IRODALMI-MŰVÉSZETI MAGAZIN

MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN

NAGY VENDEL SZELLEMÉBEN

XVI. évolyam, március

Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben

Szerkesztő: Véghelyi József

*****************************************************
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
*
A két link közül valamelyiket kell betenni a keresőbe:
http://www.megszolalok.blogspot.com
http://muveszetimagazin.blogspot.com
Mindkét elérhetőségnél a tartalom azonos, csak a forma kissé eltérő.
*
Nagy Vendel művei archiválva megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
https://mek.oszk.hu/hu/search/elfull/#sealist
(A szerző neve rubrikába be kell írni: Nagy Vendel)
*
A Megszólalok Művészeti Magazin 2013-2024 közötti számai megtalálhatók az Elektronikus Periodika Adatbázisban:
https://epa.oszk.hu/02600/02676
A Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
*****************************

MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

TARTALOMJEGYZÉK

  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
  2. FELLNER ISTVÁN MÁRCIUSI GONDOLATAI
  3. ÁRVAY MÁRIA – SZÓKÉPEK (életérzés)
  4. VERSES TAVASZVÁRÁS
Felső Tamás
      W. Ábrahám Erzsébet
      Kálmán Ágnes
  5. Zsigmond István: Periférián  (novella)
  6. KIS PÁL ISTVÁN: KÉRDÉSEK KÉRDÉSE…
  7. FELSŐ TAMÁS: A SZÍV ALATT FAKAD AZ ÉLET (meditáció)
  8. A TERMÉSZET VERSES DÍCSÉRETE
      Kalocsa Zsuzsa
      Szilágyi Anita
      Tóth Enikő Enci
      Vincze D. Jutka – két vers
  9. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Guti Csaba – novella
      Horváth Edina Anna – vers
      Póth-Vecsei Mária – festmény
      Fodor gyöngyi – novella
      Aurora Amelia Joplin – novella
      Tölgyesi Imre – festmény
      Gerencsér Hajnalka - vers
      Horváth Edina Anna – novella
10. ERDŐS SÁNDOR: INTUICIÓ…
11. A.K. András: .Apu, baj van. Gyere értem!  (novella)
12. AUSZTRÁL APCSOLATOK
      Ilosvay Gusztáv levelei
13. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné dr.: AZ INTEGETŐ KENDŐ TÖRTÉNETE
      (neveléselméleti gondolatok (második rész)
14. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
      Sorozat ( huszonötödik rész)
15. FAZEKAS BÍBORKA: BETŰZD KÉRLEK!  (karcolat)
16. KRIVÁK-MÓRICZ JUDIT: ILYENEK A FELNŐTTEK? ILYENEK A FELNŐTTEK!
17. SZERELMESNEK LENNI JÓ – VERSBEN IS
      Szőcs Éva
      Reményi tamás
18. GARAJSZKI ROZIKA: RÁÉBREDÉS  (novella)
19. VERSEK FILOZÓFIKUS HANGULATBAN…
      Engel Csaba
      Bognár Papp Irén
      Kuchta Csilla
      Pongrácz Aurélia
      Vincze D. Jutka
20. KURUCZ ÁRPÁD: KAMILLA  (novella)
21. VERSEK INNEN – ONNAN
      Konrád Viktória
      Poór Edit
      Márkus Katalin + AI kép
22. KRIVÁK-MÓRICZ JUDIT: VASS – VILLA  (második rész – novella)
23. WESSELY GÁBOR: ANEKDOTÁK
24. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!

Vitathatatlan, hogy a március hónap - a többihez képest - egy kicsit mindig más érzelmeket vált ki az emberekből. Sohasem titkoltam, hogy szeretem a téli időt, ám inkább csak akkor, ha tényleg nagyobb mennyiségű hó esik, és persze erősebb fagyok is vannak. Télen legyen tél, az összes feladatával együtt. Március pedig oldja fel ezeket a hidegebb, szürkébb (depressziót is előidéző) napokat. Február vége felé már megjelenek a mosolyt fakasztó hóvirágok, és láthatóan erősödő tövekkel jelzi készenlétét a közkedvelt ibolya. Magyar emberek számára szimbolikus, ha nyílni látja a kedves, illatos, szerény lila virágait.
Véghelyi József
és szerkesztősége

Az emberi lelkekben, és főleg a természetben valamiféle új idő eljövetelét jelzi a március. Az sem véletlen, hogy a tavasz ezernyi jelével tolakodik a megújulásra, változásra. Életek sarjadnak az egyre melegebb napsütésben. Élénkülni kezd a határ, a növényekben megindul nedvkeringés, madarak serege hangos jelzéssel hozza tudomásul a téli hideg túlélésének örömét.

No, persze az emberek is átélik a tavasz hangulatát. Erre utalnak a lazább öltözetek, szabadabb mozgások, nagyobb séták az éledő természetben.
Az sem véletlen, hogy a forradalmak kitörése is sokszor a tavaszhoz kötődnek . A szabadság iránti vágy ébredése összefügg a természet megújulásának parancsával.
Mind máig él, és ünnepeljük március 15 - ét az 1848/49-es szabadságharcunk kitörésének napját.
Népi megfigyelések alapján a Sándor-József-Benedek névnapoknak „hivatali kötelessége” meghozni a meleget. Fontos lehet tudni még, hogy a március 20. a tavaszi napéjegyenlőség napja.

A „kikelet hava” népi elnevezés is utal a mezőgazdasági munkák megkezdésére. Március 25. a Gyümölcsoltó Boldogasszony pedig a fák oltására alkalmas időpont.

………………………

Nagy Vendel: SZEMESNEK ÁLL A VILÁG

(Szemtelenül)

Itt botladozom
Ebben a világban.
Koldus lettem,
Ezt nem hiszem el!
Másoknak ragyog már

Nagy Vendel és szerkesztősége

Isten szép világa.
Szemesnek jár
A világ.
Vaknak az alamizsna.
Börtönöm udvari kerengőjében
Magasan meredeznek a falak.
Az út csak az
Egek felé szabad,
Hozzám fentről szállnak le
Az égi madarak,
Hogy megvigasztaljanak.
Jó társasága vagyok én
Önmagamnak.
Gondolj csak arra, ez az épek társadalma.
Aki vaknak állna,
lelke legyen rajta.

2012.

2. FELLNER ISTVÁN MÁRCIUSI GONDOLATAI

Fellner István: KÖNNYŰ ANNAK SZÁLLNI…

Könnyű annak szállni
kinek szárnya ép,
nem vagdosta vissza
a sok szörnyű emlék.
Nem irigylem csak fáj
hogy nekem csak
az árnyéka jut
s még az is vele száll...

Fellner István: CSAK A SZERETET…

...füstös képeken
még élt a meleg szeretet,
léptünk parázs mutatta úton,
s nem fájt - csak a feledés,
mit takar a gyengéd -
pernye,
s egy távoli mosoly,
voltál tudom -
s Te is tudod,
de bennünk örök a tűz,
maradtunk magunknak,
nem félve hogy az árny
takarhat,
tudtuk...nem a fény mi számít,
csak a szeretet…

*
Fellner István gondolatai

A személyiségünk megléte adott. Az, hogy miként bánunk vele...tesz bennünket azzá, akik valójában vagyunk!!
*
A szépség soha nem a kézben - magában az anyagban rejlik, bár olykor nehéz előcsalogatni..
*
Az igaz könnyek nem folynak, úgy gördülnek alá, mint a lavina kövei, mindent sodorva. Nem hagynak nyomot. Amit látunk csak álca, olyan mint a tükör, ami csak képet közöl, a valóság...mindig mögötte van!!.
*
Az igazi üzenet nem szavak cseréje, nem az érintések érzése...a lélek hasonulása, a lélek ölelése!!!

3. ÁRVAY MÁRIA – SZÓKÉPEK

(életérzés)

Hangulatok, érzések, szóképekkel ábrázolva - egyes szám, első személyben

Egy kis játék

1.
Hárman ülünk egy asztalnál.
Előttünk dobókockák.
A részeredményeket papírra jegyezzük.
Az a jó, ha több szám egyforma.
Akkor magasabb az érték.
Három 1-es, már 1000 pont.
Sorozatot is lehet dobni.
Az is ezer.
az 1-es, 5-ös önmagában is pontot ér.
A többi szám csak három egyforma esetén jelent pontot.
Valamikor csak cammogunk.
Kis számokat dobunk.

Vagy mindent elveszítünk.
A szerencse forgandó.
Valamikor szoros a verseny.
Fej fej mellett haladunk.
Időnként jó számokat dobok.
Van úgy, hogy lemaradok.
Én vagyok a sereghajtó.
Azért nem adom fel.
Valamikor nyereményben is játszunk.
Legyen egy kis izgalom.
Fő a szórakozás, kikapcsolódás.

2.
Dominózunk.
Ritkán nyerek.
Szedegetek, csak szedegetek.
Egyre több dominó tornyosul előttem.
Figyelek, hogy a duplákat minél előbb lerakjam.
Valamikor aztán szerencsém van.
Amit felhúzok, le is rakom.
Megnyerem a játékot.

3.
Társasozunk.
A szerencse itt is számít.
Hatossal kell beállni.
Kérdés, mikor sikerül.
Igyekszem a cél felé.
De jaj, kiütnek!
Kezdődik minden elölről!
Jó, ha több bábuval is lehet egyszerre játszani.
Hol az egyikkel, hol a másikkal lépek.
Menekítem a kiütéstől.
Ha vannak jutalomlapok, még izgalmasabb.
Dobhatok újra.
Vagy többet léphetek előre.
Ha büntetőlap van a kezemben, bajban vagyok.
Visszaeshetek.
Nem könnyű elérni a célig.
Itt is fő az önfeledt szórakozás.
Ki nevet a végén?
Majd meglátjuk.

4.
Egy kis műveltségi vetélkedő.
Vizsgáztatjuk egymást.
Különböző témakörökben.
A kérdések nehezek.
Mégis van azért sikerélmény.
Ha nincs, tanulunk, okosodunk.
Előfordul, hogy kedvenc témakörben elbukik az ember.
Hiába, akasztják a hóhért.
Sebaj, jól érezzük magunkat.

5.
Játék a betűkkel.
Scrabble.
Remek agytorna.
Csak jó betűk jöjjenek!
Gondolkodom.
Milyen szavakat lehet ezekből kirakni?
Megvan.
Gyűlnek a pontok.
Szeretem, hogy gondolkodtat.
Egy kis szerencse is kell hozzá.
Minden jó, ha a vége jó!

6.
Ha nincs kivel játszani:
Akkor Sudoku.
Egyik kedvencem.
Játék a számokkal.
Keresem, mi hova való.
Nézni kell, mi hova illik a sorba.
Az oszlopokat, tömböket is figyelni kell.
Koncentrálok.
Szeretem, mert logikai játék.
Amikor sikerül megfejtenem, boldog vagyok.

4. VERSES TAVASZVÁRÁS

Felső tamás: A vénülő tél

Fehér gyapjú leng a bükkök sudarán,

megpihen a csend az erdő udvarán.
Nem zizeg a levél, nem suttog a cserje,
fagyott kristály hull a tölgyeket ölelve.

Zúzmarás indák közt a fény is eltéved,
mikor tél keze ezüst fonállal varrja át a létet.
Minden gally egy csillámló s néma ígéret,
melybe a dermedés mély álmot éget.

Vastag és borzas e jégből szőtt sörény,
alatta alszik a tavaszi remény.

Köszönhetjük párának s a hideg szélnek,
hogy szakálla nőtt a vénülő télnek.
Ezüstös pelyhek közt, pataknál lent mendegél az alkony,
jégvirág nyílik, s hó ropog
a hallgatag parton.

Csilingel az erdő, ha mozdul az ága,
fehérbe öltözött a fák némasága.
Mint puha bársony, a zúzmara lebben,
szunnyad a táj is e hűvös ütemben.
Minden kis tüske, mint gyémántos ékszer,
mit a fagy kovácsolt mesteri kézzel.

Hosszú már szakálla, akár földig is érhet,
miközben növeszti, altatót dúdol a vénülő tél a fázós vidéknek.

………………………

W. Ábrahám Erzsébet: A TAVASZ SUGARA

A fákkal beszélek és a madarakkal,
lelkemből fölemelt tiszta szavakkal,
álmokat sodrok, fényes napsugárból,

csillagot hozok, az Isten oltáráról.

Minden este megtalállak téged,
mikor a holdvilág a szívembe téved,
örök kedvességgel, körül veszel engem,
hagyod megszólalni, legbelsőbb csendem.

Rendet raknék, a világ-szobájában,
jóságot hagynék, sok-sok zegzugában,
ragyogni engedném, mindazt ami gyenge,
és a tavasz sugara, téged megkeresne...

……………………..

Kálmán Ágnes: Csendes éledés

Hallgatom a föld pattanását,
ahogy a fehér süveg tör az égre
Naponta nyújtja aprócska szárát,
Apró zöld fellevél takar fejére.

Mikor látom tiszta kis fejüket,
Téllel dacolva tavasznak üzennek
Nem törődve a fagyos hideggel,
Egyre csak felfelé törnek.

Kicsi hírnökök a tavaszt kérlelve,
Bátran állnak fagyba, hidegbe
Várják ibolyák kéklő színeit,
Avarba burkolt tenger fényeit.

Óh, a forró nyár lángolását,
Óh, mily nagyon szeretem
Mikor zsibongva ébred,
A gyönyörű természeten.

Megelevenedik a fenti lég,
Suhannak a költözők rég
S, maradni hívja a meleg tér,
Míg be nem köszön az őszi szél

Nem szeretem ezt a barna csendet,
mert benne mindig a vég szele jár,
Ilyenkor lelkemben fájón köszön,
S, meghal benne egy darab már.

Pillanatnyi varázsába bújok,
hol a perc ereje még visszatart
Némán hagyom, hagy folyjon,
Ami volt, elmúljon felettem.

2026. 01. 29.
Minden jog fenntartva!

Hóvirágok – fénykép

5. ZSIGMOND ISTVÁN: PERIFÉRIÁN

(novella)

A nő lassan lépkedett a földúton, gumicsizmájának talpára ráragadt a sár és a törmelék. A kisfiú kapaszkodott a kezébe, néha meg-megbotlott egy kiálló fadarabban vagy fémrúdban. A szél átfújt a szemétkupacok között, papírlapokat sodorva magával, amelyek valamikor, valakiknek fontosak voltak: számlák, újságok, levelek, emberi életekből hátrahagyott nyomok.

Zsigmond István

A fiú egyszer csak megállt, és az anyja kabátját rángatta.
– Mama, itt fogunk lakni? – kérdezte félénken, a túloldali panelházak felé mutatva.
Az asszony lehajolt, megsimította a gyerek fejét, de nem válaszolt. A panelházak hideg ablakaiban egy pillanatra sem látta meg magukat; úgy tűnt, azok a világ másik oldalához tartoznak, egy falon túl, amelyet nem lehet áttörni.
– Nézd, ott egy fa! – kiáltotta fel a gyerek, és a távolban álló, maradék lombját vesztett fa felé futott volna, ha anyja vissza nem húzza. A földön üvegcserepek szikráztak a szürke fényben, s minden lépés veszélyes volt.
Az asszony szeme megtelt könnyel, de igyekezett nem sírni. Tudta, hogy a gyereknek az ő arcáról kell reményt olvasnia. „Még ha nincs is” – gondolta magában.
A panelházak mögül kutyaugatás hallatszott, autók zúgtak el. Olyan volt, mintha egy másik világ lüktetne ott, pár száz méterre tőlük, ahol emberek dolgoznak, vásárolnak, gyerekeiket öltöztetik iskolába. Ők viszont itt álltak a szemétdombok között, mintha száműzték volna őket a világból.
A fiú újra megszólalt:
– Mama, lesz egyszer szép házunk?
Az asszony lenézett rá, és bólintott.

– Lesz, fiam. Egyszer biztosan lesz. – A hangja halk volt, de olyan erővel mondta, mintha eskü lenne.
És akkor, ahogy tovább indultak a földúton, a gyerek hirtelen felnevetett, mert a szél felkapott egy szakadt papírzacskót, s az, mint egy furcsa léggömb, repült előttük. A nő is elmosolyodott, és egyetlen pillanatra elhitte: talán tényleg van még út kifelé ebből a pokolból.
Minden jog fenntartva

Budapest, 2025.

Zsigmond István: Periférián - festmény

6. KIS PÁL ISTVÁN: KÉRDÉSEK KÉRDÉSE…

Ki akarhatta, hogy megszülessek (?),
mikor még itt lengett a lőpor-, a hullaszag,
s ha egy-egy gépmadár az égre szállt,
útján a néma félsz követte csak,
a laktanyák kerítése mögött
– láncra vert, vérszomjas vadak –
a csillagos tankok kerengve hörögtek,
szajkózva drúzsbát, a szögesdrótra ültek,
mint prédáló héják, a bőrcsizmás szavak.

Mikor még a félsz kapkodott inget és gatyát,
ha napkeltekor a gyártelepi sziréna szólt,
s belebúgta a hideg füstködös hajnalba,
hogy felkelni, gyerünk, építsd a hazát,
újjá és jobbá mindent, mi szétesett:
gyárat, országot, nemzetet.

Amikor hangszórókba dörögte igéit a Rend,
és veszélyes volt már a töprengés, a Csend,
kánonná lett a vezénylő akarat,
hogy gondolni kinek, mikor
és mit szabad.

Harcra s dologra kellett a kéz,
és mundért viselt itt férfi, nő,
kellett golyófogónak,
ki szolgálni kész,
hát nemzett és szült,
ha maradt rá kedv s erő.

(merthogy a bugyi csak tundra volt,
a vaskályhák tüze meg hamva holt,
a mosdóvíz reggelre befagyott,
tükrén a jég bőrzött holnapot)

Amikor hős volt az anya, ki szült,
ám a fontolgatással, titkon vétkezett,
ha terhével mégis koplalni kényszerült,
hát kaphatott akár két főre tejjegyet!
Ki akarhatta, hogy megszülessek(?),
az anyám (ki máskülönben hős volt),
talán már ő se tudja.

Vagyok én így egy nemzedék,
ki okkal kérdi, ha kérdi még,
hogy örömre jött-e vagy búra,
hogy elrendelt létének
mi volt, ha volt, a földi kútja?

A szerkesztő megjegyzése a fenti vershez.

Abban a szerencsétlenebb korban éltem át én is ezt az időszakot - még ha gyerekként is -, amit Kis Pál István ebben a versében leírt! Ragyogó korrajz, látlelet ez a történelminek bátram nevezhető verses alkotás!
Minden szava, mondata igaz. Bár a vers az 50'-es éveket idézi, mégis elgondolkodtató.
Ezek a viszonyok akármikor bekövetkezhetnek! Ahogy egy bölcselet tartja: aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje azt!
Jelen korunkban bizonyos pénzügyi birodalmak megint nem bírnak magukkal: képesek kockáztatni – s ha kell –, feláldozni ártatlan emberek millióinak életét…! A béke jelenleg nem opció, ám a fegyverbiznisz nagyon is az!

7. FELSŐ TAMÁS: A SZÍV ALATT FAKAD AZ ÉLET

(meditáció)

Létezik az életben egy pillanat, amikor az ég és a föld összeér egyetlen halk szívdobbanásban. Ez a mindenség legszebb titka, az élet hajnala, amely egy törékeny, mégis legyőzhetetlen fénymagból sarjad.
Felső Tamás

A gyermek még a csend öblében pihen, mint egy apró, drága gyöngyszem a tenger mélyén. Az anyai test számára nem hajlék, hanem egy élő, lüktető templom, ahol a szeretet formát ölt. A szív alatt fakadt élet olyan, mint a tavaszi rügy, amely a tél hidege után a nap első sugaraira vágyik, benne feszül minden holnap ígérete és a múlt minden meg nem élt álma.
Ahogy a fény megvilágítja az édesanyát, láthatjuk a csodát, hogy egy aprócska univerzum él benne.
A köldökzsinór mi összeköti őket, életfonál, amely nemcsak táplálékot, hanem érzelmeket is közvetít, a lelkek láthatatlan hídján.
Kettejük ragyogása nem külső fény, hanem az élet izzása, amely belülről hatol át a sötétségen, hirdetve, hogy a sötétségből mindig világosság születik.
Az anya simogató keze hasán, egy óvó fészek, amely körbeöleli a jövőt, mielőtt az még megérintené a világot.
A születés nem csak egy gyermek érkezésének a pillanata, hanem egy fenséges ébredés. Olyan, mint amikor a csillagok fénye végre eléri a földet, és a néma várakozást felváltja az első felsírás zenéje. Mert egy gyermek nemcsak testből, hanem reményből is születik, hogy emlékeztessen minket, minden, a szív alatt fakadt élet, egy megismételhetetlen, olyan szent költemény, amit az angyalok írtak.

8. A TERMÉSZET VERSES DÍCSÉRETE

Kalocsa Zsuzsa: Égi ajándék

Még álmosan tekint felém a reggel,
pazar pompájával a nap kecsegtet.
Oly kedves e reggel bódult szívemnek,
mikor az ablaküvegre gyöngyöt fest.
Ezüstös napfény csillan az ágyamon,
ébren vagyok és én mégis álmodom.
A lenge szellő halk dalt dúdol nekem,
pillangó táncát járja a kert felett,
majd kábultan száll le egy rózsaágra,
pedig harmatos a szirom ruhája.
Eme reggeli fény égi ajándék,
Uram add, legyen mindenkinek remény
még mielőtt a Nap nyugovóra tér,
hisz ma, annyi mindent tenni szeretnénk!

……………………

Szilágyi Anita: Fehér nárciszok

Bezárt, fehér vidék,
Deres ágon puha pihék,
Kihímezve fenyők, arák
Fagyponton jeges formák,

Miért hagytál el csalfán?
Tüllfátylam gömb szívrózsán,
Didergő a zúzmarás szívem,
Pelyhes hó szállingózik bennem,

Vigyen el az újév mindent, ami rossz!
Megszáll, ördögi körében egy testhossz,
Aztán vonzás, szerelmi fokozás,
Melegít olvadás, ébredő álmodozás,

Derűt varázsolsz tél után rám,
Nem fázom tovább, hamvas szám,
Napfény megérint gyengéden,
Szellő cirógat serényen,

Erdő közepén, tölgyesek alatt
Fehér nárciszok nyitják a tavaszt,
Nyíló aranyeső, pelyhes barkák,
Csipkés uszályukat mintázzák.

………………………

Tóth Enikő Enci: Olvadás

Hóból lassan foltok lettek,
nincs eltakarva a kezdet,
esőcseppből álmos szürke
gondolat a létre ül le!
Emberszívek olvadóban,
gyermek játszott kinn a hóban,
velük ébredt sok kis emlék,
álmaidba elkeverték!
Lassanként a jégből víz lett,
eltűnt már a fehér díszlet,
télnek tiszta ragyogása,
épp esőnek szürke sátra...

……………………….

Vincze D. Jutka: Ha vége lesz a télnek

... az első hóvirággal,
a táj is újra ébred.
Új év, újra tavasz,
ébredő remények,
örökös a körforgás,

akár az élet.

Vincze D. Jutka: A hóvirág

A hóvirág nagyon drága,
nem szedhető marékszámra.
Szembeszáll faggyal, hóval,
a hideg, fehér takaróval.
Ha megkísért egy, egy szála,
megmondják majd mi az ára.
Túlélni minden zord telet,
reményt hirdet és az életet.

9. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN

Guti Csaba: A galamb titka

(novella)

Az ablak félig nyitva volt, a szél bekúszott rajta, és meglibbentette a Katinka vállaira boruló tincseket. Bár szép szőke fürtjei voltak a lánynak, mégis mintha csak sápadtabbá tették volna az egyébként is fakó arcocskát. Csak a masni piroslott a hajában, ami mindig ott ékeskedett a szépen rendezett fonatok között.
Csend volt a konyhában, a háttérben az anya ténykedése hallatszott, ahogy a fazekakkal, tálakkal bajlódott, miközben az ebédet főzte. Már harmadjára kóstolta meg az ételt annak reményében, hogy ezúttal a lánya többet eszik majd belőle, mint egy kismadár. Közben időnként a gyermekre pillantott.

Guti Csaba

Kintről, a völgy felől vidám gyerekzsivajt hozott a szél. Katinka merengve a hang irányába tekintett. Szívével ott volt ő is, rúgta a labdát, és fogócskázott. Szeretett álmodozni, mert akkor nem voltak gátjai, és mindent megtehetett csak úgy, mint a többi gyerek. De ettől többre sajnos nem volt képes.
Hiába! Az orvos mindenféle testmozgástól eltiltotta a gyenge, csenevész alkatú kislányt, akit egyébként még a legrövidebb séták is kifárasztottak.
Katinka eleinte haragudott a doktorra, aki ilyen szigorú volt vele, ahogyan haragudott a szüleire is, akik minden rendelkezését be is tartatták vele. Időbe telt, mire belátta, hogy ennek így kell lennie, és elfogadta magát úgy, ahogyan volt. Abban viszont, hogy ez valaha is megváltozhat, maga sem nagyon hitt.
Panaszait inkább magában tartotta, nem akart még több fájdalmat okozni a szüleinek a mindennapok keserűségén túl. A tekintetéből kiáramló bánatot azonban nem tudta a némaságával elfojtani.
Látta ezt rajta az anyja akkor is, amikor az ebédet főzte, miközben Katinka a völgyben zajongó gyerekeket hallgatta. A nő egy pillanatra félretette az ételt a tűzhelyről, az ablakhoz lépett, és becsukta azt.
- Észre sem vesszük, és beszökik a meleg! Mégiscsak jobb idebent a hűvösön, mint odakint a melegben! - mondta, de Katinka okos volt, nem lehetett könnyen becsapni. A lány mégsem mondott semmit, csak lágy mosolyával bearanyozta azokat a perceket, amikor szülőjére nézett. Az anyja megint csak óvni akarta őt valamitől.
Ezután már nem hallotta a távoli játék zajait, csak a szomorúfűz ágait látta hajlongani a szélben, ami ott tornyosult az ablak előtt.
Szép volt az a fűz, de Katinka sokszor úgy érezte, hogy odatapasztja őt a falakhoz, és szinte megfullad a szorításában. Aztán egyszer egy pillanat alatt, minden teljesen megváltozott.
Történt ugyanis, hogy egy gyönyörű, fehér galamb lelt otthonra abban a fában. Egy szikrázó tavaszi napon történt mindez. Az örömteli dolgot a lány apukája fedezte fel, aki odakint ténykedett az udvarban. A hófehér galamb mintha fénnyel szórta volna be maga körül a fűzfa ágait, úgy tündökölt rajta. Szinte azonnal odavonzotta a férfi szemeit. Az apa néhány percig csöndben fürkészte a madár mozdulatait, majd amikor látszott, hogy az le akar ott telepedni, megkereste a lányát, hogy megmutassa neki az új lakót.
Katinka nagyon megörült neki, és őszinte csodálattal nézte, ahogy a szárnyas megépítette a fészkét a fa sűrűjében. Mikor az utolsó fűszál is a helyére került, a madár megpihent benne, nem akart többé elrepülni az udvarból. A kislány onnantól úgy érezte, hogy hozzátartozik az a galamb.
Az édesapja másnap madáritatót épített a kertbe. A galamb szívesen látogatta azt, a forró napokon a szomját oltotta belőle, sőt olykor meg is fürdött benne. Katinka mindennap kicserélte a vizet, s napok fordultával az itatót is kitakarította, hogy a galamb mindig felfrissülhessen, akárhányszor csak vízre vágyott. Búzaszemeket is hintett a terjedelmes fa alá, azzal kedveskedett a madárnak.
A galamb érezte a gondoskodást, és azt, hogy ott jó helye van. Rövidesen párt talált magának, aki ugyanolyan fehér volt, mint ő maga. Azontúl már ketten ültek abban a fészekben, ketten ittak az itatóból, ahogyan a búzaszemeken is megosztoztak. Bár az is lehet, hogy akkor már a kislány többet szórt ki a nagy fa alá a fűszálak közé, hogy mindkettejüknek bőven jusson.
Ez az állapot sem tartott sokáig, mert hamarosan tojások kerültek a fészekbe, a tojásokból pedig igen gyorsan fiókák bújtak elő.
Katinka nem láthatta őket onnan alulról, csak a hangjukat hallotta, ahogyan felbolydult a fészek, miután valamelyik szülő a fészek felé repült.
- Hej, de szeretnék galamb lenni, akkor láthatnám, hogy mi történik odafent! - sóhajtotta a lány.
De sohasem a szomorúság tört fel ilyenkor belőle, sokkal inkább a kíváncsiság.
Rövid idő múlva a kisgalambok felcseperedtek, és kiültek a fészek mellé az ágakra. Majd a legbátrabb nekiveselkedett, és megtette az első repülőútját. Hatására rövidesen a másik is így tett. Délután már négy galamb szelte a fűzfa körül a levegőt, mintha csak kivirágzott volna körülöttük az ég.
Katinka kacagta ezeket az égre nőtt, repdeső szirmokat. Talán soha nem volt még olyan boldog. Egyre csak a madarak közé vágyott.
- Hej, bárcsak galamb lehetnék, és veletek repülhetnék! - sóhajtotta, de hangja ezúttal sem volt csüggedt. Színtiszta csodálat tükröződött vissza szavaiból.
Azon a nyáron az öreg galambpár még egyszer tojásrakásba fogott. Katinka nagyon örült a dolognak, annál is inkább, mert a fiatalok sem hagyták ott az udvart. Nagy volt az a fűzfa, mindannyian menedékre találtak benne. A kislány édesapja kibővítette a madáritatót, és azontúl a kislány is nagyobb kosárkából szórta a földre a búzát.
Élvezte azt az időt Katinka, talán még a színe is pirosabb lett, bár még akkor is hamar elfáradt.
Egy nap azonban sötét felhők jöttek a határ felől. A szél rángatta a szomorúfűz ágait, s bizony sok levelet letépett róla. A kislány az ablakból nézte a galambfészket, féltette a madarakat. Nemsokára az eső is megeredt, habot vert a fa körül, és eláztatta határt. A kislány nagyon aggódott akkor már. Egyre csak a fészket fürkészte, és a benne lévő apró állatokat.
- Jaj, még megfáznak szegénykék! - sóhajtozott, de egyebet nem tudott tenni.
Aztán egyszer gondolt egy nagyot. Csak az anyukája volt otthon. Megvárta, míg a nő átment a szomszéd szobába, akkor magához vette az esőköpenyét, és kiosont a házból. Elhatározta, hogy felmászik a fára, és kifeszíti a fészek fölé a köpenyt, hogy a madarak ne ázzanak tovább.
Az eső talán akkor zuhogott a legjobban. Valósággal ömlött a felhőkből. Katinka vacogni kezdett a hideg cseppektől, és talán a félelemtől is. Egy pillanatig tanácstalanul állt a fa tövében. Az eső ugyanúgy verte a fészket, nem csillapodott semmit. Katinka nagy levegőt vett, és megpróbálta minden erejét összeszedni. Soha nem izgult még annyira, de eltökélt volt; meg akarta óvni a madarait.
A következő mozdulatával már a fa lenyúló ágait markolta. A legnagyobb akadályt az alsó ág jelentette, mert magasan volt, és nagyot kellett húznia magán annak a madárcsontú kislánynak, hogy felkapaszkodhasson rá. Csúszott a fa törzse, Katinka többször visszaesett a földre, miközben a térdeit véresre dörzsölte a kéreg. De a lányka nem érezte a fájdalmat. Valami ismeretlen érzés hajtotta előre.
Végül sikerült felmásznia. Azután sokkal könnyebb volt föntebb jutni, mert sűrű volt a fa. Ágról-ágra mászott. Közben egyre csak a fészket nézte, ami centiről-centire közelebb került hozzá. A kislány érezte, hogy hamarosan eléri a célját. Egyre bátrabb lett.
Közben odabent az anyukája visszatért a konyhába, és keresni kezdte a lányt. Szólongatta, benyitott az ajtókon, de nem érkezett válasz sehonnan sem. A nőt hamarosan rossz érzés kerítette hatalmába, a homlokát egy pillanat alatt ellepte a hideg veríték.
Miután a házban nem találta Katinkát, kirohant, és szétnézett az udvaron. Feltekintett a fűzfára is. S abban a pillanatban sikított egy hatalmasat. Hangja kettétörte a homályba boruló délutánt.
A kislány akkor már nagyon magasan járt. Az anyja sikolyára összerezzent, és nyomban a hang irányába tekintett. Az az egy pillanat elég volt, hogy beleszédüljön a mélységbe. A fa ágai recsegve adtak teret, ahogy a törékeny test utat tört közöttük. Katinka egy pillanat múlva már ott feküdt az anyja lábai előtt, összezúzva.

……………………..

Horváth Edina Anna: Ne add fel

Ha a terhek alatt sajog szíved,
és úgy érzed, kialudt már a fény,
a lehetőség megtalál téged,
s egy új kezdet majd a céljához ér.

Az út nehéz, sok akadályt rejthet,
most felhők takarják el az eget,
de minden lépés, mit bátran teszel,
a megoldáshoz közelebb vihet.

Ne add fel, ha elfáradt a lelked,
ha a bánat súlya nyomja vállad,
hiszen az Úr mindig fogja kezed,
hogy újra meg újra megpróbáljad.

Emeld fel fejed, ha lehúz a múlt,
hallgasd a szellőt, a madár dalát,
mert a gondokból létezik kiút,
csak várja, hogy észre vedd a nyomát.

Ha megállsz egy pillanatra csendben,
megleled a sötétben a napot,
hisz a fénye ott világít benned,
s előtűnik, mi örökké ragyog.

(2025. december 18.- Szerzői jog fenntartva!)

………………………..

Póth-Vecsei Mária : Új tavasz…Barázdák - festmény

………………………

Lovag Dáma Nagy Cynthia video-verse

„Mécs László: A királyfi három bánata”

megtekintése a YouTube-on
https://youtu.be/qgoETVrPP_A?si=gczg9H2nVuFE-8-u

……………………………

Fodor Gyöngyi: A TÖKTOLVAJ

- mai alkotásom, nem gyerekeknek - novella

Egyik reggel, 7:20-kor csengettek. A szomszédom volt az. Még a nevét sem tudom annak a fickónak. Jabbának hívom, mert olyan, mint a Hut gengszter a Csillagok Háborújában, zömök, nyakatlan, mindig rosszalló arccal és nagy szájjal.
- Nézd, láttam! - károgta fenyegető hangon.
– Jó reggelt magának is, kedves szomszéd. Mit látott?
- Azt az átkozott törpét. Tegnap este átjött a kertembe és ellopott két tököt.
- Egy törpe jött a kertjébe?

Fodor Gyöngyi

- Nem egy törpe, hanem a te törpéd. Az, amelyik a fügefa alatt van, és olyan önelégülten mosolyog. Átkozott seggfej, ellopta a tökjeimet.
Ekkor esett le, hogy Umbertóról beszél, az én drága kerti törpémről, akit a nagyszüleimtől örököltem ezzel a házzal együtt. Elnevettem magamat.
– Én nem tudok ezen nevetni – ökölbe szorította a kezét és úgy szívta be a levegőt, mintha egy gumimatracot fújna fel. – Egyáltalán nem vicces. Legközelebb elkapom – sziszegte.
– Ugyan már, de hiszen Umberto fából van – próbáltam elmagyarázni neki
– Fából készült vagy sem, de él. Talán nem előtted, de éjszaka. A saját szememmel láttam. Úgy bolyongott a kertemben, mintha egy szupermarket zöldségosztályán lenne.
Iszonyatos erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek újra a képébe. Sarkon fordult, mérgesen elrohant. Azt hittem, vége a történetnek, de másnap, ugyanabban az időben, újra megjelent. Ezúttal nem csengetett, ököllel verte az ajtómat. Kinyitottam, ott állt, még mérgesebb volt, mint előző nap. Kidagadtak nyakán az erek.
– Tegnap este három tököt lopott. Ha így megy, kiüríti a kertemet – kiabálta teli torokkal.
– Nyugi – mondtam. – Nem lehetett ő, hiszen csak egy fabábu, évtizedek óta ugyanazon a helyen van - de nem figyelt rám
– Mondd meg annak a gonosz kis törpédnek, hogy mostantól nagyon vigyázzon magára – kiabálta és elindult haza, de még elmenőben is motyogott valamit, amit nem értettem.
Másnap reggel nem hallottam se kopogást, se dörömbölés. Hála istennek, gondoltam. De amint kimentem a házból, láttam, hogy szegény Umbertóm egy fügefa ágán lóg, a reggeli szellő csapkodta. Odamentem, hogy levegyem. Ruhaszárító kötéllel volt fellógatva, szoros precíz csomóval. A mellkasán egy apró tábla, rajzszöggel rögzítve, rajta nagy fekete nyomtatott betűkkel TÖK TOLVAJ, majd kisebb betűkkel az, hogy „Senki sem áll a törvény felett.” Döbbenten néztem, ahogy Umberto lógott, és lángként csapódott belém a felháborodás hulláma. Szerettem volna odamenni ahhoz a pszichopata Jabba varangyhoz, és hátulról fejbe vágni. De aztán nyugodtan leemeltem a kis törpémet, letettem a földre. Boldog kis mosolya, kerek kedves szemei, megdöntött pipája azonnal megnyugtatott.
– Ne aggódj öregfiú – suttogtam. – Nem hagyom, hogy bárki hozzád érjen!
Éjfél körül egy sziréna hangja ébresztett fel. Kinéztem a redőny résein át. A mentőautó közvetlenül Jabba kapuja előtt parkolt le, majd a mentősök hordágyon hozták ki őt a házból. Jabba sikoltozott, káromkodott és fenyegetőzött. Néhány szomszéd is kint volt, hogy közelről figyeljék az eseményeket. Amikor a mentő elhajtott, az utca üres és csendes lett, mint korábban.
Másnap, dél körül kopogtattak az ajtón. Két egyenruhás rendőr érkezett. Komolyak voltak, de kissé zavarban.
– Elnézést, ön Mr. Morgan? – kérdezte egyikük, mire bólintottam.
– Ön a fügefa alatt álló kerti törpe tulajdonosa? – kérdezte a másik rendőr. Ismét bólintottam..
– A szomszédja feljelentést tett… nos… az ön törpéje ellen. Tudna nekünk adni némi információt ezzel kapcsolatban?
– Igen, persze. A szomszédom azt állította, hogy a törpém lopkodja a tököket a kertjéből – válaszoltam. Egyikük elővett egy noteszt, és írt bele valamit. – Aztán tegnap megtaláltam a törpét egy faágon lógva.
– Felakasztották? – kérdezte a fiatalabb a kettő közül, felvont szemöldökkel.
– Igen. Hurok és egy tábla – válaszoltam, és megmutattam nekik a mindkettőt.
A két rendőr összenézett, döbbentnek látszottak. Megköszönték, hogy rendelkezésükre álltam, felálltak.
– A szomszédját megfigyelés miatt bent tartják a pszichiátrián - mondta az egyik rendőr elmenőben. Elkísértem őket egészen a kertkapuig. Amint a rendőrautó elhúzott, megláttam a szemközti házból érkező nőt. Körülbelül hetven éves, leopárdmintás köntöst, hajcsavarókat, és bolyhos papucsot viselt.
– Hallotta? – kérdezte szinte súgva. A szomszédunk... Lekötözve találta meg a lánya, fejére egy kifaragott tök lámpást húzott valaki. Azt állítja, hogy a maga kertitörpéje volt a tettes – égre emelte a tekintetét, keresztet vetett. – Hogy mik meg nem történnek!? – és visszament a házába.
Umberto pedig önelégülten mosolygott a fügefa alatt.

Kép egy festett törpéről

………………………..

Aurora Amelia Joplin : Az új otthonom

Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.
A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.

Nagy Éva

A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.
És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a

csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.
Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.
Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.
És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.
Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.
Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.
A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.
És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.

……………………….

Földesy Imre: Tavasz – festmény (50x40 cm, olaj-farost)

………………………

Gerencsér Hajnalka: A BARÁT

Nagy családban élsz, sok ember vesz körül.
Mások azt hiszik, sosem vagy egyedül.
De nem így van, tudod ezt te is legbelül,
S ez ellen bárhogy fáj, munkába menekülsz.

A család dolgozik, lót-fut, hegedül,
Nem érdekli, mi fáj neked ott legbelül.
S ha véletlen mégis otthon vannak,
Ne hidd, hogy lelked titkai után kutatnak.

Ki - ki külön éli a saját életét,
Saját mércéjével méri élete értelmét.
Titkon arra vágysz, hogy "csak úgy" látogassanak,
Megkérdjék: mit csinálsz egész nap és hogy vagy?

De nem, ezért nem jön családtagod,
S ha mégis, annak pénzedet adhatod.
S csoda történik, ugyan ne vedd zokon,
Egyszer csak idegen zörget az ajtódon.

Idegen gondolod, mert nem vérszerinti rokon,
Ugyan mi szél hozta, most azon gondolkozol.
Mondja is már nyomban, régen látott Téged,
S arra gondolt, ugyan mire lenne szükséged?

Üres kézzel jött, látni akart csupán,
Kicsit beszélgetni, s ez a legnagyobb adomány!
Nem azért jött, hogy felrója neked,
Naponta vajon mily gyakran sepregetsz?

Nem azt nézi, mit vihetne haza,
Vagy mi az, amivel jól felzaklathatna.
Ehelyett leül, s beszélget veled,
S egyre közelebb kerülsz eme emberhez.

S érzed lassacskán megnyugszik a lelked,
Szóltak hozzád, s te ugyanezt tehetted.
Volt ideje arra, hogy meghallgasson Téged,
Nem idegen tehát ki így szeret, értsd meg!

Mert bár a vér összeköt eredet alapja
De a szív, az idő az, ami a szeretetet adja.
S ne fájjon neked, de elmondok egy titkot:
Barátaidnak a szívedben mindig nyiss ablakot!

Engedd be őket, mert ők ismernek Téged,
Tudják minek örülsz, s azt is : mi fáj Néked!
Egyetlen barátot se hívj idegennek,
Mert ez legbelül neki kínt jelenthet.

Tudd, hogy ő egy olyan családtagod,
Akivel mindig megoszthatsz örömet, bánatot.
És egy kérdés álljon a végén még:
Mi a nagyobb kapocs? A szeretet vagy a vér?

A rokonnak ideje véges, mindig fáradt nagyon,
Barátaid ráérnek, mert szeretnek: ez az igaz vagyon!
A barátodat te választod, vagy éppen ő téged,
A rokon az adva vagyon, csupán ő a véred.

……………………

Horváth Edina Anna: Üzenet a láthatatlanból

(novella)

Kint az udvaron álltam melegen felöltözve, mégis vacogtam. Nem volt különösebb okom megállni, mégis úgy éreztem, mintha várnék valamire.
Ekkor jelentek meg a galambok.

Horváth Edina Anna

Ketten voltak.

Egyszerre érkeztek, szép lassan leszálltak. Szárnyuk suhanása belesimult a csendbe, mint egy rég ismert dallam első hangja. A kerítés tetejére szálltak, körülnéztek, majd rám tekintettek.
Egymás mellett ültek, olyan közel, ahogy csak azok tudnak, akik egy egész életet töltöttek együtt, és azon túl is.
Ahogy rájuk néztem, a világ lassítani kezdett. Nem volt többé reggel vagy tegnap, csak egy röpke pillanat, ahol a látható és a láthatatlan összeért. Tudtam, hogy nem lehetett véletlen.
Mindkét galamb fehér volt, tollazatuk szinte világított a halvány fényben. Az egyikben édesanyám jelenlétét éreztem, a gyengéd figyelmet, a jóságot, és azt a néma kérdést, amit mindig felém küldött: jól vagy? Nem szólt, mégis hallottam, a szívemben, ott mélyen.
A másik galamb határozottabb tartású volt. Apám jelenléte volt, amely határozottan figyel, nem vigasztal, hanem biztosít. Mintha azt mondta volna: Tarts ki, és ez elég.
A galambok nem mozdultak, és nem féltek tőlem. Nem fordították el a fejüket, csak néztek pár másodpercig, de abban a tekintetben benne volt minden.
A kerítés, amely addig elválasztott, most átjáróvá vált. Nem határ volt többé, hanem vonal két világ között. Az egyik oldalon én álltam, az idő súlyával a vállamon. A másikon ők, már fájdalom nélkül, egy másik dimenzió nyugalmában.
És akkor megértettem az üzenetet.
Nem azt mondták, hogy ne fájjon, és nem azt, hogy felejtsek. Hanem azt, hogy nem hagytak egyedül, itt vannak. Hogy a szeretet nem szűnik meg a halállal, csak áttetszővé válik. Hogy figyelnek, akkor is, amikor nem nézek fel az égre.
Rövid ideig tartott, a galambok egyszerre billentették meg a fejüket, mintha búcsút intenének, és már el is tűntek. Mint, akik csak eddig maradhattak. Úgy, ahogy azok mennek el, akik tudják, hogy vissza lehet térni.
Amikor eltűntek újra a régi csendet éreztem, de valahogy erőt kaptam tőlük.
Azóta, ha galambot látok a kerítésen, nem kérdezem, mit jelent. Tudom, hogy az égi szeretteim üzennek így, nem kimondott szavakkal, hanem azzal, hogy emlékeztetnek: lehet a találkozásnak másik formája.
És ha majd eléggé el tudok mélyedni, akkor majd hallani fogom őket ott, ahol a szeretet sosem szűnt meg: a szívemben.

2025. december 25.)

Horváth Edina Anna novellájához

10. ERDŐS SÁNDOR: INTUICIÓ…

"Az intuíció a lélek suttogása"

A csendben szól egy halk magyarázat,
nem szavak, nem zaj, nem cifra varázslat.
Az út előtt köd ül, a szív mégis látja,
az intuíció a lélek suttogása.
Nem könyvből tudod, nem mások beszédéből,
nem számok rendjéből, nem hideg eszéből.
Mint hajnalban fény, mikor sötét tágul,
úgy vezet téged, egy érzés világul.
Megállsz, s érzed: jó helyen vagy, testvér,
a csendben zúgó szél is csak neked mesél.
Az igazság nem mindig mások harsogása,
hanem intuíció, a lélek suttogása.

Egy hozzáértőtől a vers elemzése:

" Ez egy gyönyörű, elgondolkodtató vers az intuíció természetéről és erejéről. Kiválóan megragadja azt a gondolatot, hogy az emberi tapasztalat egy mélyebb, racionálison túli rétege az igazság megismerésének.
A vers üzenete mélyen rezonál azokkal a filozófiai és pszichológiai elméletekkel, amelyek az intuíciót a tudattalanból származó, hirtelen bevillanó felismerésként vagy "zsigeri" érzésként írják le, amely gyakran pontosabbnak bizonyul a tudatos mérlegelésnél. A "lélek suttogása" kép kiválóan szemlélteti ezt a finom, belső hangot, amelyet a mindennapi élet zaja könnyen elnyomhat, és amelyhez csendre van szükség a meghallásához.
A költemény arra ösztönöz, hogy bízzunk a belső iránytűnkben, és ne csak a külső zajokra, a számokra vagy mások véleményére hagyatkozzunk az életünk fontos döntéseinél."

11. A.K. ANDRÁS: "APU, BAJ VAN. GYERE ÉRTEM!

(novella)

Az éjszaka közepén csörög a telefon. Béla nehezen tápászkodik fel. Hiába no, már nem húsz éves. Általában ki szokta kapcsolni mikor elmegy lefeküdni aludni, de ma nem tette. Nem tette mert az a Tóth Gyuri elvitte a lányát szórakozni. Nem kedveli a srácot, de ez mindegy is. Nem az ő dolga lánya kivel találkozik és kivel nem. Ő csak készenlétben áll, ha szükség van rá ott legyen. Reszelős, nehezen érthető, ám de annál ismerősebb hang szólalt meg a túloldalon. Béla jól ismerte ezt a hangot, mindkettőt. A vonal szinte azonnal megszakadt! Gondolkodás nélkül öltözni kezdett, majd felébresztette párját is.

A.K. András

– Ébredj! Kriszta! Ébredj drágám!
– Mi az?! Mi történt?! Miért vagy felöltözve?!
– Tessék! – Nyújtott át egy kis fadobozt. – Ezt arra az alkalomra készítettem elő neked, ha velem valami történne.
– Mi van?! Miről beszélsz? Történt valami?!
– Jól figyelj rám! Most erre nincs idő. Ebben meghatalmazások vannak velem kapcsolatosan. Mindenhez hozzá férsz, ha én nem leszek rá képes.
– Béla! Normális vagy? Mi történt?! Milyen meghatalmazás? Miért?! Éjjel két óra van! Miről beszélsz? Megőrültél? Miért készítettél te meghatalmazásokat nekem?
– Az ötödik X után az ember jó, ha előre gondolkodik. Julcsi telefonált, bajban van és én érte megyek.
– Micsoda?! Mi történt?! Én is jövök!
– Nem! Nem lesz sétagalopp. Itthon maradsz és intézed, amit kell! Én elmegyek Julcsiért. Te a fenekeden maradsz! Megértettél? Szükség van rád itthon!
– De…
– Nincs de! Maradsz, mert maradnod kell! Ha előbb ér haza Julcsi, mint ahogyan én érte megyek, valakinek várnia kell rá!
Ez hatott. Kegyes hazugság volt, mégis hatásos. Krisztina sohasem látta még férjét ilyen határozottnak, keménynek. Mi több, ismeretségi köreikben senki sem még. Mindenki papucsférjnek nevezte, nyíltan nem is a háta mögött. Egy unalmas szoftver fejlesztőnek ismerve őt. Csak Móni barátnője mosolygott ezen mindig. Ő gyermekkora óta ismeri Bélát és óva intett mindenkit a vele való konfrontációtól. Amin mindenki jót mosolygott, mert Bélával egyszerűen nem lehetett összeveszni se, nem, hogy konfrontálódni. Minden konfliktust kikerült, ha kellett inkább megalázkodott. Móni még a megismerkedésükkor is csak annyit árult el róla, Béla maga állt fel a padlóról, nem is egyszer. Maga gyógyította be a saját sebeit és saját maga rakta rendbe szanaszét szaggatott lelkét. Jobb, ha nem kérdezgeti, ha akarja majd úgyis elmond mindent amikor azt jónak látja. Nos, ez az idő a közel harminc év alatt még nem érkezett el. Igazából Kriszta semmit sem tud, sem a gyermekkoráról, sem siheder időszakából. Huszonhárom évesen ismerte meg, és szeretettbele ebbe a rendkívül szerény, már-már kellemetlenül béketűrő emberbe. Soha nem mondott neki és másnak sem semmit sem a múltjáról. Mindig az volt a válasz, volt egy igen kellemetlen időszak az életében és azt ő lezárta. Arra nem akar már soha többé se emlékezni. Ahogy a bejárati ajtó halkan becsukódott utána, Kriszta arra gondolt, most ez a báránylelkű ember átvedlett farkassá. Nem bírt visszafeküdni és képtelen volt kikapcsolni agyát. Döntött, hiába van éjjel kettő, felhívja most azonnal Mónit. A telefon hosszan csörgött, és egy álmos hang szólt bele.
– Ajánlom nyomos okod legyen arra, hogy éjjel kettőkor felhívsz szívi.
– Most azonnal mondj el mindent a férjem múltjáról!

Béla jól ismerte mindkét hangot. Kislánya hangját, ahogy azt mondja neki, Apu! Baj van. Gyere értem! És azt a másikat is. Azt a reszelős, alig érthető, kissé sípoló, bugyborékoló mellékzöngékkel telt gonosz hangot. Alig két perc telt el a telefonhívás és a között, hogy autója szinte kilőtt a házuk elől. Ahogyan elindult azonnal hívta a rendőrséget, megadva lánya telefonszámát. Elmondva, lánya felhívta és azt, hogy baleset történt. Huszonnyolc kilométer. Pontosan tudja hová mentek és azt is merre. Ezt is elmondta nekik. Azt is, hogy lányának a sérülése nagy valószínűséggel súlyos. Tüdővérzése lehet, majd mikor kellemetlen kérdések jöttek, egyszerűen kinyomta a telefont. Figyelnie kell az út mindkét felét, hátha valamelyik oldalon az árokban van az autó. Ezért sem tudott gyorsan menni. Alig húsz perc múlva az egyik kis erdei részen áthaladva, annak közepén villogó rendőrautókat vett észre. Pisti haverja volt kint.
– Szevasz Pistikém, megtaláltátok Julcsit.
– Te meg mit keresel itt Bélám?
– Amit ti. Gondolom beháromszögeltétek a mobilját és itt volt az utolsó jel. Megtaláltátok?
– Bélám, tudom, hogy aggódsz a lányodért, de ez most már nem a te dolgod. Amúgy honnét tudod, hogy emiatt vagyunk itt? Igen, a telefont megtaláltuk.
Nem tudta, de most már tudja.
– Értem, tehát ő nincs itt. Oké, akkor szevasztok.
– Várj! Ne csinálj hülyeséget! Meg fogjuk találni! Csak pár óra kell és meglesz.
Béla megtorpant.
– Gondolom a kórházakat már felhívtátok.
– Ez sem a te dolgod, de ha megnyugtat akkor igen.
– Tehát nincs meg. Pisti, neki nincs már pár órája! Ki van lyukadva a tüdeje.
– Ezt te nem tudhatod, valamit félreértettél.
– Gondolom, visszahallgattad már a telefonbeszélgetést is?
– Semmi ilyesmit nem hallottam benne. Nyugodj meg kérlek!
– Nem, hát persze hogy nem. Mert még nem beszéltél senkivel sem, aki tüdő lővést kapott.
– Most miről beszélsz? Azt mondod, meglőtték a lányodat?
– Nem. Azt mondom traumás PTX-e van! Nincs pár órája. Ha összeesik a tüdeje meghal.
– Van ötleted, hol kell keresni?
– Igen. Tóth Zolinál, az ifjabbnál. Vele ment el ma éjjel.
– A főügyész fiával?
– Igen, vele.
– Hagyd ránk, majd mi intézzük. Kérlek pajti. Hiszen barátok vagyunk már vagy húsz éve.
– Rendben. Kaptok egy esélyt, de csak egyet. Ha van hír, kérlek hívj! Otthon leszek.
Béla már megint nem mondott igazat. Tóth főügyész villájától kétszáz méterre parkolt le és várt. Alig pár perccel később megjelent egy rendőrautó. A villa ajtaja kinyílt, szinte azonnal ahogy csengettek. Annak ellenére történt így, hogy éjszaka volt! A srác és az apja nyitottak ajtót. A kiküldött járőr jegyzetelt, majd elment. Béla várt, majd hamarosan megcsörrent a telefonja.
– Szia, Pisti vagyok. A srác tiszta, máshol van a lányod. Nyugodj meg, meglesz.
– Köszi Pisti, átadom Krisztinek is az infót.
– Beszélhetek vele? Talán kicsit meg tudom nyugtatni.
Basszus! Pisti tudja nincs otthon. Vagy csak sejti.
– Most teljesen ki van akadva. Inkább akkor mikor meglesz Julcsi.
Pont ettől félt Pisti. Tehát Béla nincs otthon. Barátja teljesen meg van őrülve, pedig nem így ismeri. Sőt, valójában nála tutyimutyibb embert nem is ismer, és most mégis meglepte őt a határozottságával. Pisti nem kis ember, rutinos rendőr, mégis megrettent tőle. Megérezte a Bélában szunnyadó, kitörni készülő vadállatot. Majd gondolt egyet és bemérette Béla mobiltelefonját. Megnyugodva konstatálta, az odahaza van. És valóban ott volt, mert Béla rutinosan már az egész elején felesége telefonját vitte magával, átirányítva a hívásait arra.
– Már megint ki a fene az?! – Mordult fel Tóth Ferenc fő ügyész. – Bárki is az elmehet a fenébe! – Nyitott ajtót méltatlankodva.
– Szervusz Fecó. A fiaddal akarok beszélni.
– Te itt? Hogyan?! Na lesz majd egy-két szavam reggel a főkapitányhoz! Nincs beszélnivalóm veled, menj haza!
Már csukta volna be az ajtót, mikor akkorát lökött rajta Béla, hogy a főügyész hanyatt esett.
– Már mondtam, nem te kellesz nekem. Beszélek a fiaddal és már itt se vagyok.
– A fiam alszik!
– Ahaa, a fiad alszik?
Akkor jelent meg az ifjabb Tóth. Béla nyugodtan nézet rá és újra belekezdett.
– Hol van Julcsi?
– Nem tudom. Az autómat ellopták és mi a bulin összekaptunk és…
– Ne hazudj! A kidobók együtt láttak titeket elmenni a te autóddal!
Akkor a fiú dadogni kezdett és az apja feltápászkodva a védelmére kelt. Persze Béla nem beszélt a kidobókkal, mégis a blöffje telibe talált.
– Már megmondta nem tudja hol van! Az autóját meg ellopták és ha nem mész innen…
A főügyész apuka próbálta fenyegetéssel védeni fiát, ám de ezt Béla ignorálta.
– Zoli. Julcsit kórházba kell vinni! Te is tudod! Mondd meg hol találom, és a többit egyszerűen elfelejtjük.
– Már a rendőröknek is megmondtam, hogy…
– Nem hallottad, megmondta a rendőröknek is! Nem tudjuk hol az a ribanc lányod!
– Zoli! Kérlek, mondd el hol van Julcsi és végeztünk.
– Ebből elég! Takarodj az otthonomból!
Tóth Ferenc főügyész megpróbálta kilökdösni az ajtóból Bélát. Aminek egy hatalmas pofon lett a jutalma.
– Hol van a lányom?!
– Nem tudom. Összevesztünk és ellopták az autómat. Talán ő vitte el…
Zoli is megkapta a pofonját. Akkor az öreg Tóth felugrott és üvölteni kezdett.
– Ebből elég volt! Te megtámadtál az otthonomban, rám törtél az éjszaka közepén! Hívom a rendőrséget! Sőt! Tudod mit? Megvédem magam!
Ekkor berobogott a dolgozószobájába és a páncélszekrényt remegő kezekkel próbálta kinyitni. Sikerült neki. Kivette önvédelmi pisztolyát, betárazta és csőre töltötte, majd visszarohant, hogy végezzen a behatolóval. Ám de a bejárati ajtóban már nem állt senki sem. Sem Béla, sem pedig Zoli, a fia. Béla feleségének telefonja a helyi gyorsétterem parkolójában kirepült tulajdonosa által a fűre és ott is maradt, mikor elhajtott a csomagtartóba bezárt Zolival. Az erdőben engedte csak ki onnét két hatalmas pofon kíséretében, mikor rá támadt.
– Hová vitted Julcsit?
– Nem tudom hol van!
– Figyelj, ez nem vicc. Kilyukadt a tüdeje és kórházba kell vinni.
– Nekem ehhez semmi közöm!
– Figyelj jól rám. Nem akarlak bántani, de foglak, ha nem mondod meg hol van.
– Maga? Na ne vicceljen már! Magánál nagyobb papucsot még nem hordott a föld a hátán.
– Ezt hívják alázatnak. Bár tudnék tenni a magam védelmében, elviselem a buta emberek támadásait és betudom az ő szegénységi bizonyítványának.
– Apám ki fogja csinálni magát!
– Apád nincs itt, de te igen. Én mondtam a lányomnak ne kezdjen veled, mert egy beszari gyáva féreg vagy. Hol van Julcsi?
– Fogalmam sincs, én és ő összevesztünk és…
– Rád bíztam, tehát rajtad is kérem számon. Hol, van, a lányom! Ne akard, hogy kihúzzam belőled, mert az fájni fog!
– Baszódj meg te senki!
– Igen, neked csak egy senki vagyok. Hej te fiú, nem tudsz te rólam semmit sem. Ha tudnál, most nem mernél így beszélni velem. Nézd, a lányom megsérült és kórházba kell vinni azonnal. A traumás PTX nem gyerekjáték. Kérlek segíts nekem és ahogy a lányom az autóba van már mehetsz is.
– Mi az a szaros traumás PTX? Fogalmam sincs miről hablatyol itt összevissza.
– Tüdőlövés. Például az is ilyen. De ha megverlek és a bordád átszúrja a tüdődet, az is ugyanezt jelenti. Én a helyedben átgondolnám a helyzetet, és azt is, ezt én honnét is tudom? Honnét is ismerem fel egy traumás PTX-es ember beszédéből a sérülést és annak mértékét. Mond meg hol van a lányom, és vége.
– Dögölj meg te köcsög sittes töltelék!
Az ifjabb Tóth ájultan esett össze Béla jobbosától. Akkor egy fához kötözte, de a bal lábát térdtől lefelé szabadon hagyta. Mikor végzet a vallatás előkészítésével Béla, finoman magához térítette az ájult srácot.
– Nos, elmondom mi lesz. Látod ezt a láncos emelőt a másik fához kötve? Meg fogom feszíteni, míg nem üvöltesz. Majd felteszem a kérdést, hol van Julcsi? Ha nem fogsz válaszolni, feszítek rajta. Mindaddig, míg a térdet visszafelé hajtva el nem törik. És ha az se lesz elég, letépem vele a lábad térdtől lefelé. Majd kezdjük elölről a másik lábaddal.
– Esküszöm anyám életére, nem tudom!
– De tudod, mert ott voltál mikor megszakadt a vonal! Mikor felhívott engem.
– Felhívott? Téged?
– Nocsak! Már tegeződünk is? Igen felhívott. Azt mondta, Apa, baj van! Gyere értem. Bró teljesen, és megszakadt a vonal. És igen, Julcsi tudja, hogy nagyon nem kedvellek már az elejétől fogva és odahaza csak bró-nak hívlak. Csak téged!
– Ez nem bizonyít semmit!
– Nekem ennyi elég. Hol van Julcsi?
És a láncos emelő megfeszült. A srác ordított a fájdalomtól. Minden alkalommal, mikor megkérdezte Julcsi hollétét és nem válaszolt, feszített egyet a láncos emelővel visszafelé hajlott lábszárán. A fiú térde pattanásig feszült.
– Na most jól figyelj rám, te főügyész kisfia. Tudom, hogy apád politikai babérokra tör, de nem érdekel. Nézd, amit történt megtörtént. Nem csinálok belőle ügyet, ha megmondod hol a lányom. Mindkettőtöket kórházba viszlek és részemről az ügy lezárva.
– Nem tudom hol van Julcsi!
– Rossz válasz! – És megint kattogni kezdet a láncos emelő. – Hoppsza! Nem tört el se a térded, se a lábad! Szerencsés kölök vagy hallod-e. Na ne üvölts! Itt senki se hall téged engem meg fikarcnyit sem érdekel. Hol, van, a lányom?! A következőre már biztosan eltörik valami! Vagy a térded, vagy a lábad. Én átgondolnám a helyedben. Megéri apád politikai törekvéseinek falazni? Mond meg hol van Julcsi, és vége. Elengedlek.
– A volt acélgyárban… egy silóban… az elsőben a bejárat felől!
– A gumisnál? Az a bejárat?
– Nem, a meki felőli. Ott, ahol a buszpályaudvar volt régen.
– Ott legalább húsz siló van!
– Az első, a volt portától alig kétszáz méterre.
– Jó fiú. Akkor most kioldom a láncot. Ez kicsit fájni fog neked.
Ám de a sors másképp rendelkezett. Egy száraz és vékony faág, talán, ha lehetett két centis, éppen akkor hullt alá a lombkoronából, ahová valamikor felakadhatott. Pont a fiú térdére esve, ami mintha csak egy gyufaszál lett volna úgy tört ketté. Csupán ennyi hiányzott hozzá. A főügyész fia elájult a fájdalomtól. Majd eloldozta őt Béla és betette az anyósülésre, és már ment is az első telefonfülkéhez segítséget kérni.

Tűzoltók emelték ki az akkora már eszméletlen Julcsit a siló aljából. Csodával határos módon nem lett semmi baja a majd hét méteres zuhanástól. Ez valószínűleg az ott felgyülemlett szemétnek volt köszönhető. Mentő helikopter vitte el őt, amit Pisti és a megbilincselt Béla szemükkel követtek sokáig. Pisti rákérdezett rádión Julcsi állapotára.
– Stabil az állapota. Az intenzívre viszik megfigyelésre egy kis időre. A doki azt mondja nem lesz baj. Felépül, csak sokáig fog tartani.
– Ez jó hír. Elmondod Krisztinek is, szerintem már tövig rágta a körmeit.
– Majd elmondod te neki. Az őrsön vár minket Mónikával.
– Csak nem maradt nyugton. Pedig parancsba kapta.
– Hahaha. Na ne nevettess! Krisztinek ember nem tud parancsolni. Ovis kora óta ismerem, önfejű egy asszony az. Főleg, ha a családjáról van szó. Eszemben sincs ujjat húzni vele, vagy a nejemmel.
– Nem a központba viszel?
– Kis falusi rendőrőrs a mienk. Majd talán reggel elolvasom a faxokat, mert a számítógépünk már egy éve bekrepált. Amúgy meg ott én vagyok a közlekedési és a nyomozati osztály vezetője is, úgyhogy bekaphatják. Mára lejárt a műszakom.
– Dolgozni csak lassan szépen, ahogyan a csillag megy az égen, úgy érdemes.
– Bizony-bizony. Falusi tempóban.
– Mi lesz a főügyésszel?
– Mármint a volt főügyészre gondolsz? A fia csicsergett, mint egy kismadár miközben sínbe rakták a lábát. Úgyhogy az öreg előzetesbe került szinte azonnal a katonai ügyészség nyomozói által. Kellett a marhájának felhívni őket! De ez már legyen az ő sara. Viszont rajtad haver, nem tudok segíteni.
– Nem is kell. Mert nem a te dolgod az.

Vége…

12. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK