oltalmában növesztették értelmüket a felelősség vállalásra képes életre. Volt miheztartás, mert a család élete is Istenre épült fel, és a családtagok Isten törvényei, kijelölt szerepei, hatáskörei szerint élték az életüket, mert mindenki életének célja az üdvösség volt.
Amikor keresztény ünnepek közeledtek, annak nem csak külső tárgyi, hanem lelki előkészületei is voltak, és ha valami vita támadhatott volna (mert annak lehetősége emberek között mindig fennállhat) nagyvonalúan nem tettek szóvá dolgokat, mondván: nem akarok kárhozatot csinálni. Tudták azt, hogy szavaiknak, tetteiknek tétje van a sorsukat illetően, mert Isten mindent megítél, hiszen mindent lát. Ez volt a visszatartó erő is attól, hogy helytelenkedjenek, vagy erkölcstelen dolgokat tegyenek.
Akkoriban számon tartották, hogy nyílik a bizonyos szégyenvirág, mert volt az emberekben szégyenérzet. Az idősek tudják, hogy mára már eltűnt a szégyen-virág közepéből a piros folt, mert szertefoszlott a szégyenérzet is, hiszen eltűnt a köztudatból az, hogy Isten mindent lát, és egyszer mindenkit megítél tettei szerint. Miért tűnt el az istenfélelem? Panaszkodás, és a fiatalok kárhoztatása helyett fel kellene ismernünk azt, hogy azért tűnt el az istenfélelem, mert nem beszélgetünk az Istenről, így nem adunk lehetőséget a vallástalan korban felnövekvő, értelemkereső fiataloknak, akik csak tőlünk hallhatnak Istenről, mert ezt úgy kell nekik áthagyományozni. Szóba kell állni velük, és ha feslett, kirojtozott ruhában vannak, fel kell őket lelkileg öltöztetni, mert ha a lelki világuk, a felfogásuk átalakul, akkor rendeződik a viseletük, és ezáltal a viselkedésük is.
Ők akarnak egy igaz, és jó világot, de folyton azt hallják tőlünk, hogy megszakadt a hagyomány, és megváltozott a világ. A világ és az ember nem változott, Isten a teremtés óta folyamatosan létben tart mindent, és folyamatosan éltető lélekkel teremti az embert, mely lélek az ember lé-nyege. A lényeglátásunkkal van baj, és ezt a saját lényegünk vizsgálatával kell kezdeni.
Nem mi vagyunk a tanítók, hanem maga Krisztus ül a tanítói székben, mi mindannyian diáktársak vagyunk a kereszténység iskolájában, csak magasabb évfolyamon, – tanítja Szent Ágoston püspökként, mert ő megértette, hogy a tanításban a teret kell megnyitni a lelkek között, ahol Krisztus a lélekben az igazi tanító, mert csak ez garantálja az igazságát a tanításnak. Valójában a mai világban Krisztus iskolaszolgákat keres, nem önjelölt tanítókat, hiszen Jézus int bennünket, hogy ne hívassuk magunkat Mestereknek, mert egy a mi mesterünk, Krisztus (Mt 23,8) s nekünk ezt a Mestert kell szolgálnunk, és tanítványainkkal együtt felnövekednünk hozzá, hiszen egyszer majd Isten lesz minden, mindenben. (1Kor 15,28)
11.NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
Sorozat (kilencedik rész)
A TITKOK ÖSVÉNYE
A magasba lövellő szökőkútnál
csókolt meg először a lány,
s tovatűnve a szőke Tiszánál
néztük a kérészek vad,
halálba szökellő
végzetes násztáncát,
a víztükör fodrozódását,
az önzetlenség vérforralóan
csábító vágyakozását.
Virágzott a Tisza,
millió csókok csokra.
Még tovatűnt a múzeum,
a színház kapuja és fala,
a Dóm kettős tornya,
elhalkult József Attila gúnyos kacaja.
Által mentünk a hídon,
s itt a kép megszakad...
ifjúságunk elmúlt,
miért kísért még mindig
a múlt újra meg újra?
hiszen a sokévnyi idő
barázdát szántott homlokunkra
nem hagy nyugodni a csoda
titkok ösvénye vezeti azt,
aki átjut a lélekhíd alatt.
Az ősz nyugodtan simítja a láthatárt,
mint felnövő gyermek buksiját,
ölelkeznek a tiszai fák.
A Nap lomha sugarakkal
kúszik a kopár ágon
nyugalom árad az elmúló világon.
Titkok ösvénye ez
tájkép amerre járok,
a Tisza partját szegélyező öreg nyárfák
nyár végi lombjukat egymást átölelve egy
"kapu" ívét formázzák.
Átjáró ez, egy titkos kapun át,
hol csodálatos a világ,
amit csak azok látnak, akiket megszólítanak
a Tisza parti fák.
csak keveseknek adatik meg a megvilágosodás.
kiváltságosok láthatják
a féltő fák mosolyát.
ősrégi történeteiket takarják
azok előtt kik nem beavatottak,
emberek milliói álltak itt,
nagy időknek tanúik,
s a Tiszának fodros habjai
elrejtik koporsók hamvait.
fél világ urának gondolatait.
Attila Hun királyunk
nemesen dicső csontjait.
a fény, s a sötétség,
arany, ezüst, és a vas
hármas koporsója
örökre titok marad,
a habzón folyó éjszaka alatt.
Ifjúságom, és szerelmeim,
titkaim örökös
színtere Szeged,
rajtam kívül nincsen
aki értené ezt.
Hideg szobor vagy...
Dankó Pista hegedűjén
évtizedek halkuló dallama száll,
s az emlékek sora
mindvégig visszajár,
az álmok ezüstös hídján.
majd végül utolér
a végzet alkonya,
s vár az elmúlásnak
örökös hona.
Szekszárd, 2017. április 14.
A kép címe. Titkok ösvénye. Festményen megörökítve.
Keressék Hellebrandt Henriett galériájában, és honlapján
FÉNYLŐ ALABÁSTROM
Amikor az ember feje lágya idővel benő, és már felnőttként tekint a világra, akkor sok mindent egészen másképp lát, mint fiatalabb korában. Az értékrendjét megváltoztatja, a környezetéhez és főleg az emberekhez való viszonyát alaposan átértékeli. Magamon tapasztaltam azt, hogy az idő múlásával akaratlanul is előtörnek a gyerekkorban történt események. Ez akaratomon kívül történik, és ezek a feltörő emlékek néha egészen erősek tudnak lenni. Pszichológusok nyilván erre a jelenségre is tudnának kreálni valamilyen tudományos lózungot. Úgy gondolom, hogy ilyenkor valamilyen megoldatlan, s még magam számára sem tisztázott helyzetek jelentkeznek a gondolataimban. Bennem, és a gondolataimban kell rendet tennem, hogy legalább - erősen megkésve – lezárhassam kora fiatalságom néhai meggondolatlan tetteit.
Igen: én vétkem, én igen nagy vétkem. Sok minden miatt szégyellhetném magam, amit gyerekként elkövettem. No, nem bűncselekményekre gondolok, hanem a mások iránti tiszteletlenségben, csúfolódásokban, megalázásokban, amelyekben a többiekkel együtt én is részt vettem…
A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással, és környezetükkel. Nincs bennük empátia, ítéleteik felületesek, gyorsak és kegyetlenek. Ami a szívükön, az a szájukon…! Egy népi mondás szerint csak a gyerek és a részeg mondja ki az igazságot. Éreztem én, hogy valamiért helytelen néha amit teszek, csak hát hiányzott akkoriban belőlem is a lelki, erkölcsi talapzat, ahogy a többiekből szintén. Ja, és persze erősebb volt bennünk az együvé tartozás nyájszelleme, amely bizonyos védelmet adott az idegenekkel szemben: mégiscsak tartoztunk valahova.
A második világháborúban millió számra haltak meg életerős férfiak, vagy lettek egy életre nyomorékok. Igen sokan állapotos asszonyikat hagyták hátra, vagy már meglevő gyerekeiket, és csak az tartotta bennük a lelket, hogy van, aki hazavárja. Ez nagy lelki tartást tudott adni a fronton harcoló szerencsétleneknek.
A háború poklában született egy vers, amely talán a legjobban érzékeltette a fronton helytálló élet - halál harcot vívó emberek mentális állapotát.
Konsztantyin Szimonov: Várj reám
Várj reám, s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senkit ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha álltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár--
...szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény".
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
Rövid bemutatkozás
Budapesten, pontosabban annak peremén, Csepelen születtem 1951. január 12-én. Az elektroműszerészettől a bölcsészdiplomáig (ELTE magyar-népművelés), a gyári
munkástól a középiskolai tanárig - gyakran nem is egészen kényszerű - vargabetűk jellemzik pályámat. Az első korszak verseit egy ifjú elektroműszerésztől ígéretesnek, egy leendő bölcsésztől csapnivalónak éreztem, így egy negyedszázadnyi hallgatás és sok-sok tanulás következett. Közben 1984-ben családommal Szekszárdra költöztem, jelenleg is itt élek. Az elmúlt három évtizedben népművelőként, újságíróként majd tehetséggondozó tanárként gyakran vállaltam szerepet Tolna megye és a megyeszékhely kulturális közéletében. A 90-es évek második felében kezdtem újra írni, 2000-től rendszeresen publikálok. 2009 óta vagyok tagja a Magyar Írószövetségnek.
Önmagamat leginkább versművesként emlegetem, mert ez szólelemény fejezi ki legpontosabban az írott szóhoz, a költészethez, annak hagyományaihoz fűződő viszonyomat. Bár csepeliségemet ma is büszkén vállalom, úgy vélem, ízig-vérig szekszárdi lettem, mi több, lokálpatrióta. Tudatos követője vagyok a szekszárdi irodalmi hagyománynak, művelője egy 21. századi neo-anakreontikának, lelkes propagálója a Szekszárdi Történelmi Borvidék borainak és jeles gazdáinak. A borünnepekre írott és azokon rendszeresen bemutatott műveim révén, az örökítőjéből talán kicsit részévé is lettem a helyi irodalomnak, az élő kulturális hagyománynak.
Krisztina a húszas éveiben járt, egy építőipari cégnél dolgozott. A hatalmas épület- komplexumban kolléganőjével, Anikóval ültek egy irodában. Nagyon jó volt a viszonyuk, szinte baráti. A munkájuk során többször helyettesítették, segítették egymást.
Kriszta éppen magához vette a mappáját, hogy az anyagot átvigye a szomszéd irodába. Az ajtóban állva, ahogy megfogta a kilincset, az hirtelen lenyomódott. Így óvatosan, résnyire nyílt ki az ajtó, és úgy is maradt. Egy 180 cm magas, vékony testalkatú, fekete hajú férfi volt, aki úgy nézett ki, mint akit a divatlapból húztak elő. Öltöny, nyakkendő és barna, igéző szemek. Csak álltak mozdulatlanul és elmerültek egymás tekintetében. Krisztinának a szíve is belesajdult. Talán ez a fizikai fájdalom zökkentette ki őt ebből a révületből. Szinte alig tudott megszólalni. Félreállt, majd beengedte az ügyfelet, aki a kolléganőjéhez ment. Igyekezett a dolgát gyorsan elvégezni, hogy még ott találja a férfit az irodában. Sohasem érzett még ehhez hasonlót. Tudta, hogy még látnia kell, beszélnie kell vele. Szinte eszét vesztette a vulkánként kitörő érzés hatása alatt. – Talán ezt hívják első látásra szerelemnek – gondolta magában.
Ahogy visszaért, le sem tudta venni szemeit a férfiról, bár ez kölcsönösnek tűnt. Nagyon zavarban érezte magát, ezért úgy tett, mintha dolgozna. Persze fülei a férfi hangjára mágnesként tapadtak, mert ellenállhatatlanul vonzotta. Igazi mély, kellemesen csengő férfihang, teljesen kész volt tőle, nem is tudott a munkájára figyelni. Az ügyfél távozásakor hosszan tartották a szemkontaktust. Ani persze mindent észrevett, hiszen jól ismerte kolléganőjét.
– Fog még jönni többször – szólalt meg mosolyogva.
– Tényleg? Ennek nagyon örülök! Legközelebb mikor? – kérdezte Kriszta izgatottan.
– Két nap múlva, így délután.
– Akkor mindenképpen itt kell lennem! Mondd már, hogy hívják, hol lakik? Mit lehet róla tudni? – érdeklődött tovább.
– Kiss Róbert, nőtlen és a Latinovits Zoltán utcában lakik. Látom, teljesen lenyűgözött.
– Én még ilyet az életben nem éreztem. Most is hallom a hangját és látom magam előtt. Ani ez egy őrület!
– Na, azért vigyázz magadra! Bár úgy látom, hogy kölcsönös lehet.
– Mintha ezer éve ismernénk egymást, alig várom, hogy újra láthassam – válaszolta sóhajtozva.
– Talán összejön, majd egy randi vele. A többi meg rajtatok múlik.
– Nem élném túl, ha nem.
Kriszta kissé megkönnyebbült, hogy tudta újra látni fogja.
Nehezen telt minden óra és perc. Nagyon várta már, azt a pillanatot, hogy belépjen az irodájuk ajtaján. Amikor ez megtörtént, még a levegő is megállt. Krisztina minden porcikájában elkezdett remegni. Rögtön szemkontaktusba kerültek, majd a férfi leült a kolléganője elé. Látszott rajta, hogy zavarban van, az érzéseit ő sem tudta leplezni. Ani a hivatalos megbeszélést lazára fogta, hogy legyen alkalom közvetlenebb beszélgetésre hármójuk között. Ez meghozta az eredményt. Róbert távozásakor, Kriszta felállt és megfogott egy mappát, hogy ő is megy. A férfi előre engedte.
– Kriszta, ugye szólíthatom így? – kérdezte Róbert, miközben megérintette a vállát.
– Igen, persze – válaszolta röviden, mert alig jött ki hang a torkán az izgalomtól.
A férfi érintésére borzongott az egész teste.
– Szeretném elhívni vacsorázni, ha megengedi.
– Köszönöm, örömmel – válaszolta, alig hallhatóan.
– Hétre Önért megyek, ha kapok egy címet – kérte mosolyogva.
Kriszta átnyújtott egy névjegykártyát, ám a kezük összeért és a jóleső borzongás ismét végig futott rajta.
A randi remekül sikerült, végig egy hullámhosszon voltak. Első látásra szenvedélyes szerelem lángolt fel mindkettőjük szívében. A munkájuk eléggé lefoglalta őket, de minden szabadidejüket együtt töltötték. Ilyenkor többnyire elmentek valamerre kirándulni. Így derült ki, hogy Robi kissé féltékeny természet. Egyik alkalommal az étteremben már kikérték az italt. A szomszédos asztalnál három férfi ült és egyfolytában Krisztinát bámulták. Robit ez nagyon idegesítette, először csak feszengett, de aztán így szólt;
– Gyere menjünk – ezzel felállt, megfogta a lány kezét és elhagyták az éttermet.
Persze Krisztina nagyon helyes, csinos, fiatal lány és a férfiak rendszerint megbámulták. Emiatt néha keletkezett egy kis affér közöttük. Kriszta titkon kissé örült neki, hogy ennyire félti Robi. Soha senki sem figyelt rá még ennyire. Boldog, jóleső érzés töltötte el ennek a férfinak a karjaiban. Biztonságban érezte magát vele. Végre a nőiessége is előtérbe kerülhetett, ilyen karizmatikus férfi mellett.
Többször időztek Robinál, a hétvégi házának gyönyörű kiskertjében. A csodálatos sok színes virág közül a lilaakác mindig lenyűgözte Krisztát. Csak üldögéltek a kispadon és a bódító illata átjárta őket, míg a fák egymásba borulva velük együtt ölelkeztek. A Nap sugara vidáman sütött le rájuk, ruhájukat lágy szellő fodrozta. Hosszasan, elmerengve üldögéltek ebben a gyönyörű létben.
Az idő hamar elszaladt és Krisztinek még át kellett olvasnia egy anyagot hétfőre. Robi pedig másnap külföldre utazott üzleti ügyben két hétre. Nehéz elválás volt a szerelmeseknek, hogy egy ideig nem láthatják egymást.
Robi búcsúzóul egy kis lilaakácot vágott le szíve hölgyének.
Krisztina ekkor nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó emléke tőle. Néhány nappal később
éppen a napilapot olvasta. Hirtelen elsápadt, az újság kiesett a kezéből. Zokogva tört fel belőle;
– Nem…! Ez nem lehet igaz…! Robi nem halhatott meg! – kiáltott fel hangosan.
Az újságok lehozták a tömegszerencsétlenség áldozatainak nevét. Sajnos az ő szerelme is közöttük volt.
Krisztina élete romokban hevert. Élő halottként járt – kelt, a gyötrő fájdalom tépte szívét. A lelkének egy része Robival meghalt. Már ő sem akart élni és nem érdekelte semmi. Jó pár évig küzdött a lelki fájdalmával, mely szinte teljesen kiégette.
Végül fogott egy papírt és tollat, versbe foglalta a lángoló szenvedély parazsát. Egyik verset írta a másik után. Az évek során több verseskötetet tudhatott magáénak. Sikeres költőként számos elismerésben részesült. Az írásban megtalálta önmagát és a saját kis lelkivilágát. Folyamatosan innen merített ihletet a további alkotásaihoz. Krisztina újjáéledt és feltámadt, mint hamvaiból a Főnix madár. Teljesen új életet kezdett és elismert költő lett. Így hagyott nyomot a csodás költészetével az utókornak.
Debrecen, 2024. 03. 06
Pitter Györgyné Enikő: Nem tudom feladni
(Enikő szócseppek)
Csorba bögre a kezemben,
szalmakalap a fejemen,
messze túl a láthatáron
Nap búcsúzik, kicsit fázom.
Volt énnekem száz életem,
miért kevés mégis nekem?
Merre járhat gyémánt percem,
sok szép álmom, képzeletem?
Szalmakalapom leveszem,
szitáin átles a szemem.
Messze túl a láthatáron
lebegve száll, még mindig vár,
egy csokorban minden álmom.
Pitter Györgyné Enikő
2023. május 23.
Tóth Enikő Enci: Rajzol a nyár!
Rajzol a nyár zöldellő rétet,
hegyeken túli mindenséget,
hajnali harmat cseppjét várva,
hogy simuljon hársfavirágra!
Rajzol csillámló tóba csipkét,
fölé szikrázó égnek kékjét,
bárányfelhőt pár mozdulatban,
lélek sóhajt, mely mozdulatlan...
Sárga kalászt, búzavirágot,
lány hajfürtöt, tarka világot,
fehér pipitért, pitypang ködöt,
valóságot az álarc mögött!
Rajzán alkonyi rózsa pírja,
alig fér rá a lét papírra,
meggynek színe, pipacsnak vére,
pirosló szívek szendergése!
Aztán a rajz majdnem elkészül,
csillagos égtől még megszédül,
Hold ezüstjén a lelkek tánca,
örök színét féltve vigyázza...
Krivák- Móricz Judit: Ima
Ó Istenem!
Most segíts meg!
Imádkozom hozzád hetek óta!
Folyamatosan! Istenem most
segíts meg, hogy kibírjam!
.PNG)
Kibírjam azt, ami
megint vár reám!
Szavakba nem önthetem.
S ki is lenne rá kíváncsi?
Ó mond meg nekem?
Rajtad kívül ezen a világon
Nekem senkim sincsen!
Vannak mellettem emberek, de minek??
Ó mond meg nekem?
Annyit, de annyit járta már végig
Gondolatom a gondot,
de megoldást nem lelek!
Ó istenem most segíts meg engem!
Segíts meg, hogy ne ismétlődön
Meg minden, újra és újra!
Elölről, s megint előröl!
Vagy ha bírni, kell, mert bírni kell,
tudjam elviselni azt, ami rám vár!
Ó Mennyek Ura szabadíts meg engem!
Szabadíts meg ebből a pokolból!
Mert ez már nem a föld, nem az ég.
Ez maga a földi nyomorúság!
Most segíts meg Egek Ura engem!!
A szám néma, sírni már nem tudok.
Csak magamba roskadok!
Végy magadhoz, vagy ha az nem lehet,
hát szabadíts meg a gonosztól engem!
Hallhasd meg imám! Könyörülj meg rajtam!
Legyen végre végleg vége!
Ó Egek ura! Ments meg engem végleg!
2010.11,26.
………………
Rell Kata: Víziók
Víziók és álom képek
A képzelet szülte fények.
Nem valóság pőre mása,
Játékos kedv vallomása.
Látomás, a lélek szeme,
Forrása és jó szelleme.
Törött tükör, megtépett kép.
Víziók ha bennünk égnek,
Varázsolnak és mesélnek,
S nincs már kapu, zár, vagy keret,
Csak csapongón a képzelet.
Föld sarából mi felemel,
Surranó szárny fénybe terel.
S érintesz egy új világot,
Mit repdeső szíved látott.
2015.november
Bognár Papp Irén:
Régi kép nagyapámmal
Akkornap feslett a vén almafa,
s az utat ribiszke sor szegte,
a lovak fáradtan haladoztak,
a kerekeskút léptedet leste.
Válladon „vászontarisznya",
és kenyérrel etted a körtét,
por pergett vadgalambszín hajadra,
macskánk irrant inni a kis patakra.
Harangok hangja ringatta a kertet,
az alma-körte- szilvafákat,
s mint csupasz verebecske futott öcsém,
gyöngyszínű fényköd ölelte a házat.
Katángvirágkék vödörrel jött anyám,
épp felsírt a lapulevél alatt tündérhegedűjén
valami bús bogár,
azt muzsikálta, hogy jöjjön a nyár!
Akkornap feslett a vén almafa szűzi virága,
s felnevetett az égre,
mert napfény szitálta be a világot,
s belehullt nagyapám kék szemébe.
Jártó Róza: Levél a mamának!
Mama! Ne sírj, nem búcsúzom,
Csak megyek a kijelölt utamon.
Léptem lassú, nem látszik a vég,
Aki előttem járt, rémeset regélt.
Mama! Ne sírj, visszajövök,
Gyakran előkerülnek beszélgetésekben, vitákban, amikor különböző világnézetek próbálnak egymáshoz közelebb kerülni. Sok Útravalót meg lehetene tölteni azzal is, hogy vajon miért akarjuk meggyőzni egymást? Van-e, lehet-e komoly és mély érzelmi kötődés két ember között, akik alapvető nézőpontjukat tekintve nagyon távol helyezkednek el egymástól. Hiszen szeretjük, ha a hozzánk közelállók elméleti alapukat tekintve is a mi komfortzónánkban csücsülnek, megkönnyítve vagy legalábbis leegyszerűsítve beszélgetések menetét. Persze, így épül egyre ijesztőbb tempóban az újabb kor Bábele, de ebben a témában már kongattam a vészharangokat. Viszont mi a helyzet az imádsággal, ami – akárhogy is kerülgetjük – mégiscsak kommunikáció. A legtöbb ember ezért is hagyja el egy idő után, mert a másik oldal – úgy tűnik – hallgat. A párbeszéd az párbeszéd, a kérdés pedig kérdés, amire nem nagyon kapunk választ.
Ami a legfurcsább az egészben, az az, hogy a Szentírásban a
Körmendi Rita: Imádlak nyár
Búcsúzom most tőled, izzasztó forróság,
önfeledt, szertelen, bohém boldogság,
szüntelen kedves gondolatok járnak át,
imádtam a nyárnak minden hajnalát.
Szívem még érzi virágoknak illatát,
lelkem még hallja a madarak dalát,
emlékeit őrzőm örökké a nyárnak,
Ó ne sírj kedves annyit, vissza várlak!
Hiába szór elém tömérdek aranyat,
színpompás világba szőné szavamat,
őszi szellő sem tudna úgy simogatni,
mint ahogy te tudsz engem melengetni.
Nem csábíthat el se gyémánt hófehér táj
eltakar egy időre, tudom ez fáj!
Télnek derekán is hűségesen várlak,
ezt neked tudnod kell, hiszen imádlak!
Szőcs Éva: Fenyves erdő
Fenyves erdő benned jártam,
megöleltem sok-sok fádat.
Annyi erőt adtál nékem,
éreztem a büszke léted.
Felmagasló ágaidat,
zöld csipkébe fonta a Nap.
Tobozkáid csüngnek szépen,
mint egy játék földet érnek.
Törzsed, gyanta illatát
minden nap magamba szívnám.
Suttogásod halk moraja
legendákról zúg egész nap.
Gyökereid szerte állnak,
kapaszkodnak kősziklákba.
Úgy szeretik ezt a földet,
ha vihar jön ki nem dőlnek.
Behunyom szemem egy percre,
madárének zeng fülembe.
Bárhol járjak, visszavágyom,
álmaimban fenyvest látom.
Hajladozó kecses fákat,
örökzöld, csipkés ágat.
Gyanta illatot érzek nyomban,
szemeimből könnyek folynak.
Poór Edit: ARANYFONÁL
Az Úr Aranyszálat adott,
A Magyar nép kezeibe,
S megtartja a maradékot,
Bizonyságba vezetve.
A hit világát követve,
Érzéseket és értelmet,
E meggyőződéseknek,
Életelvként alávetve.
A Föld utolsó napjai,
Immár küszöbről elléptek,
Ám, Aranyfonalat követve,
A maradék megtartatik.
Láttatik a Föld múlása,
Katasztrófák felgyorsultak,
S környezetkárosítása,
Immár megállíthatatlan.
Szeretetlenség tűzként terjed,
Felégeti a szíveket,
Kopár, sivár lesz az élet,
Kárhozatba vész a lélek.
Isten Aranyszála éltet,
Ó, Magyarnép végre ébredj,
Érezd idő sürgetését,
Vállald az Úr küldetését.
Db. 2023. 05. 17.
Kuchta Csilla: NYÁRI PIROS ALMA
Piros alma a kedvencem,
megfogom a tenyeremben.
Számban érzem édes ízét,
finom ám az almás pitém.
Megszerettem az almalét
kicsi unokáimmal rég.
Szeretem hűtve hidegen,
neked adhatom jegesen.
Egy finom alma pohár bor,
egészséges jobbulást hoz.
Koccinthatunk együtt véle,
vígságot is hozhat néked.
Konrád Viktória: Beszélgetek...
Szót suttogok, beszélgetek,
Madárfüttyös dalt éneklek,
Csak add a két erős kezed,
Hadd érezzem érintésed!
Az érces bú s délceg magány
Olybá tűnik, mint egy ragály,
Szabadságod ő nem adja,
Jókedvedet elragadja.
Béklyóit hát szakítsuk át!
Énekeljünk szimfóniát!
Örömtelin éljünk újra,
Zengje minden lantom húrja!
Nincs magány, csak kicsiny hiány,
Esőben is szép a világ.
Szívem hála dalát zengi,
Mert érzi, az Úr szereti!
U.i.: A versírás nekem egyfajta beszélgetés...
M. Szabó Mihály: Valse triste
Egy hónapja már… bizony,
hogy elcsented tőlem enmagad
bőröm alatt is te vagy már,
nősz bennem tovább egyre,
mint burjánzó, vad, agresszív,
malignus daganat
keskeny ívű szádban
gyönyörű halálvirág
öblítném szomjas torkomat
de mindhiába, drágám
vagy így…, vagy úgy…,
de végül, úgy is itt maradsz
Mezőhegyes, 2013. december 31.
W. Ábrahám Erzsébet: IRGALOM
Imádságom virágnyílás,
átformálja világ titkát,
szívből fakadt tiszta szó,
csendben szitál, mint a hó.
Lepke száll a kezedre,
közelebb a szívedhez,
mintha minden könnyebb lenne,
csönd csordul a végtelenre.
Hallgass fűre, fára,
hallgass a legbelső világra,
hiszen minden üzen néked,
szíveddel mérd a mindenséget.
Emlékszem egy régi karácsonyra… Hó borított be mindent és nagyon hideg volt. Pesten éltünk akkor. Valamiért azon az estén végtelenül magányosnak éreztem magamat. Kamasz voltam a kamaszok szokásos problémáival. Persze, semmit sem tudtam a valódi problémákról, és hogy milyen, ha a magány tényleg rátelepszik az ember vállára. Hallgattam, ahogy ropog a hó a talpam alatt, néztem a házakban égő lámpákat, a havas tájat és a csillagokat. Olyan helyen éltünk,
Nem jár messze az igazságtól, aki azt mondja, hogy Czencz János volt Tolna megye legjelentősebb festőművésze. Beszédes adat, hogy 11 alkotása van a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában. Ám Tolna megyében, ahol élete utolsó másfél évtizedét töltötte, mintha elfeledték volna. Nincs kellőképpen propagálva a bátai emlék múzeuma.
A Vas megyei Ostffyasszonyfán született 1885-ben, élete nagy részét Budapesten töltötte, de a bombázások elől 1944-ben, családjával vidékre menekült. Bátán volt egy művészlaknak, nyári rezidenciának használt háza. Sokszor akart visszatérni a fővárosba, de nem sikerült. Haláláig, 1960-ig Tolnában maradt. Hagyatékát lánya Huszákné Czencz Marietta gondozza.
Az emlékmúzeumban 26 festmény látható, úgy összeválogatva, hogy legyen közte portré, akt, tájkép, csendélet és életkép is. Az örökös szívéhez az áll legközelebb, amelyiket róla késztette az édesapja, 14 éves kislánykorában.
– Értékelték-e az apját életében, és értékelik-e ma?
– A háború előtt nagyon elismerték ‒ mondja ‒, de aztán más világ következett. A piros könyves „művészek” tolakodtak előre. Ő már 1908-ban kiállított a Műcsarnokban. Egymás után kapta a kitüntetéseket, még a Képzőművészeti Társulat nagydíját is elnyerte 1920-ban. Rendszeresen kértek tőle alkotásokat csoportos kiállításokra, 1935-től már zsűrimentességet élvezett, vagyis minden képét értéknek tekintették. Ez komoly dolog. Az meg komolytalan, hogy a háború után, amikor felküldött nyolc festményt egy Műcsarnokbeli tárlatra, egyet se válogattak be a kiállítandó anyagba. Az őt megillető elismerést ma sem kapja meg. Nincs megfelelően propagálva az emlékmúzeum, kevés a látogató, tudtommal még a megyei értéktárba se került be ez a páratlan érték.
– Hogyan kerültek Bátára?
– A múlt század elején a művészek érdeklődni kezdtek a paraszti kultúra, a népművészet iránt. Kirajzottak a költők, írók, népdalgyűjtők, zeneszerzők és a festők is. Apám olyan hangulatos vidéket keresett, ahol szép a népviselet. Így talált Bátára. Eleinte csak nyaranta jött ide, szállást bérelve, később megvett egy Duna-parti házat, de még mindig csak nyári laknak, ahol festhet az őszi tárlatokra. Műteremlakásunk Budapesten, a Százados úton volt. A szomszédunkban Kisfaludi Stróbl Zsigmond lakott. De a bombázások elől menekülnünk kellett. Én négyévesen érkeztem ide. Kései gyerek vagyok, apám 54 volt, amikor születtem.
– S itt hogyan éltek?
– Nehezen. Az anyám beteges volt, az apám a művészetnek szentelte magát, amiből következett, hogy nem kapott nyugdíjat, csak 450 forint kegydíjat. Ráadásul az 1956-os árvízben összedőlt a házunk. Innen, 180 kilométerről nem lehetett a fővárosi kulturális életbe bekapcsolódni. Arra volt lehetősége, hogy ha elfogyott a só vagy az élesztő, vonaton, sokszor
vagontetőn, felutazhatott Pestre, beszerezni, ami kellett. Rengeteget szenvedett a megaláztatásoktól. Előfordult, hogy egy levél feladására sem volt pénze, s nem akadt a faluban, aki adott volna neki kölcsön néhány forintot.
– Az emlékmúzeum létrejötte mégis egyfajta elismerés…
– Hát igen; 2000-ben nyitottuk, a házunk mellett. Sok festménye van Budapesten és külföldön is, de azért ide is gazdag anyag került. Egyedül azonban, 78 évesen már kevés vagyok a fenntartáshoz, propagáláshoz, csoportok fogadásához. Tudni kell, hogy egy népművészeti kiállítás is megtekinthető a helyszínen. Én tojásdíszítéssel foglalkoztam évtizedeken át; az a fő látnivaló. Kacsa, liba-, emu és strucctojások. Hordtam őket régebben hazai és külföldi vásárokba is. És a népi bútorok festésében. Azzal is foglalkozom. Az örökölt művészi hajlam nálam így mutatkozik meg.
csókolt meg először a lány,
s tovatűnve a szőke Tiszánál
néztük a kérészek vad,
halálba szökellő
végzetes násztáncát,
a víztükör fodrozódását,
az önzetlenség vérforralóan
csábító vágyakozását.
Virágzott a Tisza,
Még tovatűnt a múzeum,
a színház kapuja és fala,
a Dóm kettős tornya,
elhalkult József Attila gúnyos kacaja.
Által mentünk a hídon,
s itt a kép megszakad...
ifjúságunk elmúlt,
miért kísért még mindig
a múlt újra meg újra?
hiszen a sokévnyi idő
barázdát szántott homlokunkra
nem hagy nyugodni a csoda
titkok ösvénye vezeti azt,
aki átjut a lélekhíd alatt.
Az ősz nyugodtan simítja a láthatárt,
mint felnövő gyermek buksiját,
ölelkeznek a tiszai fák.
A Nap lomha sugarakkal
kúszik a kopár ágon
nyugalom árad az elmúló világon.
Titkok ösvénye ez
tájkép amerre járok,
a Tisza partját szegélyező öreg nyárfák
nyár végi lombjukat egymást átölelve egy
"kapu" ívét formázzák.
Átjáró ez, egy titkos kapun át,
hol csodálatos a világ,
amit csak azok látnak, akiket megszólítanak
a Tisza parti fák.
csak keveseknek adatik meg a megvilágosodás.
kiváltságosok láthatják
a féltő fák mosolyát.
ősrégi történeteiket takarják
azok előtt kik nem beavatottak,
emberek milliói álltak itt,
nagy időknek tanúik,
s a Tiszának fodros habjai
elrejtik koporsók hamvait.
fél világ urának gondolatait.
Attila Hun királyunk
nemesen dicső csontjait.
a fény, s a sötétség,
arany, ezüst, és a vas
hármas koporsója
örökre titok marad,
a habzón folyó éjszaka alatt.
Ifjúságom, és szerelmeim,
titkaim örökös
színtere Szeged,
rajtam kívül nincsen
aki értené ezt.
Hideg szobor vagy...
Dankó Pista hegedűjén
évtizedek halkuló dallama száll,
s az emlékek sora
mindvégig visszajár,
az álmok ezüstös hídján.
majd végül utolér
a végzet alkonya,
s vár az elmúlásnak
örökös hona.
A kép címe. Titkok ösvénye. Festményen megörökítve.
Keressék Hellebrandt Henriett galériájában, és honlapján
*
TRIANONSZAURUSZ
MA VAN A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA.
2020. JÚNIUS 04.
Száz év elmúltával
Emlékiratok veretes bőrkötésben
Ungvár
Érsekújvár
Székesfehérvár
Nándorfehérvár
Pétervárad
Segesvár
Temesvár
Gyulafehérvár
Arad
Várad
Kolozsvár
Visegrád
Beográd
vadul vicsorít reád,
Kassa, Pozsony, Komárom, meg Eperjes,
Fiume is elveszett, de miénk lesz?
Világos?
Fegyverek lerakva halomba,
senki nem emlékszik
már a dalomra?
Gondolj Veszprémre és Esztergomra,
ahol élt Sarolta és Bajor Gizella.
Kőszegre és Komáromra.
Kanizsai Dorottya,
Siklós nagyasszonya,
mohácsi hősök eltemetője,
ország urainak nem jutott eszébe.
Zenta, Zombor, Újvidék, és Csantavér,
nem tudom, hogy áll-e még.
Galambóc vára
örökké él,
akár Rozgonyi Cicelle
ősi története.
Zrínyi Ilona,
Rákócziak öröke hordozója,
Munkács hős védője,
gyepűink őrzője.
Emléküket őrzi
némi nemű nimbusz,
dicsőn, mint a Murányi Vénusz.
Mindegyik ősi
Magyar város volt,
Ma már máshol áll
Az országhatár.
Hazánk mindenfelől
Önmagával határos.
Csonka Magyarország
nem ország,
nagy Magyarország
mennyország.
Ordas szőrű farkasok
téptek ki testéből
véres falatot.
Immáron száz éve,
1920-ban volt e gyászos alkalom,
azóta hallik ajkunkon siralom,
veszekedtek a koncon,
S mégse teszünk semmit!
Ki az, aki mit is akar?
Maradhat-e ez így?
Nem, nem, soha!
Ejh, de idestova
Csitul a fájdalom.
Vajh mikor lesz szívünkben
Újra vigadalom?
Tinódi, Balassi és Petőfi
lantján hősök dala száll.
Éljen a szabadság.
Sokan kiáltják,
Vesszen Trianon!
Száz éve e gyászos napon,
átok ül a diktátumon.
De a dolgok lassan már
olyan időtlennek tűnnek,
akár a sivatagban
az őskövületek.
Gondolatim ködbe vesznek,
ez a csődje a történetnek.
Ügyvédbojtárunk még perére várat,
vége a diplomáciának.
Harcaink nem csatákban,
asztaloknál dőlnek el,
Hamarosan betakar
minket a sáros ár,
tolvaj népek keze jár,
az ellopott ország
mindvégig visszajár.
Összetartozik az,
mi eleve összenőtt,
örök egységet ad,
amit a Szent korona
óvó lepelként letakart.
Most így száz év múltán,
mindenkiért szóljon
a szent harangzúgás,
az talán költői túlzás,
sokan be akarják tiltatni
a déli harangozást.
2020. június 04.
*
TRIANONI MERENGŐ GONDOLATOK
Szoborrá vetkező
fényes alabástrom,
megcsillanó fénye,
királyi paláston,
véres, aranyos koronákon,
csillagok rőt fénye,
ragyog a napsugáron.
Ha alkot a szobrász,
egyszerű a terve,
csak a felesleget
kell majd levernie.
Kemény legyen a szerszám
éle és hegye,
vésni lehessen vele,
nem kell ezzel szenvednie,
az eredményre kell figyelmeznie.
Az író embernek is
elmegy már a kedve,
ha a tolla folyik,
vagy kifogyott tintás üvege,
nem figyelhet maradéktalanul
a megkezdett versezetre.
Hogy folytatni tudja
a gondolatmenetet,
koromból s vérből
friss tintát kevert,
fekete betűkkel
írja a verset,
hófehér papírlapon,
mindkét komoly szín
nyomot hagy a gondolaton,
és a megérlelt
megrágott szavakon.
Alabástrom színű papírról
áradnak a nehéz sorok,
rögzülnek keményen
évszázados gondok,
könnyes szemű asszonyok arcán
fáradtan guruló
keserű könny csorog,
felivódik derekukra
kéjesen simuló
szoknyájuk ráncán,
s feszülő pruszlikon.
Messziről tárogató hangja regél,
elhalkuló távolról szép igazán,
vágyott szabadság dala száll,
mélyen öblös hangján,
bizakodó mosoly suhan át
nehéz sorsú emberek
alabástrom orcáján.
2020. május 26.
*
MÚLIK AZ IDŐ
Megállíthatatlanul múlik az idő.
Az pont úgy esett,
hogy házunkkal szemben
egy templom tornya meredez,
s legtetején
toronyóra jár,
mégsem halad tovább.
Udvarunkról mindenki odalát,
de néha köd takarja el,
s ha nincs nálam
kedvenc zsebórám,
megnézem momentán
a két alkalmasság hogyan vág.
Ha a mutató egy vonalba áll,
pont hat órára jár,
ha könyékben hajlik a cájg,
három vagy kilenc lehet,
de ha szerelmi kéjjel egymást takarják,
kicsi a naggyal enyelegve,
a Nap is delelőre hág.
Telefonunk mellett
homokóra pereg,
méri a beszélt perceket,
teraszunkon napóra árnyéka
igyekszik a fény után,
bent ütős falióra
hangja csendül réveteg,
s az inga leng,
messzire hallatszik
harangszava ha búg,
húzza láncát a súly,
forog tengelyén a fogaskerék,
s néha kivágja ajtaját
a mélabús kakukk.
Ha kimerül az elem,
megáll a ketyegés,
nem riaszt a vekker,
néma a csengetés,
ám a homok tovább pereg
szürkén az üvegen,
a napóra is elveszejti
árnyéka erejét,
hogyha eljön a sötétség.
Rég volt mikor láttam még
a toronyóra láncát is,
ma már a tornyot sem látom,
hályog ül a szürke homályon,
csak a harang kongását számolom,
éjjelen és nappalon át,
messzire üzen
alvónak és vaknak egyaránt,
szinte egyre megy,
mikor kizúdul a rácson,
barna zsalugáton,
ha dallam csendül a kalapácson,
mennyire rohan az idő,
fájó keservvel konstatálom,
ami elmúlt emlék marad,
örökre elszalad a pillanat.
2020. május 18.
*
HEJ, TE ÉJSZAKA
Magas dombtetőkön,
És hűs völgyeken át,
Száguld a széllel
A didergő hajnal.
Előtte nyargal
A szélfútta éj.
Útjukat állja
Délhez közeledvén
Fényben tündöklő
Aranyos meredély.
Délután szendergő
Megnyúló árnyék
Omlik a fákról,
Kúszik a fény.
Puhapihe párnákon
Oson az este,
Feltámad álmából
Újra a szél.
Átveszi birodalmát
A langymeleg éj.
Fáradt lelkemnek
Ad nyugodalmat
Egy puha levél.
Messziről halk zenét hoz
A kóborgó szél.
Álomra hajtja fejét
A holnapi remény.
Tested szépségének
Bűvkörében élek,
Messze távolságból
Törnek rám a fények.
Arcod vonásain
Álmok és remények,
Összetört szívemnek
Adj örök hűséget.
Villódznak előttem
Éjszakai képek,
Hajnalra felkelve
Elosonnak szépen.
Szekszárd, 2020. június 08.
*
ÉREZTEM – ÉLETÉRZÉS
Éreztem már többször,
megváltozott életem,
át kell értékelnem
kényszerképzetem.
Nem jár már követség,
megszűnt a véd- és dacszövetség.
Nem láttam, de éreztem,
sejtettem, mint vad a vihart,
meg akartál ütni,
pisztolyodat gyilkosként
szívemre sütni,
indulattól hevülve,
szeretet parazsától
messzire kerülve,
gyávaság lehűthet,
kezed lecsünghet,
hátamból a kést
kihúzni nem lehet,
nem menekülhetsz,
sohasem üdvözülhetsz.
Gondoltam naivan,
hogyha vezekelünk,
teljes búcsút nyerünk.
Éreztem életem
halványuló fényét,
nehezen ébredő
új életem létét.
S ha jogosnak vélt sérelmem
nem tudom levetni,
nem jön az álom,
nem segít feledni,
nem segíthet senki,
felülök az ágyban
kissé megpihenni,
ahol az ige hat,
s mindent töröl az agy.
Gondolnám tán, elbújhatnék,
élhetnék hegyek ormán,
hegyi patakok
vizenyős barlangján,
magányos remeteként,
hol elbújhatnék
szégyenem oltára alá,
s derekamon a kötél
mindvégig kordában tart,
hármas csomójával.
Ehetném fák kérgét,
alóluk gombák kalapját,
óvakodva mérgük hatalmát,
mézes gyümölcsét,
bokrok kökényét,
vadkörtét, almát,
szilvák kékjét,
méheknek mézét,
munkájuk bérét,
kopogó diónak
pirosló belét,
felvehetném állatok
levetett bundáját,
testük melegének
nagyszerű ruháját.
Nem bonyolult ez a lét,
akár egy egyszerű faék.
Mindezt vállalnám,
hogy ne lássam már
bántó embereknek
önző sivárságát,
örökre takarnám
Föld barna palástját.
Ihatnám rohanó
hegyi csobogók
kéklőn habzó vizét,
áldanám a Remete,
s Haramia forrás nevét,
kimosná belőlem
erjedő gyümölcsök
agypusztító nedvét,
és tisztulna a gondolat.
Soha nem feledném
hegyek belsejének
kioldott ízét,
langymeleg éjszakák
hajnali hűvösét,
fára kúszó nappalok
fénylő melegségét,
domboldalon sírhalom
csendes ürességét,
hívón befogadó
bársony szelídségét,
reményelt nyugalom
örök békességét,
mélységes oltalma
örökös otthonom.
2020. augusztus 16.
*
AZ ÁLLOMÁSON
EGY KÉP MARGÓJÁRA...
A vonat füttye
Messzire halkulva
A füsttel együtt tovaszállt,
S a fénylő sínek
Hozzák, viszik az emberek
Vágyakozó gondolatát.
Messzire mennek,
Talán néha vissza is jönnek.
S rézdróton jár
Gyorsan előre az üzenet.
Hamarosan megérkezem...
A toronyórán a mutató
Lassacskán vándorol,
Nyújtva hosszúra a napot,
Kikísértelek az állomásra,
S reggel óta várakozom.
Megnézek minden vonatot.
A hó is lassan elolvad már,
Virágok nyílnak tavaszodván,
De az én szívem csak vár,
Csak vár, csak vár...
Visszavár,
Édes, jó gazdám.
Megjegyzés: 2014. 05. 22.
*
Harangszó
A harangok szava felhallik az égig
Templomunk tornyában
Két harang lakik.
Hangjuk messzire hallatszik,
Egészen az égig.
Misére hívják az élőket,
Elkísérik a holtakat.
Vidáman mennek az Úrhoz,
Vigadozva járulnak színe elé,
Dicsőségét hirdetvén.
Minden megbocsájttatik,
A bűn és az erény.
Megjegyzés: 2013. 07. 26.
Hét éve, ezen a napon halt meg öcsém. Reá emlékezem ezzel a verssel.
*
Már túl sötét
Már túl sötét
Volt az éj.
Aludni tért a fény.
Felhők mögé
Bújt el a Hold,
S az erény.
Csak én láttam,
Szemeden a fátyolt,
Arcod könnyben úszott.
Körülötted mindenki
A szerelem
Hiábavalóságáról
Szónokolt,
Te pedig
Ahhoz mentél,
Aki már akkor
Saját házában
Lakott.
Megjegyzés: 2012. 11. 02.
1975 környékén
12. VÉGHELYI JÓZSEF: BITTYOS – ELBESZÉLÉS
Első rész.
(Akár meg is történhetett volna...)
Igen: én vétkem, én igen nagy vétkem. Sok minden miatt szégyellhetném magam, amit gyerekként elkövettem. No, nem bűncselekményekre gondolok, hanem a mások iránti tiszteletlenségben, csúfolódásokban, megalázásokban, amelyekben a többiekkel együtt én is részt vettem…
 |
| Véghelyi József |
Előzmények
A háború poklában született egy vers, amely talán a legjobban érzékeltette a fronton helytálló élet - halál harcot vívó emberek mentális állapotát.
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senkit ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
 |
| Konsztantyin Szimonov |
Fordulj daccal el,
ha álltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár--
...szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény".
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
(Énekli Darvas Iván: https://www.youtube.com/watch?v=8wCXrP5CXRI )
Cserepes Péternének nem volt szerencséje. 1945 – ben magára maradt az egy éves sérült fiával. A doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége, idegen földön, idegen érdekekért négyszer annyi ember veszett el, mint a mohácsi csatában, magyar katonaság a keresztes háborúk óta nem harcolt ilyen messze hazájától.
Cserepes Péterné Klári, azonnal nem is tudta felfogni, hogy elvesztette társát, és hogy az egy éves fiacskája árván maradt. Mi lesz most vele, ki fog gondoskodni róluk? Akkoriban szinte mindenki szegény volt, és örült, ha a napi betevő falatot elő tudta teremteni. És itt van a fia, akinek születésekor megsérült az idegrendszere, ezért a bal lába nehezebben mozgott, kicsit bicegett.
Péter nyugodt gyerek volt. Nem sok gondot okozott édesanyjának. Bizonytalan mozgása miatt mindig volt nála valamilyen mankó. Ahogy cseperedett egyre jobban kezdett hasonlítani apjára. Haja szőke, szeme kékeszöld, gyors felfogású, jó képességűnek mutatkozott az általános iskolában..
De bicegett.
Mint jeleztem: a gyerekek kegyetlenek tudnak lenn. Már az általános iskola első éveiben ráragasztottak egy gúnynevet, és így lett ö Bittyos, mivel bicegett. Gyakran gúny tárgyává tették, megalázták gyerektársai is. Testnevelésből felmentést kapott, nem szaladgálhatott a többiekkel együtt. Az már természetes volt, hogy a labdajátékokból szintén kimaradt.
Fokozatosan zárkózottá vált, elvonult a többiektől, útjai magányosak lettek.
Viszont sokat olvasott, ezért a többiekhez képest műveltebbé vált. Sok verset ismert, amelyekből idézni is tudott. Gyakrabban fejezte ki magát árnyaltabb, szebb kifejezésekkel, mint a többiek. Nagyobb sétákat tett magányosan a környéken. A természetben megtalálta lelki nyugalmát, itt nem találkozott lesajnáló pillantásokkal, vagy gúnyos megjegyzésekkel.
Mire felső tagozatos lett, ő is észrevette persze a lányokat, mint a legtöbb fiú, de a lányok a testi hibája miatt nem igazán érdeklődtek iránta. Ha néha sikerült szóba elegyedni valamelyikkel, - aki tetszett neki – hát annak se lett sok eredménye, mert a kifinomultabb stílusa miatt unalmasnak tartották ezek a fruskák. Meg egyébként is: Bittyos
Egy dunántúli kisvárosban lakott Péter az édesanyjával. Jeles eredménnyel végezte el az általános iskola nyolcadik osztályát, ezért a jelentkezett továbbtanulni a gimnáziumba, ahová fel is vették. Előtte állt az egész nyári vakáció. Nem volt kérdés, hogy mivel töltse el napjait: irány a természet, a simogató napsugár, a madarak éneke, a fák, bokrok susogása, a mélyen beszívott friss levegő éltető ereje. Ilyenkor jól elvolt magában.
A városba vezető egyik út két oldala - egy hosszabb szakaszon - tele volt szederfával. Nyaranta - főleg érés idején - gyakran elsétált erre a területre. Mi sem természetesebb az, hogy gyalog ment mindenhova. A hozzá hasonló szegénysorsú gyerekeknek örökös vágyálom maradt egy bicikli, vagy közkeletű névvel: bringa.
Tudni kell, hogy ha a fákon beérett a szeder (mi gyerekek egyszerűen csak epernek hívtuk), hát az valami fenséges ízű volt. Alapvetően háromszínű szeder volt: fekete, rózsaszín és fehér. Csak a szegény emberek tudják megmondani, hogy milyen földöntúli ízzel bírtak ezek a gyümölcsök! Miért csak a szegények? Hát, mert a tehetősebbeknek derogál az ilyen póri élvezet.
Ők tudják!
Péter viszont tudta, hogy számára ez maga a mennyei manna. A fekete színűvel óvatosabban kellett bánni, mert igen erős színező anyagot tartalmazott, és óvatlan pillanatban összekent vele mindent: arcát, ruháját, az egész testét. No, de ki foglalkozott ezzel, tudta, hogy merre folyik egy kis patak, ott majd friss vízzel megmosakszik. .
Ezeken a szederfákon sem volt mindig bő termés, sőt olyan is akadt, amelyiken egyáltalán nem volt semmi. Ha úgy adódott, akkor felmászott valahogy a fára, és onnan csemegézett
Cserepes Péter életében ez a nyár szinte sorsforduló jelentőségűvé vált. Kívánhatott-e ennél felszabadítóbb érzést? Elfeledkezett megalázó helyzetéről, a diáktársai állandó csúfolódásairól. Ilyenkor elégedett volt a sorsával. Mindjárt a nyári szünet első napján úgy döntött, hogy ezt a maga módján megünnepeli: irány a város szélén telepített szederfasor; amelyeknek a társaságára vágyott.
A fák által átölelt út gyér forgalmú volt, és igen rossz állapotú, tele kátyúkkal. Valójában a mezőgazdaság számára készült, és összekötő feladata volt a város és a környezetében lévő üzemek között.
Nem csak ő lakmározott az érett gyümölcsökből, hanem az arra járók közül majdnem mindenki. Olyanok is akadtak, akik edényt is hoztak magukkal, azt tele szedve gondoskodtak a család „desszertréről”!
Péter keresett magának megfelelő fát, amelyen maradt még szeder számára is, ugyanis az alsó ágakat mások addigra leszüretelték…Meg is találta, és a rossz lábával valahogy felküzdötte magát az ágak közé.
Sikerült megfelelő biztonságos pozíciót elfoglalni, ahonnan jól látható volt a környezete.
Ő mindenkit látott, aki elhaladt az úton, ám Pétert a sűrű levelek miatt senki sem láthatta.
Szinte habzsolta a szájában érettségtől szétomló fekete színű csemegét.
Hát kell ennél több egy szegénysorban, félárván maradt srácnak vakáció idején?
Ilyenkor úgy érezte, hogy övé volt a világ. A lágy nyári szellő néha meglebbentette az őt körbe vevő leveleket, ezzel kitekinthetett az országútra.
Az éhségét gyorsan csillapította, inkább már csak a szeme kívánt csemegézni. Elégedetten nézte környezetét a magasból, a madarak röptét, a lágyan ringó cserjéket, a mezei virágok
szín-kavalkádját, az ide-oda röpködő madarakat, bogarakat, és az össze-visszaröpdöső pillangókat.
A szederfán ülve néha kitekintve az útra. Egyszer csak észrevette, hogy tőle távolabb, a város irányába haladva két biciklis mintha versenyzett volna egymással, nagy sebességgel próbálták kerülgetni a kátyúkat. Gyors iramban közeledtek feléje, és akkor történt valami. Aki előrébb volt hírtelen felbukott, átesett a biciklin és magatehetetlenül elterült az országúton.
Mozdulatlan maradt.
A társa utolérte, megállt és látta, hogy elájult a barátja, ráadásul a bal alsó lábszárán nyílt törés keletkezett és erősen vérzett is. Hírtelen nem tudta, hogy mit csináljon, tehetetlenül totyogott körülötte. Végig nézett az úton, és senkit sem látott közel, s távol. A balesetnek tanúja nem volt, le is tagadhatott mindent! Ezek után az ösztönére hallgatva, segítségnyújtás nélkül menekülőre fogta. Ő nem látott semmit, ő nem tett semmit, és amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott is a helyszínről!
Péter viszont mindent látott. Amilyen gyorsan csak tudott lemászott a szederfáról, és amennyire tőle tellett odabicegett a tőle nem messze fekvő áldozathoz. A fán ülve nem ismerte fel a sérültet, de hozzáérve rögtön kiderült: ö volt az a fiú, aki a legtöbbet csúfolta nehézkes járását, és amikor csak tehette gúnyolódott rajta, és persze jókat röhögött a saját idétlenségein…
Az általános iskola párhuzamos osztályába járt, s így Péterrel együtt végezte el a nyolcadikat is. A nevét is tudta: Árendás György. A háború előtt családja tehetős kereskedő dinasztia volt. A városban mindenki ismerte őket. A kisebb városokban – még a háború előtt – kialakultak tiszteletet kivívó családok. Ezek képezték a közösség notabilitásait, mindenkinek illett ismerni őket. Bár kereskedésüket a Rákosi rendszer államosította, azért bőven maradt mit a tejbe aprítani. Gyuri semmiben sem szenvedett hiányt, amolyan elkényeztetett úri fiúnak számított a gyerektársai körében…Az egész magatartásukból sugárzott a felsőbbrendű érzés. A szegényebbekkel szemben szinte sohasem mulasztották el ezt szavakban, és tettekben is tudtára adták társaiknak, amikor csak tehették.
Most pedig itt fekszik az út porában tehetetlenül, ájultan, vérző végtaggal, a lenézett, lesajnált, szegény családból származó félárva Cserepes Péter előtt!
A Bittyos előtt!
Péterben feltört a hosszú évek alatt elszenvedett megaláztatások érzése, a járása miatti gúnyos nevetségessé tétele. Legjobban mégis az fájt, hogy azok a lányok is együtt röhögtek a fiúkkal, akik pedig tetszettek neki…Illetve volt egy kislány, aki egy évvel fiatalabb volt nála, de ő sohasem vett részt ezekben, inkább elfordult tőlük, és otthagyta őket…
- Na, Gyuri mi legyen veled? Ha itt hagylak gyorsan elvérzel és meg fogsz halni, és nincs több gúnyolódás, nincs több megszégyenítés…Ha viszont segítek rajtad, akkor a felgyógyulásod után ott fogod folytatni, ahol abba hagytad? – kergetőztek a gondolatai.
Tulajdonképpen csak másodpercekig tépelődött, azután gyorsan cselekedett, mert biológia órán azt tanulták, hogy ilyenkor szorító kötést kell alkalmazni, nehogy a sérült elvérezzen. Levette Árendás Gyuri nadrágszíját, és erősen elkötötte vele térde alatt a vérző végtagot. Sikerült is elállítani az erős vérzést. A tűző nap elöl nagy nehezen behúzta egy szederfa árnyékába, az összetört biciklit pedig mellé tette.
Ez eddig rendben van! De hogyan tovább?
Hosszú percekig nem jött arra senki, aki segítségére tudott volna lenni. Nagyon nyugtalanító érzése lett Péternek. A rossz lábával mire beérne a városba meghalhatna a társa. Kétségbeesetten nézett előre-hátra, ám továbbra is kihaltnak tűnt az út.
Az ilyen helyzetekben még percek is óráknak tűnhetnek. Nem tudta pontosan megmondani, hogy mennyi idő telt el, de szerencsére távolból mozgást látott, amely viszonylag gyorsan közeledett feléje. Megkereste a mankóját, kiállt az út közepére és határozott mozdulatokkal körözni kezdett vele.
Végre odaért a jármű, ami egy idős asztalosmesteré volt, a platója pedig tele volt pakolva javításra váró ajtókkal, ablakokkal. Péter gyorsan elmesélte, hogy mi történt, aztán az öreg a sérült fiút maga mellé tette a vezető fülkében, az összetört biciklit pedig feldobta a platóra az ablakok közé. Nem csak az asztalosmester volt már öreg, hanem az Opel márkájú autója is. Még a háborúba sem sorozták be a járművet az állapota miatt, de becsületére legyen mondva jól nekiiramodott, és sűrű füstbe burkolódzva percek alatt eltűnt a város felé vezető úton.
Természetesen Péter beszámolt édesanyjának a történtekről. Meghányták-vetették a helyzetet, s végül úgy gondolták, hogyha nem muszáj, akkor inkább inkognitóban maradnak.
Árendás Gyuri késő este a kórházban tért magához. Az agyrázkódása miatt semmire sem emlékezett.
Nem tudta, hogy miként került ide, és miért van bekötve a feje, és főleg mi történ a lábával, merthogy a bal lába térdtől lefelé erősen be volt kötözve. A feje fájt, lába fájt, és a teste többi részén is sötétebb színű véraláfutások éktelenkedtek.
Persze arra sem emlékezett, hogy biciklizni ment volna valakivel..
Ezekben az időkben a fiatalok számára nem volt rendszeresítve személyi igazolvány, így a senki nem is tudhatta, hogy ki lehet ez a sérült fiatal gyerek.
A kórházban csak annyit tudtak, amennyit az asztalosmester elmondott: a város felé tartva egy hasonló korú fiú valamilyen bottal hadonászva segítségét kérve megállította az autóját, hogy a szederfa árnyékában fekvő eszméletlen sérült társát minél gyorsabban vigye be a kórházba. Annyit mondott még, hogy a sérült egy kátyúba hajtott nagy sebességgel, ezért átbukfencezett a kormányon, ezért történt a baleset.
Amint a kórházi dolgozók Gyurit kezelésbe vették, az öreg már ment is a dolgára, és az összetört biciklit valahova letette a sebészet körmyékén.
*
Árendás Gyuri szülei egyre jobban aggódtak, mert már szürkülni kezdett, és a fiúk eddig mindig időben hazajött. Nem bírták tovább a gyötrődést, és elmentek a rendőrségre informálódni: jelentettek-e délután folyamán közúti balesetet, mert a gyerekük bringázni ment, és még nem ért haza. A válasz nemleges volt, ám ez az aggódó szülőket egyáltalán nem nyugtatta meg. Számtalan kedvezőtlen eset miatt késhetett ilyen sokat Gyuri…
Mi lehet még? Irány a kórház!
A portán szolgálatban levő ügyeletes említette, hogy egy rozzant furgon - tele ajtókkal és ablakokkal - valóban hozott be valakit ájultan, akit rögtön a baleseti sebészetre vitt.
A kétségbe esett szülők észt vesztve rohantak a baleseti sebésztre, reménykedve abban, hogy az ő gyereküket hozták be, mert legalább tudni fogják a bizonyosat: él még a fiúk!
*
Rövidesen megtalálták a baleseti osztályt, és kerestek valakit, aki tájékoztatást tudott adni. Ági nővér fogadta a kétségbe esett szülőket, és mivel ő is anya volt - átérezve helyzetüket - készségesen segített, amiben csak tudott. Megmutatta a kórtermet, ahol vélhetően Gyuri fekhetett. Mivel a dolgozók semmit sem tudtak a behozott fiúról, ezért még az sem volt biztos, hogy tényleg a fiúk- e, akihez a nővér irányította őket?
Igen, Ő volt, a gyermekük!
Ám a látvány elrettentő volt számunkra: egy félmeztelen, bekötött fejű, véráztatta kötéssel a lábán, testét számtalan helyen kék-zöld foltok borították.
De élt!
Gyuri már magánál volt, mire szülei megtalálták, de nem tudta megmondani, hogy mi történt vele, ki hozta be és mikor?!
Az ügyeletes orvos is csak annyit tudott az egészről, amennyit az az idős ember elmesélt, aki behozta a kórházba, hát az nem volt sok.
Folytatása következik.
A kirekesztés
De bicegett.
Mint jeleztem: a gyerekek kegyetlenek tudnak lenn. Már az általános iskola első éveiben ráragasztottak egy gúnynevet, és így lett ö Bittyos, mivel bicegett. Gyakran gúny tárgyává tették, megalázták gyerektársai is. Testnevelésből felmentést kapott, nem szaladgálhatott a többiekkel együtt. Az már természetes volt, hogy a labdajátékokból szintén kimaradt.
Fokozatosan zárkózottá vált, elvonult a többiektől, útjai magányosak lettek.
Viszont sokat olvasott, ezért a többiekhez képest műveltebbé vált. Sok verset ismert, amelyekből idézni is tudott. Gyakrabban fejezte ki magát árnyaltabb, szebb kifejezésekkel, mint a többiek. Nagyobb sétákat tett magányosan a környéken. A természetben megtalálta lelki nyugalmát, itt nem találkozott lesajnáló pillantásokkal, vagy gúnyos megjegyzésekkel.
A vakáció
A városba vezető egyik út két oldala - egy hosszabb szakaszon - tele volt szederfával. Nyaranta - főleg érés idején - gyakran elsétált erre a területre. Mi sem természetesebb az, hogy gyalog ment mindenhova. A hozzá hasonló szegénysorsú gyerekeknek örökös vágyálom maradt egy bicikli, vagy közkeletű névvel: bringa.
Tudni kell, hogy ha a fákon beérett a szeder (mi gyerekek egyszerűen csak epernek hívtuk), hát az valami fenséges ízű volt. Alapvetően háromszínű szeder volt: fekete, rózsaszín és fehér. Csak a szegény emberek tudják megmondani, hogy milyen földöntúli ízzel bírtak ezek a gyümölcsök! Miért csak a szegények? Hát, mert a tehetősebbeknek derogál az ilyen póri élvezet.
Ők tudják!
Péter viszont tudta, hogy számára ez maga a mennyei manna. A fekete színűvel óvatosabban kellett bánni, mert igen erős színező anyagot tartalmazott, és óvatlan pillanatban összekent vele mindent: arcát, ruháját, az egész testét. No, de ki foglalkozott ezzel, tudta, hogy merre folyik egy kis patak, ott majd friss vízzel megmosakszik. .
Ezeken a szederfákon sem volt mindig bő termés, sőt olyan is akadt, amelyiken egyáltalán nem volt semmi. Ha úgy adódott, akkor felmászott valahogy a fára, és onnan csemegézett
A fák által átölelt út gyér forgalmú volt, és igen rossz állapotú, tele kátyúkkal. Valójában a mezőgazdaság számára készült, és összekötő feladata volt a város és a környezetében lévő üzemek között.
Nem csak ő lakmározott az érett gyümölcsökből, hanem az arra járók közül majdnem mindenki. Olyanok is akadtak, akik edényt is hoztak magukkal, azt tele szedve gondoskodtak a család „desszertréről”!
Péter keresett magának megfelelő fát, amelyen maradt még szeder számára is, ugyanis az alsó ágakat mások addigra leszüretelték…Meg is találta, és a rossz lábával valahogy felküzdötte magát az ágak közé.
Sikerült megfelelő biztonságos pozíciót elfoglalni, ahonnan jól látható volt a környezete.
Ő mindenkit látott, aki elhaladt az úton, ám Pétert a sűrű levelek miatt senki sem láthatta.
Szinte habzsolta a szájában érettségtől szétomló fekete színű csemegét.
Hát kell ennél több egy szegénysorban, félárván maradt srácnak vakáció idején?
Ilyenkor úgy érezte, hogy övé volt a világ. A lágy nyári szellő néha meglebbentette az őt körbe vevő leveleket, ezzel kitekinthetett az országútra.
Az éhségét gyorsan csillapította, inkább már csak a szeme kívánt csemegézni. Elégedetten nézte környezetét a magasból, a madarak röptét, a lágyan ringó cserjéket, a mezei virágok
szín-kavalkádját, az ide-oda röpködő madarakat, bogarakat, és az össze-visszaröpdöső pillangókat.
A baleset
Mozdulatlan maradt.
A társa utolérte, megállt és látta, hogy elájult a barátja, ráadásul a bal alsó lábszárán nyílt törés keletkezett és erősen vérzett is. Hírtelen nem tudta, hogy mit csináljon, tehetetlenül totyogott körülötte. Végig nézett az úton, és senkit sem látott közel, s távol. A balesetnek tanúja nem volt, le is tagadhatott mindent! Ezek után az ösztönére hallgatva, segítségnyújtás nélkül menekülőre fogta. Ő nem látott semmit, ő nem tett semmit, és amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott is a helyszínről!
Péter viszont mindent látott. Amilyen gyorsan csak tudott lemászott a szederfáról, és amennyire tőle tellett odabicegett a tőle nem messze fekvő áldozathoz. A fán ülve nem ismerte fel a sérültet, de hozzáérve rögtön kiderült: ö volt az a fiú, aki a legtöbbet csúfolta nehézkes járását, és amikor csak tehette gúnyolódott rajta, és persze jókat röhögött a saját idétlenségein…
Az általános iskola párhuzamos osztályába járt, s így Péterrel együtt végezte el a nyolcadikat is. A nevét is tudta: Árendás György. A háború előtt családja tehetős kereskedő dinasztia volt. A városban mindenki ismerte őket. A kisebb városokban – még a háború előtt – kialakultak tiszteletet kivívó családok. Ezek képezték a közösség notabilitásait, mindenkinek illett ismerni őket. Bár kereskedésüket a Rákosi rendszer államosította, azért bőven maradt mit a tejbe aprítani. Gyuri semmiben sem szenvedett hiányt, amolyan elkényeztetett úri fiúnak számított a gyerektársai körében…Az egész magatartásukból sugárzott a felsőbbrendű érzés. A szegényebbekkel szemben szinte sohasem mulasztották el ezt szavakban, és tettekben is tudtára adták társaiknak, amikor csak tehették.
Most pedig itt fekszik az út porában tehetetlenül, ájultan, vérző végtaggal, a lenézett, lesajnált, szegény családból származó félárva Cserepes Péter előtt!
A Bittyos előtt!
Péterben feltört a hosszú évek alatt elszenvedett megaláztatások érzése, a járása miatti gúnyos nevetségessé tétele. Legjobban mégis az fájt, hogy azok a lányok is együtt röhögtek a fiúkkal, akik pedig tetszettek neki…Illetve volt egy kislány, aki egy évvel fiatalabb volt nála, de ő sohasem vett részt ezekben, inkább elfordult tőlük, és otthagyta őket…
Ez eddig rendben van! De hogyan tovább?
Hosszú percekig nem jött arra senki, aki segítségére tudott volna lenni. Nagyon nyugtalanító érzése lett Péternek. A rossz lábával mire beérne a városba meghalhatna a társa. Kétségbeesetten nézett előre-hátra, ám továbbra is kihaltnak tűnt az út.
Végre odaért a jármű, ami egy idős asztalosmesteré volt, a platója pedig tele volt pakolva javításra váró ajtókkal, ablakokkal. Péter gyorsan elmesélte, hogy mi történt, aztán az öreg a sérült fiút maga mellé tette a vezető fülkében, az összetört biciklit pedig feldobta a platóra az ablakok közé. Nem csak az asztalosmester volt már öreg, hanem az Opel márkájú autója is. Még a háborúba sem sorozták be a járművet az állapota miatt, de becsületére legyen mondva jól nekiiramodott, és sűrű füstbe burkolódzva percek alatt eltűnt a város felé vezető úton.
Természetesen Péter beszámolt édesanyjának a történtekről. Meghányták-vetették a helyzetet, s végül úgy gondolták, hogyha nem muszáj, akkor inkább inkognitóban maradnak.
A kórházban
Nem tudta, hogy miként került ide, és miért van bekötve a feje, és főleg mi történ a lábával, merthogy a bal lába térdtől lefelé erősen be volt kötözve. A feje fájt, lába fájt, és a teste többi részén is sötétebb színű véraláfutások éktelenkedtek.
Persze arra sem emlékezett, hogy biciklizni ment volna valakivel..
Ezekben az időkben a fiatalok számára nem volt rendszeresítve személyi igazolvány, így a senki nem is tudhatta, hogy ki lehet ez a sérült fiatal gyerek.
Amint a kórházi dolgozók Gyurit kezelésbe vették, az öreg már ment is a dolgára, és az összetört biciklit valahova letette a sebészet körmyékén.
*
Árendás Gyuri szülei egyre jobban aggódtak, mert már szürkülni kezdett, és a fiúk eddig mindig időben hazajött. Nem bírták tovább a gyötrődést, és elmentek a rendőrségre informálódni: jelentettek-e délután folyamán közúti balesetet, mert a gyerekük bringázni ment, és még nem ért haza. A válasz nemleges volt, ám ez az aggódó szülőket egyáltalán nem nyugtatta meg. Számtalan kedvezőtlen eset miatt késhetett ilyen sokat Gyuri…
Mi lehet még? Irány a kórház!
A portán szolgálatban levő ügyeletes említette, hogy egy rozzant furgon - tele ajtókkal és ablakokkal - valóban hozott be valakit ájultan, akit rögtön a baleseti sebészetre vitt.
A kétségbe esett szülők észt vesztve rohantak a baleseti sebésztre, reménykedve abban, hogy az ő gyereküket hozták be, mert legalább tudni fogják a bizonyosat: él még a fiúk!
*
Rövidesen megtalálták a baleseti osztályt, és kerestek valakit, aki tájékoztatást tudott adni. Ági nővér fogadta a kétségbe esett szülőket, és mivel ő is anya volt - átérezve helyzetüket - készségesen segített, amiben csak tudott. Megmutatta a kórtermet, ahol vélhetően Gyuri fekhetett. Mivel a dolgozók semmit sem tudtak a behozott fiúról, ezért még az sem volt biztos, hogy tényleg a fiúk- e, akihez a nővér irányította őket?
Igen, Ő volt, a gyermekük!
Ám a látvány elrettentő volt számunkra: egy félmeztelen, bekötött fejű, véráztatta kötéssel a lábán, testét számtalan helyen kék-zöld foltok borították.
De élt!
Gyuri már magánál volt, mire szülei megtalálták, de nem tudta megmondani, hogy mi történt vele, ki hozta be és mikor?!
Az ügyeletes orvos is csak annyit tudott az egészről, amennyit az az idős ember elmesélt, aki behozta a kórházba, hát az nem volt sok.
13. BEMUTATJUK KIS PÁL ISTVÁN ÍRÓT, KÖLTŐT
Rövid bemutatkozás
Budapesten, pontosabban annak peremén, Csepelen születtem 1951. január 12-én. Az elektroműszerészettől a bölcsészdiplomáig (ELTE magyar-népművelés), a gyári
 |
| Kis Pál István |
munkástól a középiskolai tanárig - gyakran nem is egészen kényszerű - vargabetűk jellemzik pályámat. Az első korszak verseit egy ifjú elektroműszerésztől ígéretesnek, egy leendő bölcsésztől csapnivalónak éreztem, így egy negyedszázadnyi hallgatás és sok-sok tanulás következett. Közben 1984-ben családommal Szekszárdra költöztem, jelenleg is itt élek. Az elmúlt három évtizedben népművelőként, újságíróként majd tehetséggondozó tanárként gyakran vállaltam szerepet Tolna megye és a megyeszékhely kulturális közéletében. A 90-es évek második felében kezdtem újra írni, 2000-től rendszeresen publikálok. 2009 óta vagyok tagja a Magyar Írószövetségnek.
Önmagamat leginkább versművesként emlegetem, mert ez szólelemény fejezi ki legpontosabban az írott szóhoz, a költészethez, annak hagyományaihoz fűződő viszonyomat. Bár csepeliségemet ma is büszkén vállalom, úgy vélem, ízig-vérig szekszárdi lettem, mi több, lokálpatrióta. Tudatos követője vagyok a szekszárdi irodalmi hagyománynak, művelője egy 21. századi neo-anakreontikának, lelkes propagálója a Szekszárdi Történelmi Borvidék borainak és jeles gazdáinak. A borünnepekre írott és azokon rendszeresen bemutatott műveim révén, az örökítőjéből talán kicsit részévé is lettem a helyi irodalomnak, az élő kulturális hagyománynak.
*
Alisca
Őrzi e táj - Pannónia földje - a római kor hagyatékát,
Hajt venyigét szaporán, oltja a bölcs veterán,
Tudta Alisca, e hegy leve mustja, ha mennyei lét ád,
Lepheti múlt, s vele por, hírneve lesz ez a bor.
*
Elüszionod Szekszárd
Térj ide vándor! E tor már Bakkhosz atyánknak az oltár,
Ajkadon jó vörös hegylé olvad a szóval eleggyé,
Boldog Elűszionod járd, isteni kert ez a Szekszárd;
Áldva a pásztor a korttyal, éltet örökkön e bordal!
(Szerk.: Az Élüszion olyan túlvilági hely a görög mitológiában,
ahol azok kaptak helyet, akik az istenek kedveltjei)
*
Béla nevére
Béla király, aki bízva a borra apátokat pártolt,
Lásd adománylevelét: ott az igén a pecsét!
Máig elérő esküre fogta a szomjas utókort:
Inni ki bátor e lét, szője imába nevét!
.................................
 |
| Matyikó Tibor: Öreg vizsla portréja (25x30 cm, olaj-vászon) |
14. POÓR EDIT : KRISZTINA ÚJ ÉLETE – NOVELLA
Kriszta éppen magához vette a mappáját, hogy az anyagot átvigye a szomszéd irodába. Az ajtóban állva, ahogy megfogta a kilincset, az hirtelen lenyomódott. Így óvatosan, résnyire nyílt ki az ajtó, és úgy is maradt. Egy 180 cm magas, vékony testalkatú, fekete hajú férfi volt, aki úgy nézett ki, mint akit a divatlapból húztak elő. Öltöny, nyakkendő és barna, igéző szemek. Csak álltak mozdulatlanul és elmerültek egymás tekintetében. Krisztinának a szíve is belesajdult. Talán ez a fizikai fájdalom zökkentette ki őt ebből a révületből. Szinte alig tudott megszólalni. Félreállt, majd beengedte az ügyfelet, aki a kolléganőjéhez ment. Igyekezett a dolgát gyorsan elvégezni, hogy még ott találja a férfit az irodában. Sohasem érzett még ehhez hasonlót. Tudta, hogy még látnia kell, beszélnie kell vele. Szinte eszét vesztette a vulkánként kitörő érzés hatása alatt. – Talán ezt hívják első látásra szerelemnek – gondolta magában.
 |
| Poór Edit |
Ahogy visszaért, le sem tudta venni szemeit a férfiról, bár ez kölcsönösnek tűnt. Nagyon zavarban érezte magát, ezért úgy tett, mintha dolgozna. Persze fülei a férfi hangjára mágnesként tapadtak, mert ellenállhatatlanul vonzotta. Igazi mély, kellemesen csengő férfihang, teljesen kész volt tőle, nem is tudott a munkájára figyelni. Az ügyfél távozásakor hosszan tartották a szemkontaktust. Ani persze mindent észrevett, hiszen jól ismerte kolléganőjét.
– Fog még jönni többször – szólalt meg mosolyogva.
– Tényleg? Ennek nagyon örülök! Legközelebb mikor? – kérdezte Kriszta izgatottan.
– Két nap múlva, így délután.
– Akkor mindenképpen itt kell lennem! Mondd már, hogy hívják, hol lakik? Mit lehet róla tudni? – érdeklődött tovább.
– Kiss Róbert, nőtlen és a Latinovits Zoltán utcában lakik. Látom, teljesen lenyűgözött.
– Én még ilyet az életben nem éreztem. Most is hallom a hangját és látom magam előtt. Ani ez egy őrület!
– Na, azért vigyázz magadra! Bár úgy látom, hogy kölcsönös lehet.
– Mintha ezer éve ismernénk egymást, alig várom, hogy újra láthassam – válaszolta sóhajtozva.
– Talán összejön, majd egy randi vele. A többi meg rajtatok múlik.
– Nem élném túl, ha nem.
Kriszta kissé megkönnyebbült, hogy tudta újra látni fogja.
Nehezen telt minden óra és perc. Nagyon várta már, azt a pillanatot, hogy belépjen az irodájuk ajtaján. Amikor ez megtörtént, még a levegő is megállt. Krisztina minden porcikájában elkezdett remegni. Rögtön szemkontaktusba kerültek, majd a férfi leült a kolléganője elé. Látszott rajta, hogy zavarban van, az érzéseit ő sem tudta leplezni. Ani a hivatalos megbeszélést lazára fogta, hogy legyen alkalom közvetlenebb beszélgetésre hármójuk között. Ez meghozta az eredményt. Róbert távozásakor, Kriszta felállt és megfogott egy mappát, hogy ő is megy. A férfi előre engedte.
– Kriszta, ugye szólíthatom így? – kérdezte Róbert, miközben megérintette a vállát.
– Igen, persze – válaszolta röviden, mert alig jött ki hang a torkán az izgalomtól.
A férfi érintésére borzongott az egész teste.
– Szeretném elhívni vacsorázni, ha megengedi.
– Köszönöm, örömmel – válaszolta, alig hallhatóan.
– Hétre Önért megyek, ha kapok egy címet – kérte mosolyogva.
Kriszta átnyújtott egy névjegykártyát, ám a kezük összeért és a jóleső borzongás ismét végig futott rajta.
A randi remekül sikerült, végig egy hullámhosszon voltak. Első látásra szenvedélyes szerelem lángolt fel mindkettőjük szívében. A munkájuk eléggé lefoglalta őket, de minden szabadidejüket együtt töltötték. Ilyenkor többnyire elmentek valamerre kirándulni. Így derült ki, hogy Robi kissé féltékeny természet. Egyik alkalommal az étteremben már kikérték az italt. A szomszédos asztalnál három férfi ült és egyfolytában Krisztinát bámulták. Robit ez nagyon idegesítette, először csak feszengett, de aztán így szólt;
– Gyere menjünk – ezzel felállt, megfogta a lány kezét és elhagyták az éttermet.
Persze Krisztina nagyon helyes, csinos, fiatal lány és a férfiak rendszerint megbámulták. Emiatt néha keletkezett egy kis affér közöttük. Kriszta titkon kissé örült neki, hogy ennyire félti Robi. Soha senki sem figyelt rá még ennyire. Boldog, jóleső érzés töltötte el ennek a férfinak a karjaiban. Biztonságban érezte magát vele. Végre a nőiessége is előtérbe kerülhetett, ilyen karizmatikus férfi mellett.
Többször időztek Robinál, a hétvégi házának gyönyörű kiskertjében. A csodálatos sok színes virág közül a lilaakác mindig lenyűgözte Krisztát. Csak üldögéltek a kispadon és a bódító illata átjárta őket, míg a fák egymásba borulva velük együtt ölelkeztek. A Nap sugara vidáman sütött le rájuk, ruhájukat lágy szellő fodrozta. Hosszasan, elmerengve üldögéltek ebben a gyönyörű létben.
Az idő hamar elszaladt és Krisztinek még át kellett olvasnia egy anyagot hétfőre. Robi pedig másnap külföldre utazott üzleti ügyben két hétre. Nehéz elválás volt a szerelmeseknek, hogy egy ideig nem láthatják egymást.
Robi búcsúzóul egy kis lilaakácot vágott le szíve hölgyének.
Krisztina ekkor nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó emléke tőle. Néhány nappal később
éppen a napilapot olvasta. Hirtelen elsápadt, az újság kiesett a kezéből. Zokogva tört fel belőle;
– Nem…! Ez nem lehet igaz…! Robi nem halhatott meg! – kiáltott fel hangosan.
Az újságok lehozták a tömegszerencsétlenség áldozatainak nevét. Sajnos az ő szerelme is közöttük volt.
Krisztina élete romokban hevert. Élő halottként járt – kelt, a gyötrő fájdalom tépte szívét. A lelkének egy része Robival meghalt. Már ő sem akart élni és nem érdekelte semmi. Jó pár évig küzdött a lelki fájdalmával, mely szinte teljesen kiégette.
Végül fogott egy papírt és tollat, versbe foglalta a lángoló szenvedély parazsát. Egyik verset írta a másik után. Az évek során több verseskötetet tudhatott magáénak. Sikeres költőként számos elismerésben részesült. Az írásban megtalálta önmagát és a saját kis lelkivilágát. Folyamatosan innen merített ihletet a további alkotásaihoz. Krisztina újjáéledt és feltámadt, mint hamvaiból a Főnix madár. Teljesen új életet kezdett és elismert költő lett. Így hagyott nyomot a csodás költészetével az utókornak.
Debrecen, 2024. 03. 06
 |
| Körmendi Rita: Alkony a télben |
15. VERSCSOKOR
Pitter Györgyné Enikő: Nem tudom feladni
(Enikő szócseppek)
Csorba bögre a kezemben,
szalmakalap a fejemen,
messze túl a láthatáron
Nap búcsúzik, kicsit fázom.
Volt énnekem száz életem,
miért kevés mégis nekem?
Merre járhat gyémánt percem,
sok szép álmom, képzeletem?
Szalmakalapom leveszem,
szitáin átles a szemem.
Messze túl a láthatáron
lebegve száll, még mindig vár,
egy csokorban minden álmom.
Pitter Györgyné Enikő
2023. május 23.
Kép - szalmakalap és kávé - hirtelen skiccem a vershez
……………
Tóth Enikő Enci: Rajzol a nyár!
Rajzol a nyár zöldellő rétet,
hegyeken túli mindenséget,
hajnali harmat cseppjét várva,
Rajzol csillámló tóba csipkét,
fölé szikrázó égnek kékjét,
bárányfelhőt pár mozdulatban,
lélek sóhajt, mely mozdulatlan...
Sárga kalászt, búzavirágot,
lány hajfürtöt, tarka világot,
fehér pipitért, pitypang ködöt,
valóságot az álarc mögött!
Rajzán alkonyi rózsa pírja,
alig fér rá a lét papírra,
meggynek színe, pipacsnak vére,
pirosló szívek szendergése!
Aztán a rajz majdnem elkészül,
csillagos égtől még megszédül,
Hold ezüstjén a lelkek tánca,
örök színét féltve vigyázza...
*
Tóth Enikő Enci: Ti, az édesapák!
Ködbe burkolt, kéklő hegyek,
néha sötétlő fellegek,
kis lapát a homokvárban,
fő lépések épp a táncban,
gyermek szemében a szikrák,
minden napban újra írják,
tél ellen meleg kabát,
ti vagytok az édesapák.
Kemény földbe fúrt kapanyél,
az, ki szalad a holnapért,
férfihit az ősi szóban,
akkor is értő, ha szótlan,
gyermek hajában a fényjel,
lélekőrzők tiszta fénnyel,
ékszerekben élő karát
ti vagytok, édesapák.
Nyomtatott lapon a pecsét,
ha fogjátok gyermek kezét,
el nem szakad, el nem apad,
a szeretet mindig marad,
s elszállnak a gyermekévek,
füstös dér szitál a létnek,
időszalagon szép fonál
ti vagytok, édesapák...
………………
Krivák- Móricz Judit: Ima
Ó Istenem!
Most segíts meg!
Imádkozom hozzád hetek óta!
Folyamatosan! Istenem most
segíts meg, hogy kibírjam!
.PNG)
megint vár reám!
Szavakba nem önthetem.
S ki is lenne rá kíváncsi?
Ó mond meg nekem?
Rajtad kívül ezen a világon
Nekem senkim sincsen!
Vannak mellettem emberek, de minek??
Ó mond meg nekem?
Annyit, de annyit járta már végig
Gondolatom a gondot,
de megoldást nem lelek!
Ó istenem most segíts meg engem!
Segíts meg, hogy ne ismétlődön
Meg minden, újra és újra!
Elölről, s megint előröl!
Vagy ha bírni, kell, mert bírni kell,
tudjam elviselni azt, ami rám vár!
Ó Mennyek Ura szabadíts meg engem!
Szabadíts meg ebből a pokolból!
Mert ez már nem a föld, nem az ég.
Ez maga a földi nyomorúság!
Most segíts meg Egek Ura engem!!
A szám néma, sírni már nem tudok.
Csak magamba roskadok!
Végy magadhoz, vagy ha az nem lehet,
hát szabadíts meg a gonosztól engem!
Hallhasd meg imám! Könyörülj meg rajtam!
Legyen végre végleg vége!
Ó Egek ura! Ments meg engem végleg!
2010.11,26.
………………
Rell Kata: Víziók
Víziók és álom képek
Nem valóság pőre mása,
Játékos kedv vallomása.
Látomás, a lélek szeme,
Forrása és jó szelleme.
Törött tükör, megtépett kép.
Víziók ha bennünk égnek,
Varázsolnak és mesélnek,
S nincs már kapu, zár, vagy keret,
Csak csapongón a képzelet.
Föld sarából mi felemel,
Surranó szárny fénybe terel.
S érintesz egy új világot,
Mit repdeső szíved látott.
2015.november
……………….
Bognár Papp Irén:
Régi kép nagyapámmalAkkornap feslett a vén almafa,
s az utat ribiszke sor szegte,
a kerekeskút léptedet leste.
Válladon „vászontarisznya",
és kenyérrel etted a körtét,
por pergett vadgalambszín hajadra,
macskánk irrant inni a kis patakra.
Harangok hangja ringatta a kertet,
az alma-körte- szilvafákat,
s mint csupasz verebecske futott öcsém,
gyöngyszínű fényköd ölelte a házat.
Katángvirágkék vödörrel jött anyám,
épp felsírt a lapulevél alatt tündérhegedűjén
valami bús bogár,
azt muzsikálta, hogy jöjjön a nyár!
Akkornap feslett a vén almafa szűzi virága,
s felnevetett az égre,
mert napfény szitálta be a világot,
s belehullt nagyapám kék szemébe.
………………..
Jártó Róza: Levél a mamának!
Mama! Ne sírj, nem búcsúzom,
Csak megyek a kijelölt utamon.
Léptem lassú, nem látszik a vég,
Aki előttem járt, rémeset regélt.
Ezek még mindig bátortalan,
S tiszteletbeli körök az élet útján,
Nem adom fel, megyek az utamon.
S tiszteletbeli körök az élet útján,
Nem adom fel, megyek az utamon.
Mama! Ne sírj! Ezt is kibírom...
Kezembe nyomták a munkakönyvem!
Gyengül a karom, s a hitem darabokban,
De az életkedvem töretlen, élni akarok.
Gyengül a karom, s a hitem darabokban,
De az életkedvem töretlen, élni akarok.
Mama! Ne sírj! Kisüt a nap,
Szárnyaló madarak díszlenek az égen.
Emlékszel? Vittél ibolyát szedni,
S a szikrázó fényben vadmálnát enni.
Emlékszel? Vittél ibolyát szedni,
S a szikrázó fényben vadmálnát enni.
Mama! Ne sírj! Érik a vadmálna,
És én az útszélen állva várok.
Nézem az eget, lesem a madarakat,
Akik a hideg elől megtalálták a meleget.
És én az útszélen állva várok.
Nézem az eget, lesem a madarakat,
Akik a hideg elől megtalálták a meleget.
Mama! Ne sírj! Hazajöttem!
Ölelő karodban feltöltődtem.
Ölelő karodban feltöltődtem.
16. DEMETER JULIANNA: EGY ESZPERENTE MESE
Kerge kecske mese
Fejemben kereng e kerge kecske mese,
mely lehet meg nem esett, de esetleg egyszer megeshetett.
Szerelembe esett fekete kecske,
meg egy kecske-menyecske esete.
Legelgetett egyszer egy fekete kecske, fej leeresztve.
Elment mellette egy helyes kecske-menyecske.
Kerek szemeket meresztett erre e fekete kecske.
-Ej, de remek menyecske kecske! - Mekegte, elmerengve.
Kecske-menyecske menetelt fel egy meredek hegyre, kecsesen,
egyre legelve.
De bezzeg nem legelt lent fekete kecske,
ellenben felkerekedett s eszeveszetten eredt fel e hegyre,
melyen legel e szende menyecske kecske.
Egy perc se kellett, s menyecske mellett termett.
-Szerfelett megtetszett kegyed nekem kedvesem.
Remekbe festett kecske fejecske sem lehetne szebb.
-Verselte lelkesen, hevesen.
-Menj el mellettem messze, te hebrencs, szemtelen, fekete kecske.
-Felelte e hetyke, kecske-menyecske, szem leeresztve.
-Sejtem, kedd reggelre, fejem rendesen el lenne tekerve.
- Mekegte egyszerre meglepve, s ezen rettenetesen felhergelve.
De fekete kecske nem engedett, esedezett, s mekegett epedezve
- Nem mehetek el szentem, mert eszementen beleszerettem kegyedbe.
Nem telhet el egy percem sem, melyben ne kegyedet keressem,
lessem, kergessem. Elkergetve? Legelnem sem lehetne ez esetben.
- Mekegte fej leszegve, remegve.
Restellte, nem restellte, egyszerre megesett ezen, kecske menyecske csepp lelke.
„Ej nem engedhetem. E szerfelett szerelmes, lehet megveszne, esetleg
meggebedne nekem.
Lehet kellemes lenne e kedves helyen vele legelgetnem, s megeshet, megszerethetem.”
-Ezeken eszelt szende menyecske- kecske, s megengedett.
Ketten felmentek e meredek hegyre, s elrejteztek, kerek fellegekben.
Fejed felemeled, szemed fellegekre szegezed, e kecske-szerelmet meglesheted
17. GARAMHEGYI EDIT:
A KOMMUNIKÁCIÓ FÖLDÖNTÚLI NEHÉZSÉGEI
Gyakran előkerülnek beszélgetésekben, vitákban, amikor különböző világnézetek próbálnak egymáshoz közelebb kerülni. Sok Útravalót meg lehetene tölteni azzal is, hogy vajon miért akarjuk meggyőzni egymást? Van-e, lehet-e komoly és mély érzelmi kötődés két ember között, akik alapvető nézőpontjukat tekintve nagyon távol helyezkednek el egymástól. Hiszen szeretjük, ha a hozzánk közelállók elméleti alapukat tekintve is a mi komfortzónánkban csücsülnek, megkönnyítve vagy legalábbis leegyszerűsítve beszélgetések menetét. Persze, így épül egyre ijesztőbb tempóban az újabb kor Bábele, de ebben a témában már kongattam a vészharangokat. Viszont mi a helyzet az imádsággal, ami – akárhogy is kerülgetjük – mégiscsak kommunikáció. A legtöbb ember ezért is hagyja el egy idő után, mert a másik oldal – úgy tűnik – hallgat. A párbeszéd az párbeszéd, a kérdés pedig kérdés, amire nem nagyon kapunk választ.
*
 |
| Garamhegyi Edit |
Ami a legfurcsább az egészben, az az, hogy a Szentírásban a
dolog még működik. A próféta kérdez, Isten válaszol. Isten
ígéretére támaszkodva egy nép élete megváltozik, felveszi
a választott szerepét, és azóta is ez mozgatja egész történelmét.
És nagyon sokan kapnak kérdés és kérés nélkül is
utasításokat, meghívásokat, feladatokat. Mégis akkor hogy van ez?
Isten egyszerűen elhallgatott?
Nincs több mondanivalója?
Nem áll velünk szóba?
Vagy próbálkozik, de mi már nem halljuk? Mert a fülünkben
Isten egyszerűen elhallgatott?
Nincs több mondanivalója?
Nem áll velünk szóba?
Vagy próbálkozik, de mi már nem halljuk? Mert a fülünkben
örökké ott lógnak a vezetékkel vagy vezeték nélkül a
telefonunkra kapcsolt fülhallgatók, hogy Isten szavát és a saját gondolatainkat egyaránt elhallgattassák, elnyomják. Mert nem lehetünk abban biztosak, hogy nem akar velünk szót érteni, nem kerülhetjük meg a felelős problémafelvetését annak, hogy a hiba a mi készülékünkben van. A kommunikáció elmélete számon tartja a csatorna fontosságát, ami az üzenet átadásának lehetőségét biztosítja. Karbantartást igényel, és azt hiszem, leginkább a mi részünkről. Elveszett a képességünk, az igényünk vagy a reményünk erre a legfontosabb párbeszédre, vagy talán egyszerűbb betanult imádságokkal belefojtani a szót, mielőtt kimondaná, és megértenénk, mit teszünk rosszul. Ki akarja hallani, hogy eddig rosszul gondolkodott, miközben jól megvolt, és mások is megbecsülték, mintha mindent jól csinált volna? Ki meri felszámolni az eddig megtett út minden küszködését, ráfordított idejét, a megtett úton kiépített önbizalmát és énképét? Nem, senki ne értsen félre, mert én sem. Ilyenkor önmagam felett török elsősorban pálcát, soha nem azok fölött, akik éppen meghallgatják, amit itt elmondok. Ha nem követném el ugyanezt, vajon honnan tudnék róla?
Ebben a kapcsolatban nem. Ha már megtanultál szeretni, soha többé nem fogsz ilyet tenni. És igen, én is tudom, hogy az eredeti szöveg nyelve nem ismerte a felszólító módú igealakokat, csak a fordítások használják már ezt a formát, mert ez a valószínűbb. Én csak egyet kérdeznék: ha a nyelv és a gondolkodás olyan szorosan összefügg egymással, hogy egyik a másiknak a megjelenési formája, véletlen vajon, hogy az a nyelv, amin a Biblia íródott, nem is ismeri a felszólítást? Mikor és ki fordította Isten szavait paranccsá? Mert attól félek, akkor tettük Isten szavait utasítássá, szeretetét, félelemmé.
*
De visszatérve a párbeszédhez, amit a vallásukat gyakorlók szeretnek imádságnak hívni, mert ebben a szóban kevésbé tükröződik, mennyire nem kellene ennek egyoldalúnak lennie. Pedig Isten kezdte. Megnézte Ádámot, társat adott neki, miközben beszélt hozzá. Aztán azt mondta: Szaporodjatok és sokasodjatok! Az első parancsa ez volt hozzánk. Mi pedig mégis ebben a témakörben vagyunk a legszégyenlősebbek, ebből zártuk ki Őt legelőször. Miattunk hiszik a gyerekeink, hogy erről a témáról legkevésbé felnőttekkel lehet beszélgetni, Miattunk szereznek sokkal inkább egymástól és az internetről információkat a szerelemről és annak legszebb részeiről, ezzel pedig mára az összeomlás szélére sodorva az emberi kapcsolatokat és ezzel a családokat. És emiatt kerül egyre hiteltelenebb szerepbe maga az egyház is, miközben a Tízparancsolatot lobogtatja. Pedig a Tízparancsolat eredeti formájában nem felszólító módú. Hanem egyszerű jövő időt használ: Nem fogsz lopni, nem fogsz paráználkodni vagy ölni.Ebben a kapcsolatban nem. Ha már megtanultál szeretni, soha többé nem fogsz ilyet tenni. És igen, én is tudom, hogy az eredeti szöveg nyelve nem ismerte a felszólító módú igealakokat, csak a fordítások használják már ezt a formát, mert ez a valószínűbb. Én csak egyet kérdeznék: ha a nyelv és a gondolkodás olyan szorosan összefügg egymással, hogy egyik a másiknak a megjelenési formája, véletlen vajon, hogy az a nyelv, amin a Biblia íródott, nem is ismeri a felszólítást? Mikor és ki fordította Isten szavait paranccsá? Mert attól félek, akkor tettük Isten szavait utasítássá, szeretetét, félelemmé.
18. VERSEK INNEN – ONNAN
önfeledt, szertelen, bohém boldogság,
imádtam a nyárnak minden hajnalát.
Szívem még érzi virágoknak illatát,
lelkem még hallja a madarak dalát,
emlékeit őrzőm örökké a nyárnak,
Ó ne sírj kedves annyit, vissza várlak!
Hiába szór elém tömérdek aranyat,
színpompás világba szőné szavamat,
őszi szellő sem tudna úgy simogatni,
mint ahogy te tudsz engem melengetni.
Nem csábíthat el se gyémánt hófehér táj
eltakar egy időre, tudom ez fáj!
Télnek derekán is hűségesen várlak,
ezt neked tudnod kell, hiszen imádlak!
……………..
megöleltem sok-sok fádat.
Annyi erőt adtál nékem,
éreztem a büszke léted.
zöld csipkébe fonta a Nap.
Tobozkáid csüngnek szépen,
mint egy játék földet érnek.
Törzsed, gyanta illatát
minden nap magamba szívnám.
Suttogásod halk moraja
legendákról zúg egész nap.
kapaszkodnak kősziklákba.
Úgy szeretik ezt a földet,
ha vihar jön ki nem dőlnek.
madárének zeng fülembe.
Bárhol járjak, visszavágyom,
álmaimban fenyvest látom.
örökzöld, csipkés ágat.
Gyanta illatot érzek nyomban,
szemeimből könnyek folynak.
…………..
A Magyar nép kezeibe,
S megtartja a maradékot,
Bizonyságba vezetve.
Érzéseket és értelmet,
E meggyőződéseknek,
Életelvként alávetve.
Immár küszöbről elléptek,
Ám, Aranyfonalat követve,
A maradék megtartatik.
Katasztrófák felgyorsultak,
S környezetkárosítása,
Immár megállíthatatlan.
Felégeti a szíveket,
Kopár, sivár lesz az élet,
Kárhozatba vész a lélek.
Ó, Magyarnép végre ébredj,
Érezd idő sürgetését,
Vállald az Úr küldetését.
…………………..
Számban érzem édes ízét,
finom ám az almás pitém.
kicsi unokáimmal rég.
Szeretem hűtve hidegen,
neked adhatom jegesen.
egészséges jobbulást hoz.
Koccinthatunk együtt véle,
vígságot is hozhat néked.
…………….
Szót suttogok, beszélgetek,
Csak add a két erős kezed,
Hadd érezzem érintésed!
Az érces bú s délceg magány
Olybá tűnik, mint egy ragály,
Szabadságod ő nem adja,
Jókedvedet elragadja.
Béklyóit hát szakítsuk át!
Énekeljünk szimfóniát!
Örömtelin éljünk újra,
Zengje minden lantom húrja!
Nincs magány, csak kicsiny hiány,
Esőben is szép a világ.
Szívem hála dalát zengi,
Mert érzi, az Úr szereti!
…………………
(Feleségem emlékének)
Egy hónapja már… bizony,
hogy elcsented tőlem enmagad
bőröm alatt is te vagy már,
nősz bennem tovább egyre,
mint burjánzó, vad, agresszív,
malignus daganat
gyönyörű halálvirág
öblítném szomjas torkomat
de mindhiába, drágám
vagy így…, vagy úgy…,
de végül, úgy is itt maradsz
……………….
szívből fakadt tiszta szó,
csendben szitál, mint a hó.
közelebb a szívedhez,
mintha minden könnyebb lenne,
csönd csordul a végtelenre.
hallgass a legbelső világra,
hiszen minden üzen néked,
szíveddel mérd a mindenséget.
19. APÁK NAPJA
Szabó Istvánné Ildikó: Szia apa!
Emlékszem egy régi karácsonyra… Hó borított be mindent és nagyon hideg volt. Pesten éltünk akkor. Valamiért azon az estén végtelenül magányosnak éreztem magamat. Kamasz voltam a kamaszok szokásos problémáival. Persze, semmit sem tudtam a valódi problémákról, és hogy milyen, ha a magány tényleg rátelepszik az ember vállára. Hallgattam, ahogy ropog a hó a talpam alatt, néztem a házakban égő lámpákat, a havas tájat és a csillagokat. Olyan helyen éltünk,
ahol mindenkinek tudtam a nevét.
A fagy erősödött és én végül bementem . Sosem felejtem el, ahogy akkor az apa rám nézett. Egy szót sem szólt, csak csendben mosolygott rám… szeretettel. És én akkor tudtam, hogy minden rendben van. Bárhol is járok a világban, bárhol is törnek el a csontjaim, van egy hely, ahol mindig otthon leszek, és mindig szeretettel várnak. Tévedtek, ha a kis falura gondoltok, vagy a házra. Mert apám szíve volt az. Azé a férfié, aki sokszor nem szavakkal, hanem a tetteivel mutatott utat nekem, mi helyes, s mi nem.
Apa pedagógus volt. De még abból a fajtából, akinek ez a munka
 |
| Szabó Istvánné Ildikó |
A fagy erősödött és én végül bementem . Sosem felejtem el, ahogy akkor az apa rám nézett. Egy szót sem szólt, csak csendben mosolygott rám… szeretettel. És én akkor tudtam, hogy minden rendben van. Bárhol is járok a világban, bárhol is törnek el a csontjaim, van egy hely, ahol mindig otthon leszek, és mindig szeretettel várnak. Tévedtek, ha a kis falura gondoltok, vagy a házra. Mert apám szíve volt az. Azé a férfié, aki sokszor nem szavakkal, hanem a tetteivel mutatott utat nekem, mi helyes, s mi nem.
Apa pedagógus volt. De még abból a fajtából, akinek ez a munka
a hivatása volt. Aki hittel és szenvedéllyel csinálta, amit csinált. Összeszámolni sem tudom, hány gyerekben gyújtott világosságot, és hányat szeretett igaz szívvel. Ha most a múltba tekintek, azt kell, mondjam, ő egyszerűen csak szeretett mindenkit, nem nézve a bőrszínt, a vallást, a származást. Hitte, hogy szeretettel jobb felnőtteket lehet nevelni a tanítványokból. Apu mellett a legelvadultabb roma srác is normálisabban viselkedett. Azt hiszem, egyszerűen csak azért, mert mindig ugyanúgy szólt hozzá, sosem nézett rá másképp. Különös nem? Hogy nem parancsolgatott neki, nem várta el, hogy tisztelje, egyszerűen csak emberként szólt hozzá, és tisztelte őt. A srác pedig, ha csak egy kis időre is, de felébresztette jobbik természetét, és viszonozta, amit kapott. Ha valamit, ezt tanítani kellene az embereknek… Megpróbálni előítéletek nélkül egymásra nézni.
Aput annyira szerették a tanítványai, hogy egyikük húsz év után is emlékezett rá. Így amikor úgy alakult, hogy apu stoppolt, a férfi megállt, és felvette. Ott derült ki, hogy apu tanította régen, és az egyik kedvenc tanára volt. De apa sokszor stoppolt. Mert, ha valahol korában végzett a könyékbéli településeken, és nem indult időben busz vagy vonat, elindult haza. Nem tudom ez, mit árul el egy emberről, de nem szeretett várni. Mindig hazaindult, és nem érdekelte, hogy felveszik-e vagy sem. Jön, ami jön, és az úgy rendben van.
Apa ilyen volt.
Apa mindig előre engedi anyát, és mindig kinyitja előtte az ajtót.
Apa, amikor csak teheti, megvárja anyát, és baromi nehéz, telepakolt táskáját elveszi, és elhozza helyette.
Apa sosem kiabál anyával. Ha valamivel nem ért egyet, csak ezt mondja anyunak: „Marika", most nincs igazad, és ezt te is tudod.” - Tény, hogy nem mindig működött.
Apa képes főzni, edényeket elmosogatni, és ruhát mosni is, ha anya tovább tanít az iskolában.
Apa 19 éves korában ismeri meg anyát, de 45 éven át vele marad jóban-rosszban, egészen halálukig.
Apa fáradtan is apa marad. A én és anya mindig elsők voltunk a számára. Nem mond le a családjáról. Őt még férfiból gyúrták, aki cipeli a terheket, és vállalja a felelősséget.
Apa kék szemű, sportos, és nagyon jóképű, 51 éven át mégsem néz más nőre. Nem udvarol másnak, valamiért csak anya kell neki.
És végül apa valamiért képes türelmes lenni mindenkivel, soha senkivel sem kiabál, de ha villan a szeme dühében, akkor tudod, hogy nem volt igazad, és nincs értelme vitázni.
De aput végül felfalta a stressz. Ahogy írtam, sosem balhézott... Sem otthon velem és anyuval, sem másokkal. Soha nem hallottam őt senkivel kiabálni, vagy csúnyán beszélni.
Nem tudom, megmondani, mi okozta, mi volt az első lépés, de megtörtént. És azt hiszem, attól kezdve menekült minden elől. A világtól, a vitáktól, minden emberi szemétségtől.
Utolsó szavai ezek voltak hozzám...
– Kislányom, tudom, hogy ezt elrontottuk anyával. Jobban kellett volna figyelni, nem így kellett volna élnünk… De neked mindig a legjobbat akartuk. Próbáltunk jól nevelni téged. Még akkor is, amikor hibáztunk.
A Corvin mozinál álltam, és remegett a kezem. Nem a hideg miatt. Nem akartam, hogy hallja, hogy sírok.
– Jól neveltetek, apa – mondtam végül halkan. – Jó szülők voltatok.
– Akkor jó – felelte.
De ebben az „akkor jó”-ban olyan béke volt, mintha egy kisfiú mondta volna. Mikor pár nap múlva rosszul lett, mentőt hívtam. Nagyon félt. Mindketten tudtuk, hogy nincs sok hátra. Apa csak egy dolgot kérdezett.
– Ugye, bejössz velem, elkísérsz?
– Persze – feleltem. – Ott leszek veled.
És attól kezdve megnyugodott, és nem érdekelte semmi. A mentőben ülve csak engem nézett végig, mintha minden vonásomat meg akarná jegyezni.
Hát, ilyen volt apa… Utolsó napjaiban csak az érdekelte, jól neveltek-e fel, és hogy vele leszek-e, amikor beviszik a kórházba. Mára megértettem, miért stoppolt inkább, mintsem, hogy várjon. Mert mindig a szívében hordott minket.
Ha a szüleim eszembe jutnak, a szívem összeszorul. Nem csak azért, mert a szeretetünk végtelen, és sosem szűnik meg, hanem, mert nekem nem adatott meg, hogy bármit is visszaadjak nekik. Nem adatott meg, hogy bocsánatot kérjek elrontott szavakért, életem végéig hordozom majd őket.
Isten éltessen téged Apa! Ma lennél 89 éves, ha az életünk jobban alakul. Ma egy pillanatra majd elképzelem, hogy a családdal újra együtt vagyunk… Hogy kint esik a hó... Hogy csoda az élet… S ahogy Anya hitte… talán van valami ismeretlen szépség, mi összefog mindent és vigyáz ránk.
Aput annyira szerették a tanítványai, hogy egyikük húsz év után is emlékezett rá. Így amikor úgy alakult, hogy apu stoppolt, a férfi megállt, és felvette. Ott derült ki, hogy apu tanította régen, és az egyik kedvenc tanára volt. De apa sokszor stoppolt. Mert, ha valahol korában végzett a könyékbéli településeken, és nem indult időben busz vagy vonat, elindult haza. Nem tudom ez, mit árul el egy emberről, de nem szeretett várni. Mindig hazaindult, és nem érdekelte, hogy felveszik-e vagy sem. Jön, ami jön, és az úgy rendben van.
Apa ilyen volt.
Apa mindig előre engedi anyát, és mindig kinyitja előtte az ajtót.
Apa, amikor csak teheti, megvárja anyát, és baromi nehéz, telepakolt táskáját elveszi, és elhozza helyette.
Apa sosem kiabál anyával. Ha valamivel nem ért egyet, csak ezt mondja anyunak: „Marika", most nincs igazad, és ezt te is tudod.” - Tény, hogy nem mindig működött.
Apa képes főzni, edényeket elmosogatni, és ruhát mosni is, ha anya tovább tanít az iskolában.
Apa 19 éves korában ismeri meg anyát, de 45 éven át vele marad jóban-rosszban, egészen halálukig.
Apa fáradtan is apa marad. A én és anya mindig elsők voltunk a számára. Nem mond le a családjáról. Őt még férfiból gyúrták, aki cipeli a terheket, és vállalja a felelősséget.
Apa kék szemű, sportos, és nagyon jóképű, 51 éven át mégsem néz más nőre. Nem udvarol másnak, valamiért csak anya kell neki.
És végül apa valamiért képes türelmes lenni mindenkivel, soha senkivel sem kiabál, de ha villan a szeme dühében, akkor tudod, hogy nem volt igazad, és nincs értelme vitázni.
De aput végül felfalta a stressz. Ahogy írtam, sosem balhézott... Sem otthon velem és anyuval, sem másokkal. Soha nem hallottam őt senkivel kiabálni, vagy csúnyán beszélni.
Nem tudom, megmondani, mi okozta, mi volt az első lépés, de megtörtént. És azt hiszem, attól kezdve menekült minden elől. A világtól, a vitáktól, minden emberi szemétségtől.
Utolsó szavai ezek voltak hozzám...
– Kislányom, tudom, hogy ezt elrontottuk anyával. Jobban kellett volna figyelni, nem így kellett volna élnünk… De neked mindig a legjobbat akartuk. Próbáltunk jól nevelni téged. Még akkor is, amikor hibáztunk.
A Corvin mozinál álltam, és remegett a kezem. Nem a hideg miatt. Nem akartam, hogy hallja, hogy sírok.
– Jól neveltetek, apa – mondtam végül halkan. – Jó szülők voltatok.
– Akkor jó – felelte.
De ebben az „akkor jó”-ban olyan béke volt, mintha egy kisfiú mondta volna. Mikor pár nap múlva rosszul lett, mentőt hívtam. Nagyon félt. Mindketten tudtuk, hogy nincs sok hátra. Apa csak egy dolgot kérdezett.
– Ugye, bejössz velem, elkísérsz?
– Persze – feleltem. – Ott leszek veled.
És attól kezdve megnyugodott, és nem érdekelte semmi. A mentőben ülve csak engem nézett végig, mintha minden vonásomat meg akarná jegyezni.
Hát, ilyen volt apa… Utolsó napjaiban csak az érdekelte, jól neveltek-e fel, és hogy vele leszek-e, amikor beviszik a kórházba. Mára megértettem, miért stoppolt inkább, mintsem, hogy várjon. Mert mindig a szívében hordott minket.
Ha a szüleim eszembe jutnak, a szívem összeszorul. Nem csak azért, mert a szeretetünk végtelen, és sosem szűnik meg, hanem, mert nekem nem adatott meg, hogy bármit is visszaadjak nekik. Nem adatott meg, hogy bocsánatot kérjek elrontott szavakért, életem végéig hordozom majd őket.
Isten éltessen téged Apa! Ma lennél 89 éves, ha az életünk jobban alakul. Ma egy pillanatra majd elképzelem, hogy a családdal újra együtt vagyunk… Hogy kint esik a hó... Hogy csoda az élet… S ahogy Anya hitte… talán van valami ismeretlen szépség, mi összefog mindent és vigyáz ránk.
Szeretlek titeket.
*
 |
| Zsíros Ari: Virágaim |
20. KÖZÉLETI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA
A kicsit elfeledett nagy festő...
A Vas megyei Ostffyasszonyfán született 1885-ben, élete nagy részét Budapesten töltötte, de a bombázások elől 1944-ben, családjával vidékre menekült. Bátán volt egy művészlaknak, nyári rezidenciának használt háza. Sokszor akart visszatérni a fővárosba, de nem sikerült. Haláláig, 1960-ig Tolnában maradt. Hagyatékát lánya Huszákné Czencz Marietta gondozza.
 |
| Czencz János |
– Értékelték-e az apját életében, és értékelik-e ma?
– A háború előtt nagyon elismerték ‒ mondja ‒, de aztán más világ következett. A piros könyves „művészek” tolakodtak előre. Ő már 1908-ban kiállított a Műcsarnokban. Egymás után kapta a kitüntetéseket, még a Képzőművészeti Társulat nagydíját is elnyerte 1920-ban. Rendszeresen kértek tőle alkotásokat csoportos kiállításokra, 1935-től már zsűrimentességet élvezett, vagyis minden képét értéknek tekintették. Ez komoly dolog. Az meg komolytalan, hogy a háború után, amikor felküldött nyolc festményt egy Műcsarnokbeli tárlatra, egyet se válogattak be a kiállítandó anyagba. Az őt megillető elismerést ma sem kapja meg. Nincs megfelelően propagálva az emlékmúzeum, kevés a látogató, tudtommal még a megyei értéktárba se került be ez a páratlan érték.
– Hogyan kerültek Bátára?
 |
| Wessely Gábor újságíró |
– A múlt század elején a művészek érdeklődni kezdtek a paraszti kultúra, a népművészet iránt. Kirajzottak a költők, írók, népdalgyűjtők, zeneszerzők és a festők is. Apám olyan hangulatos vidéket keresett, ahol szép a népviselet. Így talált Bátára. Eleinte csak nyaranta jött ide, szállást bérelve, később megvett egy Duna-parti házat, de még mindig csak nyári laknak, ahol festhet az őszi tárlatokra. Műteremlakásunk Budapesten, a Százados úton volt. A szomszédunkban Kisfaludi Stróbl Zsigmond lakott. De a bombázások elől menekülnünk kellett. Én négyévesen érkeztem ide. Kései gyerek vagyok, apám 54 volt, amikor születtem.
– S itt hogyan éltek?
– Nehezen. Az anyám beteges volt, az apám a művészetnek szentelte magát, amiből következett, hogy nem kapott nyugdíjat, csak 450 forint kegydíjat. Ráadásul az 1956-os árvízben összedőlt a házunk. Innen, 180 kilométerről nem lehetett a fővárosi kulturális életbe bekapcsolódni. Arra volt lehetősége, hogy ha elfogyott a só vagy az élesztő, vonaton, sokszor
vagontetőn, felutazhatott Pestre, beszerezni, ami kellett. Rengeteget szenvedett a megaláztatásoktól. Előfordult, hogy egy levél feladására sem volt pénze, s nem akadt a faluban, aki adott volna neki kölcsön néhány forintot.
– Az emlékmúzeum létrejötte mégis egyfajta elismerés…
– Hát igen; 2000-ben nyitottuk, a házunk mellett. Sok festménye van Budapesten és külföldön is, de azért ide is gazdag anyag került. Egyedül azonban, 78 évesen már kevés vagyok a fenntartáshoz, propagáláshoz, csoportok fogadásához. Tudni kell, hogy egy népművészeti kiállítás is megtekinthető a helyszínen. Én tojásdíszítéssel foglalkoztam évtizedeken át; az a fő látnivaló. Kacsa, liba-, emu és strucctojások. Hordtam őket régebben hazai és külföldi vásárokba is. És a népi bútorok festésében. Azzal is foglalkozom. Az örökölt művészi hajlam nálam így mutatkozik meg.
21. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése