MEGSZÓLALOK 

Nagy Vendel szellemében

 

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN

2024. 04. hó – tizennegyedik évfolyam, harmadik szám

Kulturális és szórakoztató folyóirat

Független, és ingyenes havi lap

Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon

Szerkesztő: Véghelyi József 

 

*****************************************************

1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések

2.Évfolyam: 2012.  (1-tól a 6. számig)

 3.Évfolyam: 2013.  (1-től a 17. számig)

 4.Évfolyam: 2014.  (1-től a 24. számig)

 5.Évfolyam: 2015.  (1-től a 12. számig)

 6.Évfolyam: 2016.  (1-től a 12. számig)

 7.Évfolyam: 2017.  (1-től a 12. számig)

 8.Évfolyam: 2018.  (1-től a 12. számig)

 9.Évfolyam: 2019.  (1-től a 12. számig)

10.Évfolyam: 2020.  (1-től a 12. számig)

 11.Évfolyam: 2021.  (1-től a 12. számig) 

12.Évfolyam: 2022.  (1-től a 12. számig)

13.Évfolyam: 2023.  (1-től a 12. számig)

14. Évfolyam: 2024. április

 *

A Magazin kérhető saját e-mail címre is.

Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.

Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.

A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.

A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu

*

A  Magazin megtalálható a MEK és az EPA  oldalain az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:

https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0

*

Figyelem!

2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan tartalommal

de megújult külsővel amelynek a linkje:  http://www.muveszetimagazin.blogspot.com

* 

Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.

A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542

A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:

Radio Mozaik Sydney – Ausztralia

*

A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27

E-mail cím: veghelyo@t-online.hu

Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig

 *****************************

MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

 

 1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK! 

 
Gyerekkorunkban április elsején ekképpen ugrattuk egymást: …Öcsi, lóg a cipőfűződ!....Mire az „áldozat” persze lenézett a cipőjére, aminek semmi baja nem volt,
s mi pedig jókat röhögtünk ezen, és kibuggyant belőlünk: április bolondja, május szamara! Igen, április elseje a bolondok napja. Nyílván nem ez a legfontosabb
ebben a hónapban, ám jól kezdődik.
Itt kell megemlítenem, hogy idén a négy napos húsvéti 

ünnepsorozat vége éppen április elsejére, hétfőre esik.

Véghelyi József
szerkesztő

Szokás még Szent György havának is nevezni. Sok vidám népszokás kötődik ehhez a hónaphoz,. amelyek  a rómaiakig vezethető vissza. Ilyenkor engedik ki a
négylábúakat a legelőkre. Újjáéled a természet, virágba borulnak a fák. Intenzívvé válnak termőföldeken a tavaszi munkák. Magam többször megfigyeltem azt, ha
szabadban jó mély lélegzetet veszünk, akkor érezhetjük az újra éledő föld illatát! Lazábban öltözködünk, lányaink, asszonyaink késsé kacérabb viseletben járnak.
A piacokon már hivalkodnak a kora tavaszi primőr gyümölcsök, zöldségek, pótlandó a télen kimerült vitamin-készletünket.
Újra felfedezzük a természet szépségeit. Sokan a kertekben serénykednek, míg  mások pedig nagyokat kirándulnak, vagy éppen sétálnak.
Igen, szóval az élet újrakezdésének időszaka a tavasz. Nem szeretném a hangulatot rontani, de ténykérdés az is, hogy a télből a tavaszba való átmenet idején
hal meg sok idős, beteg ember…Sokszor nehéz elfogadni, ám a természet már csak ilyen.
Sajnos közhelynek tűnik, de a világunk békétlensége nem csillapodik. Folytatódik az ártatlan emberek tömeges legyilkolása, lakóépületek földig bombázása,
a millió számra menekülők megaláztatása, földönfutóvá tétele. Nincs ez rendben így!
Ahogy régebben Vendi szokta befejezni az üdvözlő sorait: egyebet nem mondhatok!
A szerkesztő.

*

Nagy Vendel: ITT A REGGEL
 
Itt a hajnal
Ébredj már,
Minden reggel
Téged vár.
Madár dala
Ha felkölt,
Ne menj mennybe,
Jó e Föld.

Minden reggel
Csoda vár,
Neked nyílik
A határ.
Nap melege
Ha feltölt,
Minden élet
Oly fennkölt.
Lágy húrokon
Víg dal jár,
Minden gondod
Messze száll.
Langyos szellő
Simogat,
Tavaszi nap
Hívogat.
Indulj útnak
Boldogan,
Hagyd otthona
Gondokat.
Új élet Rád
Kacsintgat,
Új örömre
Csábítgat.
 
Szekszárd, 2018. április 08. hajnalán

 SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL 

 

  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
  2. FELLNER ISTVÁN: AKARAT ERŐ – NOVELLA
  3. PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA
      Árvay Mária: Köszönöm, Lovacskám!
  4. BEMUTATJUK  BAKA ISTVÁN KÖLTŐT
  5. VERSRŐL –VERSRE
      Fellner István, Kálmán Ágnes, W. Ábrahám Erzsébet, Demeter Julianna,
      Erdős Sándor, Ézsiás László, Krivák-Móricz Judit, Hajdan Vali
  6 .Cvitkovics Márta festményei
  7. VERSCSOKOR HÚSVÉT ÜNNEPÉRE
      Szilágyi Anita, Szőcs Éva, Tóth Enikő Enci versei
  8. KURUCZ ÁRPÁD: AZ ELSŐ NAP – NOVELLA
  9. BEMUTATJUK:  LENGYEL ZOLTÁN KÖLTŐT
10. VERSES LEGENDA
      Márkus Katalin: Kandikó legendája
11. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
     Ilosvay Gusztáv levelei.
12. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Bodnár Papp Irén – vers
      Elter Istvánné – festmény
      Ézsiás László . anekdota
      Lovag Dáma Nagy Cynhia – viedo vers
      Zsíros Ari – festmény
      Engel csaba – vers
      Eppelné Nagy Mária – festmény
      Poór Edit – vers
      Fekete Gabi – festmény
      Krivák-Móricz Judit – vers
13. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné: A lélek hallhatatlanságáról
14. ÉLETINTERJÚ ASPERJÁN GYÖRGYEL
      Fogadj szívedbe (nyolcadik rész)
15. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
      Sorozat (hatodik rész)
16. ELBESZÉLÉS:  HANG – SZERELEM
      Írta: Bognár Papp Irén
17. KÉPZŐMŰVÉSZETI GALÉRIA
      Eppelné Nagy Mária - festmény
      Ilosvay Gusztáv – szobor
      Stekly Zsuzsa – rekeszzománc
      Rell Kata – textilkép
      Fellner István – fa bútor
      Csuhaj Tünde – tojás díszítő
18. ÖRVÉNYBEN – NOVELLA
      Írta: Véghelyi József (második, befejező rész)
19. VERSEK INNEN – ONNAN
      M. Szabó Mihály, Lovag Dáma Nagy Cynthia, Kuchta Csilla,
      Szőcs Éva, Poór Edit, Engel Csaba, Bartók Ferenc
20. KÖZÉLEI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA
      Öthetente lópedikűr
21. SZABÓ ISTVÁNNÉ: AZ UTOLSÓ ÚT – NOVELLA
22. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

  2. FELLNER ISTVÁN: AKARAT ERŐ – NOVELLA  

 

…Kis apró ökle már többször sújtott a levegőbe, arca maszatos volt, szemei vörösek a sok sírástól. Mindenkit utált, főleg a gyerekeket. Rájött a napokban, hogy Ők a legkegyetlenebbek, az utca széli szürke porba rúgott erőseket... Hirtelen jött, nem számított senki erre. 

Fellner István

*

Egy nap nehezen, csak akadozva tudott beszélni, nem jöttek a szavak. Megijedt…minden, mi oly szépen indult...benne az iskola…messzire került...Dadogva, combját ütve, nehezen tudta a szavakat előhívni...Szeretett volna elbújni, elveszni…Mindenkit hibáztatott...a sírás minden este, s éjszaka örök kísérője lett…Szeretett volna elrohanni ...eltűnni…és az iskola lett a rémek háza...Már nem szólt …hiába kérdezte a tanár...Egyszer próbálta...nem ment, oly erősen dadogott…Lassan és szótagolva tudta kimondani a szavakat...és az osztály. ..felröhögött...csúfondárosan, oly erővel...hogy kirohant. Nem akart többet visszamenni...Miért?- kérdezte oly sokszor...remegett a dühtől...Mikor senki nem látta, próbált beszélni, de csak kivörösödve, kínlódva és szavakat tördelve sikerült, dadogva...Most, hogy minden dühét kiadta…már csak pár könnycsepp maradt...Mi lesz vele?...Olyan kilátástalan az egész...8 évesen...csak a nagypapa maradt…Ő volt, kit nem érdekelte hogyan. ..miként beszélek...Nagymama fogadott és ölébe bújtatva lassan, tagolva kezdett hozzám beszélni..."Kisfiam, csak lassan" és ő szólt anyámnak…a "gyereknek logopédus kell"...mert így teljesen tönkre megy...
 És gyűltek a rossz jegyek...és a bukás szele megremegett...hisz, amikor a tanár kérdezett valamit, mindig tudta...de nem mert szólni/kimondottan jó tanuló volt/. Már több tantárgyból is bukásra állt....és akkor anyám bement az igazgatóhoz és elmondta, mi a probléma... Lassan minden megváltozott...A tanárok csak négyszemközt és türelemmel feleltettek...Lassan tudta csak megszokni, hogy csukott szemmel, mindent átgondolva, szinte szótagolva kellett beszélnie...Az osztály előtt még nem mert ..de hazafelé már érezte a haladást. 
Tagoltan gyakorolt, oly erős volt benne a bizonyítás, és ha sikerült egy hosszabb szót kimondani...a könnyek már nem a fájdalomért bukkantak elő...Az idő futott és tudta, ő fog győzni...mert akarta…és mert a bizonyítás volt a legfontosabb...megmutassa e sokat bántó világnak...igen is ...én fogok győzni... 
Több hónapos...kegyetlen megpróbáltatás után...egyik nap...matek órán érezte, eljött az ő pillanata… Jelentkezett...A tábla előtt szemét becsukva, nagyon szépen, tagoltan elmagyarázta a példát…nem dadogva, finoman, csendesen…
 Ez volt az igazi pillanat…oly büszkén vonult a helyére...Tanára dicséretével kísérve...körülnézett...Az osztályban már senki nem nevetett...elfogadták győzelmét...és hazafele? Futott és ordítva hirdette...győzni öröm, büszkeség…de kegyetlen nagy munka... Elvégezte...és mindenkit, aki segítette ...oly mélyen temette szívébe...most volt itt az idő...hogy elővegye!

 3. PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA 

 

Árvay Mária: Köszönöm, Lovacskám!

(A "Fények Vakondja" 12. irodalmi pályázatára beküldött írás)

 

„A ló.

Önteltség nélküli nemes jellem;

irigység nélküli barátság;

hiúság nélküli szépség.

Szolgálatra kész, mégsem szolga.”

/Ronald Duncan/"

 
Életem egyik legmeghatározóbb szakasza volt az a hat-hét év, amikor lovagolni tanultam, teljesen vakon. Élményeimről naplót is vezettem, ebből szeretnék most egy megható részletet megosztani a Kedves Olvasóval. Előtte, azonban, hadd álljon itt kalauzként néhány fontos kifejezés, amit lovaglásaim alkalmából használtam:
Tanügetés: a ló ügetése során, mindvégig a nyeregben marad a lovas.
Kengyel nélküli ügetési gyakorlatok: a lovas lába egyáltalán nincs a kengyelben, ezért is nehezített a feladatsor.
Könnyű ügetés: amikor minden második ütemnél a lovas kiemelkedik a nyeregből, követve a ló mozgását.
Könnyített ülés: amikor ügetéskor a lovas mindvégig kiemelkedik a nyeregből.
Segítségek: a lovasnak több lehetősége van a lovát irányítani:  csípőjével, testsúlyával, csizmájával, pálcával, esetleg ostorral, a szárakkal ad lovának utasításokat. 
Futószáras lovaglás: az oktató irányítja a lovat, a lovas gyakorlatokat végez a ló hátán.
Osztálylovaglás: Azonos tudásszinttel rendelkező lovasok közös lovaglása.
Köszönöm, lovacskám! 

Árvay Mária

(naplórészlet)

 *

Szellike!!!
Ma lovagolhattalak utoljára! Ma tudtam meg, hogy elvisznek, új gazdád lesz!!!
Amikor felültem a hátadra, majdnem elsírtam magam, a könnyek már ott csillogtak a szememben! Aztán eszembe jutott, hogy így nem lehet lovagolni, hiszen megérzed, hogy zaklatott, feszült vagyok. Miért tegyelek ki ennek? A szomorúságomat éreznéd csupán, de azt nem, miért! A kedvedért összeszedtem magam és a lovaglásunk örömteli pillanataira koncentráltam!
A búcsú nehéz, nem is volt rá időm, mert már mások vártak Rád! Talán jobb is volt ez így, a hosszú elköszönés csak fájdalmasabb!
Amikor hazaértem, leültem és Rád gondoltam, azokra a szép pillanatokra, melyeket együtt éltünk át, Te és Én. Mik voltak ezek? Nézzük röviden.
 
Eleinte futószáron voltam veled.
Az első találkozásunkat sohasem felejtem el. Nehezen ment még akkor a tanügetés, s amikor ügetni kezdtünk, bevallom, féltem! Most fogok lehuppanni, gondoltam, mi lesz most velem? Oktatóm figyelt rám és nyugodt hangján segítette próbálkozásaimat. Ez így már jó volt, kevésbé féltem. Aztán megtanultam, hogy rád bízhatom magam, mert vigyázol rám! Biztosan érezted bizonytalanságomat!
 
Pár alkalommal később jött a csodálatos könnyű ügetés! Akkor először éreztem magam igazán boldognak. Már nem éreztem szorongást, átvettem mozgásod ütemét és ritmusát, éreztem, most szépen együtt mozgunk, szinte hintázunk, táncolunk, élvezzük egymás társaságát.
Eljött az a nap is, amikor egy futószáras versenyen is lovagolhattalak! Sor került a kengyel nélküli tanügetésre! Most éreztem, valóban itt a bizalom ideje! Rád is bíztam magam:
„Csak lassan, Szellike, csak lassan!” – gondoltam, s valóban, lassan ügettél, s valami csodálatos módon megkönnyebbültem, mert éreztem, segíteni akarsz nekem!
 
A legcsodálatosabb pillanatok a közös, önálló lovaglásaink voltak! Hihetetlen volt számomra, hogy pálca és ostor nélkül, kimondottan a csizma-, csípő-, testsúly- és szársegítségekkel mennyi mindent el lehet érni! De tudom miért, mert Te is akartad! Együtt akartál velem lenni, mi egymásra voltunk hangoLÓdva! Érezted bennem a mozgás vágyát, azt a vágyamat, hogy menjünk, menjünk és menjünk – Te sem voltál ellenére.
Sok mindent kaptam tőled Szellike: a türelmedet, nyugodtságodat, munkakedvedet, azokat a kedves hangokat, melyeket a munkánk élvezete közben adtál ki – önmagadat adtad!
Köszönöm Lovacskám!
 
Nagyon megszerettelek, Szellike! Tudod, sok mindenen elgondolkodtam! Eszembe jutott, hogy társaiddal együtt mi mindent megteszel értünk, lovasokért! Ha kell terepre viszed a haladókat, vágtában versenyeztek, ha úgy adódik, akadályokon ugratsz át. Kezdő lovasokkal is végzed a megszokott feladatokat: lépés, ügetés, esetleg vágta futószáron. Osztályban: kis- és nagykör, hármas kígyó, szlalom stb. Kisgyerekekre is odafigyelsz a táboroztatáskor. Lovagoltatod délutánonként a felnőtteket. Ha arra kerül a sor, kocsikázni is viszed a kis csapatot, hőség ide, vagy oda! Ennyi mindent megteszel értünk? Kérdem magamtól, megtudnám-e mindezt tenni a másikért? Te elfogadod a lovasokat olyannak, amilyenek. Nyugodtan és kedvesen viselkedsz, velem legalábbis. Még azt is eltűröd, ha kicsit véletlenül keményebben húzom meg a szárat a kelleténél!
Számomra, minden alkalom, amit veled tölthetek, egy ajándék, amit maximálisan élvezek. Ki kell használni minden pillanatot, mert soha nem tudhatjuk, kit és mikor kell egy időre/örökre nélkülöznünk!
Elmész most tőlünk, de emlékedet sokan és sokáig őrizni fogjuk!!! Csak azt remélem, jó helyre kerülsz, s úgy fognak szeretni Téged, ahogyan ezt megérdemled! Szerencsésnek mondhatja magát az a gazdi, aki Téged lovagolhat ezentúl! Csak adja meg neked mindazt, amire szükséged van, s azt kívánom, dolgozz ott is ilyen örömmel, mint nálunk!
Sok LÓszerencsét kívánok! 

Eppelné Nagy Mária: büszkeség (40x50 cm -akril)

 4. BEMUTATJUK  BAKA ISTVÁN KÖLTŐT 

 
Baka István (Szekszárd, 1948. július 25. – Szeged, 1995. szeptember 20.) magyar költő, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja (2015).
Nagyszülei mindkét ágon iparosok voltak. Édesanyja Tolnáról, lengyel-szerb-osztrák keveredésű családból származott, édesapja szekszárdi volt. ..." plebejus vagyok" - határozta meg önmagát, " nem vagyok sem népi sem urbánus." ..."nekem szellemi hagyományokat kellett keresnem, könyvekből. Tehát ami nekem hagyomány, az szinte mind könyv." Hétéves koráig Bátán és Tamásiban laktak. 1956 márciusában költöztek vissza Szekszárdra. Második osztályban már Vernét és Jókait olvasott, nyolcévesen verset írt. A Garay János Gimnáziumban érettségizett 1966-ban, orosz tagozaton. Önképzőkör, színjátszókör, versmondás, zene, Tolsztoj és Dosztojevszkij eredetiben: a diákévek legboldogítóbb elfoglaltságai. A szegedi József Attila Tudományegyetemen (ma: SZTE) végzett magyar–orosz szakon.
1971-1972-ben leningrádi ösztöndíjasként kezdett orosz verseket fordítani. 1972-től két évig Szekszárdon középiskolai tanár volt, majd 1974-től haláláig Szegeden lakott. A Kincskereső című gyermekfolyóirat munkatársa, majd főmunkatársa lett. A Móra Ferenc Kollégium jelentős irodalmi rendezvényeinek gyakori résztvevője. Ilia Mihály, a Tiszatáj főszerkesztőjének kezdeményezésére a folyóirat állandó, megbecsült munkatársa. Köteteivel és műfordításaival a nyolcvanas évek második felétől országos ismertséget szerzett. 1992-es megindulásától kezdve közölte a Holmi című folyóirat, valamint több jelentős irodalmi orgánum a Hiteltől a Jelenkorig. 1993-tól műfordítói kollégiumot vezetett a szegedi egyetem bölcsészkarán. Súlyos betegség után hunyt el.
 

*

Baka István: Gyászmenet
(Liszt Ferenc: Funérailles)
 
Sötétlő sírhalmok között
vakon vonul a gyászmenet
hol a koporsó hol a holt

a pap s a kántor hol lehet
hol a gödör s ki ásta meg
 
Esővert sírhalmok között
némán bolyong a gyászmenet
arcuk lezárt koperta nyelvük
pecsétviasszá dermedett
makognak bár ki érti meg
 
Felázott sírhalmok között
süketen áll a gyászmenet
lélekharang szól messziről
réznyelve hol s kiért rezeg
s kit hív ha egy se hallja meg
 
Besüppedt sírhalmok között
kővé meredt a gyászmenet
kőhomlokokról víz pereg
ködfoszlány és varjúcsapat
rebben kering kiért minek
 
Megdermedt sírhalmok között
málladozik a gyászmenet
kőnéma kővak kősüket
körötte idegen nevekkel
állnak a fejfák sírkövek
 
Dérlepte sírhalmok között
szétporladt rég a gyászmenet
harangszó csendül messziről
rézhangja lélekként lebeg
ki hallja még ki érti meg
 
PORUNKRA ÉGI  SÍRGÖDÖR 
CSONTKORHADÉKA HÓ PEREG

 5. VERSRŐL –VERSRE 

 
Fellner István: HA MAJD...
 
ha majd nem leszek,
jöhet egy est hogy

könnyezel,
ha majd nem leszek,
s nem lesz levél
üzenet,
sem álom mi elveszejt,
szó mi cseng,
dal mi száll s neked szól,
érzés érzelem vágy,
s szenvedély, mely tolmácsol,
ha majd nem leszek,
este ki fektet, takar, ringat,
s reggel kinek a csókjára
ébredsz?
ha majd nem leszek,
hiszed hogy lesz ilyen?
vajon hiszi a csend

2012. október

………………………………

 
Kálmán Ágnes: Tavaszelő
 
Gyengéden lehel meleget a tájra,
El is tűnik onnan szürke délibábja
Oszlik a ködök mérges homálya,
Játszadozik benne napnak aranylása
Könnyű álmot hintett a fák tetejére,

Megannyi levélrügy büszke peremére
Bimbózik a tavasz hamvas mosolygása
Földből feltörő lenge zöld palástja
Kikerics nyiladozik a rétnek sarkába,
Vetette bőséggel a pusztaság aljára
Nem szól még madarak édes dallama,
Kicsit még vár a melegebb tavaszra
Kicsi hóvirág szerényen megbújik,
Avar alatt egy kicsit még hallgatózik
Mint a kis ibolya, mi nem nyitja kékjét,
Meleget vár, miben megbújhatnék
Fák is csupaszon komoran állnak,
Mint kiknek nem jutott illő ruházat
Felöltöznek színesen, mint a madarak,
Lombjai hívogatnak daloló nyarakat.
 
