MEGSZÓLALOK 

Nagy Vendel szellemében

 

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN
2024. 09. hó – tizennegyedik évfolyam, kilencedik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012.  (1-tól a 6. számig)
 3.Évfolyam: 2013.  (1-től a 17. számig)
 4.Évfolyam: 2014.  (1-től a 24. számig)
 5.Évfolyam: 2015.  (1-től a 12. számig)
 6.Évfolyam: 2016.  (1-től a 12. számig)
 7.Évfolyam: 2017.  (1-től a 12. számig)
 8.Évfolyam: 2018.  (1-től a 12. számig)
 9.Évfolyam: 2019.  (1-től a 12. számig)
10.Évfolyam: 2020.  (1-től a 12. számig)
 11.Évfolyam: 2021.  (1-től a 12. számig) 
12.Évfolyam: 2022.  (1-től a 12. számig)
13.Évfolyam: 2023.  (1-től a 12. számig)

14. Évfolyam: 2024.szeptember
 *
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu
*
A  Magazin megtalálható a MEK és az EPA  oldalain az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:
https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0
*
Figyelem!
2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan tartalommal
de megújult külsővel amelynek a linkje:  http://www.muveszetimagazin.blogspot.com
* 
Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.
A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542
A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*

A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig

 *****************************
MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

 

 SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL 

 
  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK
  2. PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA
      Árvay Mária: Csupán jóindulat kérdése
  3. A VILÁG HÁROM PERCBEN.  GONDOLAT – MORZSÁK
      Ilosvay Gusztáv elmélkedése
  4. VERSRŐL – VERSRE
      Bognár Papp Irén
      Demeter Julianna
      Erdős Sándor
      Hajdan Vali
      Konrád Viktória
      Poór Edit
      Engel Csaba
  5. BEMUTATJUK  A.K. ANDRÁS AMATŐR ÍRÓT
  6. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Klementné Burza Mária – vers
      Zsíros Ari – festmény
      Kurucz Árpád – novella
      Lovag Dáma Nagy Cynthia – video-vers
      Biszák László – festmény
      Kis Pál István – vers
      Jártó Róza – novella
      Matyikó Tibor – festmény
      Kálmán Ágnes – vers
      Demeter Jutka – elbeszélés
      Póth-Vecsei Mária – festmény
      Körmendi Rita – vers
  7. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
      Ilosvay Gusztáv levelei
  8. A VILÁG HÁROM PERCBEN…GONDOLAT MORZSÁK
      Ilosvay Gusztávtól
  9. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné: Kilépés az időből (II. rész)
10. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN
11. VÉGHELYI JÓZSEF: ÖCSIBOGYÓ  - NOVELLA

12. HA ŐSZ, AKKOR ÚJ TANÉV

      Demeter Jutka jegyzete
13. BEMUTATJUK KISS KAROLA FESTŐMŰVÉSZT

14. VERSEK INNEN – ONNAN

      Konrád Viktória
      Lengyel Zoltán
      Krivák-Móricz Judit
      Márkus Katalin
      Kuchta Csilla
      Lovag Dáma Nagy Cynthia
15. BEMUTATJUK GUTI CSABA NOVELLISTÁT
      Guti Csaba: Vérző ideák
16. NAGY VENDEL: FÜSTÖLGÉSEIM – SZATÍRA
      Nálunk is felállott a PÖCS…
17. BARANGOLÁS VERSEK KÖZÖTT
      Pitter Györgyné
      Poór Edit
      Szauer Gertrúd
      Szőcs Éva
      Tóth Enikő Enci
      W. Ábrahám Erzsébet
18. MÁRKUS KATALIN: KUTYA HŰSÉG – NOVELLA
19. AZ ISMERETLEN SZÉPSÉG
      Szabó Istvánné elbeszélése
20. KÖZÉLETI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA
      „Aki kapálja a tövit, az issza a levit!”
21. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

 1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK 

 
Szeptember a meteorológiai ősz kezdete. Ebben a hónapban hazánk számára az egyik legfontosabb esemény a tanévkezdés. Több százezer kis- és nagy diák zsibongó hada lepi el a tanintézményeket.
A népi kalendárium szerint szeptember a Szent Mihály hava. Nyáron a Nap alaposan kitombolta magát, már-már elviselhetetlen kánikulát előidézve.
Így ősz elején alábbhagy ereje, segítendő a kései mezőgazdasági kultúrák beérését. Melegítő sugarai jótékony hatásúak a szőlőre, kukoricára és a napraforgóra is.
Észrevetted kedves olvasó, hogy a kései gyümölcsök annál 

finomabbak, minél tovább tart az ősz: szőlő, körte, dió, birsalma 

és a sütőtök.

Véghelyi József
szerkesztő

Fák, borok levelei színüket változtatják. A napsütést gyakran felváltja az esőt hozó szeles, borult  idő.
A borvidék pincészetei hordókat, tartályokat takarítanak, mossák és fertőtlenítik azokat, előkészítendő a szüretre.
Szeptember nevezetesebb napjai közé tartozik még a csillagászati ősz kezdete. Ez idén az őszi nap-éj egyenlőség  idejére esik,  azaz szeptember 23-tól  kezdődik, és december 22-ig tart.
 
Szívesen foglalkoznék jó hírekkel a háborúkkal kapcsolatban, de nem tudok: tovább folyik az értelmetlen öldöklés. Az világos, hogy egyszer minden véget ér, ám addig is sok ártatlan, semmiről sem tevő ember fog még értelmetlenül elpusztulni! Miért is?

……………

Nagy Vendel: Minden ősszel lehullanak...

Minden ősszel lehullanak a falevelek,
Éles malomkővel megőrlöd a búzaszemet

Megláthatod Jézus arcát
Ha sütöd a kenyeredet,
S osztja a cipót, s a halat
Az összegyűlteknek,
Szenvedéllyel harcol
A gonosszal
Ki ellened fenekedett,
S áldozati füst száll
Az oltár felett.
Meghal minden szenvedőn,
A falu, az emberek,
A szeretők,
De mindörökké élnek
A temetők.
 
2014.09.10.

 

 

 2. PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA 

 

Árvay Mária: Csupán jóindulat kérdése

(A "Fények Vakondja" 13. irodalmi pályázatára beküldött írás)

 
Hivatalos ügyek intézésekor sokszor kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat. Nincs ez másképp velem sem. Nehéz eligazodni a bürokrácia útvesztőiben, a hivatalos nyelvezet megértésében és tovább sorolhatnám. Született vakként még bonyolultabb a helyzet, a feszültség egyre inkább fokozódik. Szinte minden az ügyintéző jóindulatán múlik. Most egy ilyen, pozitív élményről számolok be, mert hálát és köszönetet érzek, amikor oldódik az a megmagyarázhatatlan szorongás.
 

Árvay Mária

Egyik alkalommal okirat-hosszabbítást kellett elintéznem. Kísérővel mentem, így egy kicsit nyugodtabb voltam. Amikor a kormányablakhoz értünk, ki kellett választanunk, milyen 

ügyben szeretnénk eljárni. Ebben nagyon udvariasan és előzékenyen segített az ügyfélirányító, már ez is jólesett.
„Itt, talán nem harapják le a fejem!”
Ha a bejáratnál figyelmesek, akkor az ügyintézés nem kezdődik rosszul.
 
Várakoztunk, élveztük a kellemes meleget, a kinti hideg, csípős, erős szél után. Hamar sorra kerültem. Bekérték a különféle papírokat, majd szóltak, hogy fényképet fognak készíteni rólam az 1-es fülkében. Soha nem voltam jó fotogén, nehéz pont oda és arra néznem, ahova mondják. Persze, a hang irányába kell fordítani a fejem, ez még rendben is van, de számos finom mozdulat szükséges hozzá. Szerencsére, a tisztviselő hölgy kedvesen és türelmesen mondta, mikor, mit csináljak, mire figyeljek (tartsam lejjebb az államat, csukjam be a szám, nézzek előre). Megszületett a fénykép, elfogadható lett.
 
Ezután szólt, hogy írjak alá, de nem papíron, hanem az aláírópadon. Na tessék! Most jön, ami még nem volt! Megtanultam ugyan aláíró-keretben leírni a nevemet, mégis ilyenkor feszült vagyok. Hiába, nekem a pontírás, (a Braille) és a számítógépes billentyűzet az igazi terepem. Az aláírás nem automatikus. Sokat gyakorlok, főleg akkor, ha tudom, valamilyen hivatalos ügyet kell intéznem. Mindig nálam van a keretem, egy toll (valamikor kifog rajtam, mert nem fog – inkább használom az ügyintézőjét), tehát felkészültnek mondhatom magam. Hiába, sajnos, így is drukkban vagyok. Érdekes, akkor tudok „zavartalanul” aláírni, ha csönd van körülöttem, mert muszáj koncentrálnom. Nos, a csendet egy hivatalban elfelejthetem, ki lehet zárni. Egy hivatalos ügy során többször is alá kell írni, tehát „adott a gyakorlás”. Több alkalommal megfigyeltem, hiába iparkodik az ember, nem sikerül mindig olyan jól, ahogyan szeretném. Ilyenkor, a meleg már nem kellemes, a víz is kiver, de mindegy, nincs mit tenni, csinálni kell!
  Helyzetemet most még nehezítette, hogy keret nélkül kellett a padon aláírni.
„Mi lesz, ha nem fogadják el?!” – gondoltam kétségbeesetten.
Ugyanis éreztem, keret nélkül nem tudom tartani az egyenest. Komolyan mondom, mulatozás után, a spicces, vagy kissé kapatos emberek egyenesebben közlekednek az utcán, mint ahogy én aláírtam!
- Semmi baj! – nyugtatgatott segítőkészen a fiatalos hangú nő. – Papíron is alá lehet írni, majd beszkenneljük!
Kicsit megnyugodtam, ha papíron elfogadják, akkor tudom használni a keretemet, nem lesz baj. Papíron már nem volt gond, elfogadták az aláírásomat. Egyébként megérdeklődtem, hogy az aláíró padon lehet-e kerettel írni. Azt mondta a hölgy, hogy még nem volt erre példa, de ki lehet próbálni, amikor legközelebb jövök.
 
Pár perc várakozás után kiderült, hogy kis híján kudarcba fulladt az egész okirat-hosszabbítás, hiába volt az egész kalamajka! Valamit nem akart elfogadni a rendszer. Szerencsére, a kedves hölgy nem adta fel. Addig-addig próbálkozott, amíg a gép „szabad utat nem engedett”.
Nagy kő esett le a szívemről. De jó, hogy nem kell újra végigcsinálni mindent! Ez tényleg az ügyintéző jóindulatán múlott! Hálám jeléül, megköszöntem neki a türelmét és a kedvességét!
 
Nem mindenkinek végződik így az ügyintézése. Tudom, milyen az, amikor az ember gombócot érez a torkában, görcsben van a gyomra. Ha még ennek a tetejébe kifogunk egy lekezelően viselkedő, fölényes, türelmetlen, esetleg arrogáns hölgyet/urat, a napunkat már el is rontották!
 
Az én esetemben, például, ha a fényképkészítésnél türelmetlen a hivatalnok, ha kötekedik velem az aláíró pad miatt és nem fogadja el a papír alapú aláírást, ha egyszerűen azt mondja, a rendszer nem engedi a hosszabbítást, jöjjön vissza másik időpontban - nekem is szerzett volna egy kiborító, rossz napot.
 
Ha alig, vagy kevésbé értünk dolgokhoz, rossz a kiszolgáltatottság érzése, ilyenkor esik nagyon jól, ha a pult másik oldalán egy empatikus személy ül. Gondolom, neki sem könnyű! Hiszen mi „csak egy ügyintézővel” birkózunk meg egy nap, de ő hány ügyféllel küzd meg? Bizony, az ügyfelek között is lehetnek agresszívek, odamondogatók, akik nem veszik számba, hogy velük szemben egy másik ember végzi a munkáját, aki szintén követhet el hibákat, mert nem gép. Akkor lesz olajozott a dolog, ha ügyfél és tisztviselő is mosolyog az ügyintézés végén. Bárcsak gyakori lenne az ilyesmi! Nekem szerencsém volt!
 
Valamikor, magam is lehetek „ügyintéző”, amikor tőlem kérnek segítséget. Ilyenkor, szerepcsere történik, s átélhetem milyen „szolgáltatást” nyújtani másoknak. Nem könnyű, elárulhatom. Mégis, ha tudásunkkal segíthetünk, s megvan bennünk az a csepp emberség, segítőkészség és empátia, ami mindehhez kell, már megéri!

 3. A VILÁG HÁROM PERCBEN.  

GONDOLAT – MORZSÁK  (1) 

 

Ilosvay Gusztáv elmélkedése

A világ három percben karcolatunk zsenge kora ellenére érdekes témákat dolgozott fel, így a vallás területét, vagy a társadalom érdekes értelmezését érintő témákat vagy csak egyszerűen próbáljuk megérteni a mindennapokat, ami sok esetben nagyon nem egyértelmű. Pár nappal ezelőtt kint voltam és az utcai fronton vágtam le füvet a  fűnyíróval. Ez egy másfél órás művelet, s ez nem csak arra jó, hogy rendbe szedjem a ház elejét, de arra is, hogy elkalandozzanak gondolataim mindenféle irányba. Gondolkozni a holnapról, vagy terveket szőni, vagy éppen a legújabb szobromat megálmodni.  Mert bizony erre is volt példa.  Most viszont

megdöbbentettem magam, mert egy kérdés 

fogalmazódott meg bennem.

Ilosvay Gusztáv és Egyed Katalin

- Mi lenne ha én XY nem léteznék? Egyszerűen eltűnnék a föd felszínéről s még a másvilágon sem találnának meg. Kutathatnánk a világegyetem négy sarkát, XY eltűnt, nincs többé! Ilyenkor felmerül a kérdés lehet-e a teremtmény tökéletes akkor, amikor egy valaki, vagy valami hiányzik belőle?  Működhet ez a hatalmas, emberi ésszel felfoghatatlan világegyetem akkor, ha csak egy ember, vírus, baktérium, bolha, kukac, vagy épp egy katicabogár is hiányzik róla?  Mondhatja-e a Teremtő, hogy megelégedett az 

alkotásával  akkor, ha valaki hiányzik. Hisz ha most vagyok, akkor voltam is, és ha voltam, akkor annak nyoma van és számon tartanak mint egy fontos dolgot, hisz ő is, vagy ez is részese az egésznek, nélküle nem ketyeg a ketyeg, nélküle e teremtés nem egész és nem tökéletes. Puszta létünk bizonyitéka annak, hogy mennyire fontosak vagyunk, hisz legyen bármilyen nagy vagy végtelen ez a világmindenség, s benne az Isten a Mindenható, ő sem lenne teljes nélküled, hiszen, ha csak egy valami nincs ott a helyén, egy valami hiányzik, legyen az bármilyen picike vagy jelentéktelen, nélküle nem teljes, nem befejezett. Nos, hogy mindenkit megnyugtassak, nem ment el az eszem, csak talán elkalandozott, hisz volt másfél órám olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek szellemileg nem voltak megterhelőek. Ugyanakkor rádöbbentett, hogy én, a picike, egy a trillió között, nem is a legszebb, vagy a leg karizmatikusabb, s mégis nélkülem ez az egész hóbelevanc mindenestül együtt, mondhatnám szőröstül bőröstül nem lenne olyan szép, mint amilyennek ma reggel láttam fűnyírás után.

 4. VERSRŐL – VERSRE 

 
Bognár Papp Irén: ÖRÖK SZERETETTEL

Anyám egy angyal, s ő sem tudja tán,
Hogy napfény fészkel gyönyörű haján,
És szép szemében tavak fénye ég,
És szárnyait a hajnal bontja szét.
Anyám egy tündér, meséből való,
Áldott és ékes ajkán minden szó.
Anyám a minden, s vele jóapám,
Ők vigyáznak lent rám, mindörökre már.

…………………

 
Demeter Julianna: Mégis

…elnyugodni, szunnyadó parázzsal,
hajnali hűs szellő simulással,
mint összegyűrt alak, amit összekuszált a nap,
összekócolt hajjal, sok telefirkált lappal.
Sajgó sebeken, lélektapasszal.
Megbékülni az élet bajával,

csak elcsitulni ősi akarással.
Kisimogatni, mint egy összegyűrt lapot,
minden nappal támadó, bántó gondolatot.
Már elhiszem, mit ki se mond a szám,
hogy néha érteni vélem, úgy igazán,
az életet, az embernek nevezett lények,
közöttük magamra is ismerek, nézek.
A nappal kitár, az éjjel szemérme eltakar,
nem látszik, ami fáj, ami benne mar.
Felcserélődnek csak a szerepek,
egyszer adsz, másoktól elveszed.
Egyszer kibeszélsz, magad a kibeszélt.
Majd nem érted, hogy belőled mi beszélt?
Sértett és sértő, részvétlen és megértő,
nézel tehetetlenül, döntenek rólad "legfelül."
Ezerszer áldott és áldozat,
elkárhozott, magadban hordott kárhozat.
Megsajnált, vagy lesajnált alak,
kiben milyen a lélek, az indulat, annyit ad.
Egyszer megalázva állsz a napon,
szembe jössz magaddal, gondolod „hagyom”.
Végtelen ez a „játék”,
ver a sors, de mégis minden élet, ajándék.
Néha szótlanul, láthatatlanul,
ébren ér a hajnal, mert mégsem az önzés,
a lelkeken, "szeretni, szeretve lenni",
a legnagyobb vágy az, az úr.

……………….

 
Erdős Sándor: A folyó dala
 
Tegnap még vágtattam vadul,

döntöttem ki büszke fát.
Ma selymes hullámaimtól
felüdül a kis virág.
Tegnap még zúgtak habjaim,
elsodorva azt mi jó.
Ma nem vagyok más, kövekkel
játszó csendes kis folyó.
Tegnap még szilajul szaladtam,
áttörve a gátakat.
Ma már csak csendes csobogás
a dühöngő áradat.
Ma még nézem a partokat,
holnap már nem tehetem.
Lecsendesült hűs vizemet
a tengerbe temetem.

…………….

 
Hajdan Vali: Álomvirág
 
Vágyom, hogy elcsituljon bennem,
s nem kell már innen tovább mennem.

Hogy álmatlan éjszakák helyett,
megtaláljam Nálad a helyet.
Ölelő karodban vágyok pihenni,
ne kelljen Tőled sehová sietni.
Lennék az álmod az ébrenlét Egén,
elmúló percben az éledésed én!
Szent mosolyod a bánat szigetén,
tavaszi szellő télvíz idején!
Bizonyosság s nem tévedésed én,
nem kőbe vésve kék hegy tetején!
Valóság lennék az álmok mezején,
Neked nyíló virág május elején!

……………….

 
Konrád Viktória: Bánatból szárnyalás
 
Lelkemnek szilánkját szórja szét a hűs szél,
Az emlék még néma, zokogva nem beszél.
Könnycseppet ád egy bús kis felhő fölöttem,

Előttem ádáz harc, s öröm nincs mögöttem.
 
Isten a szenvedést mi végtére osztja?
Tekereg a bánat, s hajamat befonja.
Ezüstös karjával átfogja a testem,
Alattam nincs már föld, s ég minden köröttem.
 
Adj hát békét, Uram, szenvedő lelkemnek,
Hadd érezzem végre: vége a veremnek.
Szeretnék újra én könnyedén lebegni,
Érezni újra azt, van már kit szeretni.
 
Idő telik, imám múlik, oszlik az éj,
Sűrű felhő helyett most már minden fehér.
Pillangó száll elém, kicsiny báb volt nemrég,
Úgy érzem, már zöldell is a zsenge remény.

………………..

 
Poór Edit: ÉRKEZIK AZ ŐSZ
 
Érkezik az ősz múlik a nyár,
Ám, Nap forrósága még átjár.
Még lüktetve mutatja magát,

Majd a hűvös ősz köszönt ránk.
 
Erdő szín kavalkádban úszik,
Sárga – barna árnyban pompázik.
Pirosan izzó falevelek,
Váltották fel az örökzöldet.
 
Aranyló fasor lombjai között,
Ősi templom tornya tündököl,
Megtörve erdő csendjét,
Harangszóval jelzi létét.
 
Lengedeznek már hűvös szelek,
Fák lombjukat adják a földnek.
Kopáron merednek ég felé,
Várva takarót mely hófehér.
 
Debrecen,. 2019.09      

………………….

 
Engel Csaba: Poharam csordultig van tele

Bizalom, kitartás, szeretet,
Erre tanított az élet,
Mennyi áldást kaptam tőle,
Meg annyi ismeretlen szépet.

Szívem húrja majd elpattant,
Mindenből csak annyit kaptam,
Sem többet, sem kevesebbet,
Amennyit elbír egy ember.
Jó az Isten ,  jó volt velem,
Ha panaszkodnék meg is verne,
Bennem kárt Ő sosem tenne,
Ha rosszat mondtam!  Bocsásson  meg.
Kinek a jó, kinek a rossz,
Nékem mindkettőből jutott,
De egy az biztos! Itt hagyom,
Csak nem mindegy kinek és hogy.
Rendezett vagy rendezetlen,
Isten kezében az élet,
Ne csak akkor szeressetek,
Hogyha búcsúzik a lélek.

 2023.09.28

 5. BEMUTATJUK  A.K. ANDRÁS AMATŐR ÍRÓT 

 
A.K András néven teszem közzé írásaim.

Amelyek egy része, már nyomtatott formában is elérhető. Németországban élő amatőr író vagyok. Jövőre töltöm be, az ötödik X-et. Témáim jellemzően társadalom kritikusak, provokatívak. Melyek közt gyakran szerepelnek egzisztenciális kérdések, az emberi kapcsolatok bonyolultsága és morális dilemmák. Szeretek elmenni a tiltott határokig, ott megrugdosva a kerítést. Sem a hatalom képviselőit, sem a tekintélyelvűséget nem viselem el, azt nem respektálom! Viszont a kommunikatív eszmecserét igen. Ezzel együtt a tisztelet fontos számomra, ámde azt ki kell érdemelni. Erre a politikusoknak nevezet entitásoknak esélyük sincs! Egy kritikában ezt olvastam magamról:

 

A.K. András

„Stílusa rendkívül lírai és expresszív, melyben az érzelmek 

és gondolatok intenzíven jelennek meg. Műveiben 

gyakran találkozunk társadalmi problémákkal, politikai 

kritikával, de emellett egyedi és fantáziadús világokat is

teremt. Fontosnak tartja a nyelvi precizitást és az 

irodalmi hagyományok tiszteletben tartását is. A.K. András 

éles megfigyelő, aki a mindennapi élet részleteit is 

képes lenyűgöző módon megörökíteni.”
 
Hogy ez mennyire igaz, nem az én tisztem eldönteni, hanem 

az olvasóé!
Én csupán alkotok. Sohasem tervezem meg írásaim! Az érzelmeim vezetnek, én csupán ráhangolódom egy témára. Benne és vele élek míg el nem készül az amin dolgozom. Hiszem, hogy csak egy eszköz vagyok egy magasabb cél érdekében. Egy ecset a sok közül a Teremtő kezében. Igen, a hit sokat jelent számomra! Ugyanakkor az anyaszentegyház nevű üzleti vállalkozással nem tudok azonosulni.
A nyelvi precizitás valóban fontos nekem, csupán sajnos képtelen vagyok rá! Mivel középsúlyos diszlexiám van. Ezért minden írásom, egy hétkörös ellenőrzésen megy keresztül, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Akarom javítani, teszek is érte, de az agyam átver. Egyszerűen nem látok egyértelmű dolgokat, hiába van az orrom előtt.
 
Mindezeket figyelembe véve, hogyan is jellemezném magam? Hmm…talán igy: Egy ember vagyok, aki gyakran hibázik. Semmi több…
Tisztelettel:  A.K. András……ati
 

*

A.K.ANDRÁS : A POR - NOVELLA

 
– A kazetta! – Ági vissza akart érte menni, de férje nem engedte.
– Hagyd, menjünk!
– De benne van mindenünk!
– Mondom hagyd!
– Nem lehet.
– Hagy már az istenit! Azok csak festet papír fecnik! Semmi több!
 
Újabb robbanások, újra megremegett az egész épület.
– Azt hozd, amit megbeszéltünk! Pénzre nincs szükségünk. Csak a bajt hozza ránk.
Ágnes végre magához tért. Nehéz volt elfogadni, hogy a világ jelenlegi formájában megszűnt létezni. Pedig ép most élik át. Tegnap még jómódú házaspárként éltek. Ma reggel semmiben sem különböznek az útszéli koldustól. Azaz, hogy mégis. A koldus tudja, megtanulta, hogyan kell életben maradni nincstelenként. A kapualjból majdnem kilépet, rutinszerűen, megszokásból. De férje a nyakánál fogva visszarántotta.
– Na! Durva vagy!
 
Abban a pillanatban egy golyó robbantott krátert oda, ahol Ágnes feje volt.
 
– Azt hittem megbeszéltük, az engedélyem nélkül levegőt sem vehetsz.
– Bunkó vagy!
– Lehet, de most ide ez kell. Ha nem vagyok bunkó, te most már halott lennél!
 
Ági elszégyellte magát. Párja majd hét évvel idősebb. Tizenkét éve alkotnak egy párt, és férje mindig kedves, előzékeny érzéki ember volt. Tudta, párja zsoldosként eltöltött tíz évet valódi háborúkban.
– Ne haragudj apus, csak kiakadtam. Nehéz hozzászokni az új énedhez. Amikor meséltél róla, mindig olyan regénybe illőnek tűnt. És a valóságnak valóban nincs semmi romantikája!
 
Patrik figyel rá, de nem nézett a szemébe. Egy törött üveget figyelt, amit a fal mellé sodort egy korábbi robbanás.
– Figyelek rád kedvesem. De csak amennyire lehetséges. Megvagy gazember! – egy másodperccel később lövés volt halható, és átszakadt a fal ott, ahol a házaspár állt alig egy pillanattan azelőtt. Betonpor lepte el a két földön hasaló emberi testet.
 
– Honnan tudtad, hogy lőni fog? – Ágnest valóban érdekelte.
– Láttam a torkolattüzet az üvegcserépben a fal mellett. Úgy másfél másodperc telhetett el a lövés hangjáig.
– Az nekünk jó?
– Igen, az nekünk nagyon jó. Nézd a betonfalat! Ez egy gepárd osztályú mesterlövész fegyver. És ha lát minket, akkor van infrája. Ami viszont nagyon nem jó nekünk.
– Miért? – Patrik elgondolkodott rajta, elmondja e. Nagyot sóhajtott, aztán belekezdet.
– Mert látja, hogy nem talált el minket. És egy valódi mesterlövész, napokig is képes várni az áldozatára.
– Akkor most mi legyen?
– Felállunk ugyanúgy, mint az előbb. Ha lő, akkor van infrája. Ha nem akkor nincs. Én fogom látni mikor süti el a fegyvert. Csak időben le kell hasalnunk.
– Félek!
– Az jó, legalább figyelsz mindenre is. Például rám.
– Hülye! – Bokszolt bele párja karjába. – Pisilnem kell!
– Kezdjük! – És felálltak. Fél perc sem kellett, Patrik a földre rántotta Ágnest. Újra betonpor árasztotta el a levegőt.
– Bepisiltem. – Ágnes hangja remegett a félelemtől. De Patrik szeme felcsillant. – Ágnes sírva fakadt.
– Pisilj ameddig csak tudsz! – Patrik is megpróbált pisilni, de neki nem sikerült. Ágnesnak viszont annál többet. A sárga folyam utat tört magának a lépcsőkön lefele. – Drágám, az életünket mentetted meg azzal, hogy bepisiltél!
– Ezt nem értem. – Szipogott Ági.
– Van termo-kamerája! Csak annyit lát, elestünk és folyik valami. Ha mozdulatlanok maradunk a következő lövésig, akkor azt hiszi meghaltunk.
Perceken belül dörrent a következő lövés. De a becsapódás máshova ment.
 
– Rendben, indulunk. Figyelj jól! rohannunk kell, egy másodpercre sem szabad megállnod! Értesz? Cikcakkban haladunk előre, egymástól függetlenül. Ha öt lövésig kibírjuk, megúsztuk! Ha eltalál engem, te nem állsz meg. Ha téged, ne aggódj, vissza fogok érted jönni. Csak kicsit később. Felfogtad?! Nem foglak ott hagyni, de nem adok sanszot neki, hogy leszedjem. Érted?!
– Igen. – Válaszolta, de nem volt túl meggyőző. – Ránk fog lőni!
– Pontosan. De amint mondtam, ez egy gepárd osztályú mesterlövész puska. Egy golyó a csőben, négy a tárban. Másodperceként maximum egy lövésre képes.
– Akkor lelő minket?
– Kizárt, ha cikcakkban futunk, teljességgel kizárt egy célzott találat egy távcsöves puskával. Egy másodperc előnyünk van. Körülbelül nyolcszáz és ezerkétszáz méterről tüzelhet. Esélytelen a mozgó célpontot eltalálnia.
 
Két napba telt, mire a várost el tudták hagyni. Házról házra haladtak. Tizenegy hónap telt el azóta, hogy elhagyták Ukrajnát. Ágnes néha éjjel még mindig bevizel. Ilyenkor érezni véli, a levegőben szálló betonport és férje kisírt szemekkel találja a fürdőben. Újra és újra átéli a borzalmakat, amiket itt a tévében és a rádióban olyan finoman, ötvenszer leszűrve adnak közre. Úgy, hogy köze sincs a valósághoz! Hallja a beszélgetéseket a buszon, a villamoson. És elszörnyülködik azon, hogy az emberek úgy beszélnek az Ukrajnai háborúról, mint egy érdekes show műsorról. De már egyáltalán nem érdekli. Nem akar soha többé visszamenni. Hat hete úgy maradt, várandós lett. Döntött, és nem akarja, hogy gyermeke átélje azt, amit neki kellett néhány felelőtlen hatalom mániás őrült miatt.
 
Vége…..remélem hamarosan tényleg vége lesz.

Egy háború súlytotta város utcája

 6. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 

Klementné  Burza Mária: Emberként élni
 
Ha nem felednénk , mily rövid az élet,
minden ember szeretettel élne,
soha nem tennénk senkivel se rosszat,segítenénk a rászorulóknak.
 
Nem félnénk az őszinte szavaktól,
mely napjainkban bizony egyre ritkul,
őszinteségért fájdalom zúdul,
tört döfnek szívekbe indulatból.
 
Megvádolnak, mit el sem követtél,
ellenség lesz, akit barátnak hittél,
sok embernél az érdek az úti cél,
ne engedd törni, mit felépítettél.
 
Az óra gyorsan ketyeg, ne feledjed,
Szeretet-tengerben kéne létezned,
kezdeni ,s befejezni minden percet
szépen, mely minden szívet melenget.

……………

 

Zsíros Ari: Ősz – festmény

Zsíros Ari: Ősz (18x25 cm, olaj)

……………..

 Kurucz Árpád: Segítők – novella

Tolvajok

                                                    

Kicsi sovány öregasszony botorkált a Népszínház utcában, az egykori Csokonai mozi előtt. Kezében kis szatyor. A szemerkélő eső ellenére, régimódi, hosszú esernyőjét nem nyitotta ki. Inkább rátámaszkodott, mint egy botra. Hirtelen megszédült, elesett. Szatyrából néhány szem mogyoró és almák gurultak szét a sáros járdán. A következő pillanatban hárman vették körül. Középkorú férfi harcsabajusszal, duci nő, meg egy húsz év körüli fiú. Hasonlóságuk elárulta, egy család.
– Jöjjön, mamka. Segítünk – mondta az idősebb férfi rekedt, szétcigarettázott hangon, s összekapkodta a szétszóródott holmit.– Hazakísérjük, nehogy megint elessen. Messze lakik?

Kurucz Árpád

– Csak itt a Víg utcában. Köszönöm. Maguk olyan rendesek.
Amíg lassan ballagtak az apa suttogva odaszólt a nőnek.
– Megcsináljuk a vénasszony lakását. Tudod, ahogy szoktuk. Tarts szóval, addig mi körülnézünk és lelépünk a cuccal.
Kopott, sötét, macskaszagú lépcsőházra nyílt a nehéz kapu. Kinyitva a földszinti lakás ajtaját, nehéz, dohos szag csapta meg az orrukat. Az öregasszony otthona két helyiségből állt. Egy szoba és konyha. A kicsi ablakok olyan szűkmarkúan engedték be a fényt, hogy nappal is lámpát kellett gyújtani. A szobában viharvert, sötét bútorok álltak, az ajtóval szemben a falon feszület függött. Két oldalán fényképek. Az egyik esküvői, a másikon a vőlegény mosolygott huszáregyenruhában. A sarokban állványon, paróka lógott kissé félrecsúszva. Az öregasszony elkapta a nő pillantását.
– A kemoterápia – mondta s levette a sapkáját.
Teljesen kopasz volt. Ekkor vették észre, hogy vérzik a keze.
– Üljön le mamka, mindjárt bekötöm – tüsténkedett a nő.
A konyhában megnyitotta a csapot, hogy megnedvesítsen egy törülközőt. A víz cérnaszálnyi sugárban csordogált.
– Elzárták a vizet? – kiáltott be szobába.
– Nem tudtam kifizetni a számlát.
Ez alatt a két férfi alaposan körülnézett. Még a hűtőt is kinyitották. Üres volt.
– Ide hiába jöttünk – suttogott a fiú.
– Látom – sóhajtott a férfi és megvakarta a fejét.
Kis töprengés után egy köteg pénzt vett ki a zsebéből.
– Itt egy húszas – adta oda a fiának. – Menjél le a közértbe és vásároljál be az öreglánynak. A blokkot hozd el, a visszajárót kérem.
A fiú néhány perc múlva visszajött. Apja belenézett a szatyorba.
– Eszeden vagy, Sanyika? Sört és pálinkát hoztál ennek az öregasszonynak?
A másik csak vigyorgott és megvonta a vállát.
– Menjél szépen vissza – magyarázott türelmesen az apa –, és kaját vásároljál. Érted? Kaját.
Mire a fiú másodszor is visszaért, anyja bekötötte az öregasszony kezét.
- Most megyünk, mamka – szólt a férfi. – De holnap eljövök és megnézzük azt a számlát.
Ahogy behúzták maguk mögött az ajtót, rég nem érzett melegség járta át őket.
– Talán a legvégén majd beszámítják – morogta az asszony és keresztet vetett.

………………

 

Lovag Dáma Nagy Cynthia:
 
„Fazekas Eszter balladája  
Elmondja: Nagy Cynthia” megtekintése a YouTube-on
https://youtu.be/UNz2mpd4VH4?si=NZ9gSgdMNZeOZLBe

 

…………………

 Biszák László: Halászat vége – festmény

Biszák László: Halászat vége (40x60 cm, olaj-farost)

……………..

 Kis Pál István: Szeptemberhimnusz
 
Lombodon a rőt levélsebek
szenvedélyt idéző fognyomok
és amíg a szomj a korty a nyáré
a léha cseppek íze élvezet
serkenni a játszi édes szájon
jelet hagyni a borospoháron

a vér színe lenni
meglátod én fogok
 
pókhálón a csepp csipkét vetett
gyöngyöt szórnak mind a záporok
szellőingek selyme még a nyáré
a napkorong se hitvány rézveret
fényleni a csillag ékkövében
áradni át s túl az őszi léten
az ég kékje lenni
meglátod én fogok
 
almáskert ha kínál kebleket
még a szende pírba kóstolok
s míg a dal s a csók íze a nyáré
s ölelkezni hívnak énekek
bő szüretnek ízével a számban
űzzön akár kétségbe a lázam
magam a vágy lenni
meglátod én fogok!

………………

 
Jártó Róza: Tappancs
 
„Debreczeni Tappancs”. Ezt írta be az első oltási könyvbe az állatorvos, még 2000 májusában, amikor először vittük a kötelező oltásra a kutyánkat. Az orvosnak a szeme se rebbent, mikor ezt az adatot így diktálta be az akkor tizenegy éves fiam.
Pár hónappal előtte került hozzánk a kutya. Akkor még eléggé hidegek voltak, épp készültünk a télre. Mikor meghallottuk a vinnyogását a kapunk előtt, avval a szándékkal mentünk ki, hogy elzavarjuk.
Pár nappal előtte néztük meg az ismerősünk vemhes németjuhász kutyáját és abból az alomból akartuk a mi kis házunk őrzését rábízni egy kutyusra. Ez az elhatározásunk addig tartott, amíg megláttuk Tappancsot.

Jártó Róza

Egy csodaszép, fekete-fehér vakarcs nézett ránk esdeklően a szilvafa alól. A fiam igazán szófogadó gyermek volt mindig. Most mégis valami tűz villant meg a szemében. Lehajolt a kutyusért és behozta a lakásba.
A szobában a konvektor előtt az alig két éves Cirmi cicánk élvezkedett’. Mikor ez a kis szőrmók’ meglátta, odarohant hozzá, szinte eszelősen bújva a cicához. Nem is csoda, hogy anyjának nézte, hisz Cirmi pont olyan fekete-fehér foltos volt, mint ő. Felborzolva a szőrét hatalmas pofonokkal állította meg ezt a kis szerencsétlent. Az meg lefeküdve a cica előtt, az első mancsait a fejére téve keserves sírásba kezdet.
Épp közbe akartunk lépni, amikor meglepő dolog történt. Cirmi odament Tappancshoz és átölelve, mosdatni kezdte. Mint egy cicamama az ő kis cicuskáját. Kissé meghökkentő volt a látvány, mert az alig pár hetes kutyus nagyobb volt, mint a kifejlett Cirmi. Ez a kis butus meg boldogan bújt az ő mostohaanyukájához.
Mondanom se kell, innentől elválaszthatatlan lett a két állatunk. Tappancs mindig tudta és el is fogadta, hogy a mama’ kérése parancs, bármekkorára is nőt időközben. Ha Cirmi azt akarta, hogy ő egyen először a kutyatálból, akkor Tappancs félre állt és türelmesen megvárta, hogy az ő mamája jóllakjon. Én és a fiam sosem szóltunk közbe, ha láttuk, hogy Cirmi épp „szívatja” Tappancsot. Mert ilyen is volt.
Ennek a szép és jó kutyának három „Isten” létezett. Cirmi, a fiam és én. Egy járókelő még fényképet is készített, amikor a cica a kutya óljában élvezkedett’, mancsait és fejét kinyújtva a bejáraton, miközben ez a nagy mamlasz kutya meg az ól előtt feküdt a földön.
Persze, csak azért, mert Cirmi ennyire élvezte a kutya szeretetét, még nem azt jelentette, hogy ez érvényes volt a föld többi macskájára is. Hihetetlenül haragudott Tappancs, Cirmin kívül minden macskára. Nemhogy az udvarba, de még a környékünkre se nagyon mertek jönni a cicák. Az évek csak úgy repültek.
Ahogy minden élet, egyszer csak Cirmi élete is véget ért.
Több mint tizennégy évet volt közöttünk.
Tappancs még sokáig kereste a mamáját. Mi is azt gondoltuk, ha egyáltalán gondoltunk erre mi hárman, Tappancs, én és a fiam örökre együtt maradunk.
Mint minden élőlény, a kutyák is megöregszenek
Két napja vettük észre, hogy valami nem stimmel a kutya körül. Miután megugatva végig üldözött egy kerékpárost a kerítés mellett, egyszerűen összeesett.
Kihívtuk az állatorvost. Mikor megmutattuk azt az oltási könyvet, ami 2000. május-i dátummal volt ellátva, az orvos csak csóválta a fejét.
– Nagyon öreg ám a Tappancs. Elaltassam – kérdezte.
– Miért is? Mert öreg – néztem rá felháborodottan.
– Nem, dehogy, csak épp nincs orvos, aki talpra állítaná a kutyát.
Végigtapogatta a csontjait, de a mi kis társunk nem reagált, illetve hagyta. Ami azt mutatta, hogy nincsenek fájdalmai.
– Ha így van, hogy nem szenved, akkor éljen. Én itt leszek mellette, amíg kell – szóltam.
Kaptam egy névjegykártyát a telefonszámmal, fizettem és evvel el is ment az orvos. Én meg puha pokrócot tettem a kutya vackába, ami az előszobában volt. A kutya lassan, dülöngélve, odament és lefeküdt ahol eddig csak kánikulában vagy téli hideg éjszakákon aludt.
Már a fejét sem emeli fel. Ha szólok hozzá, a pillája még meg-megrezdül.
Még most, amíg talán meghallja, akarom elmondani neki, hogy első pillanattól, hogy rátaláltunk ő családtag volt nálunk, hogy nélküle a mi családunk nem az lenne, ami lett.
– Drága Tappancs! Legyen nyugodt békés álmod ott az örök kutya-mezőkön!

………………….

 

Matyikó Tibor: Szálkás szőrű tacskó – festmény

Matyikó Tibor: Szálkás szőrű tacskó (30x20 cm, olaj-vászon)

………………

 

Kálmán Ágnes: Hogy mi voltál nekem?
 
Hogy mi voltál nekem? Már nem tudom.
Csillag érintése az arcomon
Egy múló szeszély, egy röpke pillanat,
Egy vágy, egy sóhaj, szenvedő akarat
 

Reménytelen kín, könnyes arcomon,
Hazug ígéretekbe fúlt, elmúló sóhajom
Múzsám fájdalma a mindennapokban,
Bezárt magány, körém zárt falakban
 
Egy szívdobbanás, lelkem szegletében,
Kínok - kínja, hiányod feledésében
Egy játszadozó gyermek, ki még tiszta,
Gyermeki lélekkel hozzád bújt volna
 
Hogy mi voltál nekem? Szívdobbanás.
A szürke napokban, lángoló óriás
Só a számon és gyöngyök szememen,
A legnagyobb csalódásom, a rettenetem
 
Egy kacér villanás a halál árnyékában,
Ezer röptű csillag fent az éjszakában
Doromboló szél a hajam tövében,
Lágy cipó íze, szájam szegletében
 
Álom az álomban, angyalszárnyú angyal,
Seb a szívemben, mit befon a hajnal
Lángoló szerelem, mely tüze örökké ég,
Halállal dacolva, nem győzi le gyenge lét
 
Hajnali fények béklyóval égették bele,
Az igaz szerelem érzésével lehelték tele
Lelkemben hordozom mióta születtem,
S ameddig engedi, édes, s jó, Istenem
 
Hogy mi voltál nekem? Már nem tudom.
Ma álom sem vagy, hisz már nem álmodom
Elmúlt a varázs, a gyönyörű szép,

………………

 Demeter Jutka: „Mert kikap”  - elbeszélés

 
Andrea a kisebbik lányom, elsőosztályos. Egyik délután egy papírlapot ad a kezembe, a tanítónéni küldte. Olvasom:
„Tisztelt szülő! Kérem, hogy ekkor, meg ekkor, keressen fel az iskolában”.
Behívatnak!
Hírtelen nyomást érzek a gyomromtáján, mert biztos valami baj van a gyerekkel, ha hívatnak.
A jelzett időpontban bemegyek. A fiatal tanitónő, komoly arccal fogad. Elém teszi Andrea ellenőrzőjét egy beírásnál kinyitva, miszerint rendetlenkedett az órán. Látom, hogy valami ákombákommal van aláírva, messziről ordít, hogy a gyerekem írta alá. A kislányom azt mondta a tanítónéninek, amikor az kérdőre vonta, hogy azért írta alá helyettem a beírást, mert félt, hogy otthon kikap érte. Megfordul velem a tanterem.
Jól látszik a tanítónőn, hogy azt gondolja ütöm, verem a gyereket.

Demeter Jutka

Egyre kínosabban érzem magam, ahogy magyarázkodni kényszerülök.
Kétségbeesetten bizonygatom, hogy a „kikapáson” a leszidás érti Andrea. Egy hosszú beszélgetés után, úgy látom, hogy talán meggyőztem, végre zaklatottan hazaindulok.
De ha hazaérek, „most biztos megpofozom” gondolom útközben dühösen.
A pofozásból semmi se lett, mert, amikor megláttam az én kis buta, hamisító gyerekem megszeppent arcát, azt sem tudtam sírjak-e, vagy nevessek. Azért „kikapott” alaposan elbeszélgettem vele.
Végre vakáció és nyár lett, hirtelen meleg, a gyerekek a munka, elfáradtam.
És nyár lett, hirtelen meleg, a gyerekek a munka, elfáradtam.
Nem is éreztem jól magam, hát elmentem a háziorvosomhoz.
Nagyon kedves, jókedvű ember, mindig van néhány perce arra,
hogy beszélgessen a betegeivel. Amikor leültem a rendelőjében, huncut szemekkel rám nézett és megkérdezte:
- Mit írjak fel asszonyom, izgatót, nyugtatót? - Ezen mind a ketten jóízűen nevettünk és felírt egy hét pihenést.

………………

 

Póth – Vecsei Mária: Esik - festmény

………………

 

Körmendi Rita: Méhszerelem

Falu szélén cseperedő

árva, piciny rózsabimbó,
mellette a kerek erdő

és egy elhagyott faviskó.
Halkan, gyengéden ringatja
a kedves tavaszi szellő,
csepegtetve locsolgatja
a hófehér bárányfelhő.
A napnak egyik sugara
lágyan cirógatja arcát,
mosolyogva bontogatja
százszorszép illatos szirmát.
Oly szerelmesen döngicsél,
zúg fülébe a dolgos méh,
nektárédes csókot remél,
szívét nem fonja körül pléh.
Rózsaszirom takarója
vonzza szíve közepébe,
szerelmük tart is azóta,
így maradnak mindörökre

 7. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK 

 

  Ilosvay Gusztáv levelei 

 
Adásnap: 2024.08.04
 
Már egy pár napja Győrben vagyunk rokonoknál és István mint minden jó városát szerető ember elvitt bennünket a főtérre a Széchenyi térre tegnap este fagyizni. Szombat este lévén rengeteg ember nyüzsgött a hatalmas téren a Szentháromság szobor előtt. Vendéglősök sátrai sorakoztak fel bennük

sok - sok ezer emberel.

Ilosvay Gusztáv a stúdióban

Beültünk az egyik szabad helyre és megnéztük a fagyis étlapot. Nos leesett az állam a nagy mennyiségű, szuper minőségű hideg, gyümölcsös, szirupos kreálmányon ami abban az étlapban volt. Ha nem volt legalább negyven vagy még annál is több csoda benne akkor egy sem. De nem ez volt a legmeglepőbb, hanem az, hogy sok ezer ember mindenütt s sehol egy szemét, eldobott cigaretta csikk vagy épp papírszalvéta. Felmosott, tisztántartott kő a lábunk alatt. Virágcserepek tele virágokkal és rend volt. Gratulálok Győr városának. Ami meg a barátomat illeti ő csak csendesen pipázott és az este hátralevő részén tovább mutogatta Győr város csodáit. Ne feledkezzetek meg barátainkról a Meseszó Egyesületről meseszo.hu, ahol az igazi magyar népmese lakik, és a Megszólalok Internetes irodalmi magazin (http://www.muveszetimagazin.blogspot.com), amiben több száz vers, novella, értekezés lapul szívet melengető tartalommal. Ha tetszett az adás kérlek osztd meg mindenkivel. Köszönjük!

www.radiomozaiksydney.com.au

*

2024,08.11
 
Elnézést egy kicsit későn írom! 

2024. KURULTÁJ.
Egy forró napot töltöttünk lent Bugacon és mi is részese lettünk a magyar csodának. Szenzációs rendezés, jó szervezés, rengeteg étel-ital, fergeteges előadások, sok színű kavalkádja várja a látogatót. A magyarság múltját megelevenítő harci játékok keretén belül mutatták be a legkülönbözőbb harci módszereket és fegyvereket. Lovak sokasága, harcosok díszes honfoglalás korabeli öltözetekben, sok esetben szőrmekucsmában vagy épp harci álarcban száguldottak a lovaikkal és igen, nyilaztak száguldás közben hátrafelé s a céltáblát az esetek nagy többségében középen találták el. Fent említettem a magyar csodát. Igen, amit láttunk, tapasztaltunk az maga a csoda, hogy a XXI században a komputerek kényelmes világa mellől, gyors ételek árnyékában még mindig képesek vagyunk egy ilyen bemutatóra, ahol a múlt megfoghatóan megjelenik és egy építő, melengető tudást kapunk arról, amit hosszú évekig elzártak előlünk. Jó volt magyarnak lenni ismét. Ne feledkezz meg a barátainkról a Meseszó Egyesületről, ahol a szebbnél szebb magyar népmesét gyűjtik és mondják a szorgalmas, lelkes önkéntesek. (meseszo.hu) Egy internetes irodalmi magazin, amit már vagy 13 éve követünk, a Megszólalok irodalmi magazinról van szó. Érdemes rákattintani, beleolvasni vagy épp részese lenni. Írj bele biztos szeretni fogják az alkotásodat. Ha tetszett a műsor kérlek osztd meg azokkal akiket erre érdemesnek találsz vagy úgy gondolod érdekli őket. Köszönjük.
www.radiomozaiksydney.com.au

*

2024.08.18
 
Augusztus 20 a Szt. István államalapítására emlékezünk, s mi sem jobb az ünneplésre mint kétezer huszonnégyes Kuructájról beszámolni. Életképeket hozunk, riportokat, fergeteges kavalkádot és színes hang - képeket a nagy eseményről. Egy remek napot örökítettünk meg. Reméljük, hogy kedvet ébresztettünk ahhoz, hogy jövőre elmenj s magad is részt vegyél ebben a kulturális karneválban. Mi nagyon élveztük. Ne feledd barátainkat a Mese Szó Egyesületet hol a magyar népmese mindig ott van a számodra. A másik barátunk egy internetes irodalmi magazin mi már vagy 14 éve töretlenül működik sok- sok ember részvételével. Ez a magazin neve Megszólalok Művészeti Magazin, Véghelyi József főszerkesztővel az élén. Ha tetszett az adás ne feledd megosztani másokkal. Köszönjük!
www.radiomozaiksydney.com.au

*

2024.08.25

 

K U R U L T Á J a felejthetetlen emlék beleégett a retinánkba és a szívünkbe. Folytatjuk ahol abba hagytuk múlt héten. Művészekkel, harcosokkal, árusokkal és egy vibráló hangulattal. Maradjunk abban, hogy egy életre szóló élményt kaptunk kint Bugacon. Okvetlenül hallgasd meg. Utazásunk folytatódott Nyíregyházán, ahova hazahoztam a ,,Hungary 1956” szobromat és a Kállay Gyűjtemény őrzi most az idők végéig. Itt egy gyerekrajz kiállítás megnyitóján is részt vettünk. Felemelő volt, hozzuk a hanganyagot! Egy biztos nagyon sok tehetséges embert (ez esetben ember palántát) nevel fel az ország. Itt szeretnénk mindenki figyelmét felhívni arra, hogy egy kisfiúnak gyűjtünk, Beninek, aki sajnos súlyos beteg és sürgős orvosi beavatkozásra van szüksége, amit a világon egyetlen helyen Amerikában tudnak elvégezni. Beni nagymamája, Szilágyiné Nagy Erika, mindent nagyon pontosan elmondott beszélgetésünk folyamán, előre is köszönjük a támogatást. A rádió honlapján megtalálod a tudnivalókat. Itt említem meg azokat a barátainkat, akiket támogatunk: a Meseszó Egyesületet és a Megszólalok internetes magazint. Érdemes figyelemmel követni őket is. Ha tetszett az adás kérlek osztd meg akivel csak tudod. Ezer köszönet.

www.radiomozaiksydney.com.au

 8. A VILÁG HÁROM PERCBEN…

 GONDOLAT - MORZSÁK (2) 

 

Ilosvay Gusztávtól

 
Az élet produkál helyzeteket, amivel aztán meg kell tanulni élni. Sok választása az embernek nincs csak a száraz tény, ami a nap 24 órájában ott van. Ilyen az a tény, hogy én korán elvesztettem az édesapámat. Ugyan akkor az a 14 év együttlétünk és a tény, hogy a gén állományunk közös volt már talán elég is volt, hogy elindítson az életbe. S így szerencsésnek mondhatom magam, hisz voltak emlékeim, szavak, mozdulatok, amelyekre már emlékeztem. S talán, ami a legfontosabb dolog, hogy volt egy szerető édesanyám, aki ha nem is tudta pótolni az apát, a nevelőt, a példaképet, de történetek százait osztotta meg velünk, amikből  aztán nekem kialakult egy képem apámról. Az előbb említettem, hogy történetek százait. A világ négy tájáról jöttek anekdoták, emlékek, filmkockák, zeneszámok, magnó felvételek, fényképek és mozik, hogy ki is volt az az ember akit én édesapámnak mondhatok. Ezt itt most csak azért mondom el, mert így vagy úgy az apaságot, a férfi modellt, ha részletekben is, de mégis csak tőle kaptam. Nos a minap elgondolkodtam, hogy mások, akik nem találkoztak az apjukkal, akiknek nem volt fizikai kapcsolatuk vele, akit nem ölelhettek át, vagy épp foghatták meg a kezét, vagy hallhattak beszélni, azok vajon hogyan élik meg a férfiasságukat és honnan veszik az apai példát, hogyan lesz belőlük édesapa. Az esetek nagy részében ez kész csoda, hogy minden nehézség ellenére felnővünk, és elsajátítjuk azokat a tulajdonságokat, a szülői felelősséget, az apaságot, a férfit, a támogatót, az átölelhetőt, akitől aztán megtanulunk nyakkendőt kötni, vagy épp motort szerelni. Nos a mai korban ez viszonylag könnyen megy, de elgondolkodtatok azon, hogy az első emberpár Ádám és Éva hogy oldották meg az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket? Ott Ádámnak ki volt a modell, a lemásolható, megfogható, az átölelhető. Kérdések s esetleges válaszok nyilván ott vannak valahol a világmindenségben de, hogy nem ebben az időzónában, helyben, közegben az is biztos, Vagy frankón, mégis itt van körülöttünk, csak már elvesztettük a kapcsolatot, a jelszót, s nem találjuk a gombot, azt a valamit, amit Ádám segítségért kiáltva nyomkodhatott

...................................

Matyikó Tibor: Nagyberek - festmény

Matyikó Tibor: Nagyberek (60x80 cm, olaj/vászon)

 9. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

 

Véghelyi Péterné: Kilépés az időből (II. rész)

 

Amikor az ember ereje teljében van, nekimegy minden feladatnak, és gyorsan, hamar akar nagy dolgokat végbe vinni, mert erőt érez magában. Ehhez a lélek buzgalmát segíti a test is, mely tetterős és szép, néha e szépség is elkábít bennünket és abban tetszelgünk, amit mi is úgy kaptunk. Bemérjük magunkat, nagynak gondolván Isten alkotását, de elfeledve a hasonlatosság igazi mibenlétét, amit a lelkünk őriz meg nem csak életünk végéig, hanem azután is, ám ott már kibomlik az esetlen, 
kinyílást

Véghelyi Péterné

 fontolgató, néha halogató öröklétre beprogramozott zsenge bimbó. Mert a bimbóban a várakozás védelem is, hiszen az idő a szirmokat kiszakítja, ha a vázába kerül a tőtől elválasztott virág. Ostoba nyelvfeslők az öregedést hervadáshoz hasonlítják, és valami fonnyadt, élettelen dolgokat eszünkbe juttató hamis képeket sugallnak ezzel, de ezeknek a képeknek a mélyén mindig ott van a gyötrő kétség és a nyugtalanság. De létezik isteni sugallat is, a teológia az isteni akarat jelentkezésének azonosítja, mely az embert mintegy felhívja, hogy a lélek jó sugallatát kövesse, s az ajánlkozó égi malasztot hasznára fordítsa, ez a Vocatio divina, az isteni felszólítás. A kinyílt virág azonban elvirágzik, a gyümölcsfákra azt is mondták a régiek, hogy levirágzott, elvirított, de tudták, hogy ezután van még a gyümölcsfa életében valami más, csak az élésének arculatai változnak, hiszen a gyökérből a legkisebb gallyacskához is életet csurgat a teremtés rendje, amit a fák sosem felejtenek, attól el nem térnek. Ami virágzani megszűnt, az elhányta virágait, vagyis ki a fiatal kor legszebb tündöklő éveit túl élte. Ezek az elvirágzott ifjak, leányok a mi öregjeink, kiknek szemeivel beszemzendők a mi virító rózsáink. Hogy szebb legyen a virítás, és adjon a virágzás után szemzésre alkalmas erkölcsi többletet az utánunk jövőknek.

Azt is mondják, hogy öreg fát nem lehet átültetni, ezért az idős embereket – amikor már segítségünkre szorulnak akkor is - amíg lehet, a saját otthonukban kell hagyni. Sokáig én is így hittem, különösen azért, mert éveket töltöttem el idősotthonban, ahol a gondoskodásra szoruló bölcs emberek mindenüket hátra hagyni kényszerültek, mert nem volt ki velük legyen a nap minden órájában. S az is érthető, hogy a gyerekek nyugodtak akarnak lenni, csak azt nem mérlegelik, hogy kikre is bízzák szeretett szüleiket, mert már rég nem Istennek elkötelezett kedves Nővérek teljesítenek szolgálatot az ilyen intézményekben. Ez azonban már erős társadalomkritika volna, hiszen mindegy, hogy az élet mely területét vizsgáljuk; a szociális gondoskodást, a nevelést, vagy a gyógyítást, ezeken a pályákon már régen nem az elhívás szava a toborzó, mert az Istent tagadó világban a szív szava hosszas vajúdást követően jön csak a világra, és nehéz várandósságok vannak.
Egy hét elteltével azonban haza kellett mennem, a munkámat részlegesen átszerveztem, és úgy döntöttem, hogy Apámat magunkhoz vesszük, s otthon biztosítjuk az ellátását. Nagybecsű vendégem az esti órák hosszú utazását nehezen viselte, s persze nem értette, hogy hova viszem.
– Ha tudtam volna, hogy ilyen messze jövünk – szólt az autóban 20 perc után – én bizony nem jövök el!
– Apukám, nemsokára megérkezünk – lódítottam, mert még másfél órás út állt előttünk.
Áldottam előrelátásomat, hogy már ágyát is megvetettem, így hamar nyugovóra térhet, ha megérkezik. Amíg az alkonyat be nem zárta autónk ablakainak világosságát, a vetéseket, kukoricát, aratott repcebálákat mutogattam neki, s gyér beszélgetéseinkben csak a rázó autó kényelmetlenségét érezte, ám mindenre reagált. Megkönnyebbülten szálltam ki a sötét estén a kocsiból s ketten vezettük be a házba fáradt, elcsigázott Apámat.
– Itt én már voltam – nyugtázta, majd a levegőt szaporán szedve időt kért, mielőtt a kései vacsorához fogott volna, melyet hamar elköltöttünk.
Megágyaztam magamnak is a szobájában, mert éjjel sokat kimegy a mosdóba, gyakran eltéved, ezért óránként keltem ki az ágyból, s nyomába eredve hűségesen kísérgettem a folyosón, nehogy elessen. A mosdó előtt álmosan vártam a fotelben, majd karomat nyújtottam neki, s ő engedelmesen belém karolt, és mindig megköszönte a kótyagos kíséretet. Első két éjszakán még ment is ez a kelegetés, azonban egyre nehezebben aludtam vissza, s miközben hallgattam Apám erőtlen szuszogását, imádkozva kértem az Istent, hogy hagyja még nálunk a lelket; már régóta alkuban álltam vele Apám sorsát illetően. Először húszévesen ötlött fel bennem, amikor műtétje volt, s fakó hitemmel azt kértem a Mindenség Urától, hogy 10 évet vegyen el az én életemből, hogy Apámét evvel megtoldja. Gyermeteg elképzelésem még két alkalommal ragadtatott hasonló felajánlásra, s most, amikor életem deléhez közeledem, e harminc évet kivonatolva, bizony megáll a számítgatás, mert elfogytak a felajánlható évtizedek.
Első éjjel még dolgoztam, éjszakába nyúlóan írtam a munkáimat, azonban figyelni nemigen tudtam, Apám gyakran kijárt, s mindig kérdése adódott. Hajnalban kelt, a ruháit kérte, s mikor álmom legédesebb lett volna, bizony szolgálnom kellett. Hamar kimerültem, ezért ebéd után lefekvést jelentettem, kértem, hogy ő is pihenjen. Tudtam, hogy aludni nem fogok, de legalább pihenhetek, szememet lecsuktam, de hamar éreztem, hogy Apám ott áll mellettem. Fölém hajolt, görnyedten állt ágyam mellett, s engem nézett.
– Mi a baj Apukám, nem tudsz aludni? – kérdeztem, de nem tudtam, hogy türelmetlenségemet elrejtette e a hangom.
– Néztem, hogy ki van itt – majd jöttek a kérdések: – Mama hol van, a gyerekek mikor jönnek, akkor most mi van? Hogyan lesz?
Sóhajtva felültem, mellém ültettem, s hosszas magyarázgatásba kezdtem.
– Apukám, Anyám kórházban van, tudod…?
Erre meglepetten visszakérdezett:
– Mikor vitted be?
Ez a második hét volt már Anyánk nélkül, de minden nap gyakran, részletesen újra és újra mindezt elbeszéltem.
– Tegnap, de csak beállítják a vérnyomását, tudod, új gyógyszert kap, ott még méregetik a vérnyomását, hiszen tudod, hogy rosszul volt.
– Ja, igen, és mi most mit csináljunk? – kérdezi, de én szemlesütve keltem fel, mert nem mondtuk el Apámnak, hogy Anyánkat lélegeztetőgépre tették miután a húgom bevitte, és nagy a baj, ezt a szívet csak Isten gyógyíthatja meg, ha akarja.
Elgondoltam, hogy az ember szíve nem csak egy életindító szerv, hanem az egész gondolkodásmódja, az énje, az odafordulása, és ugyan a billentyűk meghibásodhatnak, de a szív valódi betegsége az lehet, ha nem Isten felé fordul. Most mindkettő gyógyításra szorul, nem mondtuk el, de Isten látja a lelkünket, hogy féltettük és vigyázni akartunk rá, meg bizakodtunk, de nagyon.
– Akkor most lefeküdjek? – toporog Apám mellettem, s én erőtlenül bólintok, betakarom, ő szép álmokat kíván, mint egész éjjel annyiszor, ahányszor helyére kísértem.
Újabb kísérlet a pihenésre, ólomsúllyal csukódnak a pilláim, de belül érzem szívem zakatolását, a nyugtalanságot a hazugság miatt, birokra kelt bennem a reménység és a vádló lelkiismeret. Rövid percek telnek el ebben a réveteg, erőltetett pihenésben, s amikor felnéztem Apámra, azt láttam, hogy két tenyerét a feje alá téve tartja a fejét erősen, és nyugtalan, vibráló figyelemmel körbekörbe tekintget apró szemeivel, mintha hangokat hallva annak forrását keresné, értelmezné. Megindultan felkelek, s odalépek hozzá, ágya szélére ülve, megkövetem magam a türelmetlen, kényszerű ismétlések miatti erős hangom emlékére, és kezét simogatva kérdezem:
– Mi nyugtalanít Apukám?
– Semmi, te csak aludjál, én vigyázok rád, és figyelek, nehogy valaki illetéktelen bejöhessen.
Mélyen megrendültem ettől a gondoskodó szeretettől, ami nem veszi fel a valóság formáját, hanem megmarad az isteni formában, ami feltétel nélküli, megfellebbezhetetlen. Apám erősen megszorítja kezemet, mintegy jóváhagyásul, s szavát megpecsételendő, ne aggódj, számíthatsz rám, én minden veszélyt elhárítok, s ehhez a kézszorításban az erő. Minden nap bekenegettem kezeit is, s előszeretettel szorítja azokat ökölbe, így demonstrálja vele erejét, és mindig elmondja, hogy országos ifjúsági ökölvívóbajnok volt közel hetven éve. Látom Apám szemében a büszkeséget, s a családi legendáriumban általunk jól ismert, s szeretett mérkőzések izgalmairól számol be. Mindannyian szeretjük ezeket a történeteket. Ekkor valóban egy erős, de nagyon sportszerű bokszolóvá alakul, s kezével mindig illusztrálja a mérkőzéseken alkalmazott fogásokat. Ilyenkor nincsen a beteg, erőtlen öreg test fogságában, és az időből is kilép, mert szavainak lendülete a valóságból táplálkozik, vagyis abból a megélt helyzetből. Ilyenkor muszáj, hogy lélekben ott legyen. Nesze neked, elbizakodott test, ami mégsem tudja börtönébe zárni a lelket. Apám jóízűen, csillogó szemekkel nevet, s bennem dagad az elfojtott szégyen minden türelmetlen és felcsattanó válaszom miatt. Ekkor értettem meg,
hogy nem azokra a feladatokra kell most figyelnem, amik a világból, kívülről fenyegetnek és gúzsba köthetik a szeretetemet; félre mindennel, aminek Istenhez nincsen köze.
A konyhában ezután, miközben uzsonnáját készítettem, kitört belőlem a megindult zokogás, és megértettem, hogy amikor idegeskedünk azok miatt, amiket el kell halasztanunk, vagy amiket meg akarunk csinálni, de nem tudunk mert valakinek szüksége van ránk, akkor rossz volt a látásmódunk, ha nyugtalanságot okoznak ezek. Isten soha nem hoz olyan helyzetekbe bennünket, amik nyugtalansággal töltenek el minket. Ha felzaklatnak váratlan élethelyzetek, akkor Isten maga avatkozik be, hogy visszahelyezzen bennünket a szeretet rendjébe. Állapotbeli kötelességeink elé semmit nem tehetünk, mert minden megokolás, amivel bármit ez elé helyeznénk, csak az ördög csalfa, világtetszésre vágyó hamis magyarázata.
Még az autóban utaztunk, amikor Apámnak azt javasoltam, hogy nézegessen ki az ablakon, hogy milyen szép ez a világ.
– Mér, ez már a világ? – vetette oda kesernyés mosollyal Apám. Erre én cinikusan hozzáfűztem:
– Hát nem tudom, van-e valami érdekes ezen a világon?!
– Attól függ – mondta az Öreg – mindent azzá lehet tenni… meg mindent tönkre is lehet tenni.
Ez jutott most eszembe, és úgy éreztem, hogy a tönkrement világ körül forrong a mai posztmodern ember hangulata, de a világ csak bennünk mehet tönkre, ha megfertőződnek a gondolataink, a hozzáállásunk, ha felborul bennünk a szeretet rendje. Harmadik napon okulva lelkiismeretem benső szaván, végül kikapcsoltam a számítógépet, és amikor a kertbe futottam, hogy Apám feladatául lekapkodjam a cukorborsó hüvelyeket, helyreállt bennem – éreztem – a szeretet rendje.
– Na, akkor mi a feladat? – kezdte Apám minden reggel, s innentől kezdve csak egyetlen határidős feladatra mondtam igent, mégpedig arra, hogy feladatot találjak Apámnak, lehetőleg olyat, melyek által, azokkal közösen babrálva kezeinkkel, a szeretet rendjébe vezessenek vissza a közben a szíve mélyéről, sürgető, türelmetlen kérdések nélkül is előtörő beszélgetések.
Már a napokat, órákat sem figyeltem, csak a „mostban” voltunk Apámmal, s ez az állandó jelen levés a pillanatot örök maradásra kényszerítette, olyan jó volt csak lenni. Hétvégére aztán ott sorakoztak a lelkeink általi kommunikáció varázslatos nyugalmában megszülető befőzött kompótok, a cseresznyefa megcsonkításának eredményeképpen elkészült lekvárok, s én mély meg-nyugvással, mosolyogva helyeztem a spájz polcaira vasárnap Apám szeretetének és élni akarásának üvegbe zárt édes csodáit. (folytatása következik…)

 10. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

Őszi Balaton
 

Pajkos őszi szellő
Fodrozza a hűs vizet,
Parti fák tövére kúszik a fény,
Közeleg a cinkos éj.
Láncait rázva bólogat
Egy csónak a móló mentén,
Susognak egymással a nádasok
Ezüstös sávban árad a holdfény.
Felette ragyognak a csillagok,
Méla bágyadtsággal figyel,
S aludni készül a Balaton.

 2014. 10. 05.

*

Szállok a széllel...

 

Szállok a széllel, éjféli madarakkal

Nyakunkat nyújtva a sarkcsillag felé,

Tollunkat tépi vad vihar erejével,

Zord fellegeket gördítve utunk elé.

Lábunk, szárnyunk összekötve

Haptákban repülve

Saját vérünkben fürödve

Guggolva húzunk el

Az ég alatt,

Ösztönnel ügyelve arra,

Marad az ék alak.

Hangunk egész a földig leér,

Élesen jelez elöl a vezér,

Nekifeszül a légnek

Az elöl repülő,

Néha leváltja

A mögötte jövő.

Hogy pihenjen kicsinyét

S magával rántja az örvény

Könnyebb a követés.

Egyszer délnek,

Majd újra északnak,

Ősi ösztöne a körforgásnak

A sarki mágnes pólusa

Mutatja az utat,

Szabad madaraknak,

S lenyűgöz az Auróra fénye,

S a szférák zenéje.

 

Megjegyzés: 2015 01 28

*

Évek elmúltával

 

Éjszaka születtem

Lanttal a kezemben

Eleve megfenyegetve

A költészetnek

Mindenféle Múzsáit,

S megtapasztalva

A forrongó pokolnak

Kénbűzös bugyrait.

S a Parnasszus felé hágva

Sokak által

Gyenge testemnek

Ganajba tiprása

Volt többeknek

Legfőbb óhajtása.

S vesztek el gondolataim

A feledés homályába.

Évek elmúltával

Kihunyni készülő

Öregedőn romos

Rideg cemende

Fekete kemence lukába

Agg testemet elrejtve

Az örök feledésbe temesse.

Rávilágítva arra,

A száraz fát kezében tartva,

Mindenki maradjon

Annál a fánál,

Amelyiket kapta.

 

Megjegyzés: Kritikusaimnak figyelmébe

2014.11.21.

*

VADÁSZAT

 

Reccsen a száraz ág,

Megtöri a csendet

Erdő sűrűjében

Zavarják a rendet.

Puska csöve kattan.

Bozótba menekíti

Malacát a vadkan.

Bokorban csendesen

Reszket az őzgida,

Az anyja rejtette oda,

Hogy túlélje az ivadék.

Míg őt halk vágtával

Elnyeli a nyiladék.

Szarvasbika lépdel

Királyi kéjjel

Hátravetett fővel

Suhan át a réten.

Idegen illatát

Érzi a légben.

Varjak károgása

Jelzi a veszélyt

Futás, menekülés

Ad némi esélyt.

Az emberben

Nincs semmi alázat,

Mert az urak még

Mindig vadásznak.

 

2012. okt. 5.

Megjegyzés: A gemenci erdőben láttam...

 

*

 KEZED ÉRINTÉSE

 

Szeretnék felszállni Veled,

fel a fellegekbe.

újra megfogni a kezed,

többé nem eresztve.

ha felemeled, nem tudod

mi lehet belőle,

simogatás-e,

vagy fejed beveretése.

érzelem sivárak a

lelki szegények.

okosak vagy félműveltek.

egyenes kaszával

nem lehet levágni őket.

nem lehet aratni vele,

csupán csak gyilkolni jó.

farkasok rémisztő hangján

rikolt a sárga rigó,

önmagát töri a dió.

nemes lelkületű csak az lehet,

ki gondolataiban és cselekedeteiben is nemes,

s nem galád,

mint barátom uram,

Ede de bedezoroztatta magát,

megváltozott ez a világ.

kevesebb a család,

összeállnak csupán,

akár a zsírtalan tészta.

mindenkinek lelke  rajta.

ihaj, csuhaj rókaprém,

más is kurva nemcsak én.

s végül is igaz a tény,

szalmából is lehet

ostort fonni,

csak nem lehet vele

durrogtatni.

minden attól függ

bárhogy is nézve,

milyen a kezed érintése.

ha simító, elfogadom,

ha durvuló, elzavarom.

 

2017. április 28.

*

SZEKSZÁRDI VERSSZÜRET  

NAGY VENDEL:  SZURDIKOK MÉLYÉN

 

Szurdikok mélyén,

Löszfal meredélyén

Bodzák hűvöséből

Cefreszagot áraszt

A gaznőtte pincelyuk,

Régmúlt tüzes borok

Dicsőségéről

álmodik az új must.

A dűlőúton felszáll a por,

fénylik a keréknyom,

maga után csíkot von,

kéklőn ragyogón,

a kocsi csikorogva

csusszan a löszbabákon,

mindenfelől árad a bor,

a gazda lopóval az ajtóban áll,

nyakában kökény a melleskötény,

A pince mélye

Szomjazó vendégre vár,

Bíbor színű

Az  üvegpohár,

Mámoros muslincák

Monoton dala száll.

 

2012  aug.  27.

 

 *

 Megjegyzés.  Ősi illatok a szekszárdi Kadarka utcán.

BORDAL

 SZEKSZÁRDI VERSSZÜRET - LÁTOMÁSOM

A SZEKSZÁRDI TANYAVILÁG

 

NAGY VENDEL ÉLETKÉP SZÜLEIMNEK

 

Hanyatlik a Nap

A Kisbödői

Öreg domboldalon

Vöröslik fénye

Sárga löszfalakon.

Átsejlik még

A  zöld lugason.

Utolsót pendül

A fáradt kapa most,

Kalapált élétől

Hanyadt dől a gyom.

Öcsém, s apám

Vörösbort isznak

A hűs teraszon.

Bíborbársony színe

Hamvaz a poháron.

Fehér tanyafalon

Lefolyik az alkony.

Termését koppantva

Bölcsen bólogat

Az öreg diófa.

Kötényébe Anyám

Serényen kapkodja.

S kosárba önti

A zörgő diót.

A tájra ráborul

A bársonyos homály,

S emléküket  takarja

A jótékony éjszaka.

 

2013 06 01

 Ma éjszakai álmom.

 *

A  vers hangos linkje:

https://www.youtube.com/watch?v=V4wovnEkYVQ

Elmondja Németh Nyiba Sándor

 

 2019.09.09

 11. VÉGHELYI JÓZSEF: ÖCSIBOGYÓ  - NOVELLA 

 
A szeptemberi tanévkezdés az egyik legfontosabb társadalmi esemény. A felsőbb évfolyamosoknak rutinszerű volt a tanévkezdési procedúra. Megfelelő helyismerettel rendelkeznek ahhoz, hogy megtalálják a kijelölt épületet és a tantermeket. Az iskolák ezekben a napokban leginkább egy megbolygatott méhkasra hasonlítanak. Ezek a városi intézmények nagy létszámúak. Gyakran az ötszáz- hatszáz főt is eléri a tanulók létszáma.

Véghelyi József

Más a helyzet az első osztályos kis nebulókkal. Azt sem tudták, hogy hová menjenek, mi lesz velük, és egyáltalán teljesen ismeretlen minden. Az érzékenyebbek el is kezdtek néha pityeregni, és anyát vagy apát keresik nagy magányukban.
Az alsós tanítónők ilyemkor juhászok módjára terelgetik a kis báránykáikat. Bizony gyakran eltévednek a nagy épület komplexumban. Természetesen az elsősöket vagy a mama, vagy a papa kíséri el az iskolába, és általában értük is jönnek.
Alapvetően állandóan felügyelet alatt vannak. Délelőttönként – az órarendtől függően – négy/öt tanórájuk szokott lenni. Akik napközit is kértek – ezek vannak többen -, azok a nagyszünetben tízórait is kaptak. A délelőtti foglakozások végén jöhet az ebéd, majd egy kis levezető játék után kezdődhet a délutáni tanulás, a kiadott leckék megoldása.
A szülők nagyon eltérő időpontban tudtak menni gyermekeikért, attól függött, hogy reggel hányra mentek dolgozni. Hivatalosan a tanítónők fél ötig gondoskodnak a kicsikről. Igaz, hogy ritkán, de előfordult az is, hogy megfeledkeznek a porontyukról. Ilyenkor telefonon értesítik a szülőket, s ó mily szörnyű: a tanítónő viszi haza a kis árvát…

 *

Bánki Ervin már nagyfiú volt, tizedikes. A hasonszőrűek közül kialakított magának egy baráti kört, amelybe rajta két-három srác tartozott. Nem feltétlenül egy osztályba jártak, inkább az érdeklődési körük kötötte össze a társaságot. Rendszerint a nagyszünetben verődtek össze az iskola udvarának távolabbi részében. Vagy egy fának támaszkodva, vagy egy padon ülve próbálták megváltani a világot, ám mindenképpen úgy helyezkedtek el, hogy a lányok is bekerülhessenek a látókörükbe. Természetesen alaposan kitárgyalták a kis csajszikat…
Egy ideje Ervinnek feltűnt. hogy egy kis elsős forma gyerek túl gyakran kerül „hatókörükbe” ahelyett, hogy a saját kortársai társaságát kereste volna.
Már közel két hónapja, október vége felé járt az idő, és Ervint kezdte már bosszantani ez a kis „piaci légy”!
Egy szép őszi délelőtt vakító kék volt az ég, és a szokásos nagyszünetben, a szokásos padon heves eszmefuttatásba merült Ervin és baráti köre. A kis nebuló meggondolatlanul túl közel került hozzájuk, amiért is a társaság szinte egyszerre ráförmedt:
- Ide figyelj te öcsibogyó! Mit kóricálsz körülöttünk? Menj a pisis társaidhoz, a bácsikat pedig hagyd békén! Egyáltalán mi a fenét akarsz tőlünk?
- Én csak…, én csak…- kezdte volna hebegve mondandóját a kis elsős.
- Mit makogsz itt, te kis mókus…? - rivallt rá egy egyik haver.
- Én csak Ervinnel szeretnék beszélni! - szedte össze bátorságát a kicsi.
- Velem? – így Ervin. Nem is ismerlek, azt sem tudom, hogy ki vagy
- De én ismerlek, egy utcában lakunk, nem messze egymástól! - nyögte ki végül.
- No, és mit akarsz tőlem?
- Majd ha egyedül leszel, akkor elmerem mondani neked, a többiek előtt nem, mert attól félek,. hogy  kinevetnének!
- Attól ne félj, mert már így is elég röhejes vagy! – riposztozott a egyik haver.
 
Ervin megérzett valamit a kisember elszántságából, számára biztos nagyon fontos lehet, ha ilyen kitartó, és adott neki egy esélyt.
- Rendben van! Holnap, ha egyedül leszek itt, akkor beszélgethetünk! De pontos legyél, mert a linkeket nem szeretem! – mondta tettetett szigorral a tizedikes nagyfiú.
 

*

Szebeni Norbert már két hónapja kisdiák volt egy tizenkét osztályos iskolában. Nagyon furcsa volt számára ez a hatalmas épülettömb, és az a megszámlálhatatlan mennyiségű fiú és lány, akik szintén ide jártak tanulni. Magányosnak és elveszettnek érezte magát. Sokáig se ismerőst, se barátot nem fedezett fel a diákok között. Az óvodai nagycsoportban mindenkit ismert, ám itt senkit! A szünetekben is csak kóválygott az udvaron, amikor éppen nem esett az eső. Ám egy szép őszi délelőtt felfedezett egy ismerős arcot, aki ugyanabban az utcában lakott, mint ő, csak néhány házzal arrébb. Azt is megállapította, hogy sokkal idősebb nálánál, és valakitől hallotta, hogy Ervin a neve.
Ha csak tehette, kereste Ervint az udvaron, kellő távolságot tartva. Kifigyelte, hogy néhány fiúval szokott barátkozni, és a törzshelyük az udvar távolabbi részében egy pad volt.
 
Norbi szeretett volna valakihez tartozni, akit kicsit is, de közelebb érezheti magához. Testvére nem volt, csak az édesanyja, aki családi okok miatt egyedül neveli őt. Szóval, nem jó ez így, ahogy van, gondolta nagy bátran.  Az iskolában igen sok a gyerek, ám praktikussági szempontból  Ervint találta a legmegfelelőbbnek.
 

*

Egyik alkalommal csoda történt. Nagyszünetben kicsit közelebb keveredett a középiskolás fiúkhoz, akik ráförmedtek, hogy menjen a pisis társaihoz, és el is akarták zavarni maguktól, de mégis sikerült Ervinnel néhány szót váltani.
Eljött az idő, itt a lehetőség, hogy titkos vágyát előadja Ervinnek, aki tényleg egyedül várt rá a szokásos padnál. Persze nagyon izgult, mert vissza is utasíthatja a tervét, és akkor összedől a világ…! Oda állt Ervin elé, és kezdődhetett a dialógus.
- Na, öcsibogyó, mi az a fontos mondanivalód? Add elő a problémádat! – nógatta Ervin.
Norbi vett egy nagy lélegzetet és kibuggyant belőle:
- Leszel a bátyám? – bökte ki Norbi.
- Mond még egyszer! – hitetlenkedett Ervin. Jól értettem, azt szeretnéd, ha én lennék a Te bátyád?
- Igen, azt! – mondta kicsit remegő hangon.
- Mégis, hogy gondolod ezt az egészet? De hát ez lehetetlen, nem is vagyunk tesók! Egyébként is, van már nekem egy tíz éves húgom, aki állandóan a nyakamon lóg, és aki összevissza locsog állandóan. Gondolod, hogy már csak te hiányzol nekem? Szó sem lehet róla!
 
Norbi valójában ilyen válaszra számított, mégis leforrázta ez a határozott visszautasítás. Nem sikerült! Még sem lesz bátyja! Lassan megfordult, és tétova léptekkel visszafelé indult, és elővett egy papírzsebkendőt…
Ervint tényleg mellbe vágta ez a szokatlan kérés, bátynak születik az ember és nem kinevezik. Vajon mi késztette ezt a kisfiút arra, hogy ilyent kérjen? Hogyan jutott el idáig?
Szemével követte, ahogy bizonytalan lépésekkel távozott tőle. Még hallás-távolságon belül volt Norbi, amikor utána kiáltott:
- Most meg hová mész? Olyan érzékeny vagy, mint a húgom! Gyere már vissza, mesélj már valamit magadról! Még a neved sem tudom?
Norbit nem kellet többször nógatni, visszafutott Ervinhez.
- Szebeni Norbert a nevem. – mutatkozott be büszkén.
- Az enyém pedig Bánki Ervin, és van egy anyukám, egy apukám és egy kishúgom.
- Nekem pedig csak egy anyukám van, senki más – jelentette ki Norbi
- És apád?
- Az sincs, anyukám azt mondta, hogy apukám otthagyott minket egy szebb néniért, és ezért nincs nekem testvérem.
- Ezért aztán úgy gondoltad, hogy szerzel magadnak egy bátyust, így van? - kérdezte Ervin.
- Igen, mert olyan jó lenne, ha én is elmondhatnám, hogy van egy tesóm, egy bátyám!
- Ugye nem azt akarod, hogy reggelente én töröljem ki a fenekedet? – élcelődött a nagyfiú.
- Nem hát, csak azt szeretném, ha reggelente együtt mehetnénk az iskolába, merthogy közel lakunk egymáshoz, és ugyanoda járunk…Az osztályomban reggelente mindenkit elkísér valaki, én meg egyedül kicsit félek, különösen a sok autótól, meg a nagy kutyáktól! Ha együtt mennénk, akkor az nagyon jó lenne, nem félnék semmitől sem, hiszen velem van a bátyám…- tódultak ki a szavak Norbiból. Meg te nagy vagy és erős, elbírnál mindenkivel, és az osztálytársaim is látnák, hogy van egy bátyám, aki elkísér az iskolába.
- Azt akarod mondani, hogy egyedül jársz reggelente? Nincs senki, aki elkísérjen a suliba? Anyukád hol van, mit csinál ilyenkor? – méltatlankodott Ervin.
- Anyukám korán megy dolgozni egy üzembe, nem tud engem elkísérni. Odakészíti nekem a reggelimet…, a szomszédban lakó beteg idős néni meg hét óra felé átjön hozzánk és felébreszt. Megvárja, amíg felöltözök, megreggelizek, és elindulok az iskolába.
- Szóval ez a helyzet veled? Ki szokott érted menni délután? – faggatta a kicsit Ervin.
- Anyukám, mert addigra végez a munkájával.
Ervint a hallottak elbizonytalanították, s némi hezitálás után kibökte:
- Na jó, leszek a bátyád, ha ezt akarod! De feltételeim vannak ám! – keménykedett a középiskolás. Nem szeretek várakozni senkire sem, ezért fél nyolckor legyél a házatok előtt. Ha én érek oda előbb, akkor megvárlak, amíg kijössz, ha te érnél ki hamarabb, akkor várj rám, amíg oda nem érek! Eddig világos volt?
- Igen. – nyugtázta Norbi.
- Továbbá kérd meg a szomszéd nénit, hogy legalább háromnegyed hétkor ébresszen fel, hogy legyen időd W.C.-re menni, reggelizni, és normálisan felöltözni. Ja, és persze fésülködj is meg, a cipőd pedig mindig tiszta legyen. Tudod  a barátaim adnak magukra, és én sem szeretnék szégyenkezni olyan tesóval, akit most ráncigáltak ki a kukából! Azt még nem tudom, hogy szeretsz-e tanulni, vagy sem, de elvárom, hogy szorgalmas legyél és tanulj! Szerintem ezek nem nagy kérések, ezeket tudod vállalni? – mondta egy szuszra Ervin.
- Ha ezek a feltételeid ahhoz, hogy a bátyám legyél, akkor megpróbálom teljesíteni a kéréseidet! – mondta kissé elbizonytalanodva Norbi.
- Jól van, kezdetnek ez is elegendő! Most pedig fogjunk kezet egymással, mert ez a kézfogás jelenti azt, hogy mostantól a bátyád vagyok, te pedig az öcsém!
 
Norbi szélesen elmosolyodott, a terve sikerült: nincs többi egyedül, és van védelmezője is. Büszke volt magára, alig várta, hogy a történteket anyjával is megbeszélje. Anyukájának persze nem volt ellenére ez a kapcsolat, mert ebből a fia számára csak előny származhat. Az újonnan „szerzett” bátyjától pedig megtanulhatja azt, hogy miként gondolkodnak a nagykakamaszok, akikből néhány év múlva férfiak lesznek, amely gondolkodásmódot egy anya még sem tud megadni a fiának.
Néhány hét elteltével kisebb zökkenőkkel mindketten belerázódtak ebbe a kapcsolatba.

*

Norbi édesanyja úgy tartotta helyesnek, hogy egy hét végén felkeresi Ervin családját, hogy köszönetet mondjon nekik a gondoskodásért.
Kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak, így tudható lett, hogy Ervin édesanyját Mártának, Norbiét pedig Évának, a kishúgot pedig Zsanettnek hívják
Ervin és családja háromszintes sorházban laktak. Az alsó szinten volt az idősebb Bánki Ervin háztartásigép-szerelő műhelye, a többi szint pedig a családi élet színtere volt. Az apa ügyes szakember hírében állt, és mindig bőven volt munkája. Ervin fia pedig az iskolai szünetekben segített a gépek javításában. Ez nagyjában azt is jelentette, hogy a kortársaihoz képest jól el volt látva zsebpénzzel is.
 
Teltek, múltak a hónapok. Különösen megtiszteltetés volt Norbinak, ha odaülhetett az iskola udvarán levő padra a nagyfiúk közé…, Figyelte, és hallgatta  beszélgetéseiket, amelyekből sokat lehetett „tanulni” .
Norbi édesanyja elégedetten állapította meg, hogy fiacskája megtanult egyedül öltözködni, rendet tartott maga körül, és még a cipőjét is minden este kipucolta.
Újdonsült bátyja rendszeresen tájékozódott tanulmányi iránt, és bizony néha összeszidta.
- Nem szeretném, ha az én öcsém lenne az osztályban a legbutább tanuló. – ekképp korholta a kis nebulót.

 

*

Ervin gondoskodó bátynak bizonyult. Kilenc-tíz éves korában kapott egy kisebb biciklit, amelyet persze már nem használt, s hiába próbálta húgát, Zsanettet megtanítani kerekezni, a lány azt mondta, hogy túlságosan fiús szokás ez. Meg különben attól fél, hogy elesik, és lezúzza a bőrét…, és ugyebár így pedig nem mehet ki az utcára.
Norbi nem volt ilyen finnyás. Ő bizony nagyon örült annak, hogy Ervin – a bátyja – megtanítja bringázni. Különben is mi baj lehet, ha ott van vele a tesója? Néhányszor persze elesett ö is, ekkor kicsit komolyabban megütötte magát, de hát eb csont beforr, katona dolog, szokta ekkor mondogatni Ervin, és különben is: csak a lányok bőgnek mindenért – így hangzik ez ilyen dolgok elsimítása nagyfiúk köreiben.
Karácson közeledtével Ervin arra gondolt, hogy rendbe teszi a kis kerékpárt, és ajándékként odaadja újdonsül öccsének, hiszen más már nem fogja használni Norbit kívül…
 
Tavasz felé már minden lényeges tudtak egymásról, és egymás családjáról is. Korábban kiderült, hogy Norbi áprilisban született, ezért bátyus úgy döntött, hogy a hetedik szülinapot ketten fogják megünnepelni egy közös programmal. Azt találta ki, hogy megnéznek egy jó filmet, majd a film után beülnek egy presszóba sütizni. Vitte volna húgát is, ám ő a barátnőivel más csajos programot szerveztek…
 
Természetesen Norbi édesanyjának a beleegyezése is kellett hozzá, amit örömmel meg is adott. A megbeszélt időpontban Ervin elment az öccséért, de ő még nem volt készen. Tükör előtt igazgatta a ruháját, meg a haját.
- Olyan lassan készülsz el, mintha lány lennél – korholta Ervin. Közben lekéssük a filmet is!
- Nem is igaz! Te szoktad mondani, hogy úgy nézzek ki, mint akit skatulyából húztak ki, mert bármikor nagyobb lányokkal is találkozhatunk..! – így Norbi.
- Ez pontosan így van! De azért húzzál bele, mert szeretnélek bemutatni a barátnőmnek is. lehetőleg még ma! – erősködött Ervin, és a kijárat felé terelgette Norbit.
- Megyek már, nem látod, és különben se lökdöss..!
- Nem is löktelek meg…!!
- De igen…!
- De nem…!
-….
 
Éva – Norbi édesanyja – kikísérte őket, hosszan nézte a távolodó fiúkat, közben elégedetten mosolygott, s magában azt gondolta:

- Hát nem aranyosak, pontosan úgy veszekednek, mint a testvérek!
 
Szekszárd, 2024.07.07

 12. HA ŐSZ, AKKOR ÚJ TANÉV 

      

Demeter Jutka jegyzete

Magyarországon Eötvös József vezette be 1868-ban, a tankötelezettséget.
Hazánkban és a környező országokban is becsengetnek, de miért pont szeptember elsején?

Demeter Jutka

Más országokban, más földrészeken, más éghajlat alatt, magától érthető, hogy a tanévkezdés és a tanulással töltött napok száma, és a szünidő is eltér a nálunk kőbevésett időpontoktól.
Visszatérve a nálunk szokásos szeptember elsejéhez, szinte biztos, hogy nálunk is az éghajlatunk és a mezőgazdasági munkák miatt határozták meg így az iskolai év kezdetét és végét.
/A nagyobb gyerekek munkájára is szükség volt a gazdaságban. /
 Minden évben, úgy most szeptemberben is, sok
kisdiák, a szülei kezét szorongatva, először lépte át az iskola kapuját.
A saját élményeimre és a családom gyerekeire visszagondolva tudom, hogy mennyi minden előzi meg ezt az egész család számára jelentős pillanatot.
A szülők, már nyáron igyekeztek a tanszerekből a legjobbat a legszebbet beszerezni csemetéiknek. A gyerekek pedig naponta többször is előveszik az első iskolatáskájukból az egyre szaporodó „kincseket”. Örömmel nézegetik, simogatják a szép füzeteket, rakosgatják az írószereket.
 
A „nagy napon,” amikor még egymás kezét fogva állnak az iskola kapujában, a kisgyerek ragyogva, hiszen olyan sokszor mondta anyu, apu, nagyi, hogy milyen jó iskolába járni, de mégis kicsit szorongva, az ismeretlentől. A szülők pedig, elnyomva saját aggodalmaikat, bátorítják a kisgyereket.
Még annyira hosszú az idő, sok év a továbbtanulásig, amikor majd dönteni kell, hogy merre tovább. Szakmát szerez, vagy diplomát? Még nem lehet tudni a választ.
Most bíznak abban, hogy beilleszkedik az osztályközösségbe és az elvárásoknak jól megfelel, hiszen az ő kislányuk, kisfiúk, csodálatos gyerek,  és igazuk van, mert minden gyermek csodálatos. 

 13. BEMUTATJUK KISS KAROLA FESTŐMŰVÉSZT 

 
Szakmai önéletrajz: Kiss Karola (T. Kiss K)
 
Hajdú-Bihar megyei Területi Príma Díjas festőművész
1972-ben született a Szamos és a Tisza folyók által övezett Fehérgyarmaton. Tunyogmatolcson nevelkedett ezért e falut tekinti szülőfalujának.
Innen ered a festményein látható aláírás is „Tunyogi" Kiss Karola. azaz T. Kiss K Tanulmányait Debrecenben folytatta.
 

Kiss Karola

Már gyermekkorában kimagaslani látszott az a tehetség, melyet később számos neves művész meglátott munkában és próbált a teljesség igényével felszínre hozni.
E művészek tarsaságában magánúton fejlesztette a képzőművészet számos ágában képességét.
Életének már korai szakaszában több pályázaton vert részt kimagasló eredménnyel.
Több éven át tagja volt a debreceni Medgyessy Ferenc, Képzőművészeti Körnek valamint a Szabad Képző- és Iparművészek Országos Szövetségének.
Első önálló kiállítása 15 éves korában volt Debrecenben, Ezt számos tárlat követte.
Az ország több közintézményében és jó pár galériájában is megtalálhatók alkotásai. Festményei nem ismernek határokat, külföldön is láthatók.
A festészetet tekinti hivatásának, de grafikai és iparművészeti területeken is tevékenykedik. Zenei, írói és költői vénája is megmutatkozik előadásaiban és munkáiban.
Könyvillusztrációi és dekorációs munkái is említésre méltóak.
2007-ben alkotói munkája elismeréseként Hajdú-Bihar megyei Területi Príma Díjat kapott.
Napjainkban Debrecenben él és alkot. Nyaranta művésztelepeken vesz részt, hogy tehetségét gazdagíthassa,
tapasztalatokat gyűjthessen, és főleg, hogy még teljesebben kiélhesse az alkotás iránti vágyát.

 *

Kiss Karola: Moulin Rouge (50x70 cm, olaj/farost)

*

(50x90 cm, olaj-farost)

14. VERSEK INNEN – ONNAN

 Konrád Viktória: Ha már nem leszek...
 
Ha már sírhant fedi be a gyönge testem,

Ha angyalokkal száll a végtelen lelkem,
Kérlek, értem ne ejts egy kis csepp könnyet sem!
 
Legyél boldog, szárnyalj, és álmodj merészet,
Utadat kísérje szép emlék, művészet,
S én háladalt zengek majd az égből neked.
 
Érezd, hogy érezlek a folyó túlpartján,
Fájdalmam füstként száll messze el odaát,
Lelkem lantján zengem szíved szép dallamát.
 
Őrangyalként ÉLEK gyönyörű lelkedben,
Szeretlek - suttogom majd neked szüntelen,
Hogy érezd, nem haltam meg, csak nem lélegzem

……………………..

 

Lengyel Zoltán hangos verse:

 
https://www.youtube.com/watch?v=Z6I2zZS31W8

……………………..

 

Krivák-Móricz Judit: Nem  vagyok

Nem  vagyok  egy  gyáva  senki ,
ne  merje  senki  elvenni ,
megnyirbálni  az  önbizalmamat. ,
mert megismeri  a  bennem  lakozóférfi  énemet.
Nem  takargatom ,
csupán  nem  hagyom  érvényesülni.
Úgy is előtör  ha  
önvédelemre  kényszerülök.
Hatalmas  erővel  tör  elő
ha meg  kell  védeni  önmagam .
Aki  pedig  velem  szembe  áll ,
nem  ért  az egészből  semmit  sem.
Nem  szégyen  ez.
Hisz  a másik  nem  a  férfi
is hordozza  a  női jegyeket,
és ez  így  van  rendjén.
Hisz  az  erőteljes  férfi  igazán
vonzó  tulajdonsága  a lágy
szeretet  és szerelem.
Mind  a  két  nem  hordozza  az
ellentétes   genomot.
Így  téve  tökéletessé  az
embert mint  teremtményt.
vonzóvá  téve az  ellentétet.

2022.11.28

……………………

Márkus Katalin: Áldott kenyér

Meleg délidőben megpihen a madár,
déli harangszó, messze-messze száll.

Nagyanyám ebédre várja a családot,
finom az étel, melyet Isten is megáldott.
Hűvös szobában rövid a maradás,
gabonakévék várják a kazlazást.
Cséplés idejében, peregnek a szemek,
zsákokba töltik az aranyló életet.
Malomban őrlik, teknőbe dagasztják,
forró kemencében, jól megizzasztják.
Szépen megmosdatják hűvös kút vízével,
gondosan takarják, hófehér szőttessel.
Majd az Úr elé viszik, áldást kérni reá,
kereszttel illetik, mielőtt kóstolnák.
Búzaszemekből így lett áldott kenyér,
rég volt, boldog gyermekkorom idején.

……………………

 

Kuchta Csilla: FELTÖRŐ EMLÉKEK
 
"Az élet egyre mélyebb erdejében ",

a múltam gondolatai rejtőznek.
Álmaimban sok szavak kergetőznek,
melyben felcsendülnek a csodás évek.
 
Fehér kutya füstöt lehel az ajkam,
zavarosak a régi emlékeim.
Esténként felkeresnek szeretteim,
s mindig mesélek nekik, mesélek halkan.
 
Szívemben bús, rossz emlékek is vannak,
de kimondva nyugszik a sebzett lelkem.
Sok az elhallgatott fájdalom perce,
emiatt félelmeket tapasztaltam.

……………………

 

Lovag Dáma Nagy Cynthia: Jegenye / A két jegenye /
 
Jaj, de hajlik már a jegenye,
a szél fújja leveleit messzire
hatalmas ágát letörte,
fájdalmában zúg is most könnyezve.
 

Mint két óriás álltak ott a dombtetőn,
meghajolva a hatalmas viharok előtt.
Aj, de szép is volt nyár estéken,
számláltuk  a csillagokat a tövében ücsörögve,
s elaludtunk búgásától egymás ölébe,
zene volt e csodás hang a fülünknek,
megnyugtatta testünket és lelkünket.
 
Télen hóból volt a süvegük, s
hajbókoltak nekünk, mi mosolyogva
integettünk, hisz nekünk zizegett levelük.
Haj, de jó nektek ott fenn, látjátok a
naplementét, eget és földet, a kikelő
fiókákat, s az aranyló búza mezőt.
 
Aztán egy fagyos reggel arra ébredtünk fel,
eltűnt az egyik Jegenye
kegyetlen az élet, ez az ember műve.
Azóta árván, egymagában siratja testvére,
és most a szél az Ő ágát is kegyetlenül letörte,
fájdalmasan jajong, hajlong a  messzeségbe
nem segít már Ő rajta senki se!

………………

Eppelné Nagy Mária: Tükröződés - festmény

 15. BEMUTATJUK GUTI CSABA NOVELLISTÁT 

 

Magamról
 
1982-ben születtem. Ifjúságom éveit Balmazújvároson és Debrecenben töltöttem. Tanulmányaimat mezőgazdasági vonalon végeztem, képesítést szereztem a növénytermesztésben és az állattenyésztésben egyaránt. 2008-ban Dabasra költöztem, ahol véglegesen letelepedtem, megnősültem, egy kislány és egy

kisfiú büszke édesapja vagyok.

Guti Csaba

Olvasni mindig nagyon szerettem. Amint megtanultam kibetűzni a sorokat, könyvtárba jártam, ahonnan mindig egy kupac értékes olvasmánnyal tértem haza. Már gyermekként is voltak kedvenceim, amikhez többször visszatértem. Ma már csak remélem, hogy lesz idő minden áhított kötetre, hisz annyira sok jó olvasmány vesz körül minket, hogy szinte lehetetlenség a végükre érni. Úgy vélem, az olvasás tanít, megnyugtat, kikapcsol, és empátiára nevel.
Írni 2016-ban egy spontán ötlettől vezérelve kezdtem el, mára több mint 530 írásom gyűlt össze a legapróbb novelláktól a kisregényekig. Több irodalmi társulatnak is a tagja vagyok, melyek segítségével mind a mai napig rengeteget tanulok. Szeretem saját indíttatásból papírra vetni a gondolataimat, de nagy szenvedéllyel vetem bele magam a pályázati kiírások adta munkába is. Úgy gondolom a megmérettetés a folyamatos fejlődés záloga, miközben az ember remek közösségek tagja lehet. Az írással eltöltött évek alatt rengeteg értékes emberrel ismerkedhettem meg.
Öt kötetem jelent meg eddig; Kovács úr legye (Irodalmi Rádió), Lenyomatok (Irodalmi Rádió), Amikor a húr túlfeszül (Holnap Magazin), Évgyűrűk (Holnap Magazin), Közel az Istenhez (Talentum House) címekkel. Továbbá, több mint száz nyomtatott formátumú antológiában, folyóiratban, illetve netkötetben kaphattak még helyet az írásaim, de számos történetem szerepel különböző internetes felületeken is. Csaknem két éve üzemeltetem szerzői oldalamat, Guti Csaba írásai címmel, melyet hetente bővítek friss tartalommal. 

*

Vérző ideák  - novella

 
Sötét volt a folyó, s gyors iramú. Olyan, ami csak a maga dolgával törődik, folyik, zsibongva szalad, nem állja útját, se part, sem idő. Közben nincs tekintettel másra, senkire, s nem sajnál lelket, ha volt olyan botor, hogy elmerüljön a habjai között. Pedig békés, legalábbis ezt mutatja; nyugtat, ringat, mély álomba dúdol, miközben a sírba lök.
Árpád teljesen belefeledkezett a látványba, megbabonázva állt a parton, szinte megremegett ennek a mérhetetlen, néma tömegnek a vándorlásába. Majd beleszédült, ahogy a tekintetével követte a habokat. Észre sem vette, de mindeközben egy lépést hátrált.
Iszonyat volt abban a mozdulatban és behódolás.
Mint a fuldokló, úgy eszmélt fel János mozdulataira. Bátyja addigra levetette ruháit, épp csak egy alsóban álldogált nem messze tőle. Pőresége ellenére meglehetősen tekintélyt parancsolónak, daliásnak tűnt. Úgy állt ott, mint egy harcos, aki csak a csatát jelző kürtszóra vár, hogy aztán bömbölve belevesse magát a kíméletlen küzdelembe. Tekintetében kihívás, meg nem alkuvás tükröződött, míg arcán nyugodt, bábszerű mosoly húzódott végig. Egymás ellen ment a két dolog, az egyik nem lehetett igazi.
Vagy talán mégis, s így volt a két dolog egy egész.
Árpád, ahogy végignézett bátyján, el is felejtette, hogy alig volt még csak április, és libabőrözött a kar, ha a tavaszi hamiskás szél végigszaladt a testen. Elfelejtette, hogy a folyó sötét, gyors sodrású, és veszélyt hordoz magában. Egyszeriben mindent elfelejtett, csak a testvére atléta alkatát látta, dagadó izmait, s a mindent maga alá gyűrő elszántságot a szemeiben, ami miatt az emberek vakon követnek másokat. Így volt ezzel Árpád is János felé. Hogy is lehetett volna másképp, hisz a köztük tátongó majd nyolc évnyi korkülönbség kihozta a kettejük között a különbségeket, s utat taposott az ifjabbnak, hogy merre érdemes, s kell haladnia. Kezdetektől figyelte bátyját, ha tehette utánozta mozdulatait, tetteit, majd ahogy nőtt fölfele, megpróbált ugyanúgy gondolkodni, ahogy a testvére. Talán komikus volt ez a fajta majmolás, Árpád mégsem engedte, hogy valaki is kinevesse emiatt, vagy csak megjegyzéseket tegyen rá. Egyrészt maga miatt kellett kiállnia, másrészt úgy érezte, a keresetlen szavak a bátyját is sértenék. Csüngött János szavain, ha tehette teljesen kisajátította a társaságát, de idővel megtanulta azt is, mikor kell visszavonulnia, és csöndesen figyelnie a távolabb ténykedő nagytestvért. Ezt a fajta harmóniát Árpád művészi tehetséggel sajátította el, s talán emiatt is történhetett, hogy minden komolyabb szóváltás nélkül nőttek fel.
De akkor mindez másodlagos volt. Csak ők voltak, a folyó, és a még mindig kellemetlen idő, a kacagó, hűvös széllel. János egy pillanatra megborzongott, bár próbálta leplezni rezdülését, visszafordult hát öccséhez, és egy nyugodt mosolyt eresztett felé. Látta rajta a bizonytalanságot, az aggódást, bár az egy szóval sem nyűgösködött, régen megtanulta már, hogy a gyengeségét nem szabad kifecsegnie. János azonban értett a pillantásából, s megnyugtatta.
– Azt mondják, a tavaszi fűzfa ága a legjobb. Nyers, rugalmas, és még nem hordja szét az erejét a levelekbe, rügyekbe. Rengeteg van belőlük a túloldalt. Hamar átúszok, keresek egy tökéletes elágazást, s elhozom. Meglásd, csuda egy csúzli lesz belőle!
Árpád csak állt ott előtte, nem szólt semmit, csupán bólogatott. Rá mindig ez a szerep jutott, nem is azért, mert nem akarták meghallgatni, inkább az lehetett ennek az oka, hogy mindenben alárendelte magát a bátyja döntéseinek. Úgy hitte, minden úgy van jól, ahogy ő mondja, ahogy ő rendelkezik.
Ezúttal is.
Hát csak bólintott megint, ismét, aztán némán tűrte, hogy János visszaforduljon a folyó felé, csöndesen belegyalogoljon a hideg vízbe, hogy aztán néhány méter múlva elrúgja magát a fenékről, s megkezdje az úszást. Bár nem őneki kellett megmártóznia abban a folyóban, s nem neki kellett átúsznia a szomszéd partra, Árpád szíve mégis eszeveszett kalapálásba kezdett, amint látta, hogy a testvére eltávolodik a biztonságot jelentő parttól. Egy pillanatban majdnem felkiáltott, amikor azt látta, hogy a sodrás magával ragadta Jánost, de az idősebb testvér hamar visszanyerte a víz feletti uralmát, s folytatni tudta az úszást. Aztán csak evezett hosszú karjaival, acélos izmai belemartak a folyóba, s hajtották előre a testét. Az ifjú soha olyan gyorsan nem úszott még. Alig volt néhány perc a vízben töltött idő, Árpád mégis egy örökkévalóságnak élte meg, miközben egyre csak azt mondogatta magában, hogy nem is olyan fontos az a fűzfa, s az a csúzli, s egyáltalán nem is akar majd vele lőni. Inkább forduljon vissza a bátyja, de rögtön! Aztán a pillanatok tovagörögtek, mire ő nagyot sóhajtott, amikor János karcsú párductestével kiugrott a partra, s eltűnt a szemközti sűrűben.
Árpád meg csak állt ott, és egyszeriben nagyon tehetetlennek, szerencsétlennek érezte magát. Tíz perc múlva már nagyon türelmetlen volt, többször nekiindult, hogy maga is belegázoljon a folyóba, de mindannyiszor a tudatába villantak János intő szavai.
– Várj meg itt! Ne menj sehova! Főként ne menj a folyóba!
Hát csak várt tovább, s érezte, hogy kezd teljesen eluralkodni rajta az aggódás.
„Hol lehet már? Mi történhetett?” – kiabáltak, vádaskodtak a fejében a szavak. Aztán egyszer megjelent a túlsó parton János. Bal kezében magasra tartotta az ágat, győzedelmes mozdulat volt az, amit egy üdvözült mosoly tett még magasztosabbá. Még abban a hideg, szeles időben, csuromvizesen is volt ereje kiélvezni a pillanatot, félretolni, észre sem venni a kellemetlenségeket, s ünnepelni egy kicsit, kiemelve a momentumot. Győztesekre jellemző magatartásforma volt ez, nem vitás. A következő pillanatban azonban ismét a vízben volt, s vad karcsapások közepette haladt előre. Árpád beleképzelte magát bátyja helyzetébe, ahogy a testét körülveszi a hideg víz.
„Bizonyára olyan lehet, mint az üvegszilánkok!” – töprengett el egy szempillantásnyi ideig. Észre sem vette, s a lába ismét önálló akaratra ébredt. Közel ment a parthoz, egészen közel. Akkor már az sem érdekelte, hogy a bátyja esetleg leszidja. Cipője nagyot cuppant az iszamós parton, egészen behajolt a víz felé, úgy nyújtott kezet, hogy aztán segítsen kiszállni testvérének a vízből.
A csobbanások egyre közelebbről hallatszódtak, az ütemek mit sem lassultak, s János egyszer csak kint volt a parton. Talán látta öccse kinyújtott kezét, talán nem, mindenesetre nem kért a segítségből, s úgy ugrott partra, mintha legalábbis nem egy megerőltető úszáson lett volna túl, csak egy kora esti lubickoláson. A fűzfaágat akkor engedte csak ki a fogai közül, ott szorította mindvégig, máskülönben akadályozta volna a karját az úszásban.
– Megvan! Mondtam, hogy megszerzem! Csuda egy csúzli lesz ebből! Meglásd, hogy az lesz! – mondta elszántan, minden reménnyel, hittel a hangjában, noha akkor már az ajkai elkékültek a hidegtől, s a fogai olykor összekoccantak. Árpád számára ismét megállt az idő, testvérére valóságos hősként, az egyszerű, letört fűzfaágra pedig ereklyeként tekintett.
Csodával határos módon, János nem fázott meg a korai mártózás miatt, s a csúzli is csakhamar elkészült. Hogy jobb volt-e, mint bármilyen más csúzli, ki tudta azt megmondani? Árpád mindenesetre azt hirdette, kiállt amellett, amit a testvére állított, mint mindig, mindenkoron.
Aztán teltek az idők, a napok szaporán szedték a lábukat, hónapokat darált le a múlandóság, évek lettek száműzve a jelenből. Nagyot ugrottak a fiúk a növésben, igaz, János éppen csak nevezhette még magát férfinak, Árpád pedig csupán siheder volt. A báty annak rendje és módja szerint kitanult egy szakmát, fával dolgozott, mindenféle szép és cifra dolgokat készített mesterével, vagy éppen azt, ami kellett az embereknek. Nem kellett sok onnantól, s elkerült hazulról, de ha tehette mindig hazalátogatott, segített ezt-azt, ahogyan az öccsével is megpróbált minél többet törődni. Árpád, bátyja iránti rajongása mit sem fakult az évek folyamán, sőt, a külön töltött idő, még szorosabban fűzte testvéréhez. Eltökélte, maga is asztalos lesz, hogy aztán az élet újra egy mederbe sodorja őket. Gondolatban eltervezett egy közös asztalosműhelyt, amelyben együtt fognak dolgozni egész életükben. Persze ennek hangot nem adott, nem volt alapja a dolognak, hisz még az elemit sem járta ki.
Aztán megtüzesedett a világ, nem csak az ő lábuk alatt, hanem nagyon sok helyen. Nehéz idők voltak azok, szinte remegett benne minden nap, s ott lebegett a feltörő hajnal felett a bizonytalanság, a tragédia. Országok dőltek romba, vért ivott a föld, és koporsót szült izzadva ki magából minden elvetélt pillanat. A remény füstté vált a rideg falak közül kitagadva, s elhagyatottan zokogott a bölcső a sarokban.
Nem maradt kenyere a léleknek, nem volt miben bízni. Az ember csak a kezét szorította ökölbe az asztal alatt, hogy ne lássák indulatait, vagy az izzadtságot törölgette a homlokáról, amikor a híreket hallgatta.
Nem volt elég az semmire sem, mert a háború elérte Magyarországot is. Feleségek féltették férjeiket, anyák siratták fiaikat, de a behívó elől nem lehetett elbújni, s nem is volt szabad. Egy nap minden életerős, tettre kész embert elvitt a koromfekete gőzös. Sötét lehelete volt annak a mozdonynak, mintha a halált ragasztotta volna az égre mindenfelé amerre pöfögött, mégis fel kellett rá szállnia minden ifjúnak, még ha a szív és az ország kongott is a hiányuktól.
János is megkapta a maga céduláját, hát össze kellett szedje a dolgait, meg kellett csókolja az anyját, s kezet kellett fogjon apjával, fivérével, hogy aztán induljon maga is.
Az anyja nem állta a tekintetét, pedig szeretett volna jó mélyen belenézni a fia szemébe, és mondani valami szépet, valami vigasztalót, de nem tudta ezt megtenni, mert a sírás kerülgette, s tudta, hogy az első könnycsepp visszavonhatatlanul magával rántaná a többit is, s a sírásnál keserűbb útravaló nincs. Az apa a torkát köszörülte, az arca metszettebb, vásottabb volt, mint valaha, az évek egy pillanat alatt roppantak rá, s csináltak belőle aggastyánt. Csak Árpád szeme csillogott, ahogy üdvözülve csodálta katonaruhába bújt bátyját, ahogy az férfiasan kezet nyújtott neki, majd a puskával a vállán elmasírozott.
Hosszasan néztek utána mindhárman. Aztán, amikor elég messze ért már az ifjú, az anya térdre rogyva zokogott, a férje támogatta fel őt az utca porából. Árpád mit sem vett észre mindenből, burokba zárta a büszkeség, se nem látott attól, se nem hallott.
Addig a pontig soha nem érdekelték a világ dolgai, de onnantól fogva minden háborús hírt meghallgatott, mintha csak azt várta volna, hogy a rádióban bemondják a bátyja nevét, mint háborús hősét, aki egy személyben legyőzte az ellenséget. Hamar, botcsinálta módon kitanulta a politikát, hogy aztán véleményt alkosson, s idős embereket oktasson ki a nézeteiről. Folyton a háborúra terelte a szót, s minden egyes beszélgetésbe beleszőtte, hogy a testvére is a fronton harcol, egyre másra kaszabolja az ellent, ha kell, puszta ököllel küldi őket a halálba, s megannyi kitüntetése van már. Így tett otthon is. Ha az anyját keserűnek látta, harsányan szólt neki, ne legyen szomorú, sőt, örüljön vele együtt, hisz János megnyeri a háborút az országnak, s hazahozza a dicsőséget a szülői házhoz.
Az anyja azonban nem örült, az idősek nem hitték a szavát, s a rádióban sem mondtak semmi biztatót. Árpád kedvét nem szegte egyik sem. Mindig magánál hordta a csúzlit, az értékes szerszámot, aminek a nyelét a bátyja szerezte a jeges folyó átúszása után, hogy aztán saját kezűleg faragja meg, s lássa el gumival, bőrrel. Olykor, ki tudja mitől vezérelve megállt, kihúzta azt a gumit egészen addig, amíg a karja bele nem remegett az erőlködésbe, majd rátartotta egy képzeletbeli ellenségre, hogy végül elégtétellel a lelkében eressze rá a tölteléknek szánt kavicsot. Bizony, sokat markolászta azt a csúzlit. Legszívesebben mégis puskát fogott volna, hogy a bátyja mellett harcoljon, de az évei kevesek voltak, bármennyire is szerette volna mindezt.
S a rádió ment, zúgott, sugárzott egyre csak, de nem sok öröme volt a szavában senkinek. Rossz hírek jöttek onnét, s rossz hírek cseréltek gazdát az emberek között is. Aztán kezdték hazaküldeni a bakákat. Az első, aki hazatért a faluba, az öreg tanító fia volt. Szerencséje volt annak a fiúnak, mert nem koporsóban hozták, de lőtt sebe volt, s beszélték, hogy ima kell hozzá, hogy megmaradjon. Hát aznap este érte imádkozott az öreg tanító, az egész iskola, a falu is.
Árpádban gőg volt, egyfajta kimondhatatlan elmarasztalás a tanító felé. Mintha folyton csak arról meséltek volna a szemei, akárhányszor a tanítóra pillantott velük, hogy a betűk és könyvek dacára nem vált igazi férfi a fiúból. Olyan, aki megállja a helyét a csatában. Bezzeg az ő bátyja, majd harcol ő helyette is. Harcol érte és egyben mindenkiért.
Aztán eltelt a nap, és este, amikor elcsendesült a ház, ő is imára kulcsolta a kezét, és erősen a tanító fiára gondolt.
Másnap aztán másért kellett szóljon a fohász, harmadik nap egy újabbért. Aztán a napok egyre több imát követeltek, megszámolni sem lehetett már. Valakire azért kellett gondolni, hogy felépüljön, valakire azért, hogy békében nyugodhasson. Egy dolog volt a közös a kettőben, hogy könnyek kísérték a gondolatokat.
Végül eljött a nap, amikor a háború behajtotta a sarcot az ő családjuktól is.
Hazatért János, véresen, sebesen, fakón, félig holtan. Akkor zokogott csak igazán az anyja, és akkor már az apjukkal sem lehetett bírni. Az ifjút a tisztaszoba ágyára fektették, ott volt a legtágasabb, a legvilágosabb, a legszellősebb. Kellett is a levegő, hogy belecsípjen a halál gallérjába, és kisurranjon vele jó messzire, mert azzal a testtel belopakodott az öreg kaszás is, és egyre csak ott ólálkodott az ágy körül. Szinte látni lehetett a jéghideg leheletét az otthon melegében.
Csak Árpád nem vett észre semmit maga körül, csupán az összetört testet nézte, aminek alig volt annyi ereje, hogy a karját megemelje.
Nem értett semmit.
Zavaros volt minden, ordítani tudott volna tőle.
Nem értette, hogy hová lett az a nagy dicsőség, ami egész életükben körbelengte a bátyját? Nem értette, hogy hová lett az a csupa izom dalia, akit elküldtek nem is olyan régen a harcokat megvívni? De legfőképpen az ideált nem találta, amit mindig, minden körülmények között, feltétel nélkül követett.
Mintha mindez sose lett volna.
Nagyot sóhajtott, beleremegett abba a szíve, lelke, s olyan keserű lett tőle a szája, mintha epét nyelt volna. Talán akart mondani valamit, talán nem, az ajkai némán tátogtak, mint a halnak, amit kivetett magából a víz. Csöndesen kiment, hogy odakint összerakja magában a dolgokat, amelyek úgy gurultak szét benne, mint az üveggolyók.
Egész délután odakint ücsörgött, egyedül, mégis dübörgő gondolatokkal. Este volt már, amikor befelé indult. Ahogy felállt, a térde megremegett, s meg kellett kapaszkodjon valamiben, hogy ne essen vissza. A csúzli kiesett a zsebéből, s úgy koppant egy kiszáradt tönkön, mint ahogy a szív dobban utoljára üregében.
Megállt.
Egy pillanatig tűnődött, aztán hagyta veszni a csúzlit, sajnált már érte egyetlen mozdulatot is.
A napok nehezen teltek neki is, ahogyan az egész családnak. János továbbra is a tisztaszobában feküdt, ott volt a legkevesebb mozgás, ott volt a legpihentetőbb számára.
Szép volt az a szoba, magasztos, ahová belépni mindig nagy tisztelet volt, szinte ünnepi alkalom kellett hozzá, hogy az ember betegye oda a lábát. Ezúttal azonban körbelengte valami más is azt a helyiséget, valami sötét, valami fojtó, olyan, ami taszította onnan Árpádot. Eltelt egy nap, kettő, talán egy hét is, és a fiú nem lépett be oda, ahol a bátyja feküdt élet és halál között. Sőt, ha tehette még arra sem nézett.
Hogy miért tette?
Nem tudott volna megválaszolni rá. Tudta, hogy mindez nem helyes, szégyellte is magát miatta önmaga előtt, és a családja előtt is, mégis képtelen volt megtenni azt a néhány métert, és odaállni a betegágy mellé. Volt benne valamiféle dac, mérhetetlen harag és szomorúság, ami mételyként mérgezte a lelkét, s nem tudott rajta felülkerekedni, bárhogy is akarta.
Aztán egy nap az anyja elmondta neki, hogy sebet látni nem jó, beteget látni nem jó, főleg akkor, ha az olyan összeszabdalt és fakó, mint a holtak, és ha az a valaki éppenséggel az ember bátyja. Eltelt azonban már jó sok idő, és hozzá kellett edződni a gondolathoz, és illő lenne meglátogatni a testvérét, mert az, amikor csak a sebláz engedi, folyton őt szólítja.
Árpád nagyot ráncolt a homlokán ezt hallva. Talán nem is ő tette ezt egészen, hanem egy láthatatlan kétségbeesés, amit ekkor pedig immáron muszáj volt legyőznie. Az anyja a kezét nyújtotta felé, ő azonban nem kapaszkodott bele, nem akart gyengének tűnni. Kopogós léptekkel végighaladt a folyosón, de nem is azt hallotta ő, hanem a szívét, amint zakatolt. A nagy, fehérre festett ajtó előtt megállt, s akkor már teljesen kiverte a víz. Izzadt tenyérrel megragadta a kilincset, olyannak tűnt az, mintha ólomból lett volna. Lassan indult meg lefele. Majd résnyire nyílt az ajtó, s azonnal kiömlött rajta az a keserű, halállal teli szag, amibe Árpád csaknem beleszédült. Tett még egy lépést, majd még egyet, miközben sápadtan meredt a hófehér dunnatenger alatt pihegő sovány alakra.
S az alak felé fordult, tekintete bódult volt, de amint megérezte maga körül a többiek jelenlétét, halványan elmosolyodott.
– Árpád! Testvérem! – mondta elhaló hangon, mintha csak egy lehelet bukott volna ki a száján. Árpádot vádként érte az üdvözlés, de az is lehet, hogy valami mástól rettent meg, tény azonban, hogy a következő pillanatban sarkon fordult, és zihálva kirohant a házból. Csak szaladt, csak szaladt, s amikor már nem bírta a tüdeje és a lába, összeroskadt, és ököllel püfölte a földet. Teljesen elgyengülve térdelt utána nagyon sokáig. Olyan volt az az idő, mintha a világ peremén, a semmi közepén töltötte volna el minden percét gondolatok, érzések nélkül.
Amikor feleszmélt bódulatából, nehezen tápászkodott fel. Botladozva indult haza. Nem tudta, mi fogadja otthon, s azt sem, ő mit fog tenni. Egyáltalán semmi elképzelése nem volt, mintha azalatt a néhány nap alatt teljesen kiürült volna a teste és a lelke.
Már látta a házuk fényeit, amikor egy apró sötét árny suhant el a feje felett, és repült a ház tetejére, éppen a tisztaszoba felé. Majd, ahogy megpihent, éktelen vijjogásba kezdett. Árpád azonnal felismerte benne a kuvikot, melynek jelenléte abban az időben egyenlő volt a halállal. Egy pillanat alatt kifutott a vér az ifjú arcából, és hihetetlen indulat szállta meg. Néhány gyors lépést tett a bokrok mellett, s mintha csak mindig is ott lett volna a helye, úgy hajolt le a múltkor elhagyott csúzliért. A következő pillanatban már töltötte is be kaviccsal, fakéreggel, mindennel, ami éppen a keze ügyébe akadt, és mérhetetlen elszántsággal kezdett lövöldözni a kuvik felé.
Az apró bagoly régen elrepült már, a fiú azonban még mindig csúzlizta a sötét éjszakát. Aztán kiesett a szerszám a kezéből, amitől úgy érezte, mintha csak a béklyói eresztették volna el.
Rohanni kezdett a ház felé. Az ajtót csaknem tokostól szaggatta be, majd újabb néhány lépésből a tisztaszobában volt. Akkor már nem zavarta az a kellemetlen, fojtó szag, sem a hatalmas sebek, észre sem vette ezeket. A szüleiben, akik az ágy mellett imádkoztak, majdnem elbotlott, de mit érdekelte akkor bármi is?
Megragadta a bátyja kezeit, és vehemensen rázni kezdte őket. Erjedt volt a test, s olyan hideg, mint egy darab hús. Árpád ezt érezvén még jobban rászorított, abba kapaszkodott, hogy el ne ájuljon.
Egy pillanat csak.
Annyi csupán.
Aztán csönd.
Mély csönd.
És akkor megértette, hogy mindennek vége.
Hirtelen annyira ostobának, önzőnek és embertelennek érezte magát, mint még soha.
Gondolatok gázoltak egymásba, véresre sebezték a lelket, aminek nem volt nyugodása, soha nem is lesz, úgy hitte. A kétségbeeséstől, a fájdalomtól már majdnem hangosan felordított, amikor valaki megszólította, halkan, erőtlenül, ahogy egy madárfióka szólal meg legelőször.
– Hát eljöttél! – szólt a hang, s Árpád érezte, ahogy a gyenge ujjak megszorítják a kezét. Ahogy egy pillanattal később a könnybe lábadt tekintetét felemelte, a bátyját hatalmasabbnak, erősebbnek látta, mint valaha.

……............……….

Cvitkovics Márta: Elhagyott tanya - festmény

16. NAGY VENDEL: FÜSTÖLGÉSEIM – SZATÍRA

NÁLUNK IS FELÁLLOTT A PÖCS...

 
Nos, hát igen, megmagyarázom. Senki ne gondolja, hogy itt most olcsó trágárkodásba kezdek, de egy jelenségre kívánom felhívni a figyelmet, s elnézést kérek azoktól, akik az efféle blődségekre nem kíváncsiak, de hát nem én kezdtem, és csak idézek a nálamnál szakavatottabbaktól. Az biztos, hogy nem én választottam oda őket. Néha azon gondolkodom, hogy lehet - e még lejjebb menni, mint a pincebéka

legalja alatti terület, és látom, hogy lehet.

Nagy Vendel

A tényálladékot kissé régebbről indítanám, hiszen a jelenség nem mai keletű dolog, mondhatnám akár azt is, hogy történelmi vonulata van. Konkrétan a rövidítésekről van szó. Ki ne hallott volna a KÖJÁL, KÖZÉRT, BM, RÖLTEX, OTI, majd később SZTK-ra változtatott műintézmények nevéről? De itt van még a GYES, és a GYED is vagy a különféle pártok nevei, ami ugye mind mozaik szó, gondolom a rövidítések okán keletkezett förmedvények, és még folytathatnám a szavakat. Mindenki tudna hasonlókat mondani napestig.
Én már nyaraltam SZOT üdülőkben, ami ugye a szakszervezetek országos tanácsát jelentené, de hallgattam már előadást a szakszervezetek rendszeréről, amit az előadó nemes egyszerűséggel csak szarnak rövidített minősítve saját magát, és a szervezetet is. Azt azért hozzá kell tennem, hogy kettő hétig háromszáz forintért üdültem a budapesti Margit szigeten, és a füredi pedagógus üdülőben is, szakszervezeti beutalással, igaz nem főszezonban. Ki ne hallott volna azok közt pláne, aki volt katona, az ÜTI-ről és a GH-ról, ami gazdasági hivatalt jelent, és ügyeletes tiszt a becsületes leánykori neve az elsőnek. Az is elég peches ember, akihez az APEH jár vendégségbe rendszeresen, és ők sem jártak jobban az új nevükkel, ami ugyebár NAV lett, és mindjárt rájuk sütötték a módosított változatot, miszerint, nincs amerikai vízumunk.
Tehát nem folytatom tovább, hiszen még elragadtatom magam, legyen elég ennyi ízelítőnek, aki akarja folytatgathatja.
Jövőre lesz éppen negyven éve, hogy a pedagógusi pályára orientálódtam a kósza véletlenek folytán, sok örömet és egyre több bosszúságot átélve az évek során.
A mai gyerekek igencsak elcsodálkoznának azon, ha egy régi diák mellé kéne ülniük, ég és föld a neveltetési szint, de most épp nem erről akarok füstölögni. Az azért elgondolkodtató lehetne, hogy mit engedett meg magának egy negyven évvel ezelőtti diák, és mit egy mai diák, a nagy szabadság elvét követve, a lehetőségeket, jogokat ismerve, a kötelességeket feledve. Szinte minden évben volt és van némi változtatás az oktatás terén is, de nem mindig előnyére vált a dolog. A tanár felkészült, jobb esetben a tanításra, és a diák befogadta a tudás legjavát, vagy nem ez már egyén függő. Voltak szakfelügyelők és egyéb ellenőrzések, ez is rendjén van valahol. De... az idei tanév felülmúlta a többit is.
Minden reggel nézem a híreket, és majdnem leestem az ágyról, az új bevezetésre kerülő módszer hallatán. Szakmai irányítóink egy új, de régiekre hajazó önfeljelentő módozatot eszeltek ki, amit a riporter egyszerűen csak PÖCS - nek nevezett. Érdeklődők kedvért .. PEDAGÓGUSOK ÖNÉRTÉKELŐ CSOPORTJA.
Nos, okosaink ezt jól kitalálták. Lehet, aki csak nevet ezen, de akár többek sértőnek is vélhetik, és csak hadd nevessen rajtunk az amúgy is magának sokat megengedő diák is, vagy csak csupán sajnálkozásra adhat okot, ezek sem tudtak jobbat kitalálni elven.
A riportban elhangzott, enyhe röhögcsélés közepette, hogy a mi tantestületünkben is felállott a PÖCS. Ez elég egyértelműen közröhej tárgyává tette az amúgy is elég hadilábon álló gyülekezetet, nehéz ezek után akár rendet is tartani az órákon, a tanításról nem is beszélve, elég tekintély romboló lehet sok esetben. Bizonyára szükség lehet egy ilyen csoportra, ha már kitalálták, de gondolom, hogy nem ebben a formájában. Erre rájöhetett egy, kissé prüdecske hivatalnok és láss csodát ezt visszavonni szándékozva, egy újabb szavacskát alkottak, ami..BECS nevet kapta, s ez persze telitalálat, hiszen belső ellenőrzési csoportot jelent, ami szintén a legvadabb időkre mutat, hiába, nincs új a nap alatt.
A már amúgy is megtépázott tanárok nevében kérjük ki magunknak ezeket a bölcs gondolatokat tartalmazó ötleteket, és ne a szavakon lovagoljunk, de azért mégis.. Akinek nem inge...,de a többi öltözködjön fel, de gyorsan. Ezt a szófordulatot már régebben is elsütötték a rádiókban, viccként, mikor közvetítették az akkoriban igen közkedvelt műkorcsolya világbajnokságokat, a kis Anett Pötczről, úgy hogy a kis pötcz sokat fejlődött egy év alatt..
Szintén mostanság hallottam, hogy átalakulnak a helyesírás szabályai, elnézőbbek lesznek az ékezetekkel, az írásjelekkel, és nem kell érettségizni a tantárgyból, pl az ly-lyel és a j-vel is lehet variálni, pont, kettőspont már nem is lényeges.
Elképzelni sem merem, hogy mi lesz ebből, de hát nem kell mindig a kákán is csomót keresni. Valaki írja, kórházban vagyok, mert megcsapott az arám. Válasz, nem is tudtam, hogy megnősültél fiam… pedig csak az áram ütötte meg. És talán mindegy is. lesz, hogy valaki egert, vagy egért ír.
Hú, de felbosszantottam magamat.
 
2015. október 9.

 17. BARANGOLÁS VERSEK KÖZÖTT 

 

Pitter Györgyné Enikő: Láz

(Enikő – szócseppek)

 

Először bágyadt szédülés,

fejemben hét tenger hulláma,

vonz az ágy, a takaró,

a semmiről tudás magánya.

Aludni próbálok,

de csak forgolódok, köhögök,

és az új reggelre didergőn köszönök.

Felkelek.

De máris az estét várom én,

érzem, rám ront a betegség,

nyakamban liheg egy belső ellenség,

nekem szegezte fegyverét.

Küzdeni próbálok, de ő az erősebb,

szédít és újból ágyba dönt.

Jártányi erőm elveszett,

a paplan alatt reszketek.

Ám az éj sem gyógyító.

Számban sivatag, torkomban máglya,

takaróm alatt jégvirágok sokasága,

fáj a hideg tűk szúrása.

Most forró ár közelít, és mindent beborít.

Jeges szél és tűzvihar

ölel váltakozva.

Szorosra zárom szemem.

Bentről az alkonyfényt keresem, ölelem.

Erős lázcsillapítóval és gyönge imával

adom meg magam a sorsnak,

Mennyei Atyámnak.

…………………

 

Poór Edit: ÉRKEZIK AZ ŐSZ

 

Érkezik az ősz múlik a nyár,

Ám, Nap forrósága még átjár.

Még lüktetve mutatja magát,

Majd a hűvös ősz köszönt ránk.

 

Erdő szín kavalkádban úszik,

Sárga – barna árnyban pompázik.

Pirosan izzó falevelek,

Váltották fel az örökzöldet.

 

Aranyló fasor lombjai között,

Ősi templom tornya tündököl,

Megtörve erdő csendjét,

Harangszóval jelzi létét.

 

Lengedeznek már hűvös szelek,

Fák lombjukat adják a földnek.

Kopáron merednek ég felé,

Várva takarót mely hófehér.

 

Debrecen, 2019.09

………………

 

Szauer Gertrúd: Ima

 

Apró csillag,

Fenn az égen,

Ezüst fényed,

Arra kérem,

Süssön le egy,

Csendes házra,

Kis szobának,

Ablakára,

Adjon békés,

Nyugodt álmot,

Néhány cseppnyi,

Boldogságot,

Neki, kiért,

Minden reggel,

A napocska,

Mosollyal kel!

……………….

 

Szilágyi Anita: Vízió

Amerre csak ellátok, köd, szürke köd

Fennsíknak szegletén egyre gomolyog,

Világvége kép homályával beföd.

 

Álmom napsütés, hol van a tiszta fény?

"Vízió, melybe nincs beletörődés,"

Húz a mélység lejjebb, és húz, letaszít,

Halál, gyászunk fekete szívgyötrődés.

 

Háború, lövés, pokoli pusztítás,

Ez itt egy másvilág, nincs tovább! Vége!

Meddő mind a virág, haldoklik a föld,

Kiáltanék az égbe. Legyen béke!

 

Szüntelenül hömpölyög, árad a köd,

Se kék, se zöld, kopár vidék színtelen,

Rút szárnyuk röpköd, fent fekete varjak,

Végleg sötétül körülöttem minden.

 

Idézet: Sík Sándor Isten tenyerén

……………….

 

Szőcs Éva: Első tánc

 

Emlékszem az első táncra 

mikor kezed-kezembe simult,

egy ritmusra járt a szívünk,

ott a lelkünk összeforrt. 

 

Dallamok hangjával lassan, 

mint kottában a hangjegyek, 

akkordot játszott a sors, 

s  szívem - szíveddel eggyé lett.

 

Az életúton együtt mentünk 

sorsunk egy gyönyörű dallam. 

Keringőztünk vagy tangóztunk 

egymás kezét szorosan tartva.

 

Most már halkul ,néha a dal

gyorsan suhannak az évek,

de az első tánc még ott van 

a lelkünkbe vésve mélyen. 

……………….

 

Tóth Enikő Enci: Szonett szeptemberben

 

Sárgul a táj, vége van a nyárnak,

álmot kergető, lassú délelőtt

sárgára festik még a háztetőt

arany kezei a napsugárnak

Nyári emlékek mind sorban állnak,

széllel surrannak kertkapud előtt,

neked az őszben így adva erőt,

hogy ne higgy semmit el a lombhullásnak!

Színes szőlőszemek dalolnak kezedben,

nap érlelte gyümölcs bódít, illata

egyre ott lüktet még a vérerekben.

S ha hideg lesz majd az éjszaka,

szeptembernek lanthúrján azt zengje,

boldog mámorban térjél így haza...

…………….

 

W. Ábrahám Erzsébet: SZÍVÜNKBEN A HAJNAL

miként a virágok,
ámulva nézni a holdfényes estét,
megérinteni álmod csillagos testét.
És tudom, hogy elhagysz,
elmegyek én is,
lelkünkre kéket csorgat az éj,
majd feledést is,
mégis hiszem, találkozunk egyszer,
s szívünkben a hajnal örökre felkel.
Ülök a nagy sziklakőnek peremén,
Békét, csak békét kívánok,

szétszórni a szépséget,

18. MÁRKUS KATALIN: KUTYA HŰSÉG – NOVELLA

 
A gyönyörű német juhász kutya költözködés miatt, feleslegessé vált gazdájának. Elaltatni sajnálta, ezért megpróbált új gazdit keresni számára.
Nem kellett sokáig keresgélnie, mert a véletlen úgy hozta, hogy az egyik munkatársa, kutyát keresett idős bácsikájának. Rövid beszélgetés után 

Márkus Katalin

megegyeztek. Ingyen elviheti a kutyát a bácsikájának, így 

mindenki jól jár.
 - Pali bácsi, felesége halála óta egyedül élt, és szeretett volna egy kutyát, akiről gondoskodhat, ezért nagyon várta az új társát. Már kora délelőtt elment a közeli boltba és többféle finom kutyakonzervet vásárolt. Elképzelte mennyire el fogja majd kényeztetni a kutyust – nagyon izgatott volt, mint egy kisgyerek. Ebéd után már ki tudja hányadszorra sétált ki a kertkapuhoz, figyelte az utcán jövő-menő autókat. Végre egy bekanyarodott a hídjára. Megérkezett Zoli a kutyával. Pajti – ,így hívták a kutyát -,ijedten nézett kifelé az autó ablakán.
Zoli óvatosan kiemelte Pajtit az autóból és letette a földre.

A kutyának minden porcikája remegett. Pali bácsi óvatosan közeledett hozzá, szerette volna megsimogatni, de Pajti dühösen morogni kezdett. Érthető volt morgása, hisz itt minden ismeretlen volt számára, a bácsi, az udvar...
Pali bácsi pár napig csak tisztességes távolból nézhette Pajtit. A lépcső elé kitett ételt mindig megette, és ugatni sem ugatott már egész nap. Lassan össze barátkoztak, pár hét múlva már el sem lehetett választani őket egymástól
Zoli néha meglátogatta őket, és mindig megnyugodva távozott bácsikájától. 
Mikor beköszöntött a tél, a kutya együtt melegedett gazdájával a házban. A szomszédok furcsállták a dolgot, és szóltak Zolinak, beszéljen már Pali bácsival. A kutyának jobb lenne kint őrizni a házat, nem a kályha mellett melegedni.
Zoli azonban nem tudta meggyőzni bácsikáját, így Pajti a házban  maradt. Ráadásul még a szája is tátva felejtette, amikor Pali bácsi közölte vele, hogy jövő héttől Pajtinak is hozat ebédet…
Így teltek az évek, a kutya egy koszton volt gazdájával és bizony jól meghízott, lusta lett. Annyira ellustult, hogy már ugatni sem ugatott, de Pali bácsit ez nem zavarta.
Egy kora tavaszi napon Pali bácsi váratlanul beteg lett, majd kórházba került. Amíg oda volt, Zoli ment mindennap kutyát etetni. Vagyis csak etette volna, mert Pajti bizony nem evett.
Bánatosan feküdt, néha-néha csapott egyet farkával, így jelezte, hogy él. Állatorvost hívott hozzá, mert azt gondolta ő is beteg mint a gazdája.
Az orvos megvizsgálta a kutyát és megnyugtatta, nem testi, hanem lelki beteg. Hiányzik neki gazdája. Majd ha hazajön Pali bácsi a kórházból, akkor a kutya is újra a régi lesz.
Sajnos Pali bácsi már nem jöhetett haza a kórházból. Pár hét betegség után elhalálozott, temetéséről Zoli intézkedett.
Temetés idejére Pajtit bezárta a kamrába, később elment hozzá, és kiengedte az udvarra. A kutya evett egy kicsit, és sétálgatott. Nem zárta vissza a kamrába, mert úgy gondolta, nem fog megszökni.
Tévedett – ,másnap reggelre eltűnt a kutya.
Mindenütt kereste az udvarban, de nem találta. Keresés közben észrevette, hogy a hátsókert kapuja alatt hatalmas lyuk tátong.
Azonnal tudta, hogy ezt a lyukat Pajti kaparta ki, de vajon hova mehetett, hol keresse?
Egy belső hang azt súgta neki, hogy menjen ki a temetőbe bácsikája sírjához.
Kiment a temetőbe, és nagyon megdöbbentette amit ott látott. Pajti ott feküdt Pali bácsi sírján, merev testtel, üveges szemekkel.
Követte gazdáját a halálba.
Így teltek az évek, a kutya egy koszton volt gazdájával és bizony jól meghízott, lusta lett. Annyira ellustult, hogy már ugatni sem ugatott, de Pali bácsit ez nem zavarta.
Egy kora tavaszi napon Pali bácsi váratlanul beteg lett, majd kórházba került. Amíg oda volt, Zoli ment mindennap kutyát etetni. Vagyis csak etette volna, mert Pajti bizony nem evett.
Bánatosan feküdt, néha-néha csapott egyet farkával, így jelezte, hogy él. Állatorvost hívott hozzá, mert azt gondolta ő is beteg mint a gazdája.
Az orvos megvizsgálta a kutyát és megnyugtatta, nem testi, hanem lelki beteg. Hiányzik neki gazdája. Majd ha hazajön Pali bácsi a kórházból, akkor a kutya is újra a régi lesz.
Sajnos Pali bácsi már nem jöhetett haza a kórházból. Pár hét betegség után elhalálozott, temetéséről Zoli intézkedett.
Temetés idejére Pajtit bezárta a kamrába, később elment hozzá, és kiengedte az udvarra. A kutya evett egy kicsit, és sétálgatott. Nem zárta vissza a kamrába, mert úgy gondolta, nem fog megszökni.
Tévedett – ,másnap reggelre eltűnt a kutya.
Mindenütt kereste az udvarban, de nem találta. Keresés közben észrevette, hogy a hátsókert kapuja alatt hatalmas lyuk tátong.
Azonnal tudta, hogy ezt a lyukat Pajti kaparta ki, de vajon hova mehetett, hol keresse?
Egy belső hang azt súgta neki, hogy menjen ki a temetőbe bácsikája sírjához.
Kiment a temetőbe, és nagyon megdöbbentette amit ott látott. Pajti ott feküdt Pali bácsi sírján, merev testtel, üveges szemekkel.
Követte gazdáját a halálba.
Így teltek az évek, a kutya egy koszton volt gazdájával és bizony jól meghízott, lusta lett. Annyira ellustult, hogy már ugatni sem ugatott, de Pali bácsit ez nem zavarta.
Egy kora tavaszi napon Pali bácsi váratlanul beteg lett, majd kórházba került. Amíg oda volt, Zoli ment mindennap kutyát etetni. Vagyis csak etette volna, mert Pajti bizony nem evett.
Bánatosan feküdt, néha-néha csapott egyet farkával, így jelezte, hogy él. Állatorvost hívott hozzá, mert azt gondolta ő is beteg mint a gazdája.
Az orvos megvizsgálta a kutyát és megnyugtatta, nem testi, hanem lelki beteg. Hiányzik neki gazdája. Majd ha hazajön Pali bácsi a kórházból, akkor a kutya is újra a régi lesz.
Sajnos Pali bácsi már nem jöhetett haza a kórházból. Pár hét betegség után elhalálozott, temetéséről Zoli intézkedett.
Temetés idejére Pajtit bezárta a kamrába, később elment hozzá, és kiengedte az udvarra. A kutya evett egy kicsit, és sétálgatott. Nem zárta vissza a kamrába, mert úgy gondolta, nem fog megszökni.
Tévedett – ,másnap reggelre eltűnt a kutya.
Mindenütt kereste az udvarban, de nem találta. Keresés közben észrevette, hogy a hátsókert kapuja alatt hatalmas lyuk tátong.
Azonnal tudta, hogy ezt a lyukat Pajti kaparta ki, de vajon hova mehetett, hol keresse?
Egy belső hang azt súgta neki, hogy menjen ki a temetőbe bácsikája sírjához.
Kiment a temetőbe, és nagyon megdöbbentette amit ott látott. Pajti ott feküdt Pali bácsi sírján, merev testtel, üveges szemekkel.
Követte gazdáját a halálba.

………………

Matyikó Tibor: Német juhász - festmény

Matyikó Tibor: Német juhász (50x40 cm, olaj/vászon)

 19. AZ ISMERETLEN SZÉPSÉG 

 

Szabó Istvánné: Anya -  elbeszélése

 

Egész Júniusban szorította valami a szívemet. Eddig a napig azt hittem, a világban zajló dolgok miatt van, de már tudom, hogy tévedtem. Az idő folyója lassan elfolyik... csepp csepp után. Mint az ott felejtett kinyitott csapból lefolyó víz. És mi azon kapjuk magunkat, hogy egy év megint kiosont az életünkből a hátsó kapun, és egy újabb ráncunk mélyült el. Aki szerencsés, annak a mosoly rajzolta meg. Aki nem, annak az élet újabb leckét tanított. Mindig hittél a jóban, és mosolyogva azt mondtad, a Jóisten tudja, mit miért csinál, s nekünk csak elfogadni kell, amit ránk oszt. Arra tanítottál, hogy mindig higgyek a jóban és a sikerben, mert akkor megtörténik. Hittél a szavak erejében.
Elmondom, mit tanultam az utóbbi években, mióta elmentetek apával. Az ember

Szabó Istváné Ildikó

tévedett, mikor azt hitte, a Föld érte van. Ez a bolygó nem akar tőlünk semmit. Csak nézi, ahogy jövünk s megyünk egymás után. Nem számít neki az életünk. Tengerei nem őrzik meg gondolatainkat, érzéseinket. Nem vési sziklákba emlékeinket, vágyainkat. És nem írja az égbe legszebb álmainkat és titkainkat. S perceink végül elvesznek az időben, mint vízbe ejtett kavicsok a rohanó folyóban. Már tudom, hogy bármennyire is szeretünk élni, ez a csoda itt nem értünk van. Csak egy kis része vagyunk valami nagy egésznek. Tudod, akadnak, akik elvesztek a világban. Akik már nem tudják, miért éljenek. Mert a zaj, mi hírek formájában árad mindenhonnan, rég messze van az igazságtól. Hazugságokkal vakítanak meg minket, hogy ne lássuk, mi igaz és valódi. Pedig legbelül tudjuk, miért kellene élni… Az álmokért… Mert azok édesítik meg életünk minden percét, mert nélkülük elveszünk. Ez az egyetlen, amit nem szabadna feladnunk soha. Szeretni jöttünk ide. Küzdeni... álmodni… és ha kell, vérezni és fájni... de akkor is élni. Megérinteni egymást, mert bőr a bőrön talál békét, s a szív a szívben otthont. Felemelni kell a másikat, és segíteni a gyengét. Merni őszintén beszélni, vágyakat megélni, s lelket cserélni. Hibázni… tévedni, de tanulni belőlük, és tudni megbocsátani.
Tudod, anya... időnként félek. Nem meghalni, nem attól, hogy egyszer nem látom már a hajnalt. Hanem az embertől. Hogy nem élhetünk többé szabadon. Valami megváltozott… Valami ott van a levegőben, csendben szunnyad. Türelmesen vár, lassan kúszik és terjed szét az életünkben. Egyre többen érezzük és tudjuk, de mégsem teszünk semmit. Szavaink némák az ajkunk között, tetteink pedig elhalnak már a gondolatainkban. De nem felejtettem el, hogy mire tanítottatok... Hogy a félelem, méreg, és soha ne éljek benne. Ne engedjem be a szívembe. A kezem ökölbe szorul, a vérem újra szívemet pumpálja. S míg az Istened nem szólít el, én küzdeni fogok. Küzdeni, ahogyan tanítottál.
Sajnálom, hogy így alakult az életünk, anya. Sajnálom, hogy nem tudtam visszaadni nektek semmit abból, amit kaptam tőletek. De nem sikerülhet minden úgy az életünkben, ahogy szeretnénk. Nem igaz? Ám, ahogy az utolsó beszélgetésünkkor kérted tőlem, nem adtam fel az álmaimat. Nincs semmi, mi kitéphetné őket a szívemből. Próbálok boldog lenni, ahogy ti is. Próbálok úgy szeretni, ahogy tanítottátok. És próbálok úgy hinni, mint te, mert talán tényleg igazad volt… Talán tényleg van valami ismeretlen szépség, mi még nem fedte fel nekünk az arcát. S ha így van, egyszer talán eljön az idő, és megteszi. Anya! Remélem, a csillagok között vagytok apával, s fényetek néha rám ragyog. Remélem...
Szeretlek titeket.

 20. KÖZÉLETI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA 

 

„Aki kapálja a tövit, az issza a levit!”

 
Hagyományos gyalogmunka a szőlőben, fahordók kénezése a pincében, vegyszer nélküli borkezelés. Így tanulták a szüleiktől, s így csinálják ők is Pakson, az ötvenes évek óta. Kern János 83, a felesége 77 éves. Házasságot 1959-ben kötöttek, s azóta dologgal telnek a napjaik. Igaz, hogy ma már csak kétszáz tőkéből álló ültetvényt gondoznak, négy hektó bort termelnek, de volt idő, amikor tízszer ennyi szőlővel foglalkoztak, részben sajáttal, részint mások által rájuk bízottal. Tudták a tulajdonosok, hogy ők lelkiismeretes, szakszerű munkát végeznek. Pedig a kort, 

melyben fiatal éveiket élték, nem a lelkiismeretesség és a 

szakszerűség jellemezte.

Wessely Gábor
újságíró

– Az ötvenes években az adó és a beszolgáltatás is nehezítette a paraszt életét - mondja Kernné. – A legnehezebb 1952-53-ban volt.

 Az aszály miatt alig termett valami, kenyér is kevés került az asztalra, de a finánc jött, beszedni, amit a törvény előírt. Szurkálták 

a szalmakazlakat, keresték az eldugott terményt, lesöpörték a padlást. Védekezett, ki hogy tudott. Volt, aki a dunna közé beágyazta a bort az első szobába; ott nem keresték. Volt, aki elásta, de megjárta, mert az egér kirágta a dugót, és tönkre ment. A beszolgáltatás 1956-ig, az adó 1961-ig, a téeszalakításig ment. Kivetettek földadót, lóadót, boradót is. Úgyhogy amikor az esküvőnkön kaptunk a násznéptől hétezer forint táncpénzt, ami akkoriban óriási összegnek számított, befizettünk belőle 5800-at az anyós adójára.
Aztán következett néhány kellemesebb évtized. Amikor a jól végzett munkának haszna, eredménye volt. Kern János a nyolcvanas évek közepétől küldte bormintáit a paksi és szekszárdi borversenyekre. Mindig előkelő helyezéseket ért el. Az első oklevele 1985-ös keltezésű. Ám az ezredforduló táján erőteljes változások indultak el a szőlőművelésben és a borkészítésben is. Gépesítés, vegyszerezés. Végigszaladnak a fűkaszával, végigszaladnak a permetezővel a tőkék között, és kész. Megjelentek a műanyag és a fémtartályok, új adalékanyagok, új érlelési technikák hódítanak, s a hagyományosra alig van igény.
– A fiatalok már nem kérdeznek az idősebbektől - mondja –; ők már „tudnak”. Akkor is, ha egy tőkét se metszettek még meg tisztességesen soha. Régen az a szólás járta, hogy „Aki kapálja a tövit, az issza a levit.”, de hol vagyunk már ettől? Mi még azt néztük: mi a munka. Ők már azt nézik: mi a haszon. Egy korszak lezárult. Nemrég meghirdettem eladásra pár fahordót. Senkinek se kell. Múlik az idő, lassan kihalnak a jó borivó emberek. A lakodalmakba talicskázzák a gyümölcslét meg az ásványvizet, pedig a bor is gyümölcslé. A legegészségesebb. Mi a feleségemmel hatvan éve fogyasztjuk. Igaz, hogy egyre kevesebbet. Azelőtt elment naponta egy liter, ebédhez, vacsorához, most három napig is kitart. S persze nem a bor a hibás ebben… 

 21. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 
Kedves szerzőtársaink!
Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek
egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum. Tehát például ezt a szeptemberi
Magazint már júliusban/augusztusban kezdtem el összeállítani, hogy bőven legyen időm válogatni az alkotások között, valamint  fel lehessen készülni a váratlan
eseményekre is.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit - ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb. Ez azt jelenti, hogy ha például a szeptemberi  Magazinban szeretnének megjelenni, akkor már júliusban/augusztusban juttassák el munkáikat a szerkesztőségbe.
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!

*

Még egy kérés főleg az alkotó társakhoz: aki már régebben küldött magáról fényképet, de úgy érzi, hogy azóta jelentős mértékben megváltozott a külseje (természetesen előnyére…!), nos,  azok újabb fotóit várom a Magazin számára! Előre is köszönöm!
A szerkesztő.

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám,. a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám az ezekre való reagálás!
Köszönöm! A szerkesztő.

………............……

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

…….........................….

E-mail: mailto:veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig
illetve: mailto:irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

…....................................…..

Jelen vagyunk a Facebookon is:
https://www.facebook.com/profile.php?id=100093636735452&__cft__%5b0%5d=AZUJiDsLPQdFF3A9USBPstlvEHwI-tWDc7qa6qSu8f1z03_IVu_pBlimZiipxbNvm8XALVvuSflNRqiRnzZCV2AJdlZ66KTU2639wQzLYys9lVTgtJ7oF-O3YIEKzyMm7kM&__tn__=-UC%2CP-R

…….............................……

 
Magazinok küldése: 
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE. Kérje a  szerkesztőtől.
A MAGAZIN INGYENES.  

…………........………

 
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:
 

http://www.megszolalok.blogspot.com

 

http://muveszetimagazin.blogspot.com 

………………

 
Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős. Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk. Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti. Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz! Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

.....................................

Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az összes többi is!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
Az archívumban az utolsó húsz Magazin  megtalálható és olvasható!

Mindenkinek jó olvasást, és kellemes szórakozást kívánunk az újság külső és belső munkatársai!                                                   

...........................................

Megszólalok Művészeti Magazin 1409 lapszám - 2024. szeptember

….........................................

VÉGE