2024. 02. 20.
Minden jog fenntartva!

……………………..

 
W. Ábrahám Erzsébet: KÓSZÁLÓ EMLÉK

Elfogadom,
miként falevél a szép elhullást,

fájdalmam könnyedén, lengén,
gyönyörű keresztként,
keres hűs forrást.
Vajon visszatérek-e hozzád,
vagy csak a vízesések csendjei hozzák,
a hangod, s az emléked?
A Nap fényébe arcod beleszőve,
miként a tavasz,
s bujkál szívem körül a panasz,
akár virágének.
Lám, felelet a nemlétnek,
hogy az idő csak patak,
s minden a szeretet, halk folyama felé halad.

……………………………

 
Demeter Julianna: Minden kioltott életért 
(Izraeli – Hamasz összetűzére)
 
Járt és soha, utakon
a szeretet a bizalom,
csak tartsd fogva
a szemem

csak szorítsd jól a kezem,
hogy sose féljek, hogy
a lélek fényes hidjáról,
le ne lépjek,
a torz világban szét ne
nézzek.
Hogy negyven, s még hány
fejetlen csecsemő,
bűne, hogy melyik anya
a szülő,
hogy talán ivóvíz se csepeg,
fanatizált, lélek nélküli
emberek,
hogy most tromfra, tromf,
az agy azon
toporog ,
mint sakkpartin a következő lépes,
az itt a kínos
kérdés:
kinek van több joga ölni
csak kicsit, vagy nagyon..
vérzik a föld,
sok a halott, a lélek búsong.
 

……………………

 
Erdős Sándor: Nádfedeles kunyhó
 
Nádfedeles kunyhó felett
megpihent az éjszaka.
Úgy döntött örökre marad,

nem megy innen el soha.
 
Olyan nyugodt, olyan kedves.
Itt puha a létezés.
Itt lakik a szegénység is,
még sincs soha éhezés.
 
Itt rak fészket a szeretet.
Itt lett örök otthona.
Csalfa remény igaz, mégis
maradna az éjszaka.
 
Kisírt szemmel hajnal ébred
átveszi az éj helyét.
Majd nappal lesz akkor ő is
nádon nyugtatja fejét.

………………………

 
Ézsiás László : Köszönöm az írást
(Loius Brailles emlékére 2009)
 
Eltéved az ember a sűrű rengetegben,

De ha egyszer a sötétből mégis kitalál,
Előtte újra kinyílik a világ.
Mikor az örök homály,
Mint valami vulkán maga alá temetett,
Az én életem elértéktelenedett.
Nem ér ez már semmit. – mondtam.
Kinek kell? Csak úgy adom.
Az ördög el is vitte volna, ha hagyom.
Annál azért többet ér, - gondoltam -
Ha már van, maradjon nálam,
Legyen az enyém…
Pedig nem volt senki, aki meggyújtja a lámpát,
Vagy legalább egy szál gyertyát.
Kiégett villanykörte lett a világ.
És a nap sem azért kelt fel reggel,
Hogy meglássak egy gyönyörű szép arcot,
Hanem csak, hogy megvívhassam mindennapi harcom.
Szerencsére volt belül egy szikra,
Melyből lett egy csodálatos fény,
Isten örökzöldjén fészkelni kezdett a remény.
A szépség, a szememből a fülembe költözött,
Mert sok van, ami szép, s az hallható,
És sok van, ami tapintható,
Hisz a valóság kézzel fogható.
Na de hová lett a betű, a szó, az írás, a könyvek?
A nyomdaszagú oldalakra hulló könnyek,
Az írástudatlan ember összeszűkült világ.
S ekkor jött Louis Brailles.
Mosolyogva elébem tett egy pontokkal teli lapot.
S mikor az ujjam a mákszemnyi dombokhoz ért, nevetni kezdtem:
Ne haragudj Louis, de agyam eddig el nem ér,
Pedig hidd el, nem nehéz, kicsit tanulni kell, idenézz!
Egy, egy, kettő, egy, négy, ez az ábécé.
Pontokból lesz a betű, és a betű is lehet néha szám.
Nekem tátva maradt a szám.
Én ezt megtanulom – mondtam - már csak azért is,
Hogy büszke legyen rám ott a felhők felett jóanyám.
S virágba borult a tudás fája,
Gyermek lettem újra.
Írni tanultam, és olvasni az ujjam.
És valóban, egy, egy, kettő, egy, négy, ez a Brailles ábécé.
Pontokból lesz a betű, s a betűkből a szavak.
Igaz, kellett hozzá nagy akarat,
De megtanultam írni néhány nap alatt.
S az ujjam begyéből elindult a tudás,
Amit befogadott a szürkeállomány.
Köszönöm Louis Brailles, köszönöm az írást!
A sok – sok pont millióknak adott azóta tudást.
Én is újra hiszek a betűkben, és célom fele visznek a szavak,
Bár tudom, hogy az élet nem egy könnyű séta,
De legalább nem vagyok analfabéta.
A tudás önbizalom, s a szépségtől lesz a lélek nemes.
A Földön az embernek hittel és céllal élni,
Mindig érdemes.

…………………..

 
Krivák – Móricz Judit: Ünnepvárás
 
Habos tisztára mosdva
gyolcsfehér ruhába öltözve
készülődik a lélek
az istenfiú várásra.

Tudja hogy eljön az ünnep,
mindenkinek a világban.
legyen az nő vagy férfi
hívő vagy hitetlen.
Ő tudja hogy a leszületés
nem ígéret volt
hanem a valóság.
S nincs ember aki nem
részesülne belőle..
Nem csak a hívő,
a hitetlen is részül kapja
ajándékba.
S jön a nagy GALÁD.
S mondja a magáét, hogy
ez nem is így van, hanem másként.
Ez a szeretet ünnepe!
S az a potrohos piros ruhás jön,
vörös részeg fejjel, s zokniba
akarja rakni silány semmiét!
ledegradálva világunk
legnagyobb ünnepét.
hogy ne higgy, ne láss.
Ne érezz!
De felemeli fejét a jászolban,
mosolyogva a kisded,
S ez a mosoly mindent elvarázsol.
S a lelkek egyszerre rezdülnek
a nagy örömre, átjárja őket
a csodás beteljesülés. hogy
IGEN MEGJÖTT ITT VAN
JÉZUSUNK.
S MEGSEMMISÜL A NAGY GALÁD.

…………………….

Hajdan Vali: Szívbe írva

Más színű hangokra
vágyva
és a csendet 

megtalálva, 

illatok nyomába lépek,
elevenednek emlékek!
Üzenek dúdoló széllel,
reménnyel szóló levéllel! 
Írta, dalolta valahol,
pacsirta, egy kis fa alól:
Lágyan fodrozódik
a víz,
úgy kellett nekem
ez az íz!
Árad fűszagú
szerelem,
vágyva, magamra
ölelem!
Mit a lélek
magába szív,
fénnyel küldi
tovább a szív.
Mit napsugár
hajamba font,
szívbe írni
akarja pont!

 6. CVITKOVICS MÁRTA FESTMÉNYEI 

Gemenci ár

*

Elhagyott tanya

 7. VERSCSOKOR HÚSVÉT ÜNNEPÉRE 

   

 Szilágyi Anita, Szőcs Éva, Tóth Enikő Enci versei 

 
Szilágyi Anita: Húsvét hétfő

Húsvét hétfőn az a szokás,
Kölnivízzel locsolkodás,
Hajnalban útra kelnek,
Fess legények igyekeznek,
 

Leányok izgatottak,
Csinosítják magukat,
Cifra ruha, masnis fonat,
Piros arc és rózsaillat,
 
Telerakják kosarukat,
Sorba színes tojásokat,
Sonka, túró bazsalyog,
A tányéron gyöngyös ragyog,
 
Ízes bor a kalács mellé,
Pikáns torma, ínyenc zselé,
Fehér damaszt, tisztaszoba,
Díszes tavaszvirág a vázába,
 
Megjöttek a legények,
Izgulnak ifjú szépségek,
Illendően ajtót nyitnak,
Locsolóknak helyet adnak,
 
"Zsebemben kölni, szép violám,
Copfjaidat meglocsolnám,
Nem kérek én hímes tojást,
Csókot adjál, pirospozsgást."

 

*

Szilágyi Anita: Hagyományos húsvét

Itt a húsvét, eljött végre,

Sok kislány örömére,

Festettek tojásokat,

Sütöttek finom falatokat,

 

Kipattanva barka ága,

Virul az aranyeső virága,

A legények kalapjára

Kerül egy-két virágszála,

 

Szép leányok pironkodnak,

Locsolásért tojást adnak,

Ünnepi asztalt terítenek,

Tojásfákat díszítenek,

 

Kopogtatnak, ujjonganak,

Az ajtóban toporognak,

Vödrös locsolás meglepetésük,

Csurig vizes rokolyájuk, harsog nevetésük.

 

*

Szilágyi Anita: Üres a sziklasír

Fent a Golgota hegyén,

Mária örömhírt hallott,

Jézus harmadnapra feltámadott,

Kitisztultak a sötét fellegek

Jeruzsálemi keresztutak felett,

Szentasszonyok hirdetik feltámadását:

"Lássatok csodát"-

Kilépett rideg sziklasírjából,

Visszajött a másvilágról,

"Feltámad halottaiból"

"Jézus, él, Jézus, él"-

Ujjongtak híveiknek,

Győzött az örök élet

Júdások, gonoszsága felett,

Mária hálakönnyei eleredtek,

Szíve sebei lassan hegedtek,

Jézus újjászületését ünnepelték,

Tisztítóvíztől lelkek szépültek,

Halhatatlanságot dicsőítették,

Termékenységet tojással jelképezték.

 

*

Golgotai Kereszthalál - Olajfák hegyén

 

Olajfák hegyén, ott fent a Golgotán

Jézus szenved a keresztfán,

Miértünk hull drága vére,

Korbács csapódik bőrére.

 

Jeruzsálemben feszült a csend,

Tanítványok arcán mély döbbenet,

Péter megtagadta, elárulta, Júdás,

A becstelen, álruhás, Messiás!

 

Szögezett fájdalmát tűrte,

Szenvedését hangtalan viselte,

Mária szíve közben kettéhasadt,

Halálkereszt előtt összeroskadt.

 

Kínhalálával feloldozta bűneinket,

Megváltotta a világmindenséget,

Harmadnapra kősír-szikla eltolódott,

Apostolok dicsőítik, Feltámadott

...................................

Szőcs Éva: MIT JELENTHET 
 
Mit jelenthet neked az ember,

hogy TE tőled mindig kegyelmet nyer.
Lába elé tetted a világot,
s Ő bűnös tettével mindent meggyalázott.
 
Mit jelenthet neked az ember,
hogy érte, egyetlen fiadat áldozatnak küldted.
Örök életet, s megváltást adtál,
Ő mégis fegyvert fog, gyilkolja egymást.
 
Mit jelenthet neked az ember,
ki bűnbe él, s vetkezik szüntelen.
Elég neked egyetlen szikra,
Te áldásod adva rögtön megbocsátasz.
 

*

Szőcs Éva: TIED VAGYOK URAM

 

Tied vagyok mind halálig

életem végső napjáig.

Azután is tiéd leszek

mert a mennyben hozzád megyek.

 

Itt a Földön őt szolgálom,
Ősvényeit féltve járom.
Minden imám hozzá rebeg
Lába elé teszem lelkem. 

 

*

Szőcs Éva: TE KI ALKOTÁD

 

Te ki alkotád Eget és a Földet,

egyetlen fiadat áldozatnak küldted. 

Tövisből tettek koronát fejére,

ostorcsapástól folyt a drága vére.

 

Szó nélkül cipelt ki a Golgotára,

bűnét az egész romlott világnak.

A mennyben kapta meg jutalmát érte.

az Atya jobbján ül teljes dicsőségben.

...................................

Tóth Enikő Enci: Mindenki Golgotája!
 

Mindegyik embernek van egy Golgotája,

húsvétra felmegyünk, megváltásra várva,
életünk keresztjén cikáznak az álmok,
elkopik, megfakul, hogyha nem vigyáztok.

Bűneink felhordjuk mi a Golgotára,
Krisztus néz bennünket, halott ajka zárva,
mégis úgy érzed, hogy valamit üzenne,
az emberiségért igen sok jót tenne.

Húsvétunkban él az igaz feltámadás,
hited erejében mindig nagy számadás,
Golgotánk tetején megnyugszik a lélek,
Jézus a szívedbe hinti, mi az élet...

Erős hitben élhetsz, Krisztus feltámadott,
emberért, világért áldozatot hozott,
megéljük mi is most, megváltást hirdetve,
szívünkben vágyva a tiszta szeretetre.

 8. KURUCZ ÁRPÁD: AZ ELSŐ NAP – NOVELLA 

 
Egy hét után végre elállt az eső. Az aratási hold közönyösen csorgatta fényét a harcmezőre. Három éve tartott a háború. Már egyik fél sem vette a fáradtságot, hogy a tetemeket összeszedje a senki-földjéről. Az ellenségek a halálban békét kötöttek, szelíden feküdtek egymás mellett kicsavarodott végtagokkal. A nyári hőségben gyorsan bomló testek émelyítő, édeskés szagát, évekkel később is érezni lehetett a környéken. A juhászok még sokáig 

másfelé terelték a nyájat, pedig itt volt a legdúsabb a fű.

Kurucz árpád

*

A lövészárokban bokáig sárban cuppogtak a katonák. Halkan beszélgettek, cigarettáztak pipáztak. Arra gondosan ügyelt mindenki, hogy harmadikként soha 

ne gyújtson rá egy szál gyufáról. Az ellenség meglátta 

a fényt és a harmadikat szinte biztosan lelőtte.
A többiektől elkülönülve zömök, gyerek képű siheder kuporgott. Rongyos egyenruháját egy halottról húzták le, kezében ütött-kopott M95-ös ismétlőpuska. A fiú aznap érkezett, még izmaiban érezte a két hetes intenzív kiképzés nyomait. Undorodva rúgott arrébb egy szemtelen patkányt ami már a bakancsát szaglászta. Orra tövében egy friss pattanást próbált elvakarni.
– Ne piszkáld koszos kézzel, mert ragyás leszel – szólt oda egy negyven körüli, szíjas, gyűrött arcú arcú férfi. Váll-lapján két „krumplivirág” fehérlett.
A fiú ijedten dugta háta mögé kezeit.
– Hány éves vagy? Hogy hívnak?
– Tizedes úrnak alázatosan jelentem, tizennyolc – válaszolt, ízes palóc tájszólással. – Tóth Gyula a nevem.
– Miért nem vagy anyád szoknyája mellett?
– Nálunk a Felvidéken, már elfogytak a férfiak. Azt mondták, szüksége van rám a hazának.
– A hazának, dolgos kezekre, okos fejekre, és legfőképpen tisztességes vezetőkre lenne szüksége, nem idegen földben nyugvó hősi halottakra – legyintett a másik. – Vár otthon valaki?
– Anyám, három húgom és két öcsém… meg az Eszti – tette hozzá elvörösödve.
– Van róla fotográfiád?
– Tavasszal csináltattuk a búcsúban – vett elő zubbonya felső zsebéből egy gyűrött fényképet.
A képen szép arcú két copfos, duci lány mosolygott.
– Csinos – mondta elismerően a tizedes.
– És erős! – tette hozzá büszkén a fiú. – Jól bírja a munkát. Farsangkor megtartjuk a menyegzőt. Akkorra győzünk és hazamegyünk, ugye?
A férfi hosszan, tűnődve nézett az újonc ártatlan, kerek arcába. Sokáig töprengett. Mondjam el neki, hogy mi itt csak veszthetünk? Ugyanúgy, mint odaát a taljánok? Keserítsem el ezt a kölyköt azzal, hogy akik mindenképpen nyernek a háborún nincsenek itt? Lehet, hogy egy másik földrészen élnek, és egy gondolatot se vesztegetnek ránk.
– Igen. Addigra biztosan győzünk, és hazamegyünk. Én meg táncolni fogok a lakodalmadon – bólintott.
– Maga okos ember. Én meg tudom állapítani az ilyent – mosolyodott el megkönnyebbülten Tóth Gyula. – Mi a mestersége, tizedes úr?
– Történelmet tanítottam a Debreceni Gimnáziumban. De nem vagyok okos, mert nem tudom tartani a számat. Ezért vagyok itt, már több mint két éve.
– Utálom azokat odaát! Miattuk kell itt lennünk!
– A taljánokat? Ugyanolyan nyomorultak mint mi. Amúgy meg, ha éppen nem öljük egymást, szoktunk velük csereberélni. Dohányt, kenyérre.
Egy hadtápos őrvezető ment végig fejét lehúzva, badellát cipelt. Mindenkinek a csajkájába löttyintett valamit. A fiú egy hajtásra megitta. Lélegzete elakadt, aztán köhögött. Mikor a többiek kiröhögték, újra odatartotta csajkáját. A hadtápos megvető pillantással, szó nélkül tovább lépett.
– Kiosztották a rohamrumot – sóhajtott a tizedes. – Egy óra múlva megkezdődik a mészárlás. Addig próbálj pihenni.
Tóth Gyula nem tudott aludni, hirtelen rátört a félelem. A rum a fejébe szállt, de a rettegés nem múlt el tőle. A katonák elcsendesedtek. Csak zihálásuk hallatszott, s rémülettől kitágult szemük fehérje világított a sötétben. Hajnal előtt megszólaltak a rohamot jelző sípok. Tóth Gyula szakaszát az első hullámban indították. A fiú félelme elmúlt. A többiekkel együtt kiugrott az árokból, s az ellenség felé futott. Alig tettek meg néhány lépést, mikor szemben megszólaltak az ötven méterenként elhelyezett, kerekes, vízhűtéses géppuskák. Ártalmatlannak tűnő hangon kattogtak. Hangjuk, Tóth Gyulát, a kéményükön fészkelő, hűségesen visszatérő gólyapárra emlékeztette. Mikor a lövedékek feltépték a mellkasát, megpördült, arccal a sárba esett. Puskáját elejtette. El sem sütötte. Üvegesedő szeme előtt egy friss bakancsnyom lassan megtelt vízzel.

*

Tóthné, hajnal előtt ijedten ült fel ágyában. Fehér hálóinge derengett a sötétben. Azt álmodta, a kút lánca elszakadt, s a vödör csobbanására felriadt. Tág pupillákkal meredt az ablak világosabb négyszögére. Hallgatózott, pontosan meg tudta különböztetni az öt gyerek szuszogását. Nyugodtan, mélyen aludtak. Az asszony, szeme sarkából legnagyobb fiát látta az ágya mellett állni. Amint tekintetét odakapta, a kép szétfoszlott.
– Gyula! – suttogta bele a homályba...

 9. BEMUTATJUK:  LENGYEL ZOLTÁN KÖLTŐT 

 
Lengyel Zoltán bemutatkozása:

Üdvözlöm önöket, sziasztok!
Lengyel Zoltán  vagyok, 1967.02.08.-án születem. Gyermekkoromban, Csepel-szigeten, azon is belül egy picike szigeten laktunk, melynek neve Czuczor sziget. Hat család lakott ott, a villany nem volt bevezetve. Ezért petróleumlámpával világítottunk. Esténként alvás előtt sokat barkochbáztunk. Volt egy öt évvel idősebb bátyám, de ő sajnos 33 éves korában meghalt. Szüleim 6 éves koromban elváltak, majd lett egy mostohaapám. Miután a szakmunkás iskolát befejeztem, a szakmámban dolgoztam, majd katonai tiszthelyettesi iskolába mentem tanulni, szolgálati lakás reményében. Közel fél év után abba 

hagytam a katonai

Lengyel Zoltán

tanulmányaim. Később megházasodtam, majd született abban a házasságban, amely 18 évig tartott, összesen három gyermekem, két lány és egy fiú. Utána egy öt éves másik kapcsolatomból  született egy fiúgyermekem. Mostanra mind a négy gyermekem nagykorú és azóta összesen négy unokám született. Az életem során sok mindennel foglalkoztam. Voltam szobafestő, tapétázó, mázoló, az egyéni vállalkozásomban piaci árus és takarító, szobafestő. Voltam börtönőr,  szteroidmentes testépítésben személyi edző, artista csoportban tartóember ( unterman), voltam hölgykísérő, voltam anyagmozgató, betanított munkás és személy-vagyonőr. A verset tíz évesen, József Attila Születésnapomra című versével szerettem meg. Azóta kisebb-nagyobb kihagyásokkal írom és felmondom a verseim. A mai pénzvilágban, sok író, költő sajnos azért ír, hogy előbb-utóbb csurranjon, cseppenjen egy kis pénz vagy elismerés a műveikből. Az én gondolatomban, épp ezen a ponton törik meg a művészetük varázsa. Mert a vers nem eladó, nem elismerésére írandó. A vers, a költő lelkének harmóniájában érlelt, szívéből szüretelt gyümölcse. Sok mindent lehet vele csinálni. Lehet ízlelgetni, betelni vele, azonosulni, sírni, nevetni. Csak egyet nem szabad. Eladni. Mert akkor az a vers ugyanolyan piszkos lesz, mint ez a pénzvilág amelyben élünk. A versnek szállni kel, mert a vers, szabad mint a madár. Mert a vers a lélek visszhangja, melyet a szív pulzáló harangja kongat, hogy érezzék az olvasók a lüktetést, a versben az életet, miközben a vers eléri saját halhatatlanság. A vers okít, a vers a bölcsesség szava, mely irányt mutat. Igen, önnek és neked és még az írójának is. Most már csak dőljenek, dőljetek hátra kényelmesen

*

 

Beszélő Versek | Facebook

 

Lengyel Zoltán hangos verse, címe: Szeretlek

https://www.youtube.com/watch?v=mMgxqmqVlrw

 10. VERSES LEGENDA 

 
Márkus Katalin: Kandikó legendája
 
A legmagasabb göcseji dombon,
fából ácsolt vár állott egykoron.
Kandikó vezér volt e várnak az ura,
aki a vidéket félelemben tartotta.
 

Gyors lábú lovával, sok emberével,
rótta az erdőket, s vadat ejtett bőven.
Mikor az esős idők beköszöntének,
vendége maradt egy-egy közösségnek.
 
Vendégmarasztaló volt a nehéz agyag,
kedve szerint bizony, jó sokáig maradt!
Nem vetette meg a finom falatokat,
bőven kortyolta a tüzes borokat.
 
Szép lányok sem maradtak titokban előtte,

kerestette őket, s magáévá tette.
Magját így elhintette domboknak vidékén, 

név nélkül nőtt ott sok leány, s legény.
 
Mégis magányos volt a saját várában,
nem melegítette asszony hatalmas ágyában.
Szerte a környéken gyakran portyázott,
több alkalommal Csatárig vágtatott.
 
Takaros volt a vár, akár a gazdája,
gyönyörű erdeit vadak hada járta.
Gonosz gondolatok fordultak fejében,
megszerzem a várat, úrnőjét meg viszem!
 
Csatár vitéznek fiatal az asszonya,
szépségének híre messzire szállt vala.
Szemet vetett rája, hisz nem volt arája, 

fondorlatos tervvel így ment el Csatárba.
 
Vadászatra hívta a vár vitéz urát,
aki gyanútlanul nyergelte fel lovát.
Kandikóhoz érve, már rájött a cselre,
menekülésre mégsem volt esélye.
 
Őt a martalócok gyorsan körbe fogták,
Kandikó ormáról a mélybe taszították.
Örült a vezér, lesz asszonya, vára,
de kíváncsisága lett néki a kára.
 
Mélybe tekintett a dombnak szélénél,
utoljára megnézné Csatár holt vitézét.
Ekkor a magas domb jól megrázta magát,
mélységes torkából tüzes füstöt pipált.
 
Megfojtotta csúful a vidéknek rémét,
majd mélybe rántotta a gonosznak testét.
Dicstelen véget ért Kandikó élete,
melynek hírére, örült Göcsejnek népe.
 
Táncoltak, vigadtak, örömtüzek gyúltak,
Kandikó várára ítéletet mondtak.
Földig lerombolták, többé ne is lássák.
martalócokat pedig kardélre hányták.
 
Így történt-e vagy sem,
azt már senki meg nem mondja,
látogass el Kandikóra, s gondolj a legendára.
 
Szűkebb hazám a Zala vármegyei Göcsej, melynek legmagasabb dombját Kandikó haramia vezérről nevezték el, aki a népvándorlás idején Göcsej vidékének volt rettegett ura.

*

Versemet a Göcseji Dombérozó szépirodalmi pályázatára írtam, melynek mottója a “Szegek között-Göcsej örök” volt.   ( A szakmai zsűri döntése alapján, vers kategóriában első helyezett lett. )

11. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK

Ilosvay Gusztáv levelei

Adásnap: 2024.03.24
 
Így húsvét előtt a böjt időszaka azért valahogy rányomta hangulatát az adásra. Rengeteg olyan dolgot hallottunk ma, ami elgondolkodtató volt, vagy csak egyszerűen érdekes. Visszatérő programjainkban , így a Zengő Húrok Tüske Andrással és Péterrel, vagy Garamhegyi Edit aki megint kilőt a „ Világ 3 percben „ mondanivalójával. Ez egyébként egy testre szabott program Editnek. De mondhatnám Lédeczi Dénes atya gondolatát Húsvétról és annak fontosságáról. Stúdióban ülve végighallgatva a mondanivalóját ….. Igen, elgondolkodtató. Egyébként szenzációs emlékeim vannak gyermekkoromból Húsvéttal kapcsolatban, s nem feltétlen a locsolkodás jut ilyenkor eszembe, hanem Édesanyám aki megtanított sok mindenre. Itt szeretném megköszönni minden kedves kollégámnak a mai napi közreműködést. Meseszó Egyesületet, amelyet mi támogatunk 10 éves idén, és ha igazán szép népmesét szeretnél hallgatni magadban vagy az unokákkal, akkor kattints rá a www.meseszo.hu oldalra és csodát fogsz ott találni. Másik szívünknek kedves honlap a Megszólalok Internetes magazin, ami él és virul, s rád vár, hogy részese legyél minden benne rejlő kincsének. Kérlek ha tetszett amit hallottál ma a Rádió Mozaik Sydney adásában, osszad meg. Köszönjük!!
www.radiomozaiksydney.com.au
 

*

Ilosvay Guszti a stúdióban

Adásnap: 2024.03.31
 
 Felfedeztünk egy tehetséges zenészt aki egyébként zeneszerző és itt a szomszédban lakik Újzélandon, Volf Attilának hívják. Egy remek beszélgetésem volt vele. Kicsi a világ. Természetesen megemlékeztünk Húsvétról is, és itt szeretném megköszönni Kiss Ágnek és Garamhegyi Editnek a remek munkáját. Csodás csapat munkát végeztetek. Az eredmény magáért beszél. Az idő rövidsége miatt nem említettem meg barátainkat a Meseszó Egyesületet ( www.meseszo.hu ) Ahól szebbnél szebb Magyar népmeséket lehet találni. Nagymamáknak és gyermeki lélekkel megáldott felnőtteknek ajánljuk. A másik az a „Megszólalok” Internetes irodalmi magazin, ami már vagy 14 éve van velünk és hihetetten gazdag irodalmi értéket képvisel. Kattints rá, legyél részese. Amennyiben tetszett a mai adás kérlek osszad meg a barátaid között. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au  
 

*

Adásnap: 2024.04.07
 
A megmérettetés az minden adás velejárója. Itt ha kell ha nem a hallgató levonja a következtetéseket, kimondatlanul is elmondja a véleményét és adott alkalommal le is irja. Sok esetben be is telefonál és így vagy úgy reagál a hallottakra. Készíteni egy ilyen műsort alapvetően ennyi év után azt hinnéd, hogy rutin munka. De hidd el, nem az. Azokkal a munkatársakkal, akikkel évek óta dolgozunk számtalan témát feldolgoztunk, megtárgyaltunk. S néha apró dolgok amik a jó témát briliánssá teszik. Ezeket megtalálni, rögzíteni, nos ez a nehéz és ráadásul mindezt hétről hétre. Egy biztos, munkatársaink minőségi munkát végeznek. Útravaló – Edittől egy remek gondolat, de mondhatnám Tüske Andrással való beszélgetésemet a gitárról. Ne feledjük Vaskó András sportriportját sem. Összességében remek lett, dinamikus, érdekes és színes, mint a mozaik képek egy római úri palotában. Minden program végén elmondom, hogy hálásak vagyunk barátainknak, akik támogatnak bennünket. Így a Meseszó Egyesület www.meseszo.hu ( akik egyébként 10 évesek, gratulálunk nekik) és a Megszólalok Internetes Irodalmi magazin, ami egy hatalmas érték a világhálón. Ha tetszett amit hallottál kérlek osszad meg barátaiddal, ismerőseiddel. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au

  12. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 
Bognár Papp Irén: Tavaszköszöntő
 
Végül is oly egyedül vagy!
Apám gyenge kismadár lett,
szárnyit már ritkán bontja,
anyám fáradt lepkeszárnnyal
tündérkertjét igazítja.
 

Ez a tavasz szűzen üde,
fiatalos fákkal ékes,
ez a tavasz lepke-lángú,
valamitől kesernyés lett.
 
Emlékezem a dúsvirágú
zuhatag-hullású meggyre,
emlékezem: fehér ruhámban
vártam első szerelmemre.
 
Közben annyi buta ember
rúgott belém, sodort félre!
Kit érdekelt mit hordozok
gyöngytenger szívem mélyében?
 
Hiszem: nevem táblák őrzik,
számomra végtelen az élet.
Én a tiszták útját járom,
bennem örök tüzek égnek.
 
Nekem ez a tavasz röpke.
Illúzió, szerelmes álom,
röppenő hajnali pára
madárlátta életemben.
 
De ameddig áll az a ház,
ahol jó szüleim élnek,
mindig van egy áldott szoba,
hol örül bennem a lélek!

 ……………………

 

Elter Istvánné festménye: A kínai

A kínai (25x35 cm, akril)

............................................

Ézsiás László  REPÜLŐ BORSÓ SZEMEK - anekdota

 
Nem velem történt, amit most elmondok, ily finom nyalánkságok mások konyhájából illatoznak felém. Van nekünk egy vidám társaságunk, és egy kedvenc törzshelyünk, egy látó ipari egység. Hogy milyen látó ipari? Nem tudod? Hát vendég…Mert mi ott vendégek vagyunk a látóiparban.

Ézsiás László

Kedves barátom, aki mesélte ezt a sztorit, nem lát. Ő szokta mondani, itt esélyegyenlőség van. Látó, nem látó kedves torkán egyformán csordogál a hangulatfejlesztő kedves nedű.
Nos hát, a minap így vezette elő történetét. Vasárnap, úgy dél körül már szokás szerint böjtöltünk az ebédre.
Krisztián, aki hatodik évét tapossa úgy ugrált, hogy ne segítse az alattunk lakók pihenését. Én pedig hangos könyvet olvastam, és vártam a jelszót, azt az egy szót,
ami jött is a konyhából párom hangján: Ebééééd!!! Mossatok kezet!! Krisztián, te is!
- Anyu én már mostam!
- Mikor?
- Tegnap!
- Ne hülyéskedj, kisfiam, vasárnap van.
Leültünk az asztalhoz, és anya mindenkinek kiszedte a levest, és mondta:
- Jó étvágyat kívánok!
Krisztián itt is úgy ugrált, mint akibe új elemet tettek.
- Kisfiam ne ugrálj!
- Igen anyu!
- Kisfiam üljél le!
- Igen anyu!
- Kisfiam egyél!
- Igen anyu!
Aztán… - A fene egye meg, megint egy légy van a tányéromban (anyu)
Krisztián nagy komolyan megszólal:
- Anyu kapd be!
- Tessék, kisfiam?
- Azt mondtam anyu, hogy kapd be a legyet…
  Emlékszel, mit dalolt dédapó, amikor itt volt nálunk ?
- Dalol az sok hülyeséget!
- Nekem az tetszik, amikor azt dalolja, hogy: „ Én és a kisöcsém, fütyülünk a nőkre az idén…”
- Na és ezért kell nekem… ?
- Anyu, én is szeretném dalolni!!!
- Hát daloljad! De nem most, most inkább egyél, jó?
- De nekem nincsen kisöcsém!
- Ha nincs, hát nincs!
- De a múltkor azt mondta Bendegúz, hogy lehetne, hogy ha ti bekapnátok a legyet.
 Régebben apunak is tettem a tányérjába, de most változott a helyzet.
- És én bekaptam, Krisztián?
- Te apu simán, mint a legyet! De most azt mondta Bendegúz,
neki meg a bátyja, csak anyunak kell bekapni a legyet.
- Kinek? – kérdi anyu. És ki az a Bendegúz? Csak nem az a rossz gyerek a bakterházból?
Erre én: - Jaj anya, ne vicceljél, az a Bendegúz az egy nagyobb gyerek!
Krisztián pedig óvodába jár, és ott van ez a Bendegúz!
Erre anyu mondja: - Én ezt egyre jobban nem értem!
- Én már nem tudom visszatartani, elkezdek nevetni…
A gyerek csak vidáman mondja: - Kapd be anyu!
És ekkor egy nagy csörömpölés, anyunak leesik a tantusz…és leesik a kanál a kezéből a tányérba.
Ráteszi a kezét a kezemre és vidám hangon kérdi. – Nos, apa, bekapjam?
Krisztián már mondja is gyorsan: - Kapd be anyu, kapd be anyu, Bendegúz mondta!
Anyu újra mondja: - Na, apuci, bekapjam?
Én: - Tudod mit? Kapd be anya!
És együtt mondjuk Krisztiánnal ritmusban:
- Kapd be anya, kapd be anyu! Kapd be a legyet!
És anya, mint egy pingpong meccset nézett bennünket tátott szájjal,
úgy érezte gyorsan kell döntenie, hívja – e a mentőket…
De egyszer csak, zene füleimnek, anya hangját is hallom a kórusban:
Már fuldoklunk a nevetéstől, jól szól a kórus:
- Kapd be anyu, kapd be anyu, kapd be a legyet!
Aztán borsószemek szállnak, repülnek a levegőben, mert a szavak már nem férnek ki a szánkon.
S én arra gondolok, hogy ez az összhang, ami itt most átölel bennünket, ez bizony maga a szeretet!

………………………….

Lovag Dáma Nagy Cynthia hangosverse

 

Henc János: Porszem vagyok

 - megtekintése a YouTube-on

https://www.facebook.com/watch/?v=554893529507909
 

…………………………

 

Zsíros Ari egy festménye: A piros kalap

 

……………………..

 
Engel Csaba: Mert így akarta Isten

Elkerülhetetlen dolgok
Percek, órák, pillanatok,

Kevésbé jó vagy rossz napok,
Mit sem aggódom,   boldog vagyok!
Elkerülhetetlen arcok
Idegen, Ismerős, rokon,
Fehér, sárga fekete, piros,
Az összes szép ha mosolyog.
Elfelejthetetlen szavak,
Több vagy kevésbé udvarias,
Akár a tűz a víz a nap,
Addig jó, ha hozzám szólnak.
Elkerülhetetlen szemek
Gyűlölet, ítélet, szeretet,
Szeretni saját gyermeked,
Családot, otthont és Istent.
Elkerülhetetlen minden,
Élni szótlan, ha kérdeznek,
Meghalni, ha megszülettem
Eltávozni észrevétlen.
Elkerülhetetlen kereszt
Mind az amit rám mértek
Öröm ha tanultam belőle
S másoknak hasznos lehet.

 2023.07.15.

………..............………

 

Epelné Nagy Mária festmény:Tanyasor

 

………………….

 
Poór Edit: ÉLETFA
 
Földanya táplálja,

Ám, sötétség borítja,
Érzi fénynek erejét,
Hívogató szeretetét.
 
Óvatosan növekszik,
Világgal ismerkedik,
Viharok nem kímélik,
Mégis megerősödik.
 
Napfényétől égig ér,
Vidám lombját borzolja szél,
Hűsítő árnyékot ad,
Megpihenő vándornak.
 
Szilárdan és bátran áll,
Összeköt Földet s eget,
Világok részeinek,
Méltó élő tengelye.
 
Debrecen, 2023. 07. 08.
 

………………..

 

Fekete Gabi festménye:  Hóvirágok

 

Hóvirágok(50x50 cm, akril)

…………………

 
Krivák-Móricz Judit: Egy nép
 
Egy nép melynek a lelkében él a szabadság vágya
Egy nép mely nem gondolkodik ha a hazáról
családról s önmaga életben maradásáról van szó.!
Egy nép

mely nem tűri az igát ,
egy nép mely nem hajt fejet.
inkább állva hal meg ha kell!
Egy nép
mely nem önző és nem
csak önmagára gondol !
S ha nincs más fegyver
kapát kaszát fog,s védi a határt ha kell!
Védi a maga területét, a gyepűt.
A kerítést mely elválaszt !
S védi hátában élő más népeket is, ha kell ,
nem nézi ki az érdemes és ki az érdemtelen.
a lélek diktál.
S eme nép mindig tudta mi a feladat, s tisztesség!
IGEN EZEK MI VAGYUNK MAGYAROK!
 
2020.03.15

 13. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

   

 Véghelyi Péterné: A lélek hallhatatlanságáról

 
Olyan könnyen megszokjuk a hétköznapi életünk menetét, és beállnak a dolgaink, kapcsolati formáink, az emberi kapcsolatainkkal összefüggő halogatásaink. Az idős emberekkel, szeretteinkkel, barátainkkal kapcsolatos halogatásainknak azonban óriási tétje van, mert ha valaki már megette a kenyere javát, akkor mindenféle látogatási terv halogatása kockázatos, az elhalasztott megbeszélnivalók könnyen a soha ki nem mondott szavak feneketlen óceánjának parányi cseppjeivé válhatnak, éppoly feneketlen űrt hagyva ki nem mondásukkal a saját lelkünkben, amik a ki nem mondottság, vagy a meg nem hallgatottság miatt mély sebekké alakulnak, megfertőzve önértelmezésünket, és más, értékes kapcsolatainkat. A nagyon idős emberekhez kopogtatásra felelt lehet, és bejelentés nélküli jövetel nélküli alkalom fölött a halálnak mindenkit megelőző előjoga van. De mi nem gondolunk rá, és kuncsorgunk az Istentől még időt, még haladékot, mert saját ki nem mondott szavainkat formáljuk, dédelgetjük, újra és újra átcsomagoljuk, s talán a nagy mondanivalókkal éppen azért is 

várunk, hogy ne

Véghelyi Péterné

 sugalljuk a meghallgatónak, a megszólítottnak azt, hogy tudjuk, hogy az a kopogás nélkül érkező bármikor elénk léphet

a küszöbön, örökre bezárva a szív fülét esetlen mondandónk előtt. Amikor hirtelen veszteséggel elragad valakit ez a halál, leginkább az el nem mondottak keserűsége fojtogatja a szívünket, ezt nevezzük gyásznak.

*

Apám évek óta nagybeteg, szemem látára fogyott el testi, és elmebeli ereje, de ezekben az aggodalmaskodásoktól elnehezült éveimben egyszer sem tapasztaltam meg, hogy lelki ereje egy parányit is megfogyatkozott volna. Beszélgetéseink már régóta sajátságos szövegkörnyezetben folynak, a külső szemlélő számára bizonyára érthetetlen, és összefüggéstelen szóhalmaznak tűnhet csupán, 

melyet mély, és súlyos csendek tarkítanak, felékesítve a hallgatás nehéz kapuját virágfüzérekkel, mely kapu nyílását követően Apám emlékezetének zegzugos, és kincsekkel megrakott tágas csarnokába léphetek. Ott annyi szépség, érdekesség van felhalmozva, hogy csodálkozó Mi ez? kérdéseimmel én magam zavarom össze a barangoló elmét, és zökkentem ki a gondolatfolyamból gyenge hangon, öblös szavakkal mesélő Apámat.
Sokat vagyok idősekkel, barátaimnak is mondom őket, mert velük szárnyalóak a beszélgetések, hiszen nekik már nem érdekük, hogy mást mondjanak, ahogy Apám fogalmazza, nem érdekük az, hogy megfényesítsék a valóságot. Sőt, az álvalóságokról szívből kimondott szavaik mintegy lerántják a leplet. De olyat is megélek velük, hogy ők nevén nevezik a dolgokat, eredendő lényegüket megragadva, ami olyan valóságszagú lesz ettől, és megmutatja a külső ékességektől ragyogó dolgok benső rohadását.
Apám egy napon elesett, eltört a lába, kórházba került, megműtötték. Nehéz hetet töltöttünk ott, és én a lelket elkeserítő embertelenségben láttam, hogy mibe veszik az elesett idős emberek kiszolgáltatottságát. Szívfacsaró volt megélni a lelketlen, panaszkodó szolgálattevők megnyilvánuló hivatásnélküliségét. Mégis, Apám nem emlékezett sem a műtétre, sem a kórházra, és minden megpróbáltatás a tágas emlékezet-csarnokon kívül rekedt, nem képezve úti akadályt a kincsek további keresésében. Csak a lépések lettek lassúbbak, a keresések hosszabbak. Gyakran meg kellett állnom nekem is, az emlékvadásznak, mert hirtelen új irányt vett lelkének figyelme, de cseppet sem bántam, mert e tekintet csak az értéket kereste. Sokszor nem értettem az egyes részeket, amiket előhozott, és csendben figyeltem az illeszték nélküli elemeket. Bevallom, a szívem mélyén kissé elcsüggedtem, és ilyenkor lemondtam arról, hogy bármi, a régi kincsvadászathoz hasonló lelet ezekből ott előttem összeállhat, és idejekorán sajnáltam a már megtalálhatatlant, de… hamarosan új látást adott nekem fakuló lángú életelve, a nagy, és bölcs lélek. Eddig az volt e beszélgetések izgalma, amint előhozott kis részleteket, melyekből már sejteni engedett a következő részletre. Következtetéseinek szövegkörnyezetét nekem nem volt nehéz köréje illeszteni, mert már sokat beszélgettünk, élete eseményeit, szerepelőit, helyszíneit ugyanis jól ismertem. Jaj, nagyon fontos, hogy a fakuló emlékezetű idősekről sok mindent véssünk a szívünkbe, mert valamiképpen ránk is bízatott az a sok információ, ami aztán egy titkos kódként segíti világra az utolsó percig adott tanítást.
Most tehát változtatnom kellett a logikán, és rövid időn belül felmértem, hogy Apám most sem mond kevesebbet, bár hangja hamar elfárad, és szemeit gyakrabban lehunyja beszélgetés közben. Ebből tudom, hogy már nem én vagyok az egyetlen beszélgetőpartnere, a benső, testtelen szó hangját a szívében az mondja ki, aki mindennek tudója, és ez engem is hallgatásra kényszerít, ámbár nem fáj ez a hallgatás, és cseppet sem érzem úgy, hogy a beszédfolyamban zátonyra futott volna a kincsvadászok ladikja. Most már azokat mondja el nekem, amit az a másik beszélgető-partner belül, hang nélkül kimond neki a szívében, és amikor Apám válaszol, és látszólag nem is a kérdésre, a felelet nem hozzám intézett, én csak tanúja vagyok a szeretetnek, aki vele belül, a szív mélyén beszél.
Most Apám éppen azokkal az elő nem hozott elemekkel mond valamit, amit én hiányzó láncszemként érzékeltem. Azokat, amiket ő is éppen most fedez fel a lelkében. Most a csenddel adja tudtomra a tágas csarnokban újra összerakott, és szétszedett kincseket, mert ő is új ismerettel rendszerez, és alkot, vagy bont szét építményeket, a lélek színterén, ahol az utolsó pillanatig tanulásban van az ember.
Milyen buta az orvostudomány, amikor demensnek nevezi az öregeket! Hiszen egy fosztóképzőt tesz az elmét jelentő mens szó elé, amit léleknek is nevezhetünk, mert nem tudja, hogy a lélek halhatatlan lényege az embernek, mert a lélek az, ami elevenné teszi az embert. A lélek ugyanis valóságosan különbözik a testtől, mert nem anyag, így a halállal nem semmisül meg. A lélek teszi képessé az embert arra, hogy megkülönböztesse az igazat a hamistól, hogy szabadon válasszon célok közül, és képessé teszi arra, hogy Istenre tudjon kérdezni. Ezért az Istennel való kapcsolata akkor is eleven, amikor a világban azt tapasztaljuk, hogy a világgal való kapcsolata látszólag már megszakadt. A lélekben van az Istennel való kapcsolat, amit csak, és kizárólag a bűn tud megszakítani. Az embernek az anyagot, a testet meghaladó szellemi valósága pedig csak a halállal véglegesül, így bármilyen állapotban is legyen valaki, amíg a lélek benne él a testben, mint annak életelve, ott tanulás, megértés, és mindenekfölött szeretet van.
Apám a kórházi ágyon kikötözött kezekkel fekve csak a szeretetről beszélt, és leckéket adott az emberi kapcsolatokról. Jellemezte az unokái személyiségét, egyfajta nevelési, használati útmutatót mellékelt emberismerete szentenciáihoz. Minket pedig arra bíztatott, hogy a családban mindig legyünk egymással méltányosak, hosszantűrőek.
– Tudod, mindenkiben más lelkület lakik, de ahhoz, hogy a másik lelkületét megismerhesd, meg kell őt hallgatnod – mondta – mert ha nem hallgatod meg, akkor nem fogod tudni azt sem, hogy ő azt akkor miért mondta, amit mondott.
Vagy egy másik, bevezető nélküli mondata így hangzott.
– Sok bűnöm volt nekem…
Csendben vártam, hogy e mondat mint fog majd befejeződni, de már rég nem érzem csalódásnak, ha nem folytatja, mert azt hiszem, hogy valójában nem is nekem mondta azokat. Erre csak annyit feleltem bekötött, tűvel megszúrt kezét simogatva:
– Kinek nincsen… – és éreztem, hogy nem tudom folytatni ezt a megkezdett mondatot, nem is kell befejeznem, mert van valaki, aki mindent tud, akinek van ismerete arról, hogy milyen bűnöket követett el az ember életében.
Ugyan ki dicsekszik szívesen a bűneivel, kivált akkor, ha életében a bűnnek súlya van, mert tudja, hogy ez az egyetlen, ami közé, és a változatlan, örök szeretet közé állhat? Csodálatos bizonyosságként éltem meg a betegágy rácsára dőlve álmosan, hogy az a valaki félszavakból is érti a szív legtitkosabb, és fájó gondolatát. Sokszor nézett rám Apám hirtelen, és halkan nógatva bizony távozásra intett:
– No jól van, menj a dolgodra… – és ha folytatta volna, bizonyára azt mondta volna: – … elég volt már hogy itt vagy, most beszélgetésben vagyok…
Persze én makacsul maradtam, mert kiszolgáltatottságának őrzőjeként akartam ott strázsálni, holott ő nem érezte magát elesettnek, hiszen nem foglalkozott a külvilággal, a lelkében volt, és kincseit nézegette, fedezett fel benne új elemeket, s nagy építkezésben lehetett, amibe én csak oktondin belebeszéltem.
Otthon aztán berendezkedtünk, hogy mindenben épülését szolgáljuk, és körbevettük a megtört testet komoly felszerelésekkel, szerekkel, eszközökkel. De mit adtunk a léleknek? Apám tekintete megváltozott, szemei szűkebbek lettek, szivárványhártyáján mintha fakó homály képezne védőhálót, hogy ebből a beteg világból az ő szent, és tiszta építkezéséhez rossz anyag tömítésként se kerülhessen. Talán nem mindenki vette észre, de a hallgatásainknak most még nagyobb a szerepe. Nagy közléseket rejt a tekintete, mintha egy transzformátor volna benne, és a szavak nélküli közlés kódját ütemesen lüktetni belül hallom, a szívemben. Csak titkon imádkozok, amikor ketten vagyunk, és némán, hangtalan, és hallom Apám lélekzetvételén keresztül az együttmondást, vagyis inkább érzem a tömény szeretetet, ahová rá lett csatlakoztatva a lelke. Ha elalszik, már új hangokat hallok, ami nem is horkolás, hanem egy mélyebb, rezonáltabb frekvencia, én megértettem, hogy más hullámhossz az, ahonnan a lélegzés érkezik, ha ezt lélegezném be, én megfulladnék, de ő is, ha a mi levegőnkkel akarna élni.
Mindent a léleknek kell adni, mert halhatatlan, és bár egy napon a meg-hívás, és engedély nélkül érkező látogató megérkezik, a lelket felkészül-ten találja, s mi, akik itt maradunk, a benső beszélgetőpartner szeretetétől vágyakozókként hiszünk az örök találkozásban.

 14. ÉLETINTERJÚ ASPERJÁN GYÖRGYEL 

   Fogadj szívedbe (nyolcadik, befejező rész)

Riporter : Szabó Tiborné Gerencsér hajnalka

 
- A Facebookon láttam, hogy nagyon ínycsiklandozó ételeket tudsz készíteni. Szeretsz sütni vagy főzni?
- Én nem szeretek főzöcskézni, csak néha a kényszer visz rá. Ma, ha van alapanyag, mindent meg tud az ember főzni, mert az internet teli van ötlettel és hasznos tanáccsal. Nem szeretek enni, ezért is vagyok 59 kiló, fiatalabb koromban pedig még „karcsúbb” voltam.
- A mosogatásban is jártas és takarékos vagy:
- Az a tapasztalatom, hogy a nők jelentős része rapszodikusan, vagyis nem szisztematikusan mosogat: most egy kanál, aztán tányér, utána lábas, majd villa akad a kezükbe. Ez időt és vizet pocsékoló módszer. Én külön válogatom a lábast, a fazekat, a tányért, a kis tányért, az evőeszközöket. Először ezekre kerítek sort, utána jönnek a tányérok, majd a tálak (ha voltak), aztán a lábasok és legvégül a fazekak. Hatszemélyes ebéd után 15 perc alatt mindent úgy elmosogatok, hogy az edények, tányérok a helyükre is kerülnek. Ügyes vagyok?
- Mi a véleményed a barátságról? Sok barátod van?
- A barátság nagy érték, de napjainkban sajnos a legtöbbször adott esetben visszaélnek vele, ha a kapcsolatban valami konfliktus támad. Rengeteg barátom volt, de a többségük, különösen az utóbbi években, meghalt és pótolhatatlanok.
- Van-e kedvenc helyed?
- Nincs, nem is engedhetném meg magamnak. Itt van közel a Pilisi Parkerdő, oda járok ki.
- A Megőrült kuvasz című könyved révén tudom, hogy különleges kapcsolat fűz az állatokhoz.
 
„Mackó nagy testű, fekete foltos fehér kutya volt. Csodálatosan szelíd. Mély, férfias hangon ugatott, de ezt inkább csak ijesztgetésként használta, mert a szíve aranyból volt. Vagy rendkívüli hallással rendelkezett, vagy a megsejtései lehettek különlegesek. Én mindenesetre az életemet köszönhetem neki. Amikor megmentett az időnek, még egészen pöndörke gyerek voltam, alig múltam egy éves. A történteket nevelőanyám elmondása alapján ismerem. Szép nyári idő volt. A házhoz közeli nagy szilvafa roskadozott a termésétől. Én egy régi, talán két generációt is kiszolgált, Józsi bácsi által megreparálgatott babakocsiban szundítottam a délutáni melegben a fa alatt. Nevelőanyám a gangon tett-vett. Egyszercsak látta, hogy 

Mackó odarohan a

Asperján György

 babakocsihoz, belekapaszkodik és három-négy méterrel odébb ráncigálja. A következő pillanatban a fatörzsből kiágazott egyik vastag ág megreccsent, leszakadt

a törzsről és nagy robajjal a földre csapódott. A vastag ág pont oda vetődött, ahol néhány másodperccel korábban én aludtam. Anyuka rokonsága Mackó csodájára járt. Nekem az eseményt kicsi gyermekként anyuka többször is elmesélte, nem véletlen, hogy Mackó és köztem különleges barátság alakult ki. Szaladgáltam vele, dögönyöztem, a hátára másztam. És mindig megleptem egy-egy falat ennivalóval. Nem féltem tőle akkor sem, ha ugatott, és akkor sem, ha morgott. A városban élő gyerekek többsége tart a kutyáktól és általában az állatoktól. Én minden kutyának pajtása voltam. Az éppen hízásra kijelölt disznóval az udvaron futkostam, és a kertből frissen tépett herével, dinnyehéjjal, titokban letört kukoricacsővel leptem meg. Minden állattal személyes jó kapcsolatom volt. A butának nevezett libák tapasztalataim szerint nagyon is okosak. Nyáron mindig húsz, huszonöt, a nyakukon festékkel megjelölt libára vigyáztam. Ha játszottunk vagy elszundítottam kicsit és eltűntek a szemem elől, elég volt néhány nagyot kiáltanom. A gúnárt Pistának szólítottuk. Biztos lehettem benne, hogy a csapat Pista néhány visszhangzó rikoltásával feltűnt és körbegajdolt. Anyuka vagy Jancsi hiába próbálkoztak ezzel a módszerrel, rájuk se hederített Pista. Ez a figyelem és szeretet az én kiváltságom volt. Amikor nagyobbacska lettem, Jancsival kint tanyán szolgáltunk. Én nyugodtan járkálhattam a lovak és a tehenek között, átmászva alattuk, örömmel fogadták jelenlétemet, ennek hanggal jelét is adták. A két sárgás lovat különösen szerettem. A jászol szélére felmászva rájuk kapaszkodtam, csókolgattam a nyakukat, belekapaszkodtam a sörényükbe és játékosan cibáltam. Amikor esténként kivittük őket Jancsival az erdőbe legelni, Ráró úgy lépdelt, hogy éreztem, vigyáz rám, nehogy létei ritmusa miatt lecsússzam a csupasz hátáról. Nem szerették, ha kötéllel a két első lábukat megbéklyózzuk, hogy éjszaka legelés közben ne

csámboroghassanak el

Szabó Tiborné Gerencsér Hajnalka
riporter

 messzire. Hajnalban, amikor értük mentünk, torkom szakadtából elkiáltottam a nevüket, és máris hallottuk valahonnan távolból a nyerítésüket. Mindig igyekeztem nekik kedvezni, de nem érdekből szerettek, mert a határtalan szeretetemen kívül én mást nem tudtam nekik nyújtani. Bárhova mentünk szolgálni, a kutyák, a legvadabbak is már az első napoktól barátságukba fogadtak. Az egyik tanyán kezdetben a vörös, vagy tízkilós kakassal voltak vitáim. Ez abba nyilvánult meg, hogy amint meglátott a tanyaudvaron, odaszaladt hozzám és hátulról belém rúgott. De aztán este, amikor megcsendesedve behúzódtak a tyúkólba, és egyben meg is szelídültek, bementem, átöleltem az ajtóhoz legközelebb üldögélő kakas forró nyakát, magamhoz húztam és hosszan a fülébe sugdostam. Akkortól kezdve kölcsönös lett a barátság, és amikor én kaptam meg a szakajtót, hogy szórjak magot az aprójószágnak, igyekeztem Miki-kakasnak kimutatni, hogy milyen nagyra tartom. Volt a tanyán vagy tíz birka is. Sokszor kaptam azt a feladatot, hogy én vigyázzak rájuk. A mások által buta birkának látott gyapjasok mindig okosan összefogtak, ha idegen kutya akart rájuk rontani, és körbe forogtok, miközben én kiabálva és az arra tévedt kutyát jobb belátásra bírva védelmeztem őket. A kos figyelt rám, amerre mentem, csendesen bégetve követtek. Ha leültem, tudták, ott köröttem legelészve szabadok, kedvükre ellehetnek. Nem bántom, nem hajszolom őket. Apuka galambjait is nagyon szerettem. Többfélét is tartott. Mind megengedte, hogy amint a belső udvaron szemelgettek, totyorásztak, odamenjek hozzájuk, megsimogassam, megfogjam őket. Ha idegen galamb ült a háztető gerincére, apuka igyekezett a gyűjteményébe befogni. Ilyenkor engem odaküldött sétálgató galambjai közé, leültem a földre, magot szórtam és körém gyűltek. Az idegen galambnak is kedve támadt részt venni ebben a közös jókedvben, aztán egyszer csak felálltam, betereltem a totyogó népséget a nagy dúcba, és megvarázsoltan az idegen galamb is ment velük. – Hej, te gyerek, ilyet én még nem láttam – nevetett fel jókedvűen apuka. Nyulaim is voltak. Miska töltötte be a fő kan szerepkörét. Ha barátnő jelöltet vittem hozzá, hosszan simogattam és a fülébe suttogtam. Soha nem maradt el az eredmény, Miska a bíztatásomra rögtön kezelésbe vette az ügyeletes arát. Az utcán minden kóbor kutya azonnal hozzám szegődött és megváltóját látta bennem. Sajnos, tévedniük kellett, mert anyuka a jövevénnyel együtt elzavart. Olykor mi is koppon maradtunk, Mackónak is sokszor csak mosogatóvízbe aprított kenyérhéjjal kellett őriznie a kondícióját. De soha nem vetemedett volna olyasmire, hogy elkapjon egy kis csirkét, pedig az apróságok néha felmásztak rá, és meleg bundájában elterülve sütették magukat a nappal. Azt hiszem, hogy apukán kívül gyermekkoromban igazán csak az állatok szerettek, és feltétel nélkül én is csak őket szerettem. Amikor tizennégy évesen Pestre kerültem, s vasesztergályos tanuló lettem, eltűntek mellőlem az állatok, emlékké váltak, és én határozottan éreztem, hogy nélkülük sanyarú, szeretetlen az életem. Ők sose rúgtak, sose karmoltak vagy haraptak. Az emberekben sokkal gyorsabban és untalanul fellobban az indulat, és felemelkedik az ütni akaró és lesújtó kéz.”
 
„Délután a kertbe vezető tereplépcső alsó fokán ültem. Két térdemre fektettem a karszáramat, és bámultam a melegben ellustult kertet. Gondolattalan csönd volt bennem. És egyszercsak megjelent egy csoda. Kézfejemre finoman leereszkedett és rátelepedett egy nagy, citromsárga pillangó. A szárnya felső karéja narancssárgába váltott, s az ív alatt három piros petty égett. Gyönyörűnek láttam, s egy világért sem moccantam volna, még a lélegzetem is óvatosan visszafogtam. Mintha ezt a pillangó meg akarta volna hálálni, két szárnyát lassan szétnyitotta, hogy a belsejét is szemügyre vehessem. A szárny visszájának az alapszíne ugyanaz volt, mint a külső részének, de a pettyek megfújt pici parázsként fel-felizzottak. És ebben a pillanatban a talán a semmiből a másik kézfejemre a pillangó társa ereszkedett le. Cseppet egymás felé fordultak, tettek néhány lépést, aztán mindketten felröppentek és belevesztek a dúsan zöldellő tuják rengetegébe. Merengve néztem utánuk. Mivel érdemeltem ki ezt a még soha nem tapasztalt és nem ismételhető csodát? Áramlott bennem a létezés sugárzása, s egy pillanatig arra gondoltam: életemben egyszer lám, kiválasztott voltam.”
 
- Van egy kis tacskód, a 7 éves Radír… annyira aranyos történeteket írsz a vele átélt élményekről… hogy belopta magát a szívünkbe.
„Radír csupa jóság, csupa kedvesség és csupa ártatlanság szívén hatalmas seb keletkezett, s azon át szivárog belőle az életerő. Egy mindenkinek kiszolgáltatott kiskutya igyekszik valakit találni, akibe érzékeny lelkének minden energiájával beleszerethet. Sóvárog érte és utána akkor is, ha az illető éppen vele van. Az ő szeretete határtalan, mert nem tudja, hogy a szeretet az emberek világában azért van, hogy legyen mivel visszaélniük. Radír engem is szeret, mert én a gazdája vagyok: enni adok neki, gondoskodom róla, és megvédem, ha baj fenyegeti. Ha például rátámad egy nagy és vicsorgó fajtárs. Igaz, ilyen esetben Radír is bátran, a vakmerőségig bátran viselkedik, nem hagyja, hogy egy másik kutya elbánjon vele. De az emberekkel nem tud mit kezdeni, mert az emberekről feltételezi, hogy ugyanolyan jók és kedvesek, mint ő. Pedig az emberek érdekeik foglyai, és ha kedvük úgy tartja, önmagukat és embertársaikat is feláldozzák, hát még egy szüntelenül szorongó, a lelkét a maga teljes meztelenségében megmutatni akaró kiskutyát. Radír gyűlöli a magányt. Lehet kint bármilyen hideg, bármilyen meleg, ő ezerszer inkább az udvaron akar várni rám, ha orvoshoz megyek vagy ügyet intézek, mert talán úgy érzi, hogy a kerítés tövében üldögélve legalább néhány méterrel közelebb van hozzám. De a legszorongóbban mindennap lelke kiválasztottját várta. Fázva, éhesen és szomjasan üldögélt a kapu rácsa mögött, és amint befordult a várva várt az utcába, Radír füle rögtön észlelte cipőjének kopogását, gyorsan beleszimatolt a levegőbe, hogy a szél által arra lökött szag alapján biztos legyen benne: a magány, a szomorúság percei rögtön eloszlanak, s végre-végre, nyüszítve, sírva a boldogságtól, körbeugrálhatja, akire úgy vágyott, aki csak az övé. Kicsi szíve felgyorsulva ver, amikor a szeretett lény nyitja a kaput, és teljes valóságában feltűnik. Igaz, Radír mindenkit szeret, az utcán közlekedő idegeneket is, de akit igazán szeret, azért az életét is odaadja. Ekkora szeretet mámorában Radír nem tudja elképzelni, hogy az imádott, aki játszótárs, dédelgető, az anyánál is fontosabb lény, megcsalhatja őt, kijátszhatja és becsaphatja. Hogy hazudhat neki. Volt Radírnak egy valóságos álma, aki sóvárogva megálmodta Radírt, és azzal áltatta magát, hogy az ő hűsége szüntelen ölelkezésben marad Radír hűségével. Mindig, amikor a nap vége felé megérkezett, a heves üdvözlés után Radír háromszor-négyszer teljes sebességgel körbeszaladta a házat, hogy valahogyan levezesse a sok-sok várakozás feszültségét, elfogadható mértékűre csökkentse a hirtelen boldogság izgalmát a várakozás kimondhatatlan magány-érzete után. Radír nem tud elvontan gondolkodni, tehát benne olyasmi, hogy az imádott emberi lény nem olyan tökéletes, mint ahogyan mutatja, hogy az imádott lény is lehet gyarló és esendő, soha egy pillanatig nem merült fel benne. Ő teljesen, szinte már végzetes kétségbeeséssel adta önmagát, és beérte azzal, amit éppen kapott. Soha nem erőszakolta, hogy szeressék, de ha a szeretett lény önfeledt és játékos kedvű volt, akkor Radír odaadta lelkét, s úgy gondolta, ennél nagyobb, tökéletesebb boldogság nem létezik. És egyszer csak két héttel ezelőtt se szó, se beszéd, az imádott lény eltűnt. Úgy tűnt el, ahogyan csak emberek szoktak: köszönet, hála és sokat hangoztatott, de maradék szeretet nélkül. Első nap, ahogy telt az idő, Radír reménykedett. Ült a kapu rácsai mögött, feszülten figyelt, minden pillanatban kétségbeesett remény ébredt benne. Ilyenkor nem tudott békén ülni, hanem minden ok nélkül heves ugatásba kezdett. Már letelepedett a kertben a sötét, de Radírt hiába hívtam, nem jött be. Fel akartam emelni, de olyat tett, amit még soha, morgott egyet és kétségbeesetten elrohant a sötét kertbe. Ígértem neki minden finomságot, de őt csak egyvalami tudta volna megvigasztalni: ha megérkezik lelke teljessége. De akit várt, vártunk, nem jött. Nem tudtuk hova lett, miért késik, illetve miért nem jön, hogy a korábban kisfiamnak mondott kutyuska kellemes éjszakai álommal pihenhesse ki a nap izgalmait. Radír éjfél után végre bejött. Hiába kínáltam bármilyen ennivalóval, nem volt étvágya. Bejárta a lakás minden zegét - zugát, a becsukott ajtók résén többször is beszagolt, hogy talán tévedett, akit várt, mégis megérkezett. De csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy nincs és nincs, aki után áhítozik. Befeküdt a kosarába, egészen kicsire összehúzta magát, és csendesen nyüszített, sírt. Simogattam a fejét. Gyönyörű barna szemével rám nézett, s azt olvastam ki belőle, hogy ez nem lehet igaz. Valami, talán örökre, széttört benne. Már hajnalban ébresztett, s miután eredménytelenül újra végigvizsgálta a házat, kikérezkedett, reménykedve, a kapuban majd mégis feltűnik az eltűnt szerelem. Emberben is nagyon tud fájni a hazugsággá váló szerelem, de egy kiskutyában ez betölti a mindenséget. Az eltűnt azóta sem jelentkezett, Radír pedig gyászol. Odavonszolja magát a vizes tányérjához, kedvetlenül lefetyel egy kis vizet, aztán kiül a kapuba, és vár-vár. Vár, mert nincs magyarázat arra, hogy a szerelem felszívódott, s neki bele kell törődnie, hogy soha többé nem fog megjelenni. Én leülök mellé a betonjárdára, erőtlen fejét felemelem, állát a combomra helyezem. Radír elgyengülten rám néz, és a tekintete a magány iszonyatát sugározza, s egyfajta könyörgést: te, gazdi, mindent tudsz, mindent képes vagy megoldani, add hát vissza, aki nekem több mint az élet. Hiába mondom neki, hogy nyugodjék meg, bele kell törődnie, hogy az élete egy darabig vagy talán örökre sivár marad, mert emberi lényben nem bízhat egy kiskutya, miközben tudjuk, nincs más választása. Úgy látom, Radír meg akar halni, mert az is jobb, mint naponta viselni a felfoghatatlant. Látom, hogy szívének tág sebéből gyorsuló sebességgel folyik el az élet. Ülök mellette, és azzal biztatom, hogy közös a sorsunk, csak én ember gyanánt nem tudok olyan kibírhatatlan mélységgel szeretni, mint ő, aki elhamvad ebben a neve nincs fájdalomban.
 
- A kutya hűséges, ám… sok hozzám közelálló embertől hallottam, hogy ha a szeretetről beszél, elsőként a kutyája jut eszébe. Te is így érzel?
- „Ha leülök a számítógép elé, Radír kiskutyám rögtön a lábfejemre fekszik, és rövid idő után elkezdődik az a titokzatos, átmelegítő sugárzás, amely a testéből árad. Érzem, amint szétárad bennem teste melegsége, gyógyító ereje, nyugalma, és valami kimondatlan végtelen szeretet. Nem mozdulok, mert nagyon jó, amit velem tesz. A szívem nyugodtabban ver, a légzésem egyenletesebbé válik, és egész testemben keringeni kezd az a titok, az az elmondhatatlan ragaszkodás, hűség, amely belőle, a tisztaságából, jóságából, szelídségéből fakad. Radír, drága szerető kiskutyám, köszönöm, hogy a gazdid lehetek.”
- Hogy van Radír mostanság? Hogy éli napjait?
- Radír jó kiskutya, jól viselkedik. Sok történetet írtam róla, de mert se a gyerekeknek, se a felnőtteknek nem szólnak ezek a történetek, kiadót nem leltem rájuk.
- Szereted-e a természetet?
- Ki nem szereti? Természetesen. Minden nap nagyokat sétálok, ahova elkísér Radír nevű kiskutyám is.
- Ki és mi hiányzik leginkább az életedből?
- A feleségem.
„Vannak pótolhatatlan élmények az életben. A csecsemőkori érzelmi biztonság is ezek közé tartozik. És a hiánya még felnőtten, még öregen is képes fájni.”
- Gondolom, erős napi beosztással élsz. Hogyan telnek napjaid?
„Mint életem során mindig, most is erőteljes napi beosztással élek. Igyekszem tisztának, ápoltnak lenni, a betegség jeleit beiktatni az élet mindennapi ügyei közé, gyakrabban orvoshoz járni.”
- Olykor erős reumatikus fájdalmakkal. Már nem vagyok a régi, nem tudom magamat bizonyos teendőkre rákényszeríteni, mert nincs hozzájuk fizikai erőm.
- A Karcinóma című könyvből tudom, hogy minden nap 45 percig tornázol. Ez nagyon példaértékű és nyilván ezért tartod ilyen jól magadat. Milyen gyakorlatokat végzel? Videó alapján vagy az általad kitalált gyakorlatokat végzed?
- Évtizedekig jártam a Rádió torna klubjába (azóta ez is megszűnt) és az ott végzett gyakorlatok egy részét mentettem át napjaimra. Egyre nehezebb minden gyakorlatot elvégezni, de nem adom fel, amíg egy mód van rá.
- Folyamatosan dolgozol, írsz. Minden elismerésem és tiszteletem ezért is! Jelenik-e meg a közeljövőben könyved? Milyen céljaid, terveid vannak?
- A könyvkiadókat a pénz beszedése élteti. Többnyire csupa szemetet jelentetnek meg. És ahogy az ember öregszik, úgy szépen lassan leírják. De azért készül több könyv is, meg van már készen több is, pl. a féltékenységről egy alapos regény. Ez bizony sajnos, örök érzés és tönkre teszi sok-sok ember életét.
 
 

ASPERJÁN GYÖRGY: Összegzés

 

Megjártam már az életet,

lett amilyen: szedett-vedett.

Sokat csalódtam

magamban, még inkább csalókban.

 

Nem adtam be derekamat,

érte nem járt busás kamat,

se halk dicséret;

megaláztak: fogd, itt a béred!

 

Nem vesztettem apát, anyát,

van kinek az isten nem ád.

Így lázadoztam,

s lehiggadtam nyers pofonokban.

 

Ki tereljen, egy se akadt,

ki szeressen, is elmaradt,

és az a mérce,

mely válaszol a sok miértre. –

 

Megviselt a forradalom,

forgolódtam benne vakon.

Lett tűnt reményem,

szárnyam nyeső leckéztetésem.

 

Vittem sokra, lettem segéd,

esztergályos munkás, cseléd.

Még békekölcsönt

is jegyeztem, építve börtönt.

 

Felnőttként is voltam gyerek,

hiányzott tán az eredet,

mi magyarázza,

milyen legyen a lélek álma.

 

Kárhoztatták a modorom,

mert én mindent vettem zokon,

sértést lenyelni

nem akartam, s hidegre menni.

 

Sokat fáztam, tűrtem fagyot,

büszke erre mégsem vagyok.

Mindig-hiányban

puszta létet – ennyit kívántam.

 

Nem törtettem, törtem teret,

majd támogat, aki szeret.

E gondolatban

vesztes lettem; ez sem szokatlan.

 

Bírótól nem nyertem kegyet,

regényem a szeméthegyet

tovább növelte –

hivatkoztak az írt szövegre.

 

Kaptam börtönt, nyolc hónapot,

kétszáznegyven fogoly napot.

A többi pénzben

lett kiszabva. Ennyit elértem.

 

És magamra hagytak, kiket

szerettem és adtam hitet.

Génjeim áldom,

hogy a halált még kell kivárnom.

 

Hajtom addig a magamét,

és ki fontos nekem, azét,

az elesettét,

nagy szégyen, hogy azzá tehették.

 

Betöltvén a hetvenegyet,

lehet, hogy ez végső keret,

de így a versben

kiáltom, amit kéne nyelnem.

 

S végzem majd, mint a többiek,

a nővérke mindig siet,

pénzelni sorba

nem megy, leszek hátra sorolva.

 

Egyszerű ez, mint egyszeregy,

a semminél is kevesebb,

mire jutottam:

végromlásra, sírra jutottan.

 

Mégsem adom meg magamat,

míg szám nyílik, a szavakat

nem válogatva

korholom, ki létem kiszabta.

 

Mért alakult így a sorom,

mondhatnám, de nem sorolom.

Fáj, hogy a nemzet

önmagától halálra sebzett.

 

Ez felzaklat, nincs semmi más,

mitől jönne még rám a frász. –

Így boldogultam:

ez a jelen, így dönt a múltam. –

 

Mint érkeztem, úgy megyek el:

lenge pendel, sápadt lepel

lesz elegendő,

ha az ember már nem kelendő.

 

Méltó vég ez azok után,

mint a sors bánt velem sután.

Kár tiltakoznom,

de perelem, ha már haldoklom:

bolond gondom és boldog voltom!

 
- Nagyon szépen köszönöm az interjút! Boldog a lelkem, hogy beszélgetésünk révén jobban megismerhettünk! Sok szeretetet, jó egészséget és további sikereket szeretnék Neked kívánni kedves Gyuri! 
 
Vége.

 15. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

 Sorozat (hatodik rész)
 

 A FÁK EREJE

 

Magyaros bölcsődet

nyers fából faragták,

munka közben is

dalolva ringatták.

Fa asztalodat

lakkozva cifrázták,

ételedet rajta

oltáron áldozták.

Ágyadat, hol fogantál,

deszkából gyalulták,

ugyanitt e helyütt

jövődről álmodtál.

Kapa, s balta nyeled

akácból csiszolták,

tetődet, hajódat

ácsok ácsolták.

Puska tusáját is

dióból hasítják,

ha hazádért harcolnál.

Koporsód diófa

talán te nevelted,

fejpárnád alá

faforgácsot tesznek.

Ha meghal a fa

tűzifának adják,

ontja majd melegét,

végső lehelletét,

ha kandallóba rakják.

Sírodon fejednél

fából van a fejfa,

a Föld hantja elfed

mikor bevégezted,

felenged a végítélet.

Versedet ha írnál

papírra vetheted,

fáját átölelve

ihletet ad neked.

Föld ereje árad

testedbe, lelkedbe,

gyökere a múlt,

törzse a jelen,

ága a jövő,

hol a sok levél kinő,

az örök folytonosság Ő.

Bármilyen fát ültetsz

ontja levegődet,

bölcsőtől a sírig

végig elkísérhet.

Rügyező fa ága

gyümölcsét rád ontja,

élelemmel ellát

mint gondos jó gazda.

 

2018. április 22.

 
 *
S ha elfogy...

Ha elfogytak szívemből
a remények, s a vágyak,
szobámban hetente
vetnek csak friss ágyat.
Ha elfogyott szívemből
hitem és erényem,
ellenségeim akkor
vesztenek el egészen.
S ha elfogy szívemből
az erő, s a lüktetés,
barátaim lelkében
örök az emlékezés.

2006-03-06
 
*
Ébredés

Ködös- hűvös a reggel
Álmos még a macska is
Ablakomon élesen
Koppan egy kavics.
A függöny behúzva még
Takarja a hajnalt.
Átsejteti a Napot.
Ébren vagyok.
Ólomcipőben járt az éj,
De gyorsul most már az idő.
Betör a ragyogás.
Hová ez a rohanás?
Moccan a barna idő...
 
2006-04-03
 
*
AZ ÉGBOLT, S A TENGER
 
Az égbolt, s a tenger,
Ajándékot küldtek bölcsőmhöz,
Mikor megszülettem,
Ezt mesélték többek nekem.
Küldték a viharral,
Ki a szél szárnyán szárnyalt,
Hogy ott érje még a hajnalt,
Mert csak fényben látszik
A tenger, és az égszín kékje.
Ha körbe öleli
A Földet a szivárvány.
S napfényben ragyog
A harmatos ködmárvány.
Ott álltak mindketten
Baldachinos ágyamnál.
Kezükben tartva
Szemeimnek szánt színüket,
S ötvenöt évig őriztem
Kék színét
Álmodozó szememnek.
De lám e kegyet
Meg nem érdemeltem,
Botor módon elfecséreltem,
Mostanára mindezeket elveszítettem.
Kit a sors megbüntet,
Azzal Istennek terve lehet.
Megjegyzés: 2018. 08. 04.
 Zúgó folyó partján
Ó rohanó folyó árja,
Legény indul, csónak várja.
Belerakta iszákjába
Jegykendőjét, szíve párja.
 
Elmegy Ő most messzi tájra,
Hol majd sok új kaland várja.
Elviszi Ő mindenét,
Nem hagy itt mást, csak a szívét.
 
Ó szikrázó sziklaszirtek,
Mindig csak is Őt védjétek.
Az orkántól takarjátok,
Visszatér, ha akarjátok.
Ó gyors röptű fekete sas,
Messzi földek szülöttje vagy.
Éles szemed rajta legyen,
Segíts neki, hogy visszatérjen.
 
Ó rohanó folyó árja,
Vidd Őt messze a világba.
Az óceánnál állj meg véle,
Mondd neki: Utadnak vége.

2006-03-17
 
*
TÜNDÉR
 
Tavaszi szélben
Lenge leányka.
Szoknyája perdül
Indul a táncba.
Siklik a teste
Omlik ruhája.
Messzire hallik
Szél fuvolája.
Indul tavaszból
Szökken a nyárba.
Ősz fuvallatja
Télben találja.
 
2006. február 8.
 
*
 LÁGYAN RINGÓ BARNA ÖLEDBEN
 
Vannak napok, mikor
Elgondolkodom,
Mire van még időm,
Lesz-e holnapom?
A többi percet bizony
Ellébecolom.
Tornyosulnak a gondolatok,
Asszonyt, gyereket, kutyát
Nevelni nem tudok.
Lágyan ringó barna öledben
Moccan a lassan múló idő,
Megmérettetni erőmet
Csupán erre vágyom,
Örömmel vagy szenvedőn.
Hullámzó forró öledben
Élvezem a jelent,
Feledem a múltat,
S nem törődöm a jövőt.
 
Megjegyzés: 2016. 01. 15.
 
*
A HAJNALI ERDŐ
 
Árnyékos, hűs
Bokrok alatt,
Mohás törzsű
Sudár fák közt
Szivárványos páracseppek
Millióin át
Ébred a világ.
Harmatos csalitban
Búvik a nemes vad.
Szarvasbika sem les,
Üres a nyiladék.
A róka már alszik,
Éjszaka vadászott.
Kölykei testétől
Meleg a kotorék.
Lomhán, felfelé
Kúszik a fény,
Százágra tűz majd a Nap.
Ezüstös puzdrájából
Előhúzza aranyos nyilait
Mókusmama fürdeti benne fiait.
S ahogy az idő szalad,
Mind magasabbra tör fel a Nap!
Maradj még hajnal!
Olyan szép ez a kép.
Nem kell felébredni semmiképp.
Álmodjál szépeket.
Tavaszi, virágos ligetet.
Hiszen a hajnali álom
A legédesebb.

2006. május
 *
A fekete madár

Az én vállamra is ráült
nem régen
a fekete szárnyú madár.
Ki mindenkire ott vár...
A holtak kapuján.
Az én vállamra is ráült
nem régen
a fekete szárnyú madár.
Ki mindenkire ott vár
az emberi út végén.
Mind kisebb résen ér
szememhez a világ.
Sötétedik,
ám itt belül már új fény
születését érzem,
akarod-e tudni a jövendőt?
Eszelős!
A jövőt csak a múló idő
fejtheti meg.
Az ólomszürke ködben
számtalan falevél
hull lassan lefelé.
Messziről hallom
a tovaszáguldó lovak
halkuló dobogását,
mintha szüntelen,
időtlen idők óta kopogna.
Tedd a kezed a homlokomra,
Csak a madár türelmetlen már,
kitárt nagy szárnyával
kering a magasban.
Félek megtudni a jövőt,
nem indulok az útra még,
már megpihentem,
erőt adott a sárban fekvés.

2017-07-17

 16.  HANG – SZERELEM 

Elbeszélés  

  Írta: Bognár Papp Irén

 
Kati túl volt már a negyvenedik születésnapján, amikor az élet számára sok rosszat hozott. Addig mindig talált megoldást a gondjaira, orvosságot a bajokra, de most halmozottan jött a rossz. A házassága jól sikerült ugyan, csak aztán nem lehetett gyermeke. Sokat bánkódott miatta. Mivel kizárt volt, hogy valaha is gyermeket szüljön, megbeszélték a férjével, hogy egy egész kicsi babát fogadnak örökbe, s őt sajátjukként nevelik. Párja megértően viselkedett, tudta, ha Katit elhagyja, akkor is kivesz egy gyereket, és felneveli egyedül. Így jobbnak látta, ha mellette marad, 

különben is

Bognár Papp Irén

 szerelemből vette feleségül. Tizenhét éves volt a fiúk, amikor egy motorbalesetben meghalt. Attól kezdve Kati elmondhatatlan fájdalmán senki sem tudott segíteni. Sem ő, sem 

a pszichológus, sem a barátai. Egyedül az hozott némi enyhülést a bánatára, ha elment a templomba. Hitte Istent, mégis ezerszer megkérdezte: Istenem, miért vetted el a kisfiam? Nem kapott rá választ. Kételkedett, gyötrődött. Szép fiatalos arca egyre keskenyebb lett. Haja megőszült. Aztán egy napon a férje is elhagyta. Eleinte nem tudott belenyugodni, mindenáron vissza akarta szerezni, minden erejét arra használta, bele kapaszkodott volna görcsösen. Kora tavasz volt, amikor még épp csak cirógatja

a szellő a fákat, és sejteni lehet, hogy új illatok születnek és fényes zöld levélkék integetnek a megérkező madaraknak. Ő alig érzékelte a máskor annyira várt évszakot. Tavasz után felfénylett a nyár, ekkorra már enyhült Kati szívében a feketeség, de az esős sötét őszi napok megint visszarántották a reménytelenségbe. Az emberek nem szeretik a mindig szomorúakat, annyi gond van amúgy is a világon. Hogyha egy hajó süllyedni kezd, aligha menthető meg... De dolgozni kellett, mert élni kellett. A mindennapok szürke egyhangúságban teltek, minden nap kijárt a temetőbe. Hiába mondták neki a barátai, ismerősei, hogy ez nem jó, ez túlzás. Neki a fia közelsége megnyugvást jelentett. Különösen akkor érezte magát közel hozzá, amikor még nem volt síremléke, amelyik vastag, kemény betonfalával rideggé tette, elválasztotta őket egymástól. Úgy érezte, hogy a földhalom természetes anyag, illő az eltávozottakhoz. Ez a sok mesterséges fényes, rideg márvány mire való? Magamutogatás, fitogtatása a jómódnak. Nem azért van, aki elment, hanem az élők hiúsága. Téli hó süvített akkor este, arra gondolt, hogy ma az első nap, hogy nem volt kint a sírnál, és sötét éjszaka lesz, amikor a munkájával végez. Mi lenne, ha mégis kimenne. Ott a sírra borulva akár meg is fagyhatna, és vége lenne mindennek. Csörgött a telefonja, s ez kizökkentette a letargiából. Nagyon kellemes férfihang volt a túloldalon, de téves hívás. -Kérem, ne tegye még le, kérdezhetek valamit? -Igen. - Szomorú a hangja. Mintha gond, bánat gyötörné. Az asszony hallgatott, gondolkodott a válaszon. -Vagy csak fáradt? Nem tudott megszólalni, hirtelen kapta el a sírás, és csak sírt, zokogott, majd letette a telefont. Szerencsére visszahívta az illető, mert kijelezte a számát az úr készüléke. Lassan igen kellemes és hosszú beszélgetés alakult ki köztük. A végén mobil számot is cseréltek, s megállapodtak abban, hogy Kati néhány alkotásáról fotót küld. Ment a levél, és gyorsan jött a válasz, a biztatás, a gratuláció. Aztán sűrűsödtek a telefonbeszélgetések is. Kölcsönösen meséltek egymásnak az életükről. Kati mindig zavarban volt kissé, mert olyan szépen, választékoson szólt a férfi, hogy neki a teljes szókincsét fel kellett frissítenie. Mégis néhányszor belegabalyodott a mondandójába. Minden alkalom felvidította, erőt adott neki, szinte repülni tudott volna, úgy, mint valaha rég. Terveket szőtt, elhatározta, hogy az elmaradt dolgok közül, amit csak lehet, bepótol. Hiszen eddig két férfiről gondoskodott, s most hirtelen csak magával kell törődnie. Oda megy, ahova akar. Az idej ével is szabad, legalábbis ami megmarad a kötelező feladatok elvégzése után. Sorra összerendezte a képeit, a festékeket, kereteket, vásznakat, s egyebeket, mindazt, ami az alkotáshoz szükséges. Végül ez nem valami időskori hóbort, hiszen alig tizenéves volt, amikor elhatározta, hogy festőművész lesz. Ezt igazán soha egyetlen percre sem adta fel. Nem festett absztrakt, ki nem található, megbotránkoztató dolgokat. Tiszta volt, mint a forrás, mint az erdei levegő, szívható, fogyasztható. - Katika, amikor Badacsonyba jön, az alkotótáborba, akkor én önért megyek egyik nap, és bemutatom Önnek a várost, ahol élek, s talán még a faluk közül is valamennyit. - Köszönöm. Nagyon várom, hogy megismerhessem! - Örülnék, ha Misinek szólítana. - Köszönöm, Misi. - mondta az asszony, hangján érezhető büszkeséggel. Semmi sem tudta volna akkor őt eltéríteni ettől az úttól. Izgatottan várta az eseményeket. Olyan szenvedélyes vágy fogta el, mintha minden ezen a pillantáson múlna. Azt szerette volna, hogy a férfi beleszeressen, fájó és forró szerelemmel. Talán olyan volt ez a vágy, amilyen az élet reménye maga, amelyik végtelen, elmúlhatatlan. Arra gondolt, amikor meglátják egymást, valami égi jel gyúl ki, valami csoda történik, az eső eláll, a szivárvány fellobban, ők egymásra nevetnek, és ez a nevetés, amint mosollyá szelídül, mindennél tovább tart, még az életüknél is. Arra gondolt, milyen iszonyúan kívánja, hogy a másik csak egy villanásnyira is a kezéhez érjen. A szem, a látás bűvölete és hatalma legyen olyan erős, ami a pillanatot évezredekre nyújtja. Arra gondolt, hogy Jókairól beszélgetnek, és egymás szavába vágva élvezik az intellektuális varázslatot. Őrülten kívánta a férfit, mert szerelmes lett a különös megismerkedésbe, a hangjába, a tudásába. A Jóisten nem tiltja, egész biztosan nem tiltja az igazi szerelmet, a hegyeket elsöprő csókokat, az ölelést, amiben nem a gonosz lakik, csak az élet továbbvitelének vágya, csak a gyönyörűség, hogy a férfi és a nő reprodukálja magát. A többi csoda semmi ehhez képest. Az emberi alkotások? Meg sem közelítik a természetet. A természet? Igen, ha önmagát tovább viszi, ha új fák nőnek, mikor az ember nem vet. A szél a vetegető, az eső az öntöző, a nap a keltető. Az ember pedig összefonódik egy másik emberrel, és azt hiszi; nagyon szeret, ami igaz is, meg nem is, mert a hormonok, és más anyagok követelik meg ezt a játékot. Elképzelte ezerszer az első találkozást, és úgy érezte, nem bűn, ha átöleli a férfit, és arcát megpuszilja, de nem egyszer, hanem vagy húsz apró buborékos puszit ad neki a boldogság és vidámság minden kedvességével. Mert végre láthatja és érintheti, akiről annyit ábrándozott. Gondosan válogatta a ruháját, a pici piros virágos szoknyácskát húzta fel, ugyanilyen felsővel. Akaratlanul is erre esett a választása, mert vállai kibomlottak, s a fekete csipke a szoknya alján nem volt harsány, mégis sejtelmes. Bűvösen erotikus volt, tudta ő ezt jól, és az is akart lenni, mert szerelmes volt, de kölcsönös szerelemre vágyott. Szép szerelemre, ami nem bűn, és nem is tilos, ami nem elérhetetlen. Vagy mégis beteljesületlen? Magányra kárhoztatja, amíg él? Annyira várta ezt a napot, azt a pillanatot, hogy nincs rá szó! Valóban gyönyörű volt, napfénybarnítottan ragyogott a bőre, és titokzatos, meseszépnek látta a világot. Ekkor már egy éve tartott a hang-szerelem, és annyi mindent tudtak egymásról, de a nagy távolság miatt nem volt módjuk találkozni. Eljött a várva várt nap, s az óra, amikor megszólalt Kati telefonja. -Sajnálom, de váratlan dolgok miatt maradnom kell. - közölte a hang. Katit a sírás fojtogatta, de miért, miért nem jön? Ez csak kifogás! Miért ijedt meg? Mit nem tettem jól? Több, mint egy évet vártam erre a találkozásra! Akarom látni! Még egy kedves SMS-t írt hazafelé az autóbuszból, tele reménnyel, hátha holnap eljön, még holnap is itt lesz a környéken. „Örültem, mikor láttam a faluját, mellette haladtunk el. Arra gondoltam, hogy a júliust itt töltötte, ez jó érzés volt, de ugyanakkor összeszorult a szívem, mert nem láthatom, pedig annyira szerettem volna! Kitudja lesz-e holnap? Én várom a hívását kedves Misi!" Azt ugyan várhatod!- gondolta Mihály. - Mit képzel ez az asszony? Mi az, hogy annyira szerettem volna?! Talán rosszul írta, annyira szerettem volna látni. Még azt a szót oda kellett volna írni, hogy látni, mert így félre érthető! Nem, én nem kockáztatok egy művésznő miatt, aki azt sem tudja, mit akar, és valami olyat sejtet, ami bűnbe visz. Nem érdemes! Különben gyűlölöm, ha erőszakos egy nő! Vagy mégsem úgy gondolta? Csak örült a lehetőségnek, hogy új helyet ismerhet meg? Szegénynek ritkán van ilyenre módja. Nem hagyom magam hírbe keverni, amikor fölösleges.
- Találkoztál az ismeretlen úrral?- kérdezte Marika.
- Nem sikerült, más fontos dolga akadt.
- Vagy megijedt?
- Mitől?
- Talán túlságos rajongással beszéltél hozzá. De az is lehet, hogy a fiúkat szereti. —morfondírozott Marika.
- Erre egy pillanatig sem gondoltam. Nem hiszem. De ha mégis... Nincs jogom ilyet gondolni, akkor ő is hihetné, hogy én más szexuális beállítottságú vagyok. Ekkor úgy érezte: elvesztett valamit. Örökre veszni hagyta azt a lehetőséget, hogy személyesen megismerje őt. Mélységesen elszégyellte magát. Biztos buja volt a hangja, csábító, ilyet az ördög tesz. Neki alázatosnak és szerénynek kellett volna lenni. Hiába, veszve minden, nem csak a személyes találkozás öröme, hanem a folytatás is, ami meghitt beszélgetéseket hozhatott volna, művészetről, festészetről, könyvekről, gondokról, örömökről, egy másik ember életéről. Túl sokat akart, még ha ki nem is mondta, és ezért mindent eltékozolt. Ó, Istenem, bocsáss meg! Peregtek Kati könnyei, napbarnított arca eltorzult, haját összekócolta a szél, lábai remegtek. Szerencsétlen, elhagyatott földi halandónak érezte magát, aki nemrég még azt hitte, hogy Isten kegyeltje, de mára csak egy öregedő kis árva teremtés, akit csak a halál vált meg.
A kórház csendje megnyugvást hozott. Erika nővér nyitott a kórterembe.
- Lelkem, jobban van? No nézzük csak. Kikötöm az infúziót, megmérem a vérnyomását, aztán, jön Önhöz egy fodrász, egy sminkes. Látom, most meglepődött. Nagy örömöt közlök Önnel. Valami jelentős kitüntetést kap. Idehozzák, és szépnek kell lennie, mert a tévé is közvetíti. Katinak elkerekedett a szeme. Álmodik? Utolsó képe, hogy ráborul a fia sírjára, s lassan elalszik.
- Óriási szerencséje volt, mert valaki, valami Balogh nevezetű úr, felhívta a mentőket, és megtalálták. Nem sokon múlott az élete. Mit szólna a gyermeke, hát szabad ilyet tenni? Ha az égből látta Önt, nagyon szomorú volt! Önként meghalni, amikor azt beszélik, hogy Ön csodálatos dolgokat alkot! Erika nővér térült-fordult, még a szomszédos ágyon fekvő Rózsikát is elrendezte.
-Rózsika régi betegünk, már tíz éve gondozzuk. Szerencsére jó ura van, gyakran látogatja. Megjött a fodrász, a kozmetikus. Katit kezelésbe vették. Gyönyörűvé varázsolták a szakemberek.
-Ugye, kár lett volna itt hagyni ezt a világot? Már ő is így gondolta, s szégyellte a történteket, főleg amikor egy egész küldöttség érkezett az ágyához, s méltatták munkásságát, megkapta a Munkácsy - díjat.
Lassan elmentek, de még mindig azt hitte, hogy csak álmodik. Rózsikához is megérkezett a férje, odalépett az ő ágyához is, bemutatkozott.
- Balogh Mihály vagyok. - a hangjából egyből megismerte Őt. Amikor elment, kezet csókolt neki, és gratulált a szép kitüntetéshez. Halkan odasúgta Katának.
- A feleségem nagyon beteg, már tíz éve ápolják skizofréniával. Bocsásson meg.
- Látja, - mondta a szomszéd ágyon fekvő Rózsika - ilyen az én uram. Hűséges, hiszen gyerekkori szerelem volt a miénk. Első szerelem. 

 17. KÉPZŐMŰVÉSZETI GALÉRIA 
 
Eppelné Nagy Mária - festmény

Udvardi határában (40x50 cm, akril)
.....................................

Ilosvay Gusztáv – szobor

Taligás ember

....................................................

Stekly Zsuzsa – rekeszzománc

Streliziák (40x25 cm, rekeszzománv)

.....................................................

Rell Kata – textilkép

Villánykövesd

..................................

Fellner István – fa bútor

.............................................

Csuhaj Tünde – tojás díszítő

 18. ÖRVÉNYBEN – NOVELLA 

    

 Írta: Véghelyi József

    (második, befejező rész)

 

A kórházban 

 
Foltos Gizi már a mentőben magához tért. Zavarodottan nézett körbe, nem tudta hol van és hogy került ide. Az utolsó emlékképe az volt, hogy ültek a padon Sánta Bandival, és utána se kép se hang. Kérdésére a mentőápoló elmondta, hogy az egyik férfi „kollégája” hívta ki őket, mert ájultan esett le a padról, most éppen a kórház felé tartanak.

Véghelyi József

Kicsit kellett várni a orvosra, aki kezelésbe vette Foltos Gizit. 

A szokásos rutinvizsgálat következett: vérvizsgálat, meghallgatta 

a szívét, a tüdejét, stb. Az orvosok rendszerint csak kérdeznek 

a betegtől, azok meg locsognak-fecsegnek, hátha valamivel 

segíteni tudnak a diagnózis felállításában. De hogy vélhetően 

mi lehet a baja a páciensnek, csak a legvégén közlik, miután az

 illető halálra izgulta magát. Az ember már csak olyan, hogy mindig 

a legrosszabbra gondol először, mert ahhoz képest minden 

már csak jobb lehet…
-  Asszonyom – kezdte Végvári doktor - , komoly cukorbetegsége van, bár szerintem ezt már tudta eddig is. Benn kell tartanunk néhány napig, hogy beállítsuk az inzulin szintjét. Van azonban még valami. Újabban nem érezte fáradékonyabbnak magát, valamiféle nyomást nem  érzett a mellkasában, ugyanis gyengélkedik kicsit a szíve is.
-  Hát csak azt éreztem, hogy nem vagyok már a régi – vallotta be Foltos Gizi. De én mindezt betudom a jelenlegi sorsomnak.
- Családtagja, rokona, barátja segítségére tudna lenni? – kérdezte együtt érzően az orvos. Mert egy kíméletesebb életmód sokat segítene az életkilátásaiban.
- Doktor úr! Nézzen rám! Kétlábú szerencsétlenség vagyok. Kinek kellek én már? – küszködött könnyeivel Gizi. Van ugyan egy szintén hajléktalan férfi ismerősöm, de hát neki sincs senkije és semmije. Csak mi ketten egymásnak.
Rövid tépelődés után Végvári doktor csak annyit kérdezett, hogy mikor jön be a barátja látogatóba?
-  Hát azt nem tudom megmondani, mert biztos azt sem tudja, hogy hol vagyok – felelte Gizi.
- Erre csak azt tudom mondani – válaszolta az orvos -, hogy ha igazán fontosak egymásnak, akkor megtalálja magát. Arra kérem, hogy ha bejön a barátja, akkor küldje be hozzám.
 

-----------------------------

 
Foltos Gizit egy hatágyas kórteremben helyezték el, Ő volt az ötödik beteg. Nagyon szokatlan volt számára a tiszta ágynemű, a tiszta falak, a menetrendszerinti étkezés. Egyáltalán a rend. Bántó távolságtartással viseltettek vele szemben a betegtársak, amit már fel se vett. Volt ideje megszokni az utcai két év alatt az emberek hozzáállását a hajléktalanokkal szemben. Ilyenkor csak az bántotta, hogy az égvilágon semmit sem tudnak róla, mégis ódzkodnak tőle. Ám ő már tudta, hogy nagyobb alázattal kell élni, mert bárkivel előfordulhat a sorskivetettség. A szülése óta nem volt még betegként kórházban. Mint a legtöbb ember - ha csak teheti - kerüli ezt a helyet. Egy előnye azért van az ittlétének: kulturáltabb napokat fog eltölteni, ha csak néhány napig is…Két év nagy idő az utcán, egy kicsit elvadul már az ember. Sokan közülük nem is akarnak visszatérni a régi, megszokott életükbe. Foltos Gizi kivétel. Ő szeretne ismét családot, biztonságot, meleg otthont, és ha nem túl nagy a kérése Istenhez, akkor egy megbízható hű társat, Sánta Bandi éppen jó lenne…
Igen, Bandi. Jön-e meglátogatni őt, kitart-e továbbra is mellette, most a betegségében is? Megannyi kérdés kavargott a fejében, amelyekre egyenlőre nem jött felelet senkitől sem. A napi események kifárasztották az asszonyt, a képek elmosódtak agyában, s szép csendben álomba merült.
 

-----------------------

 
   Nyugtalanul várta a reggelt Sánta Bandi. Előre eltervezte a napi programját. Fürdés, borotválkozás, és utána irány a kórház, ahová Foltos Gizit vitte a mentő. Úgy gondolta, hogy a belgyógyászatra szállították.
- Randira mész Bandi, he?– ugratta az egyik sorstársa. Nagyon szép puccos dáma lehet a nagyságos asszony, aki miatt így kicsíped magad. Egyik ismerősömnek van egy szmokingja, vedd fel azt. Abban olyan úriember kinézeted lesz, hogy akármelyik nőt megdöntheted…- röhögött saját viccén Ficsúr, a munkanélküli vasbetonszerelő. Ha egyáltalán képes vagy még valamire a te korodban – tette hozzá önelégülten, s tovább röhögött.
   A hajléktalanok társasága roppant vegyes, van ott mindenféle ember. A társadalom egész keresztmetszete képviselteti magát. Sánta Bandi a neveltetése, műveltsége miatt az elit közé tartozott a hajléktalanok között. Az alacsonyabb rangúak sokszor még a nyolc elemit sem végezték el. Az ordító társadalmi különbséget szemtelenséggel próbálták kompenzálni. Úgy gondolták, hogy ha beszólnak a magasabb intelligenciájú társaiknak, akkor nagyobb lesz a tekintélyük a többiek előtt. Szánalmas lelkek…!
 
Vegyes érzésekkel lépett be a belgyógyászat lengőajtaján. Fogalma sem volt arról, hogy mi fogja várni. Szemben volt egy nővérpult, ahol két fiatal lány tétlenkedett. Felfigyeltek  a rosszul öltözött ötven év körüli emberre. Megengedtek maguknak egy szemtelen beszólást:
-  Bácsi, eltévedt? Mit keres errefelé, ez nem a hajléktalan szálló! – fölényeskedett az egyik agyonsminkelt plázacica.
-  Nem, nem tévedtem el, tudom, hogy ez egy kórház, bár ahogy az épület állapotát elnézem ez sem különb egy hajléktalan szállónál! – fröccsentette oda a kisasszonynak Sánta Bandi. Szinte otthon érzem magamat, és ahogy önt elnézem kisasszony, hát nyugton állíthatom, hogy nálunk a hurka zsírt a kenyérre kenik, nem pedig az arcra…! – adta meg a kegyelemdöfést a pimasznak.
    Kész. További szemtelenkedés kizárva. Visszabillent a világ tengelye.
-  Uram, kit tetszik keresni? – váltott kulturáltabb hangra a másik lány.
- Tegnap hoztak be egy cukorbeteg hajléktalan nőt. A neve Foltos Gizi,…akarom mondani Hadrián Lajosné – helyesbített Sánta Bandi.
Rövid keresgélés után megkapta a szobaszámot: 103.
Némi izgalommal állt meg a kórterem ajtajában, ám Gizit nem vette észre. Éppen indult volna kifelé, amikor egy hang utána szólt:
-  Hé, Bandi! Hova mész, még be sem jöttél és máris menni akarsz? – torkollta le Gizi a látogatót. Vagy másik asszonyt keresel? – incselkedett vele. Aggódtam, hogy egyáltalán bejössz-e?
-  Szia Gizus! Hát annyira megváltoztál, hogy meg sem ismertelek. Tiszta hálóing, tiszta ágy, fésült haj…
Csak a testileg, lelkileg összetartozók örülhetnek így egymásnak, ahogyan ők tették. A ragaszkodást, a szeretetet nem lehet így megjátszani, ehhez a szív őszintesége kell. Az együtt átélt hajléktalan élet megannyi nyűge-baja kiérlelte bennük a feltétlen összetartozás érzését. Ez egészen más volt, mint a színes bulvár lapok címlapján vigyorgó sztárok sokadik örök hűséget ordító talmi, „örök szerelme”…Ez valódi öröm volt, a szegénységben fogant néma hűség megnyilvánulása.
Igen, fogták egymás kezét, nem is tudták, hogy mi történik körülöttük. Nem törődtek a világgal, csak beszéltek, beszéltek. Akkor csak ők voltak, senki és semmi más! Töviről hegyire elmeséltek egymásnak mindent. Fogalmuk sem volt meddig tartott ez az állapot, csak az ügyeletes nővér szólt már Sánta Bandinak, hogy ideje mennie, mert el kell látni a betegeket.
    Foltos Gizi elmondta azt is, hogy a szeretetszolgálat egyik aktivistája – Magdika – szerzett számára hálóinget, tisztálkodási eszközöket, hogy valahogy kinézzen. A katolikus szeretetszolgálat emberei rendszeresen látogatják a kórházakat. Esetében Várhegyi doktor úr szólt telefonon, hogy el kéne a segítség egy hajléktalan asszony számára. A látogatás befejeztével Gizi még tolmácsolta a doktor úr kérését, miszerint szeretne beszélni Sánta Bandival.
    Az ötvenes éveit taposó Várhegyi doktor a szobájában volt, egy másik nővel. Kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. A nőről kiderült, hogy ő az a bizonyos Magdika a szeretetszolgálattól. Leültették Sánta Bandit, aki vegyes érzésekkel várta a megbeszélnivalókat.
- Kerekes úr! Hadriánné Gizi betegünk magán kívül senkire sem számíthat! Ezt gondolom tudta eddig is? – így az orvos. Most egy kicsit többről van szó. Az eddigi életmódja nem folytatható tovább, mert végzetes lehet a számára.
Röviden ismertette Foltos Gizi egészségügyi állapotát, bár szigorú értelemben nem tehette volna meg, mert nem volt közeli hozzátartozója. Ez az a helyzet, amikor a szükség törvényt bont. Szerencsés esetben az emberség mindig felülírja a törvényt.
Sánta Bandi tehetetlenül hallgatta az orvos mondanivalóját, mert magát sem tudta normálisan ellátni, hát még egy beteg asszonyt!?
- Mégis mit tehetnék? Persze, hogy számíthat rám Gizi, de hogyan tudnék én segíteni? Hiszen magam is földön futó vagyok? - kérdezte kétségbeesetten Sánta Bandi.
- Nos, azért van most itt Magdika a katolikus szeretetszolgálattól, hogy ajánlatot tegyen magának – válaszolta Várhegyi doktor úr. Kérem, hallgassa őt figyelmesen…
 
Magdika ismert volt már a hajléktalanok között. Sokukat személyesen is ismerte már. Sánta Gizivel még az első évben találkozott egy hideg téli estén, amikor forró teát, és némi enni valót hozott az utcán élőknek. Ő segítette Gizit is abban, hogy odataláljon a hajléktalan szállóra még mielőtt kihűlne.
-  Kedves András! Személyesen mi még nem találkoztunk, de ettől függetlenül sokat tudok magáról – kezdett a mondanivalójába Magdika. Ön alkalmas arra, hogy gondoskodjon Giziről, és én ebben a segítségére leszek.
Sánta Bandi közbe akart szólni, de az asszony jelezte, hogy várja meg a mondanivalója végét.
-  Ott kezdem, hogy a katolikus szeretetszolgálat kapcsolatban van sok céggel, különböző szervekkel. Jelzik nekünk, ha valahol munkalehetőség adódik, persze nem valami fényes állásokról van szó, de a semminél több. Gizi nem maradhat továbbra az utcán, és ha megígéri, hogy gondoskodik róla, akkor én viszont egy állást ajánlok fel magának.
 
A szerencsétlen ember először fel sem fogta, hogy mit mondtak neki, ezért rá is kérdezett:
-  Jól értettem Magdika, állást ajánlott nekem? – kérdezte Sánta Bandi.
-  Azt bizony – jött a megerősítő válasz Magdika részéről. Információim szerint maga komoly ember, bár a sors kicsit meggyötörte, mégis alkalmas a társadalomba való visszailleszkedésre, és főleg tudna gondoskodni Giziről is!  Száz szónak is egy a vége: elfogadja- e a lehetőséget, vagy sem?
-  Mi az, hogy! Persze! Természetesen! Szinte nem is tudom elhinni, hogy ez velem történik! – fakadt ki Sánta Bandiból az örömteli meglepetés.
- Rendben, akkor a következőket kell csinálnia, hogy a dolog sínen legyen – kezdett bele Magdika. Innen a kórházból egyenesen elmegy a szeretetszolgálat raktárába, és jelzi a raktárosnak, hogy én küldtem. Már várni fogja magát. Az ott levő ruhákból öltözködjön fel tisztességesen, végül is „állásinterjúra” megy – mosolyodott el az asszony. A várható munkahelye egy élelmiszer raktárbázis lesz, amely egy magyar tulajdonú élelmiszer-üzletláncot lát el. Ha megérkezett, akkor keresse Miklós Gergely raktárvezetőt. Hivatkozzon rám ott is, ő is tudni fog magáról…De igyekezzen, mert a leendő munkahelyére délután ötig oda kell érnie.
Ezek után még néhány operatív információval látta el Sánta Bandit, és azzal bocsájtotta el, hogy most még ne szóljon Gizinek, mert ha valamiért nem jönne össze a dolog, az utána nagyobb csalódás lenne a számára.
 

------------------

 

A munkahely

 
Csak a mesékben vannak ehhez hasonló esetek – gondolta Sánta Bandi -, és épp vele történik mindez, hát ez valóban mesébe illő. Nagyon furcsa érzés uralta el gondolatait. Magában leszámolt más mindennel, csak Gizi, az Istenáldotta teremtés tartotta a reményt mindkettőjükben. Most rajta a sor. Először Gizi megtette meg az életét, most ő fogja megmenteni az övét. Rongy ember lennék, ha nem törődnék vele. Meg egyébként is, azt hiszem, hogy megszerettem – vallotta be magának is Sánta Bandi. Sohasem gondolta, hogy éppen a számkivetettség fogja őket egymáshoz sodorni. Jó létben könnyű asszonyt találni egy férfinek, de a nélkülözés egészen más. Aki a nyomorúságban is kitart mellette, társa marad a kiszolgáltatottságban is, hát azt az asszonyt az Égiek küldték a  számára – elmélkedett tovább Sánta Bandi.
Kicsit körülményesen, de megtalálta a raktárbázist. Tudta, érezte, hogy ez a találkozás minden szempontból sorsdöntő lehet mindkettőjük számára. Szíve hevesebben vert, igyekezett összeszedett maradni. A portán kért útbaigazítást, miszerint Miklós Gergely raktárvezetőt keresi.
A raktárral egy légtérben, üvegfallal elkülönített kis irodában találta meg a főnököt. Éppen telefonált, s intett, hogy üljön le, mindjárt végez. A szokásos bemutatkozás után mindjárt rá is tért a lényegre.
-  Magát tehát a Magdika küldte ide ugye? – érdeklődött Miklós Gergely.
-  Igen, a katolikus szeretetszolgálattól, és azt mondta, hogy…- próbálta folytatni Sánta Bandi.
- Jó, jó, mindent tudok, amit tudnom kell magáról és a társáról. Magdi mindenről tájékoztatott telefonon. Azért pár szóval azért mesélje el, hogy mi a szakmája, hol dolgozott, meddig dolgozott, stb. – kérte a főnök Sánta Bandit.
Mély lélegzetet vett, aztán nekilendült a beszédnek. Annyi élettapasztalata már bőségesen volt, hogy csak a lényegre koncentráljon, a főbb adatokra. Szinte távirati stílusban adta elő mondandóját, óvatosan kikerülve azt a tényt, hogy alkohol problémája volt a munkahelyén. Talán megbocsájtható nekem, mert amióta Foltos Gizivel vagyok, azóta egyáltalán nem iszom… – gondolta magában Sánta Bandi.
Pár perc múlva Miklós Gergely leállította a beszédfolyamot.
-  Ennyi elég lesz – mondta. Ha Önnek is megfelel, akkor azonnali belépéssel felveszem hivatalosan kertésznek, valójában mindenesnek. – közölte a főnök. Tudja, annyi státuszunk nincs, hogy külön kertészt, külön éjjeliőrt, külön raktári segédmunkást felvegyünk. Tudom, hogy nem teljesen korrekt, de nekünk most olyan ember kell, aki mindenhová „bevethető”, ahol éppen szükség van rá…! A munkaideje hivatalosan nyolc óra, hiszen a munkaszerződésben valamit rögzíteni kell, ahogy a többi munkatársunknál is. Ám Önt kötetlen időbeosztással tudom csak felvenni, persze nem hivatalosan…Nem árulok zsákbamacskát, sokan jelentkeztek erre az állásra, de a fenti feltételek, és a minimálbéres fizetés nem felelt meg nekik. Nem voltak elég elszántak…, válogatósak voltak!
Miklós Gergely kicsit kivárt, nézte Sánta Bandi arcát, hogy mit gondol a feltételekről. Kedvezőtlen változást nem látott rajta, ezért folytatta.
-  Úgy gondolom, hogy maga lesz az én emberem, ezért még valamit elárulok. Mivel hajléktalan, és komolyan gondolja, hogy ki akar szakadni jelenlegi helyzetéből, ezért tudok biztosítani kettejüknek egy szobát, ahol ellakhatnak Gizivel. Nem egy szálloda, de aki az utcán élt eddig, annak már ez is az. Tudja, az én családom a rendszerváltás idején menekült ide Romániából, ezért pontosan tudom és érzem, hogy mit jelent hajléktalannak lenni. Akkor Magyarország befogadott minket, és ezt a jótéteményt most nekem kötelességem visszaadni! – érzékenyült el a raktárvezető.
*
   Sokan mondják, hogy a szegény mindennek tud örülni, mert akinek semmije sincs kevéssel is beéri. Sánta Bandi most úgy érezte, hogy sokkal többet kapott, mint amire egyáltalán számíthatott. A kitaszított, hajléktalan ember a társadalom perifériáján vegetál. Onnan nagyon nehéz, de még többször lehetetlen felemelkedni. Az emberhez méltó életbe való visszakapaszkodáshoz pusztán az akarat nem elég. A körülmények szerencsés együttállása mellett megfelelő szintű intelligencia is szükséges.
Sánta Bandi szemei bepárásodtak. Legtöbbször bánatában sír az ember, de ritkán előfordul, hogy örömében is. Ezek az öröm könnyei. A férfiak többsége ritkán teszi, szégyellik ezt, most még sem tudott meghatódottság nélkül reagálni az életmentő lehetőségre.
- Uram! Ígérem, hogy nem lesz velünk semmi gond – kezdte Sánta Bandi. Amilyen munkára megkér, maradéktalanul elvégzem. Nem akarok nagy szavakat használni, de Ön most egy család életét mentette meg…!  - törölgette szemeit Bandi.
- Rendben! Most jöjjön végig vezetem a raktárban, az udvaron, és megmutatom a szobájukat is – tájékoztatott a raktárfőnök. Utána visszajövünk ide, és elintézzük a hivatalos formaságokat.
 
    Sánta Bandi bódultan követte a főnököt, a nagy öröm megzavarja az embert. Először a raktáron vezette végig a főnök újdonsült munkatársát. Bemutatta az ott dolgozóknak, s kérte őket, hogy fogadják be megértéssel.
-  Látja, ez egy élelmiszer raktárbázis. Ha körülnéz láthatja, hogy rend van – tájékoztatta Miklós Gergely. Mégis előfordul, hogy a mozgatás során egy zsák kiszakad, a flakonok kirepednek, stb., szóval időnként szállítási és raktározási veszteség keletkezik. Ezeket a jegyzőkönyvezés után összetakarítjuk és kidobjuk a szemétbe…- folytatta zavartan a főnök. Szóval azt akarom mondani, hogy az előírásoknak megfelelően ezeket nem szabad újra csomagolni élelmiszerhigiéniás szempontból, ám emberi fogyasztásra még alkalmasak… Ha érti mire gondolok…- mosolyodott el együtt érzően.
 
A raktár után végig mentek az udvaron, ahol a főnök megmutatta mi hol található. Odavezette Sánta Bandit egy kupac összetört, vagy sérült faraklaphoz is.
-  Ha úgy gondolja, akkor ezeket a kidobás helyett el is tüzelheti a többi papírral együtt, ha fűteni akarnak. Így legalább két legyet ütünk egy csapásra: meleg is lesz, és az udvaron rend is lesz.
*
    Utoljára került sor a telek végében árválkodó kisebb téglaépületre. Sajnálták lebontani a raktárbázis építésekor. Előzőleg irattár és bútorraktár volt, később itt alakítottak ki egy szobát az éjjeli őrnek. Jelenleg az egyik szobában a kertészeti munkák eszközei voltak, a másik megmaradt az éjjeliőri helységnek vízzel, villannyal, WC – vel.
-  Hát ez lenne a leendő lakásuk – nyitott be az épületbe Miklós Gergely. Kettejüknek elég lesz. Amennyiben szükségük lenne még valamire, akkor szóljon nyugodtan. Még valami nagyon fontosat kell mondanom! A raktárbázis közmű szempontjából egységes egész, tehát a maguk által elfogyasztott vizet, villanyt a rezsiből fizetjük. Ez azt hiszem, hogy jó hír ugye..? Ha belegondolunk, akkor gyakorlatilag az egész fizetését magukra fordíthatják, mert itt minden más megtalálható.
-  Nem is tudom, hogy mit mondjak – kezdte Sánta Bandi. Idő kell, mire mindezt feldolgozom magamban. És a lehetőség, hogy tudok gondoskodni a társamról, Giziről is, hát ez messze meghaladja a legmerészebb álmainkat…Csak egyetlen kérésem lenne, és nem szeretnék visszaélni a jóságával, de még néhány napig be kell mennem hozzá a kórházba…Ugye megérti…?
-  Rendben, a kötetlen munkaidőbe ez még belefér – egyezett bele a főnök. Holnap reggel kezdhet rögtön fűnyírással, mert közeleg a Húsvét, és a nyuszi akármilyen fűbe nem tojik – kedélyeskedett Miklós Gergely. Ha elvégzi a mindenkori kiadott munkát tisztességesen, akkor jól kijövünk majd egymással – váltott „főnöki hangra”. Most pedig jöjjön velem, kitöltjük a szükséges papírokat! Egyébként pedig Isten hozta a cégnél!
 
    Sánta Bandi azonnal visszasietett a volt éjjeliőri szobába. Szemrevételezte a berendezési tárgyakat. A főbb dolgok megvoltak: asztal, két szék, szekrény, egy régi öntöttvas tűzhely, polcok. Az apróbb dolgok még hiányoztak, ami otthonossá tesz egy szobát, de az majd Gizi dolga lesz úgyis…- gondolta. Számukra ez most egy lakás, ez egy otthon, Olyan amilyen, de akkor is otthon, és az övék. Többé már nem hajléktalanok…
Leült a lepedő nélküli csupasz ágyra, és maga is meglepődött, amikor ösztönösen imádkozni kezdett. Nagyon régen, még gyerekkorában imádkozott utoljára. Ideje, hogy köszönetet mondjon a Gondviselőnek, mert ami vele ma történt csodába illő.
 

-------------------

 

Húsvét a családban

 
   Reggel hat órakor Sánta Bandi nyitotta ki a raktárbázis kapuját, és majd ő fogja becsukni este hatkor is. Rögtön nekiállt füvet nyírni, hogy gyorsan végezzen, és szaladhasson Gizihez a kórházba megvinni a jó hírt. Ez volt a bemutatkozó munkája, ezért nagyon odafigyelt a minőségre. Nem hagyott ki semmit. Az udvar szinte fellélegzett, élénkzöld színre váltott, a levegőben üde fűillat terjengett. Utána meglocsolta a virágokat, amelyeken látszott, hogy már régen gondozták őket. Gondolta is Bandi, hogy igen sok a teendő, s ha majd Gizi is itt lesz, segíteni fog a munkában. Neki a vérében van a virágápolás.
Tíz óra körül elkéretőzött a főnöktől és irány a kórház. Mintha szebb lett volna körülötte a világ, úgy érezte, hogy az emberek és a virágok is visszamosolyognak rá. A Nap ma délelőtt csak neki süt, a madarak neki dalolnak, a lágy tavaszi szellő senki mást, csak őt simogatja. Igen, ez a boldogság, ami a zaklatott életében oly kevésszer látogatta meg. Anyagi értelemben semmije sem volt, mégis úgy érezte, hogy egy csapásra mindent megkapott, amire szüksége volt. Ajándék ez a sorstól, húsvéti ajándék. Varázsütésre munkája, fizetése, otthona lett, és ami a legfontosabb egy szerető asszony várta…A lelke csordultig megtelt örömmel, most már csak Gizit szeretné hazavinni, és többet nem is vár az élettől! „Hazavinni”, azt gondoltam, hogy hazavinni? – visszhangzott a fejében újra, meg újra. Amiről régóta álmodoztunk mind a ketten, most végre valóra válhat? Lehet közös otthonunk, akkor mi most már egy családod alkotunk Gizivel…? – elmélkedett tovább. Ide-oda csapongtak a gondolatai, de mindegyik kettőjük közös élete körül forgott.

*

    Észre sem vette, hogy mikor ért a kórházhoz. Rossz lába ellenére kettesével szedte a lépcsőket. A nővérpult mögött megint két – de most másik -  kisasszony tétlenkedett, és most mennyivel más volt a reakciójuk. A tegnapi hajléktalan ruházat után, egy elfogadható külsejű, jó megjelenésű férfi állt előttük. Gizi már várta Bandit a látogatóknak fenntartott váróteremben.
- Bandi! Sánta Bandi te vagy az? – tört ki belőle a csodálkozás. Hát veled mi történt? Tegnapról mára úriember lettél? Megfogtad az Isten lábát? Látszik rajtad, hogy valami nagy dolog van a háttérben. Új ruha, nyakkendő, s vigyorogsz, mint a tejbetök…! – reagált a minderre Foltos Gizi. No, ne kéresd magad, mondd már! – türelmetlenkedett az asszony.
-  Várjál Gizus, mondom, csak előbb ülj le! Nem szeretném, ha rosszul lennél közben. Még magam sem hiszem el, ami történt, de mégis igaz! – mosolygott Sánta Bandi.
 
    Kicsit várt, amíg Gizi lelkileg is felkészül a közlendők befogadására. A szívbetegeknek óvatosan kell adagolni a nagyon fontos információkat.
-  Tegnap, amikor bementem Várhegyi doktor irodájába, akkor Magdika is ott volt…Mivel én vagyok a legközelebbi „hozzátartozód” – mosolygott Gizire Sánta Bandi -, így nekem mondták el az állapotodat. Közölték velem, hogy a betegségeid miatt a hajléktalan életmód tovább nem tartható fenn. Úgy tűnt, hogy mindkettőnkről, és a körülményeinkről a katolikus szeretetszolgálat már tudott. Kapcsolataik révén felajánlottak nekem egy  állást, valamilyen multi cég élelmiszer – raktárbázisán, és még egy szolgálati lakást is!
- Bandi! Ne szórakozzál velem! Az ilyennel ne viccelődj! – torkolta le elbizonytalanodva az asszony.
- Eszem ágában sincs ezzel szórakozni, minden szavam igaz! – tört ki Sánta Bandi. Sőt, Te is velem jössz, Te is részese vagy az életemnek. Úgy kaptam meg az állást, hogy ha betegségedben gondoskodom rólad, amit én e nélkül is megtettem volna. Tudod Gizus, mi már végérvényesen összetartozunk, mi már régóta élettársak vagyunk. Ha nagy szavakat akarnék mondani, akkor azt is mondhatnám, hogy Te meg én már egy család vagyunk…! Amikor kiengednek a kórházból, akkor hazaviszlek az otthonunkba!
    Sánta Gizi körül forogni kezdett a világ. Túl sok volt ez egyszerre. Percekbe telt, mire felfogta Sánta Bandi szavait. Újra és újra visszakérdezett, hogy jól értette-e amit hallott. A férfi türelmesen válaszolgatott elég időt hagyva a befogadásra.
Sánta Gizi törölgette a szemeit. Értelmileg felfogta, de érzelmileg még nem tudta feldolgozni a hallottakat.
- Várj csak Bandi, hagy foglaljam össze, amit mondtál! – reagált az asszony az elhangzottakra. Akkor mi ketten már egy családnak számítunk, és majd a kórházból együtt hazamegyünk az otthonukba! Jól értettem? Jól értettem azt is, hogy vége a hajléktalanságnak, hogy visszatérünk a normális életbe? Kikerülünk a mocsokból, a szánalmas emberi roncsok világából? Hogy újra lehetnek álmaink, hogy visszakapjuk az elveszett, ellopott becsületünket? Nem kell többé kukázni, az emberek többé nem tekintenek minket koszos lábtörlőnek…? Megint lehet névnap, szülinap, húsvét, hogy karácsonyfánk is lesz, amit feldíszíthetek…Hosszú évek után újra elmehetünk szeretteink sírjá…- Gizi nem volt képes tovább folytatni álmai özönét, mert feltörő könnyei beléfojtották a szót.
Sírt, sírt a szerencsétlen. Belesírta többéves bánatát a világba.
-  Lehetséges mégis újrakezdeni egy normális férfi oldalán?  Volt értelme reménykedni abban, hogy egyszer jobb élete lehet? Tényleg vége lehet ennek a nyomorúságnak? – zokogott tovább az asszony.
   Igen, Gizi most már felfogta érzelmileg is azt, amit hallott Banditól. A kopott kórházi asztal fölött  erősen fogták egymás kezét. Ebbe a kézfogásba sűrűsödött minden öröm és bánat, az együtt töltött közös sors, a megalázó számkivetettség minden keserűsége.  Ezt a köteléket többé nem lehet elszakítani… Percek teltek el, mire Gizi valahogy megnyugodott. Bandi az ápolónőktől kért valamilyen nyugtatót, mert a szívbeteg asszony nagyon felzaklatta magát. Együtt visszatértek a kórterembe, lefektette kedvesét, és megvárta mire hat a gyógyszer, és Gizi mély álomba merült. Szüksége is lesz a pihenésre, mert holnap nagy nap lesz mindkettőjük számára, Új időszámítás kezdődik életükben, a közös életükben. Nagyon sok a bepótolni való. Az utcán eltöltött egy – két év visszavonhatatlanul belevésődött testükbe, lelkükbe. Eljött az ideje annak, hogy újra visszataláljanak önmagukhoz, mert a hajléktalan sors szétzilál maga körül mindent, amit az ember fontosnak tart.

*

 A kórházakban az a szokás, hogy az egészségileg arra alkalmas betegeket hazaengedik hétvégére, vagy nagyobb ünnepekre, és ha szükséges, utána további kezelésekre visszamennek. Foltos Gizit ez a nap húsvét szombatján érte el. Beállították a vércukor-szintjét, megvizsgálták a szívét és a megfelelő gyógyszerjavaslatokkal is ellátták. A zárójelentés utolsó bekezdésében életmódváltást, jobb körülményeket írt oda Várhegyi doktor. Hát igen…Pontosan ez az, ami eddigi életéből hiányzott.  Betegségének elhatalmasodása is részben a hajléktalan sorsnak volt köszönhető.
A doktor tapintatosan érdeklődött új helyzete felöl, és a kapott válaszokból egy megnyugtató kép rajzolódott ki számára. Szemmel láthatóan ez az asszony nem ugyanaz volt, mint akit a mentők néhány nappal ezelőtt behoztak az osztályára. Várhegyi doktor néhány egészségügyi és emberi jó tanáccsal látta el elbocsátott betegét.
Bandi és Gizi nagyon hálás volt a kórházban történtek miatt, különösen Várhegyi doktor úr, és Magdika emberséges hozzáállásáért. Újra visszakapták az életüket. Éppen Húsvét szombatja volt, és a belgyógyászatnak sikerült elintézni azt, hogy a két nincstelen embert a betegszállító autó „hazavigye”.

-----------------------

 

KEREKES ANDRÁS  és  FARAGÓ GIZELLA

 
    A betegszállító „taxi” - ahogy ők mondták – kitette Bandiékat a raktárbázis   főbejárata előtt. Szombat lévén a dolgozók már hazamentek. Ki-ki készülődött a húsvéti vacsorára.
-  Gyere Gizi, hazaérkeztünk, amíg jobb nem akad, addig ez lesz az otthonunk! - invitálta  Bandi  az „új asszonyt”.

Egy pillanatra megálltak a szolgálati lakás ajtaja előtt, mert „Gizi embere” rámutatott az ajtón egy névtáblára, amelyen ez állt:

KEREKES ANDRÁS  és  FARAGÓ GIZELLA

-  Csupa nagybetűvel, ahogy kell…! Nincs többé Foltos Gizi és Sánta Bandi – jegyezte meg András.
Gizit megint elöntötte az izgalom, hiszen nem minden nap léphet be az új otthona ajtaján. A szobába lépve még egy meglepetés érte, mert ez a jó ember kitett magáért: terített húsvéti asztal várt rájuk. No, ez már sok volt mára.
-  Ennyi öröm egy napra azért már túlzás – mondta Gizi. Mivel érdemeltem én ezt ki? – kérdezte.
-  Jaj, Gizi! Ne beszélj már ilyeneket – zsörtölődött Bandi. Ez mind neked köszönhető, a kitartásodnak, az élni akarásodnak, a benned levő örök reménykedésnek…! Tudod jól, hogy nélküled én már sehol sem lennék. Te tartottad bennem a lelket a pokolban is…Ez a legkevesebb, amit én viszonozni tudok Neked. Egyébként is – ha nem vetted volna észre – nagyon közel kerültél hozzám érzelmileg is…- dadogta Bandi zavartan. A fenébe, csak kimondom: azt hiszem, hogy  beléd szerettem  - lepődött meg maga is a a vallomásán!
A férfiak nem szeretik az ilyen érzelmi megnyilvánulásokat. Bele is pirult rendesen, mint egy hazugságon kapott kisdiák. Ám ami elhangzott, az bizony elhangzott…! Visszaút nincs!
Gizi rettenetesen élvezte a férfi  zavarát, gonosz módon még egy kicsit ki is várt, mielőtt válaszolt volna.
-  Na végre! Mi tartott ilyen sokáig? Azt hiszed nem vettem észre, hogy milyen szemekkel nézel rám? A fenébe is! Én nem csak hajléktalan voltam, hanem hús-vér nő is. Hogy ne érezd magad érzelmileg kiszolgáltatottnak, bevallom én is, hogy hasonlóan érzek irántad! Most aztán egyikünk sem vethet a másik szemére semmit sem…! A férfiak olyan mulyák tudnak lenni, hogy még azt sem veszik észre, ami az orruk előtt történik. Amikor a hídon találkoztunk, akkor én az értésedre adtam, hogy jó vagy nálam…! – folytatta az incselkedést Gizi. Te meg csak arra tudtál gondolni, hogy hol fogsz aludni…Szép kis Rómeó vagy mondhatom!

Még néhány percig civódtak, ahogy a szerelmesek szoktak. Ez is része a családi életnek. Mindketten érezték, hogy ezek a percek fontosak a most alakuló közös életük kovászaként. Egy minőségileg más viszonyrendszer köti most már össze őket. Furcsa dolgokat tud a sors kiagyalni: sok családot a nyomor szétzilál, Gizi és András életét az utcai nélkülözés pedig összekovácsolta…! Kettejük között ezt a kapcsot a pokol tüze hegesztette össze. Erre a sajátos érzelmi állapotra jellemző a holtomiglan-holtodiglan kifejezés. Nincs nagy esküvői csinnadratta több száz vendéggel, sürgő - forgó felszolgálókkal, csak két ember van, akik némán is tudnak örök hűséget fogadni egymásnak.

*

    Gizi - az örök nő - azonnal birtokba vette a „lakást”. A szekrényben ruhákat, ágyneműket, cipőket talált, amelyeket Bandi kért a szeretetszolgálattól. A polcon edények sorakoztak, az egyik sarokban öreg hűtőgép vigyázott a romlandó élelmiszerre. Az egymás mellett levő két kiszuperált vaságy tiszta ágyneművel várta leendő vendégeit.
-  Ha már belaktuk a szobát, akkor szeretném kicsit otthonosabbá tenni – fuvolázta Gizus. Ne érts félre, de nagyon látszik, hogy férfi ízlés és férfi szem állította össze a stafírungunkat.
-  Óh, Istenem! Miért nem lepődök meg? – válaszolt tettetett bosszúsággal András. Mintha már halottam volna valahol, valamikor ezeket a mondatokat. Kész szerencse, hogy csak egy szobánk van. Gondolom függönyöcskéket, párnácskákat, terítőket, és még polcocskákat is szeretnél ugye Gizus? – incselkedett András.
A bölcselet szerint egy nő beszédére adott válasz egyben a következő vita kezdetét is jelenti…Ezt megelőzendő, András javaslatára a szerényen, de a Húsvéti ünnepeknek megfelelően asztalhoz invitálta kedvesét.
Vacsora közben szólt az öreg rádió, amelyben az alkalomnak megfelelően valamilyen egyházfi mesélt a szeretetről, Jézus szenvedéseiről. Arról, hogy értünk emberekért halt kereszthalált, a mi bűneinket váltotta meg, és a feltámadással reményt adott mindenkinek. Reményt arra, hogy igenis lehetséges újrakezdeni a szeretet erejével, csak hinni kell és bízni egymásban…
Gizi és András egymás szemébe nézett, némán megfogták egymás kezét. Érezték, tudták, hogy amit most a rádióban hallottak, az nekik szól, róluk szól…!

 *

Igen, sikerült. Elérték a partot, az örvény felszínre dobta őket, ami kevés embernek adatik meg. Valamit tudtak, valamiben különbek voltak, mint az alulmaradt sorstársaik. Inkább csak érezték, sem mint tudták sikerük titkát, ami a húsvéti misztériumból eredeztetett!
 
Szekszárd, 2014. április 3.

 19. VERSEK INNEN – ONNAN 

 
M. Szabó Mihály: Örökkön-örökké
 
Mint pápuák földjét

úgy járom be lelked
kietlen tájait
Oly ismeretlen, oly csalóka
oly idegen itt minden
mégis mily fenséges
Vasrózsák kertje, kőliliomoké
Szirmaikat nem borzolja
mégoly metsző szél sem
mint ahogy szíved sem
hatja meg
viharos szerelmem
Meglehet sivatagaidat
puha gyolcsként
ölelik körül
az éjszaka bolyhai:
a sötétben minden út elvész
s a fényt - neked - én hozom mindétig
ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ

……………………

 
Lovag Dáma Nagy Cynthia: Kicsi kereszt ...

Kicsi kereszt álldogál az út szélén
kóbor szellő átöleli féltvén.

Megfésüli az otthagyott virágokat,
könnyeivel öntözi meg azokat!
A napsugár felhővel árnyékol,
hogy megvédje a kiszáradástól.
Egy kis gyermek lelke
szállt ott fel a mennybe,
igy idejekorán hagyott itt mindent, 

mi az életet jelentette!!
Óh... "lángba hulló hópelyhecskék ,
elillanó gőz felhőcskék... "
e kis életet semmibe se vették!!
Már nem fájhat neki semmi,
ott már boldog fog lenni!!
A testvér lelkek segítettek
Édesanyját megkeresni.
Anya, s fia egy lélek lett
kóbor szellőcskeként visszajöttek, 

Apa arcát megsimogatják, s a fájó
könnycseppeket felszárítják!!
Vigyáznak rá amíg lehet
míg mindhármuk lelke
egyesülve mennybe mehet,
s egybe fonja Őket a végtelen szeretet!!
 
N.C. jogvédett vers

…………………….

 
Kuchta Csilla: TAVASZI ZSONGÁS
 
Itt van a tavasz, itt van újra.

Búcsúzó mosolyt tesz a múltra.
A fák ágain látható már
a rügyfakadó virág - pompás.
 
Tündököl a sok színes virág.
Gyönyörű a kerti tulipán.
A fehér hóvirág integet,
s a kék ibolya megnevettet.
 
Lelkemben új érzés pislákol.
Ez a nem várt szerelem - látom.
Gondolataimban szép szavak,
szívemet melengetik nagyra.

…………………..

 
Szőcs Éva: Jöttem némán 
 
Jöttem némán, halkan, csendben. 
Lopakodtam esti neszben, 
lestem csillagfényes holdat, 

álmaimban tündér voltam. 
 
Angyal  táncot járt a lelkem, 
szárnyaltam a képzelettel, 
szívem szabadon lebegett, 
szeretetet szórt le nektek. 
 
Írtam verset, rímet, százat,
bele öntöttem a vágyam, 
koszorúba fontam a szót, 
érezzétek ékesen szól. 
 
Szívem-lelkem bele tettem, 
a világban elengedtem, 
szájról, szájra szálljon versem, 
otthont kapjon lelketekben. 

……………………..

 
Poór Edit: ALKONYODIK
 
Lemenőben már a Nap,
Látóhatárt elhagyva,
Izzó aranysárga fényt,
Bíbor vörös áthatja.
 

Sziluettjében az ég,
Rózsaszín és sötétkék,
Természet nyugovóra tér,
Csak Hold ezüst fénye él.
 
Éjszakának éjjelén,
Előbújnak csillagok,
Égbolt tőlük felragyog,
S vezetnek a Tejúton.
 
Mint ahogy a Föld forog,
Váltja egymást Nap és Hold,
Időkerék mostoha,
Pörög s nem áll meg soha.
 
Évek elszállnak tova,
A test lesz Földnek pora,
Lélek fényként él újra,
Egy új dimenzióban.
 
A Föld is elfáradt már,
Megújulására vár,
Fájdalmasan szüli majd,
Míg terheit lerázza.
 
Feltisztulva könnyedén,
Emelkedik fényében,
Új arcát megtalálva,
Születik meg Földanya.
 
Debrecen,. 2019.09.

……………………

 
Engel Csaba: Ölelkezik a nap a földdel
 
Még mielőtt a nap felkel,
Halvány fény dereng az égen,
Majd rám tekint, hogy megérintsen
S felemelő érzés tölt el.
 

Ölelkezik a nap a földdel,
S úgy bánik el szerelmével,
Akit cirógatva ébreszt,
Keblére virágokat biggyeszt.
 
Lassan fölé emelkedik,
Mosolygóan gyönyörködik,
Heves csókkal kényezteti,
Szíve csücskén melengeti.
 
Szelíd, kedves vörös arccal,
Az arany sárga napsugara,
Enyhe szélben kél majd szárnyra,
Olykor felhőket kér táncra.
 
Szédítő, elegáns balerinák,
A szélnek lágy ritmusát várják,
Balett-pantomimban kezdnek
Hogy e csodás nap szépségét élvezd.
 
 2022.07.31.

…………………

 

Bartók Ferenc: Tudom

 

Tudom, hogy az élet

Az egy fontos dolog,

Tudom, hogy a szívem

Nem hiába dobog.

 

Tudom, hogy már kéne

Egy nagy valamit tenni,

De ha nem sikerül

El kell innét menni?

 

Tudom, hogy az órák

Oly gyorsan peregnek,

Tudom, hogy a gondok

Mindig rám merednek.

 

Tudom, hogy a család

Az egy nagyon nagy dolog,

De a világ kereke

A nélkül is forog.

 20. KÖZÉLEI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA 

Öthetente lópedikűr

 
Alpolgármester és patkolókovács. Elég bizarr foglalkozástársítás, s ha hozzátesszük még, hogy alkalmanként zenészként, trombitásként is megmutatkozik, el kell ismerni, hogy Kajsza Béla igen figyelemreméltó ember.

Kajsza Béla

Tengelicen él családjával, de időnként távolra szólítja a munkája. Még Egerbe is jár patkolni. A napokban, két társával, az Aggteleki Nemzeti Parkban 160 lovat látott el. Nyilvántartást nem vezet, de becslése szerint körülbelül négyszáz patást patkol meg évente. A körmözés még gyakoribb feladat. Vannak versenyistállók, melyek tulajdonosai öthetente kérik ezt a szolgáltatást. Körmözésre, lópedikűrre, a patkolás előtt is szükség van. Leszedi a régi patkót, levágja az elhasználódott szarurészt, és a közel egyméteres reszelővel körbe tisztogatja a patát.
Egyébként több a patkolókovács Magyarországon, mint gondolnánk. Kajsza Béla a Magyar Patkolókovácsok Egyesületének titkára, s azt mondja, hogy ez a szervezet közel hetven taggal működik. S vannak, akik nem tagok, vannak, akiknek végzettségük sincs, s úgy művelik a mesterséget, feketén. Ő 2002-ben vizsgázott, és 2008-tól ebből él. Előtte intéző volt Tengelicen, az egykori Csapó-birtokon.

Wessely Gábor

Autójának berendezése saját tervezésű. Minden kéznél van, a fúrógéptől a mobil kohóig. Patkót tud készíteni, de nem éri meg a vesződség, mert a megrendeltnek mindössze nyolc-száz forint darabja. Azt persze fel kell hevíteni, hogy alakítható legyen. A világ patkókészletének ötven százalékát Hollandiában gyártják. A magyar piacra is onnan kerül. Az ügynökök házhoz szállítják, csakúgy, mint

 a szerszámokat: üllőt, kalapácsot, fogót, reszelőt. Technikailag már megoldható a beteg lóláb patkolása is. Speciális ragasztóval rögzítik, ha öreg, repedezett a pata, s nem áll meg benne a szög.
Nem veszélytelen ez a munka. Egy-két kisebb lórúgást már Kajsza Béla is kapott, de általában nincs gond, nem fájdalmas a patkolás, és többnyire a lovak gazdája is jelen van, ami megnyugtatja az állatot.
A föld, az állatok, a paraszti kultúra szeretetét felmenőitől örökölte a patkolókovács. Csakúgy, mint a közéletiséget és a muzikalitást. Édesapja sióagárdi alpolgármester – ő tengelici –, vele és két testvérével alkotják a Kajsza Rézfúvós Kvartettet.

 21. SZABÓ ISTVÁNNÉ: AZ UTOLSÓ ÚT – NOVELLA 

 
Taxis vagyok. Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem.
- Egy pillanat! – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről.

Szabó Istvánné Ildikó

Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki. Mellette egy kis bőrönd pihent. Körülnéztem. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenfélével teletömve.
- Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.
Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
- Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
- Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: - Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út – vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom – mondta. - Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és láttam, ahogyan a szemeiben csillogtak a könnycseppek.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. - Nagyon csendesen beszélt. - A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.
Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost.
Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton, azt monda:
- Most már mehetünk. Elfáradtam.
Szótlanul haladtunk a megadott címig. Két alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Udvariasan kisegítették az autóból. Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
- Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel – feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből – mondta.
- Vannak más utasaim is – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak – mondta végül. -   Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja.
Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul.
Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélgetni.
Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha a hölgy egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy lehetőségekre várunk. Pedig mindig ott vannak körülöttünk, csak néha meglepő álruhában érkeznek. Úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyi lehetőséget kapunk arra, hogy jobb hellyé tegyük a világot... 

  22. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 
Kedves külső szerzőtársaink!

Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek
egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum. Tehát például ezt a februári
Magazint már decemberben kezdtem el összeállítani, hogy bőven legyen időm válogatni az alkotások között, valamint  fel lehessen készülni a váratlan
eseményekre is.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb. A gyakorlatban
ez azt jelenti, hogy ha például a márciusi Magazinban szeretnének megjelenni, akkor már januárban juttassák el munkáikat a szerkesztőségbe”.
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

Köszönöm: a szerkesztő.

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ö e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám,. a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám
az ezekre való reagálás!
Köszönöm! A szerkesztő.

……………

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

………............…

Aktív segítségem is van: Csomor Henriett személyében

…….............….

E-mail: mailto:veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig
illetve: mailto:irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

……...........................

Jelen vagyunk a Facebookon is:
https://www.facebook.com/profile.php?id=100093636735452&__cft__%5b0%5d=AZUJiDsLPQdFF3A9USBPstlvEHwI-tWDc7qa6qSu8f1z03_IVu_pBlimZiipxbNvm8XALVvuSflNRqiRnzZCV2AJdlZ66KTU2639wQzLYys9lVTgtJ7oF-O3YIEKzyMm7kM&__tn__=-UC%2CP-R

……….......................…

 
Magazinok küldése
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.
Kérje a  szerkesztőtől.
A MAGAZIN INGYENES.  

………….......………

 
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő két link valamelyikén lehetséges:
 

http://www.megszolalok.blogspot.com

 

http://muveszetimagazin.blogspot.com

A beérkezett jelzések arra indíttatnak, hogy a következő információt adjam az érdeklődőknek illetve az olvasóinknak: az eddigi rendünk szerint minden hónap 14 -én kora délután kerül fel a netre a Magazin legújabb változata. Ezért nem kell feltétlenül megvárni az értesítést, hanem elegendő a fenti két link valamelyikére kattintani (vagy beírni a böngészőbe) és azonnal megjelenik a Magazin. Természetesen a legújabb lap csak 14.-én délután lesz elérhető! Ugyanezen két link valamelyikén a régebbi húsz Magazin is olvasható az archívum menü pont alatt, a blog jobb-felső sarkában!

 …………....................……

 
A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

……...........…………

Kedves olvasóink !

Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az összes többi is!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
 

Mindenkinek jó olvasást, és jó szórakozást kívánunk az újság külső és belső munkatársai..                                                    

.........................................

Megszólalok Művészeti Magazin 1404 lapszám: 2024. április.

….........................…

VÉGE