MEGSZÓLALOK 

Nagy Vendel szellemében

 

 MEGSZÓLALOK MŰVÉSZETI MAGAZIN
2024. 06. hó – tizennegyedik évfolyam, hatodik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes havi lap
Alapította Nagy Vendel 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Véghelyi József 
 
*****************************************************
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012.  (1-tól a 6. számig)
 3.Évfolyam: 2013.  (1-től a 17. számig)
 4.Évfolyam: 2014.  (1-től a 24. számig)
 5.Évfolyam: 2015.  (1-től a 12. számig)
 6.Évfolyam: 2016.  (1-től a 12. számig)
 7.Évfolyam: 2017.  (1-től a 12. számig)
 8.Évfolyam: 2018.  (1-től a 12. számig)
 9.Évfolyam: 2019.  (1-től a 12. számig)
10.Évfolyam: 2020.  (1-től a 12. számig)
 11.Évfolyam: 2021.  (1-től a 12. számig) 
12.Évfolyam: 2022.  (1-től a 12. számig)
13.Évfolyam: 2023.  (1-től a 12. számig)
14. Évfolyam: 2024. június
 *
A Magazin kérhető saját e-mail címre is.
Fekete – fehér, és színes változatban is megtalálható a Facebookon és a blogoldalakon.
Magazinunk vakok számára is olvasható beszélő programmal, akadálymentes változatban.
A hangos versek meghallgathatók a YouTube oldalon.
A Magazin közvetlen linkje: http://megszolalok.blogspot.hu
*
A  Magazin megtalálható a MEK és az EPA  oldalain az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában a következő linken:
https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc_creator=nagy+vendel&dc_title=&dc_subject=&sort=rk_szerzo%2Crk_uniform&id=&Image3.x=0&Image3.y=0
*
Figyelem!
2018. júniustól egy új linken is elérhető a Magazin, azonos, változatlan tartalommal
de megújult külsővel amelynek a linkje:  http://www.muveszetimagazin.blogspot.com

* 
Nagy Vendel eddig megjelent E- könyvei a MEK oldalán kereshetők.
A verses kötetek szintén elérhetők pl.: www.mek.oszk./13500/13542
A  Magazin versei rádióban is rendszeresen hallhatók:
Radio Mozaik Sydney – Ausztralia
*
A szerkesztőség címe:7100. Szekszárd, Csapó Dániel utca 27
E-mail cím: veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 naponta 14:00 órától 17:00 óráig
 *****************************
MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

 

SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL

  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK

  2. FELLNER ISTVÁN : ÜNEPI KALÁCS - ELBESZÉLÉS
  3. PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA  
       Árvay Mária: Rémeket látok
  4. BEMUTATJUK MATYIKÓ TIBOR FESTŐMŰVÉSZT
  5. KURUCZ ÁRPÁD: A BICIGLI - NOVELLA
  6. VERSRŐL – VERSRE. VERSCSOKOR.
      Nagy Vendel
      Bognár Papp Írén
      Jártó Róza
      Konrád Viktória
      Körmendi Rita
      Krivák-Móricz Judit
      Bartók Ferenc
      Engel csaba
  7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN
      Kálmán Ágnes – vers
      Elter Istvánné – festmény
      Márkus Katalin – elbeszélés
      Lovag Dáma Nagy Cynthia – video vers
      Biszák László – festmény
      Demeter Julianna – elbeszélés
      Zsíros Ari – festmény
      Jártó Róza – vers
      Fekete Gabi – festmény
      Lengyel Zoltán - video vers
      W. Ábrahám Erzsébet - vers
 8. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK
      Ilosvay Gusztáv levelei
  9. A VILÁG HÁROM PERCBEN…GONDOLAT MORZSÁK
10. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK
      Véghelyi Péterné: Álom és valóság határán

11. MEGHÍVÁS ERDEI TÁBORBA

      Magatartási és etikai stúdiumok

12. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEM
      Sorozat (nyolcadik rész)
13. ELVESZETT IDŐ – NOVELLA
      Írta : Poór Edit
14. VERSCSOKOR
      Huszárné Szauer Gertrúd
      Szilágyi Anita
      Pitter Györgyné Enikő
      Hajdan Vali
      Erdős Sándor
      Demeter Julianna
15. FATROMBITA – HUMORESZK
      Írta: Véghelyi József megtörtént események alapján
16. VERSES EMLÉKEK
     Jártó Róza
      W. Ábrahám Erzsébet
      Bognár Papp Irén
17. A KOCSONYA – ANEKDOTA
     Írta: Nagy Vendel
     (részlet a kocsonya receptjéből)
18. DÁMA LOVAG NAGY CYNTHIA VERSEI
19. A REPTÉR – ELBESZÉLÉS
      Írta: Krivák - Móricz Judit
20. KÖZÉLETI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA
      A cukrász, aki soha nem veszekszik
21. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK

Szomorú aktualitással kell kezdenem ezeket az üdvözlő sorokat. 2023. június 13.-án, egy éve hunyt el a Magazin létrehozója, és éltető ereje Nagy Vendel. Ő is, mint oly sok író, költő folyamatos küzdelemben volt az elismertségért, a megszólalási lehetőségért. Ebbéli igyekezete váltakozó szerencsével járt, ezért úgy gondolta, hogy kézbe veszi irodalmi tevékenységének publikálását, és már vakon létrehozta a Megszólalok Művészeti Magazin internetes változatát. Ennek már 14 éve…Sokszor dicsekedett nekem azzal, hogy más „jó tollú”, elismert pályatársai által létrehozott hasonló indíttatású lap csak néhány hónapot, esetleg évet élt meg, ám az Ő által alkotott újság még mindig él! Hatalmas kitartása, lelkesedése végül eredményre vezetett: talpon tudott maradni a hatalmas informatikai tengerben. Azt tarják, ha valaki a hánykolódó tengerben nem tudja, hogy hova is akar hajózni, annak minden szélirány kedvezőtlen a célja eléréséhez. Ő tudta az irányt, és bár egy éve nem áll a kormánykeréknél, a Magazinja mégis tovább tud haladni az általa elképzelt célok felé!
Requiescat in pace – nyugodjék békében!

A szekszárdi temetőben meglátogattuk 

Nagy Vendi sírját: Véghelyi József szerkesztő és Csomor Henriett 

adminisztratív munkatárs.

*********************

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy milyen szempontok alapján  foglalkozzam az egyes naptári hónapok eseményein. Az informatikának köszönhetően emberi ésszel felfoghatatlan mennyiségű adat áll a rendelkezésünkre. Valamilyen téma szerint, vagy események szerint válogassak az adatokból...? Nehéz választás, mert akármilyen szempontot is veszek figyelembe, szükségszerűen fontos, nevezetes eseményeket kénytelen is vagyok mellőzni a néhány mondatos üdvözlő sorokból! 

Végül úgy döntöttem, hogy  Nagy Vendi által elkezdett, és meghonosított hangulati 

elemekkel célszerűbb köszönteni a Magazin olvasóit...

Véghelyi József szerkesztősége

Nos, tehát június van, az év hatodik hónapja. Nyárelő hava.., a meteorológiai nyár kezdete. A piacok bőséges választékkal kínálják a legfrisseb zöldségféléket, gyümölcsöket, megszámlálhatatlan mennyiségű illatozó virágokat.

Gyönyörűen zöldell a határ, a kalászosok és egyéb kultúrnövények gyors növekedésnek indultak. Eddig úgy tűnik, hogy az időjárás kedvez hazánk mezőgazdaságának. Hagyományaink szerint figyelnünk kell Medárd napra - június 8 -  amely okozhat még meglepetéseket..

Sokan kezdik tervezgetni a nyári üdülésüket, kirándulásokat.

A csillagászati nyár viszont június 20 -án veszi kezdetét. Ekkor van a leghosszabb 

nappal és a legrövidebb éjszaka.

Igen sok nevezetes hagyomány sorába tartozik június 29., ez a nap Szent Péter és Pál névnapja, és az aratás megkezdésének is az ideje.

Nagyon szomorú. hogy tovább dúl a háború a szomszédunkban, és máshol is a világban. Az ember rosszul lett "összerakva", mert túl nagy szabadságot kaptunk a Teremtőtől, és ez a szabadság által kialakult békétlenség végig kíséri történelmünket. A női szépségversenyek győztesei természetesen a "Világ békéért "olyan szemrevalók, a vaklóság pedig az, hogy amig két ember van, addig sohasem lesz béke a Földön...!

A szerkesztő!

*

Nagy Vendel: ILYEN SZÉP A VILÁG

Eltűnődünk, ha beteg a világ,
ismerjük e, tényleg, igazán?
A korral nekünk is
tovább kell haladni,
de múltunkat meg kell őrizni,
értékeinket nem szabad elhagyni,
mindenképp próbáljunk meg,
embernek maradni.

Ismeritek a
Zöldellő lombok
Lágy susogását?
Metszett vesszőnek
Süvítve zúgó
Éles suhogását?
Szőlővesszőknek
Buja kuszaságát?
Mi ősidők óta
Ontja a nektárt.
Tőkéket ölelő
Hajlongva kötöző
Asszonyok derekát
Kéjjel simító
Szoknyájuk ráncát.
Pince előtt álló
Vén, öreg diófát.
Lopóból csorgatott
Bíborszín borát.
Langymeleg szellő hozta
Rózsák illatát.
Ismeritek a
Földet, az eget?
A sötét, kusza
Dühös felleget?
Ki hatalmasok
Ős erejével
Fenn fenekedett.
Ismeritek a
Hűs vízű kutat?
Löszfalak közé
Zápor vájta utat.
Vizeknek mélyét?
Halaknak tükrét
Nyárnak melegét,
Hónak fehérségét
Napnak aranyát
Holdnak ezüstjét,
Pásztortüzeknek
Keserű füstjét.
Távoli csillagok
Halovány fényét?
Ismeritek a
Száguldó lovaknak
Halkuló dobogását?
Szélfútta sörényük
Kócos lobogását?
Folyók moraját
Kövek robaját.
Bikák dübörgését,
Farkas üvöltését.
Itt élő népeknek
Félő könyörgését.
Mária ősanyánk
Szűzi jelenését?
Ha mindezeket nem ismeritek,
Fületek nem hall,
Szemetek semmit sem lát.
Nyugodtan tartsátok oda
Háztető sarkához a
Lobogó fáklyát.
Nem érdemlitek meg,
E Házat, s Hazát,
S idegenben
Torokszorítóan
Szűk lesz számotokra
A Világ.

Most beteg ez a Föld,
meg kell gyógyítanunk immár,
nem vigyáztunk rá igazán,
miket míveltetek vele?
Kérdezi unokánk,
s emberek tömege
szemlesütve áll,
milyen szép is lehetne
ez a csodálatos világ.

 Szekszárd, 2020. április 22.

 2. FELLNER ISTVÁN : ÜNNEPI KALÁCS 

 Csendesen ül a kalács illata. Anyám fáradtan dől az asztal fölé, kezében mint mindig, a holnap kenyere, létünk, megélhetésünk.

Fellner István

...s én nem láttam, csak néztem, megrészegített a csoda, az illat, és számban minden összefutott. Még nem gondolkodtam, annyi minden, mi hétköznap csak álom, most előttem egy tálon, aranyló, s még meleg, elérhetetlen, kincs szájnak, nekem, nekünk.
.....perben voltam érzéseimmel, ma már más lenne, de nincs ma!...az tegnap volt, és nagyon volt,..a szegénység nem szégyen, mi volt...csak nagyon rossz…de nem nélkülöztem, nem éheztem...csak...nos csak!!
...beosont az est, fénylő sparhelt mellett a tűz is ünnepre készült,
nem dohogott, csendesen parázslott, langyos meleget adott. Összehúzott bennünket a néma illat, mohón tapadt a szemünk...oda…s a fáradt kéz pár darabot tört a végből, s mi finoman falva...eggyé lettünk..., már nem féltünk, már minden szép volt -
már nem álmodtunk - hisz az álom megtört...itt voltunk...mi mind.

 3.PÁLYÁZATRÓL PÁLYÁZATRA 

 Árvay Mária: Rémeket látok

(„Minden nap egy próza, az orvost távol tartja” – A Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületének irodalmi pályázata)
 
Felvirradt a péntek reggel, Gábor hasogató fejfájásra ébredt. A halántéka lüktetett éktelenül, mindkét oldalon. Ez a tipikus, migrénes fejfájás jele. Elkezdte masszírozni azokat az akkupunktúrás pontokat, melyek ilyenkor segítenek. Remélte, nem kell gyógyszert bekapnia, csak akkor folyamodott ehhez a megoldáshoz, ha már végképp nem csillapodott a hasogató fájdalom.

Árvay Marika

Végiggondolta a napját. Lesz pár igencsak hosszúnak ígérkező műtétje, nem sok ideje marad arra, hogy a magával hozott kis ebédjét megmelegítse, s bekapkodja. Szombaton viszont szabadnapos lesz, kicsit fellélegezhet. Sőt, előtte még itt a ma este – kikapcsolódik, szórakozik néhány órácskát. Már alig várta, hogy Csabával és Tamással találkozzon. Hiszen
azért vannak a jó barátok, hogy időnként összejöjjenek, feltöltődjenek a kimerítő munka után. Nem volt ez másképp a három orvos esetében sem. A bőrgyógyász Csaba, a sebész Gábor és a szemész Tamás, amikor tehették, remekül érezték magukat együtt.
Most is megbeszélték, hogy este 9:00 órakor találkoznak, a Pulzus utca 3. szám alatt, Tamás lakásán, addigra mindenki végez az orvosi teendőkkel. Gábor és Csaba jól tudták, hogy vendéglátójuk nagyon édesszájú, ezért két jókora tábla mogyorós csokoládéval, valamint egy nagy doboz linzerrel kedveskedtek neki.
Csaba Tamáséktól nem messze, a Szív utcában élt, Gábor pedig szintén a közelben lakott, a Patika utcában, így hamar összeverődtek.
Szerettek volna minél többet megtudni a másikról, ezért kitalálták, hogy önismereti, aztán humoros, orvosi történetekkel szórakoztatják egymást.
Most Gáboron volt a sor a mesélésben.
 
- Kérdeztétek, mi az, ami igazán jellemző rám. Már gyerekkoromban is mindig jobbá akartam tenni a körülöttem lévő dolgokat, szűkebb környezetemet. Világ életemben maximalista voltam, mindent a legjobb tudásom szerint akartam elvégezni, mindenkinek meg akartam felelni. Persze, később azért megtanultam ezt az egész dolgot a helyén kezelni. Most már tudom, másképp is lehet gondolkodni. Nem kell mindennek tökéletesnek lennie, csupán legyen jobb, mint volt, már az is haladás!
Nem tudtam eldönteni, humorista, tanár, vagy orvos akarok-e lenni, hiszen mind a három munkakörben ott a segíteni akarás, valami nemes cselekedet, ami jót tesz embertársainkkal. Aztán rájöttem, a tanítás távol áll tőlem, mert a fegyelmezés nem az én asztalom. Idegileg teljesen kikészülnék. A humoristának remek előadói készséggel kell rendelkeznie, ami nekem nincs. Kipróbáltam magam színpadon, jó párszor, de nem éreztem, hogy ebben ki tudnék teljesedni. Maradt tehát az orvosi pálya, azon belül is a sebészet érdekelt. Óriási sikerélmény, amikor a betegeim gyógyultan távoznak tőlem – ezt nektek nem kell magyaráznom.
- Jó, hogy így gondolkodsz – vélekedett Csaba, Tamás pedig nagyokat bólogatott hozzá.
- Nos, jöjjön tehát a humoros része a mesélésnek! – folytatta Gábor mosolyogva. -  Vissza kell nyúlnom fiatal koromig, amikor éppen felvettek az orvosira. Ti is tudjátok, hogy milyen sok a tandíj, tudtam, nem lesz egyszerű helytállni. Tanulás mellett dolgoznom kell valamit, sőt, ha lehet, két munkakörben, hogy fedezzem nem csupán a tanulmányi költségeimet, hanem az albérletet is, amit kivettem. Lényeg a lényeg, amikor napközben volt rá lehetőségem, hentessegédként dolgoztam egy ismerősömnél. Úgy belejöttem a húsok takaros felszeletelésébe, meg a kiszolgálásba, hogy a hentes már nyugodtan rám bízta az árusítást, ő meg végezte a nehéz, könyvelési feladatokat.
Ez a munka még kevés volt a boldogulásomhoz, ezért másik munkakör is kellett. Kézenfekvő volt, hogy a közeli kórházban keressek magamnak valamit. Betegszállítói munkát vállaltam, fizikailag jó erőben vagyok, gondoltam, kezdetnek nem rossz. Csináltam, amit kértek tőlem, vittem a betegeket a kórtermekből a műtőbe és vissza.
Mindkét munkaköröm esetében kötelező volt a fehér köpeny viselete.
Egyik ilyen alkalommal éppen egy idős nénit vittem volna a műtőbe. Nagyon félt szegénykém. Amikor pedig engem meglátott, teljesen oda lett a lelkem!
- Jézusom, de hiszen ez a mi hentesünk! Isten őrizz, hogy ő operáljon meg!
Elájult, úgy kellett szegényt magához térítenem!
Természetesen, tisztáztuk utána a helyzetet, de nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek!
 Csaba és Tamás a könnyüket törölgették, úgy hahotáztak.
- Na ne, ilyen nincs – kapkodott levegő után Tamás.
- Mit tesz az a fehér köpeny, ugye? – kacagott fel Csaba is.
 
Tamás egy pillanatra elgondolkodott.

- Már csak én nem meséltem nektek. Azért, remélem, amikor meghalljátok majd a történetemet, nem maradok el én sem mögöttetek!

 4. BEMUTATJUK MATYIKÓ TIBOR FESTŐMŰVÉSZT 

Bemutatkozás
Szeretem a vizeket, megnyugtat, lelkesít. Balatonfőkajáron születtem 1957-ben. A Balaton mellett töltött gyermekévek után a soproni Erdészeti Iskolában ismerkedtem meg az erdő növény- és állatvilágával. Minden szabadidőmet a természetben töltöttem, távcsővel és határozókönyvekkel felszerelkezve; elsősorban a madarak érdekeltek. Ekkor kezdtem természetfotózással foglalkozni, munkáim sorra jelentek meg újságokban, folyóiratokban és könyvekben.

Matyikó Tibor

*

Rajzolással 1995-ben kezdtem foglalkozni, először ceruza- és tusrajzokat készítettem, míg 1997-ben elkészültek az első gouache- és olajképeim. Ezután rajzaim, grafikáim jelentek meg a szakújságokban /Nimród, Természetbúvár, Madártávlat/.
Jelenleg a Somogy megyei Balatonvilágoson élek és alkotok. Első jelentős egyéni kiállításom Tiszavasváriban volt 1997-ben. Ezt további tárlatok követték. Budapest: Gaál Imre Galéria, Zöld Galéria, Francia Intézet, Kempinski Hotel Galéria, Magyar Írószövetség Galériája; Sopron: Erdészi Múzeum; Eger: Megyei Könyvtár, Keresztény Ifjúsági Klub; Pétervására: Művelődési Ház; Heves: Művelődési Ház; Mátrafüred: Erdészi Iskola; Debrecen: Brassai Galéria; Győr: Xántus János Múzeum; Balatonfőkajár: Balatonfői Falumúzeum; Tamási:Tamási Galéria;Sopron:Torony Galéria:Feng Shui Galéria,Fonyód: Hexa Kávézó,Siófok. Csoportos kiállításaim: Székesfehérvár,Baja,Budapest,Szolnok,Siófok,Debrecen,Hortobágy,Szántódpuszta,Zamárdi.
Első külföldi kiállításom Ulmban (Németország) volt 2007-ben. Munkáim eljutottak Európa számos más országába, így Németországba, Olaszországba, Luxemburgba, Angliába és Belgiumba.
Életfilozófiámat legjobban Fekete István szavaival tudom kifejezni... Mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismerni kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit...Csak ez a tudás hozza közel az embert az erdőhöz, s ha ilyen jó barátságban vannak, akkor aztán szívesen veszik egymást...
Üdvözlettel: Tibor

Borika portréja
(olaj-vászon, 30x20 cm)

---------------------------

Érett őzbak (fapác-papír, 30x21 cm)

---------------------

Hajnali les (olaj-vászon, 40x50 cm)

 5. KURUCZ ÁRPÁD: A BICIGLI - NOVELLA 

 

Tíz év körüli, szelíd arcú fiú ballagott le a domboldalon. A gyalogút mellett virágzó fák álltak sorfalat, távolról nézve fehér és rózsaszín vattacukroknak látszottak.
A gyerek beért a házak közé, s megállt a használt-cikk üzlet kirakatánál. Orrát nekinyomta az üvegnek, vágyakozva nézte a kiállított kerékpárt. A vázról sok helyen lepattogzott a halványkék festék, küllői, lánca rozsdásak voltak. De a krómozott kormányon, csengőn, táncot járt az áprilisi napsugár. Tavaly ősszel tették a kirakatba, s ahogy a fiú meglátta, szerelem volt az első pillantásra. Egész télen kuporgatta fillérjeit, üvegeket váltott vissza, ám alig került közelebb a szépséges

biciklihez. Most

Kurucz Árpád

megcsillant a remény. A városi kertészetben dolgozhatott a tavaszi szünetben. Úgy számolta, a szünet végéig meglesz a pénz, talán még lámpákat is tud venni. De ahogy lenni szokott, valami közbejött. Két nappal korábban figyelmetlenül eltört egy gyenge palántát. A tulajdonos rettenetesen megszidta és levonta az árát a gyerek fizetéséből. Tudta, nem lesz elég pénze, de becsületből végig dolgozta a hetet. Aznap volt utolsó munkanapja. Sóhajtva elszakította magát a látványtól, elindult a kertészet felé.
Zegzugos utcákon, kopott házak között bandukolt, vállán kopott táska lógott, benne az ebédje. Zsíros kenyér, újhagymával.
A szelíd tavaszi nap barátságosan melengette hátát. Az emeletes bérkaszárnyák még magukon viselték háborús sebeiket, pedig már évtizedek óta béke volt. A sarkon túl koldus szájharmonikázott, kalapjában némi aprópénz.
– Csókolom, Feri bácsi.
Az öregember felemelte vizenyős tekintetét, látszott nem tudja ki áll előtte. Ekkor egy narancssárga locsolókocsi zúgott el előttük.
– Na, mesterem, – bökött felé állával a koldus, csak, hogy mondjon valamit – te mikor fogsz ilyen masinát kormányozni?
– Ha megnőttem.
Az öreg közben rájött ki a legényke.
– Te vagy az öreg csősz unokája, a Péter, ugye?
A gyermek bólintott.
– Sajnálom a szüleidet. Tiszteltetem öregapádat! – szólt utána az öregember.
Péter szeretett a kertészetben dolgozni és munkatársai is kedvelték a szorgalmas, csendes fiút. Délután mikor megkapták aznapi fizetésüket, az egyik idősebb asszony megkérdezte.
– Na, meglesz a bicaj?
– Nem – mondta a fiú elszontyolodva. – Még ezer forint hiányzik.
Az asszony kivette a pénzt a tárcájából.
– Szaladj, mert bezár az üzlet.
Péter megköszönni is elfelejtette, zsebre vágta, futásnak eredt. Még hallotta, hogy a városka kedvenc talponállójából, a Forrásból valaki utána kiabál: hajrá egyedül! Aztán már csak a szél zúgott a füle mellett. A fák csodálkozva néztek utána, s ijedtükben elejtettek néhány szirmot.
Lihegve kapaszkodott fel a meredek domboldalra. Kifulladva ért a házukhoz, s már messziről kiabált.
– Nagyapó, nagyapó! Megvan a pénz!
Fehér szakállú öregember jött elő, feltűrt, foltozott nadrágszárral, mezítláb. Szájában pipa lógott.
– Ez már igen! – vette ki szájából a pipát. – Mégis csak meglesz az a bicikli. Menjünk, mielőtt elviszi valaki.
– Add vissza a pénzem, malacka – rázogatta Péter a perselyt.
Ahogy nagyapja a cipőjét húzta, észrevette, hogy a talpán jókora lyuk éktelenkedik. Szája megkeseredett, öröme elillant. Az öregember elkapta a pillantását, gyorsan lefelé fordította a vén bakancsot.
– Iparkodj! Ne várasd azt a bicajt!
– Ne menjünk sehova, nagyapó. Fáj a hasam. – nyöszörgött a fiú.
– Biztos megint behabzsoltad az ebédedet. Várj csak, mindjárt teszek meleg fedőt a hasadra, attól jobb lesz.
Péter feküdt fedővel a hasán, s azt leste, mikor bóbiskol el a nagyapja. Akkor óvatosan felkelt, zsebre tette megtakarított pénzét és kiosont. Futva tette meg az utat a cipőboltig. Sokáig nézegette a kirakatba tett szebbnél szebb lábbeliket. Nem tudta eldönteni melyiket válassza, melyik fog tetszeni nagyapjának, melyik lesz jó a lábára. Leült a járdaszegélyre, törte a fejét mitévő legyen. Harmonikaszó ütötte meg a fülét, talán a Forrásban zenélt valaki.
– Persze! – ugrott fel.
– Feri bácsi! – kopogott néhány perccel később az öreg koldus ajtaján. – Segítsen cipőt venni a nagyapámnak.
Az öregember nem sokat kérdezősködött, de a szemében elismerés csillogott. Sokáig válogatott, végül egy könnyű, erős cipőt választott. Hozzámérte saját viseletes bakancsához.
– Ez jó lesz – nézett a fiúra. – Egyforma a lábunk. Tudom, mert mikor gyalog jöttünk haza Voronyezs mellől s az én bakancsom szétszakadt, öregapád nekem adta az övét. Nem bírta a lábam az éles köveket, tüskéket. Ő mezítláb tett meg száz kilométert. A végére már csak nyers hús volt a talpa, de még csak fel se szisszent. Nem mesélte?
– Nem.
– Persze. Szerényebb annál.
Nagyapó még szendergett, mikor Péter óvatosan letette a lábbelit az ágya mellé. Mikor felébredt első pillantása az unokájára esett. A gyerek békésen aludt, mellette a földön a fedő. Azután észrevette az új cipőt. Kezébe vette, forgatta, nézegette. Kényelmes volt és pontosan illett a lábára.
– Hát így fájt a te hasad, kis csibészem. Bicikli helyett cipő – mondta csendesen, s szeme sarkában gyanúsan megcsillant valami...

-------------------------

Zsíros Ari: Leány csokorral

 6. VERSRŐL – VERSRE. VERSCSOKOR 

 

Nagy Vendel: BELEGABALYODTAM
 
Azt mondják, ami nem jön meg estére,
majd megjön a harmattal,
felébreszt a ragyogó Nappal.
gondolataim folyamába
belegabalyodtam,

mint macska a házicérnába.
néha elvesztem a fonalat,
majd újra húzom a vonalat,
mondod, ne legyek olyan vonalas.
kedves barátom,
a hajnal fénye már a gépemnél ér,
most jönnek pihenten a jó gondolatok elém,
a sok munka a vágyott siker titka,
haladok felfelé a létrafokra,
a legfelsőre rá van írva:
vége,
nincs semmiféle lista.
onnan integetek vissza
az alant jövőknek,
gyertek, kövessetek,
fentről nem néz le rám senki se...
tolltársi ölelés..
néha ezt remélném,
nem nyújtja kezét felém
soha senki sem,
hogy feljebb segítsen.
csak a levelek tudnak
meghalni csendesen.
szállnak a széllel,
hanyatt dőlnek szépen,
mint minden ősszel,
fák alatt az avarba,
senkit nem zavarva,
senkitől nem zavartatva.
mégis lenézhet bárki,
bár nem vagyok akárki.
egy felfújódott tehénből
könnyebben ki lehetne nyomni a szuszt,
mint belőletek a jóindulatú pluszt.
gondolatainkban elsilányodnánk,
mintha döglött lóval imádkoznánk.
hallottam sokan irigyelnek,
apám mindig azt mondta,
jobb ha irigyelnek,
mint ha sajnálnának.
akár gumilabdaként ha
a víz alá nyomtok,
kissé távolabbra
újra felbukkanok.
kudarcokért és
ellene nem harcolok,
saját magam megyek a pofonért.
homlokomra és szívem fölé
keresztet karcolok,
a bánat és a
feltámadás jelét,
kikutatom a
boldogság minden szegletét.
ez ad némi esélyt és reményt.
az élet holnaptól megy tovább,
csak ma állt meg egy pillanatra,
a lehetőséget visszaadva.
2017. október 23.

……………….

 
Bognár Papp Irén: HALDOKLIK AZ ORGONA
 

Lassan elporzik az élet,
s én mással élek.
Mással s nem Veled,
aki lehettél volna
akár mindennapom...
Haldoklik az orgona,
Múlik a tavasz,
múlik a nyár is,
s elszállnak száz nyarak,
de vadhattyú - szívem
nálad marad, kit
"tiszta szép szerelem"-nek hívok.
Ha néha látlak is,
Lepkefény villanás
májusi orgonafák alatt.
 

……………………

 
Jártó Róza: Ünnepel a város
 
Ünnepel a könyvtár, lassan 70 éves,
Az öreg költő csak szép szóra éhes,

De helye nincs az ünneplő városában,
Mert a baráti kör kilökte magából.
Mondd, mit ér a költő, ha 70 éves?
Mit ér a szó vajh`, s kihez ér majd el?
Mert elmegy a kedves, de drága barát,
Viszi magával a szép szóra éhesek
- Senki által meg nem hallható - sóhaját.
Megy a gyermek az utcán, és nem dúdol dallamot,
Hisz a város nem tűri a koros dalnokot,
Aki taníthatná, akár a kisdedet,
Hisz a barát csak drága, de nem módi neked...
Lassan kiürül a dalnokok széksora,
S a majd 70 éves könyvtárnak ajtaja
Is bezárul, mert nincs már, ki belépjen.
A 70 éves dalnokok széke üres régen...
 

………………………..

 
KONRÁD VIKTÓRIA: Ha már nem leszek...
 

Ha már sírhant fedi be a gyönge testem,
Ha angyalokkal száll a végtelen lelkem,
Kérlek, értem ne ejts egy kis csepp könnyet sem!
Legyél boldog, szárnyalj, és álmodj merészet,
Utadat kísérje szép emlék, művészet,
S én háladalt zengek majd az égből neked.
Érezd, hogy érezlek a folyó túlpartján,
Fájdalmam füstként száll messze el odaát,
Lelkem lantján zengem szíved szép dallamát.
Őrangyalként ÉLEK gyönyörű lelkedben,
Szeretlek - suttogom majd neked szüntelen,
Hogy érezd, nem haltam meg, csak nem lélegzem!
 

……………………….

 

Körmendi Rita: Óda

 
Lehunyt szemmel megpihenek,
nyomot hagyó évtizedek,
testem vigaszt remélve simul,
szívem zakatol, elmém csitul,
két karom széttárva pihen a
sziklafalon,
gondolatom szállni hagyom
szabadon.
Ritmust dúdolok a méhhel,
mi épp felettem szállt el.
Arcomon játszik a fény,
csillogó kis csodalény

ringó fák ágai mögül les,
levelek, lombok közt keres,
rejtőzködsz, bújócskázol velem,
lágy fuvallat súgja nevem,
de én látlak s mégis hagyom,
hogy táncolj még, akarom!
Óh, te fénylő napkorong!
Mosolyod ragyog arcomon,
minden porcikám zsibong,
nélküled lényem sötétségben bolyong!
Magamba gyűjtöm minden sugarad,
hogy elraktározzam vitaminod,
őrizni fogom, amíg csak lehet,
amíg a szívem csak szeret!
Könnyű vagyok, szinte lebegek,
eszemben jársz, érted rebegek.
S miként csillog gyémánt vize,
a friss pataknak édes íze
olthatná szomjamat,
úgy érhetne hozzám ajkad,
s én némán csüngnék rajtad,
s oltanád vágyam.
Óh, te tiszta fényű kincs,
bár lehetnék alant a kavics,
mely fürdőzik benned,
átjárja porcikád, érinti tested!
S a levegő, melyben röppen párád,
magamba szívlak gyorsan,
s te feltöltöd lelkem minden légrését,
legyőzve magányom élcelődését.
Óh, lennék biz` én sziklafal,
melynek nekiütközöl,
csak hogy velem maradj!
Óh, gyönyörű pillangóm!
Színpompás szárnyaid kitárod,
ámulok,
hirtelen tovaröppenve az utadat járod,
kábulok,
s míg keservesen utánad kiáltok,
Szeretlek! De már nem hallod?
Beleremeg az ég, riannak az álmok...
Várj még, belehalok, hát nem látod?!
Retinámba égettem színpompás énedet,
mi szürke volt ezelőtt, az nem is létezett,
beissza testem minden érintésed,
bábomba fonódik minden ölelésed,
mely ha eljő az idő, újra bontakozik,
s belőlünk majd ismét egy csoda születik!
S mint elhalt falevél,
oly gyengülő szavak,
hullanak eléd,
s már tova is visz az őszi szél,
és a jó idők fájón múlnak,
de szívem a tiéd!
Míg mögöttem a zúgó patak ékes dallal bír,
s a távolban szökkenő vadak zaja sem kín,
addig szívemben rejtem lehulló csillagod,
s te is őrizd az enyémet, ha akarod!
 

………………

 
Krivák-Móricz Judit: Drága  kisfiam!
(Anyák napjára)
 
Angyalszárnyon jöttél hozzám
egy  karácsony  estén.
Már  felnőtt  testben
de gyermeki lélekkel.
 

S  akkor én  a legnagyobb  ajándékot
kaptam,  egy  fiú  gyermeket
Énszülöttem lányom mellé.
kinek te  a párja  voltál.
 
Szemedben  ott  ragyogott  a  vágy,
A  vágy    a szeretet igényét sugározva,
Ki volt a szülő  anyád?
Nem számít.
 
 
Csak az  számít  hogy megtaláltuk  egymást.
Én  szerettelek az  első másodperctől  fogva,
S  belőled  a megnyugvás  és  öröm  sugárzott.
Sokáig voltál  mellettem.
De  a  sors  vihara elvitt  messzire.,
Más  hazába,  más világba,
 
Minden nap hiányzol.
De  talán  ezt a hiányt  pótolja  a  technika.
Lehetősségem  van  látni és  beszélni  veled
levelet  írni  neked.
S  ameddig élek , élek   ezen lehetőségekkel.
Hisz kezedet  nem akarom  elengedni
Hisz  halálomig  Te az én drága kisfiam, 
Te az én drága kisfiam vagy és maradsz.
 
2021.04.21

……………..

 

Bartók Ferenc: ALISCA ARANYA

 

Kialudt már rég a vulkán,

De a hegy az megmaradt.

Hol a kadarka gyökere

Több irányba szalad.

 

Kanyargó szurdikok,

És a földbe vájt pincék,

Hol nyáron a fecske reppen,

Télen meg a cinkék.

 

A föld mélye a vidék

Tűz borát rejti,

Aki nem járt erre,

Az ezt még nem is sejti.

Ezért minél többen jöjjenek el,

És kóstolják meg bátran.

Mert ez a bor gyógyít,

És soha meg nem árthat.

 

………………….

 
Engel Csaba: Virágzó szívek

Szebbnél szebb virágok nyílnak,
S némán hozzánk szólnak,

Lelket érint gyöngédséggel,
Csak ne bántsd kérlek őket!
Szárnyakat ad a természet,
Bársonyos színeket fest,
Illatok szárnyán repülj velem,
Mert szívem egy virágoskert.
Négy évszakból áll az élet,
Szép és gyönyörű az összes,
Szívemben örök kikelet,
Ne bánts! Kérlek csak szeress.
Látnom kell virágzó szíved,
Ha szemeidből fényt merítek,
Mosolyt osztok meg veled,
S én téged boldoggá teszlek.

 2024.04.06

..........................

Csomor Henriett: Mély fájdalom a hiányod
 
Vannak napok, amikor
semmi se jó.
Csak rád gondolok
egyfolytában, bolyongok és
bolyongok, pedig tudom,
egy éve lassan annak, hogy
koporsódat dübörögveleengedték a sírgödörbe.
Távolabb kerültél tőlem
minden egyes lapátnyi
fekete földdel,
amely dörömbölve esett
koporsód tetejére.
Szívemben hordozlak,
s könnyeim mindig
hullanak érted.
Kegyetlen a sors Barátom!
A jó Isten nem tudta
milyen árva leszek,
ha te többé nem leszel.
Számomra megváltozott
a világ.
Mély lett a bánatom,
ami folyton nyomja
megfáradt szívemet.
Ha bebarangolnám
az összes erdőt a világon,
akkor is ezt érezném
a lelkem mélyén.
Nincsen a napnak
egyetlen pillanata sem,
hogy ne marna
a fájó hiányod,
örök lelki barátom.
 
2024 Május 29  Megjegyzés: Drága Nagy Vendel 2023. június 13-án örökre elment. Felejthetetlen a fájdalom amit érzek.

-------------------------

Körmendi Rita: A fény és a víz szerelme
(70x100 cm, olaj-feszített vászon)

 7. ANTOLÓGIA A MAGAZINBAN 

 

Kálmán Ágnes: Hol az én hazám?
 
Magyar vagyok! Annak születtem.
E röpke pillanatban,
mit az út most kijelölt nekem

S, ha majd menni kell…Itt lesz vége,
mikor a magyar föld, magába ölel
Minden élet egy röpke utazás,
mit megengedni vél a jó,
S a végtelen, örökös álmodás
Ősök álmát tovább viszi,
A holnapi buzgó, tenni akarás
Vajon, ha elmúlik jön - e újabb?
Akkor hová vet a végtelen holnap?
Ide, újra, vagy talán máshová?
Emlék már nem él akkor észben,
de a lélek emlékszik még rá
Jó lenne újra méltó magyarnak lenni!
Tövissel rakott útján, nekem is sorolni,
Mert jó a magyar büszke, ősrégi vér,
Apáink vére mind belefér
Büszke nomád, kint a pusztán,
Ma is lángoló síri pusztán
A föld zsíros szaga keveredik,
E vérből lett a magyar, erre emlékezik,
Lehullott cseppjeit őrzik még lemezei
Hát hol az én hazám? Itt van?
Más hon nem vár reám!
Lelkembe préselődtek hagyományai,
Az anyatejjel szívtam magamba,
Az ősök erején előre haladva
A földön megannyi léptével barangolt,
Bejárva a föld széles rónáit, haladt
Büszkesége, beborított eget, földet
S, magasztosságába engedte,
mikor e földszelet magához emelte
Sírva imádkozott ezredeken át,
Légkönnyű sóhajában, Istent engedve át,
Szívós, szittya földjén gyökeret vert,
Itt született, élt, s a végén örökre ment.
 
2024. 05. 03.
Minden jog fenntartva!

……………………..

 

Elter Istvánné: Elfáradva – festmény

………………………

 

Márkus Katalin: Máriácska

  Rozika nénivel pár éve találkoztam. Egymás melletti ágyon feküdtünk a pulmonológián. Ő már egy hete az osztály lakója volt, amikor én sürgősséggel bekerültem. Állapotom stabilizálása után, bemutatkoztunk egymásnak, és nyugalomban töltöttük a nap további részét. A négy ágyas kórteremben hárman voltunk, de a harmadik társunk állapota nem tette lehetővé sem a bemutatkozást, sem a beszélgetést. 

Márkus Kata

Mondjuk a beszélgetést mi sem szorgalmaztuk, mert én örültem, hogy a tüdőm végre elegendő levegőhöz juthat. Azt azonban már az első nap megfigyeltem, hogy Rozika néni kisszekrényén, fehér horgolt csipketerítőn egy kicsi, Mária szobor áll, mellette pedig a rózsafüzére pihen. A rózsafüzér csak addig pihent, míg Rozika nénit vizsgálatokra vitték, vagy egyéb dolgaival foglalatoskodott. Amikor csak tehette kezébe vette, és az apró szemeket morzsolgatva mondta vég nélküli imáit. Időnként keresztet vetett, és hangtalanul folytatta az imát. Én, amikor nem csöpögött az infúzió, vagy nem vittek vizsgálatra, olvastam. Így, nagy csendességben teltek a napok.
Hétvégére már csak ketten maradtunk, nagybeteg társunk feladta a küzdelmet... 
Új beteg nem érkezett, vizsgálatok nem voltak, így a nővérek amikor benéztek hozzánk, látták, hogy nyugodtan pihenünk.
A beszélgetést Rozika néni kezdeményezte, hogy látja ám milyen szeretettel nézek az ő Máriájára. 
- Igen - válaszoltam, mert  nem megszokott látvány, a kórházi ágy melletti szekrényen egy kicsi Mária szobor.
Rozika néni mosolygott válaszomon, majd megígérte, hogy este elmesél egy történetet. Nem lesz vidám, viszont igaz, és utána majd megértem miért imádkozik amikor van szabadideje.
Nagyon vártam az estét, délután látogatóim is voltak, mégis sürgettem volna az időt, hogy minél előbb meghalljam Rozika néni történetét.
Gyógyszer osztás után kérte, hogy kapcsoljam le a világítást, a folyosóról amúgy is kapunk fényt, mert így talán könnyebben tud beszélni. Megtettem amire kért, és egyre növekvő kíváncsisággal vártam, hogy Rozika néni elkezdje a mesélést. 
 

*

 A várostól nem messze, egy dombra felkúszó kicsi faluban éltem szüleimmel, és négy nővéremmel. Amikor kitört a háború édesapám özvegy édesanyja is hozzánk költözött. 
Kellett is az ügyes kéz, mert édesapámat hamarosan elvitték katonának, édesanyám meg nem bírta egyedül a sok munkát. A nővéreim már nagylányok voltak, őket is bevonta a munkákba, de a férfikéz bizony hiányzott. 
Én akkoriban hétéves lehettem, és mindig a mama szoknyája körül lebzseltem. Annyira kötődtünk egymáshoz, hogy még éjjel is vele aludtam a kicsi, kamrából leválasztott szobájában. Nem volt abban semmi más, mint egy ágy, és egy sublót. Ha még nem hallottál róla, a többfiókos alacsony szekrényt hívták így. A fiókokban voltak a mama ruhái összehajtogatva. A tetején meg fehér hímzett terítőn áll a mama Mária szobra, oldalán egy-egy gyertyatartóval. Az a Mária szobor megvolt úgy fél méter magas.
 Minden este a kicsi rongyszőnyegen térdepelve, imádkoztunk előtte. Amióta édesapámat elvitték, azóta mindig őérte szólt az imánk. Nővéreimet hiába hívogatta, hogy gyertek lányok imádkozni, azok bizony sokszor kinevették. Olyankor édesanyám is rászólt, hogy elég ha maga imádkozik, meg a Rozika. 
A mama ilyenkor mindig sírdogált egy keveset, és még hangosan szipogva, de elkezdte az imát. Közben halkan odasúgta, mondjad te is Rozikám, Máriácska majd megsegít bennünket. Én szorgalmasan mondtam egészen addig, amíg az álmosságtól előre billent a fejem. Ilyenkor a mama is abbahagyta a térdepelést és befeküdtünk az ágyba. Ő még ott is halkan mormolta imáit, de én már akkor az igazak álmát aludtam. 
A front egyre közeledett felénk és a repülők szinte naponta szórták le a bombáikat a közeli városra. Ha meghallottuk a repülők hangját, futva menekültünk a domboldalba vájt verembe. Mivel udvarunk lejtős volt, édesapám oda csinált egy vermet. Télen ott tároltuk a zöldség féléket. Teteje föld volt, amit már rég benőtt a fű. Körülötte meg gyümölcsfák voltak, idegen szem bizony nem vette észre, hogy mi van ott. 
Szóval, oda futottunk, ha jöttek a repülők. Egy alkalommal megint szaladni kellett, édesanyám a nővéreimet siettette, én meg a mama kötényét húztam, hogy hagyja ott a sparheltet, mi is fussunk a verembe. A mama szigorúan rám nézett, és azt mondta, mi sehova sem megyünk Rozikám. Itt maradunk, mert még nem sült meg a laska. 
Édesanyám haragosan kiabált vele, hogy őt nem érdekli a laska, neki fontosabb az élete. Majd sütnek újat, ha ez szénné égne. 
- Gyere Rozika, öreganyád  meg ha akar, maradjon! 
- Rozika itt marad! - csattant fel a mama hangja.
- Míg veszekedtek, én már hangosan sírtam. Mentem is volna édesanyámmal, de a mamát sem akartam otthagyni.
Édesanyám hirtelen felém kapott kezével, hogy elrángasson a mama mellől, de én hátrálni kezdtem.
- Jó, ha nem, akkor nem! De ha ide pottyan az a bomba, akkor örökre itt maradnak! - kiabálta, és dühösen elrohant nővéreim után, a verem felé.
- No, ne sírjál kicsi szentem - vigasztalt a mama. Mindjárt megsül a laska, mi meg megyünk Máriácskához imádkozni, hogy terelje el azokat a csúfságokat másfelé.
Így is tettünk, hangosan imádkoztunk Máriácska szobra előtt. De bizony, azokat a csúfságokat egyre közelebb hallottuk felrobbanni. Már-már azt hittük vége a bombázásnak, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg a házat. Mama szorosan átölelt, még a kötényét is fejemre borította, és ijedten vártuk mikor dől össze.a ház.
- Mama a csúfság  ide pottyant? - kérdeztem a félelemtől és a sírástól elcsukló hangon.
- Nem hiszem Rozikám, mert akkor mi már nem beszélgetnénk. 
A félelemtől mind a ketten reszkettünk, de egy jó darabig még nem mertünk kilesni a bejárati ajtón. Pedig azon az összes üveg kitörött, csak a függönyök lógtak rajta cafatokban.
A mama remegve ült le a sparhelt melletti szokott helyére, én meg az ölébe bújva sírdogáltam.
 Édesanyám mikor jön a nővéreimmel? - kérdeztem a mamát egy kis idő múlva. 
- Nem tudom kislányom, de már jó ideje csönd van. Gyere kicsi szentem, megnézzük őket!
Óvatosan, az üvegcserepeket kerülgetve a mama résnyire kinyitotta az ajtót, és kidugta rajta a fejét. De szinte abban a pillanatban, mint akit darázs csípett meg
vissza is kapta. Egész testében remegett, vetette magára a kereszteket, és egyfolytában csak azt mondogatta - Most segíts meg Máriácskám, most segíts meg Máriácskám...
Gondoltam, én is kinézek az ajtón, talán nem veszi észre a mama. De bizony észrevette! Olyan hirtelen rántott el az ajtó elől, hogy elestem. Még hangosabban sírtam, meg is ütöttem magamat, meg fájt a mama durvasága. 
Szegény mama, pedig csak meg akart kímélni a látványtól. Sajnos, a legutolsó magányos bomba a mi vermünkbe csapódott, és ott robbant fel, ahol édesanyám és a nővéreim elbújtak. Semmi esélyük sem volt a menekülésre...
Később egyre több falubeli ember jött hozzánk, ők is velünk együtt sírtak, és szidták az egész háborút. Sokat nem értettem az egészből, csak azt tudtam, hogy soha többé nem láthatom sem édesanyámat, sem a nővéreimet. Pár hónap múlva édesapám is elesett a fronton. Úgy gondolom, soha sem tudta meg, hogy mi történt velünk.
A bomba robbanása után, mamával kiköltöztünk a hegyi hajlékba, mert azt mondta egy percig sem tudna otthon megmaradni. Amint lehetett, mindent eladott, és soha nem mentünk arra felé.

Szerencsére szívós asszony volt, ahogy mondani szokták, még a jég hátán is megélt. Még a legreménytelenebb helyzetből is talpra tudott állni. Ő nevelt fel engem, és azokban a nehéz, háború utáni években, mindent előteremtett nekem. A jó Isten hosszú életet adott neki, még a dédunokáját is dajkálhatta.
Sokszor elmondta, hogy azon a szörnyű napon, minket az ő Máriácskája mentett meg a haláltól. Én viszont hiába kérdeztem tőle, mi miért maradtunk a házban. Mindig az válaszolta - nem volt véletlen, nekünk maradni kellett. Több szót nem pazarlok erre, ne is kérdezd! 
Valahol a lelkem mélyén mégis tudtam, hogy nem volt hiába való az a sok elmondott ima.
Ahogy növekedtem megfogadtam, hogy bármerre menjek is, jó és balsorsomban, az én kicsi Mária szobrocskámat mindig magammal viszem. 
Ezért van most is velem, és tudod kedvesem mi az érdekes? - kérdezte tőlem.
- Nem, nem tudom.
- Soha, senki nem mondta, még abban a másik rendszerben sem, hogy tegyem el a fiókba, vagy hasonló, pedig fiatalabb koromban is sokszor voltam kórházban.
Miután Rozika néni befejezte történetét, nem tudtam megszólalni, oly nagyon az elmondottak hatása alá kerültem. 
Ő pedig kezébe vette rózsafüzérét és folytatta az imádkozást.

…………………….

 

Lovag Dáma Nagy Cynthia hangosverse:

 

Hanák Gábor: Pogány vers  - megtekintése a YouTube-on

https://youtu.be/o3JpZt6heH0?si=v3SOMNN1h3k15ADh
 

……………………..

 

Biszák László: A lemenő nap sugarai - festmény

Udvariban van egy romos templom, ott voltunk alkotó táborban. A kép a templom ablakon beszűrődő fényt mutatja meg. A múlt a falakon látszik és a kis játszóbaba a fényben fürdik.

 

70x5ocm, a kép akril, vásznon

………………………

 

Demeter Julianna: Nyári tábor

 
A lányok Budapestről érkeztek, a fiuk Oroszlányból a kéthetes nyári táborozásra, Balatonalmádiba. Szakmunkás tanulók voltak, tizenöt évestől, tizennyolc évesig, vegyesen. A tágas udvaron sorakoztak fel a zászlófelvonáshoz, aztán házirend, napirend ismertetés és a szobák elfoglalása. Kata, Angéla és Sára, jó barátnők voltak, örültek mert sikerült hármuknak egy közös szobát elfoglalni. Jó időt fogtak ki. A táborban sok fürdéssel napozással telt az idő és voltak vetélkedők, meg mindenféle játékokat találtak ki a tanárok. Este valamelyik fiú gitározott az udvaron és közösen énekeltek, vagy a klubszobában zenét hallgattak és táncolt, aki akart. A fiuk a lányokat nézegették a lányok pusmogva, nevetgélve a fiúkat. Ismerkedtek barátkoztak. Néhány nap alatt kialakult, hogy ki kinek tetszik és azok aztán igyekeztek egymás társaságában tölteni az időt, napozással, csónakázással, fürdéssel. Melegek voltak az éjszakák, a három lány mindig nyitott ablaknál aludt, csak a redőnyt engedték le valamennyire.
Egyik éjjel már aludtak, amikor Kata arra riadt fel, hogy egy rózsacsokor esik a feje mellé a párnára, valaki térdel az ágya mellett, valamit suttog, és szájon csókolja. Éles füttyszó hallatszott kintről, a fiú felpattant az ágya mellől és kiugrott az ablakon. Akkor vette csak észre, hogy valamelyik barátnőjének is volt 

látogatója, mert az is mászik ki az ablakon a másik után.

Demeter Julianna

Azután, hirtelen lámpák gyulladnak fel az udvaron, futó lábak dobogása hallatszik, valaki kiabál, aztán csend. A lányok izgatottan tárgyalják, alig fogják fel mi is történt. Csak nehezen alszanak el. Másnap reggel a sorakozónál az udvaron napirend - hirdetés után, azt mondja a táborvezető, hogy a fiuk ne másszanak éjjel a lány hálószobák falára, mert akit észrevesz az haza lesz küldve. Többen kuncognak, az érintettek, a lányok is, csak ártatlan szemekkel néznek. Napközben meg bejött a táborba néhány helybeli lakos, hogy panaszt tegyenek a letarolt virágoskertjük miatt. Múltak a napok a második hét már gyorsan eltelt. Az utolsó reggel leeresztik a zászlót az udvaron, szomorkás búcsúzkodások, integetés a buszból. Mindenki visszatért a régi életébe. Még néhány levélváltás aztán elmaradnak a levelek és egyre halványuló bolondos kis emlék, aztán már emlék sem a tábor. Tizenöt év múlva Kata a lánya iskolájához ballag, nem siet, sok idő van még a kicsengetésig, mert kicsit korán indult el. Meg áll néha egy kirakat előtt nézelődni. Egyszer csak szembe találja magát az egykori rózsás, csókos fiúval. A férfi is rögtön ráismert. Megörülnek egymásnak, beszélgetnek.
 
Férj, két gyerek. Feleség. három gyerek, munka, sorolják. Aztán kis ideig csak nézik egymást mosolyogva. A feledés homályából, most hirtelen előkerül, pontosan emlékeznek a nyári tábor minden napjára, de valahogy egyikük sem beszél róla.
 

……………………

 

Zsíros Ari: Virágaim... – festmény

…………………….

 
Jártó Róza: Ünnepel a város
 
Ünnepel a könyvtár, lassan 70 éves,
Az öreg költő csak szép szóra éhes,

De helye nincs az ünneplő városában,
Mert a baráti kör kilökte magából.
Mondd, mit ér a költő, ha 70 éves?
Mit ér a szó vajh`, s kihez ér majd el?
Mert elmegy a kedves, de drága barát,
Viszi magával a szép szóra éhesek
- Senki által meg nem hallható - sóhaját.
Megy a gyermek az utcán, és nem dúdol dallamot,
Hisz a város nem tűri a koros dalnokot,
Aki taníthatná, akár a kisdedet,
Hisz a barát csak drága, de nem módi neked...
Lassan kiürül a dalnokok széksora,
S a majd 70 éves könyvtárnak ajtaja
Is bezárul, mert nincs már, ki belépjen.
A 70 éves dalnokok széke üres régen...

………………….

 

Fekete Gabi: Vasárnap reggel (40x40 cm, akril) – festmény

………………….

 

Lengyel Zoltán video vers :
https://www.youtube.com/watch?v=Z6I2zZS31W
 

…………………………
 

W. Ábrahám Erzsébet: HALLGATOM A FÁKAT...

 Csak hallgatom a fákat, a kedveseket,
a szívemre hulló, szép faleveleket,
a titkot, a jót, a kicsiny csodát,
ahogy szürcsölik a harmattal a napsugarát...
...mert megérintenek ők, az ég felé nyílók,
az örömöt hordozók és velünk sírók,
valamit őriznek még a végtelenből,

valami megfoghatatlant a Szeretetről...

 8. AUSZTRÁL KAPCSOLATOK 

Ilosvay Gusztáv levelei

 
Adásnap: 2024.05.05
 
Ha Május első vasárnapja, akkor legyél bárhol a világon, Anyák napja van. S mindennek tetejében élőben közvetítettünk a Délvidéki Klubból. Remekül sikerült és rengetegen voltak. Vagy 250 ember ünnepelte az édesanyákat. Sok jó számot 

játszottunk le és

Guszti a stúdióban

remek hangulat volt. Persze voltak programok, amelyeket kifejezetten Anyák napjára készítettünk. KCSP ösztöndíjasaink 

egy-egy zeneszámmal köszöntötték innen a Dél Keresztje alól 

édes anyjukat Magyarországon. Les Adam egy szenzációs receptet adott az Anyák napi ebédhez, amit én mindenképp meg fogok főzni. Kiss Ágnes egy irodalmi programmal jelentkezett benne sok szép verssel. Viszont külön felhívnám a figyelmet az „ Útravaló” rovatunkra, amit Garamhegyi Edit munkatársam ott rögtönzött élőben. Nekem a szám tátva maradt. Remek lett. Ne feledd vannak nagyon jó barátaink, így a Meseszó Egyesület (Meseszo.hu) a szép népmesék tárháza, kultúránk bölcsője. Keress rá. A másik, amivel már vagy 14 éve együtt működünk, a „ Megszólalok” internetes irodalmi magazin Véghelyi József főszerkesztő szerkesztésében. Minden hónapban új számmal jelentkeznek. Kattints rá, legyél részese. S mielőtt elfelejtem NAGYON BOLDOG ÉDESANYÁK napját kívánunk innen a stúdióból. S még valamit, ha tetszett az adás kérlek osztd meg mindenkivel, hadd terjedjen a szép magyar szó.
www.radiomozaiksydney.com.au

*

Adásnap:2024.05.12
 
Érdekesen alakult a mai adás. Volt itt mély filozofikus gondolat. Remek hírek Kicsi Gyuri szerkesztésében, Isten tartsa meg a jó szokását. Sport a kocogósoknak, hisz Vaskó András azt mondta az adásban, hogy épp testben épp lélek, ami talán igaz is lehet. Kiss Ágnes hozott egy elsőkönyves írót ,akit egy legenda ihletett meg. Remélem sikeres lesz, hisz amit mondott és ahogy mondta az már felkeltette bennünk a kíváncsiságot. Voltunk Kolumbiában Shóbert Tamás karnagy úrral, másfél hónappal ezelőtti útjukat értékeltük ki. Megszólaltattuk Ördög Ottiliát, Manchesteri tudósítónkat, mi mozgatja arrafelé a magyar diaszpórát? Jót csevegtünk. S ha már lassan körbejártuk a földgömböt Singapurban fejeztük be Kicsi Csillával s Családi kuckó következő témája leány gyermeket nevelek. Nos 2 órába csak ennyi fért bele. Ne feledd vannak jó barátaink a MESESZÓ egyesület (meseszo.hu) ahol azokat a csodás magyar népmeséket lehet hallani. A másik barátunk a MEGSZÓLALOK internetes magazin, amelyet még néhai Nagy Vendel hozott létre, és amit Véghelyi József biztos szakmai tudása vezet ma. Ha tetszett az adásunk akkor kérlek osztd meg az interneten barátaiddal, rokonaiddal. Ja, még mielőtt el nem felejtem: köszi a mai napot Garamhegyi Editnek, hogy miért az majd az adásból kiderül. Köszönjük
www.radiomozaiksydney.com.au

 9. A VILÁG HÁROM PERCBEN… 

 GONDOLAT - MORZSÁK 

 

Kedves Olvasóink, kedves Barátaink!

Egy új, rövid terjedelmű sorozatot indítunk el. Ötlet gazdája Ilosvay Gusztáv volt, aki az ausztráliai Sydneyben rádió műsorokat szerkeszt és vezet.
A sorozat címe is utal arra, hogy nem egy többkötetes létfilozófiai értekezésről lesz szó, hanem néhány gyakrabban előforduló fogalom tisztázására, értelmezésére próbál választ adni. Remélem, hogy elnyeri tetszésüket!
A szerkesztő.

 *

Ilosvay Gusztáv gondolatai
 
A világ 3 percben rovatunk abból a alap gondolatból született, hogy fejezzük ki a gondolatainkat röviden, lényegre törően és ugyanakkor minden, amit el kell mondani benne legyen. Idáig megdöbbentő gondolatok születtek. Ütősek, igazak és egyértelműek voltak mindenki számára. S ez teszi ezt a rovatot ennyire izgalmassá. Minden sallangtól megfosztva szimplán, közérthetően tárja elénk azt a gondolatot, amit épp át akarunk adni. Nem mondok újat azzal, hogy minden gimnazista valahol egy forradalmár is a lelkében, s törekszik a kulturális, szellemi, anyagi és a társadalmi szabadságra. Csodás tanáraim voltak, akik egy életre elláttak bennünket jó tanácsokkal, olyan szellemi erkölcsi tudással, amelyek aztán egy életen át elkísértek minket. Ilyen volt a szabadság fogalmának a meghatározása. Amikor Guszti bácsi - az osztályfőnökünk - személyes szabadságról folyó beszélgetésünkbe egyszer csak azt mondta:
- Fiatal barátaim! Önök akkor lesznek szabadok mikor felismerik a saját korlátjaikat.
Visszagondolva annyi év távlatából nem véletlenül rajongtuk ezért az emberért. S hogy mennyire igaza volt, azt sok- sok év elteltével láttam, amikor Jean-Jacques Rousseau - tól (ejtsd: Russzó)   halottam egy idézetet a szabadságról:
- Nem az a szabadság ahol én az tehetek amit akarok, mert ez csak a szabadosság, szabadság az, ahol nem kell megtennem, amit nem akarok.
Ez az igazi szabadság!

 10. ANGYALI TALÁLKOZÁSOK 

 

Véghelyi Péterné: Álom és valóság határán

 
  Amikor szívemben megszületett a felismerés, hogy a hagyomány szent tanúi még itt élnek köztünk, tudatosan kezdtem el keresni az emberség hagyományának receptjét, és kerestem az emberekkel való találkozásokat is, hogy megmenthessek valamit ebből a hagyományból, amitől már az én generációm is megfosztatott. Persze maradt bennünk még néhány gyermekkori emlékfoszlányra tapadt sóvárgás ez után, de a mi nemzedékünknek nem kínált fel választást a megmételyezett korszellem, aminek hamis, modernista tanai azt próbálják velünk elhitetni, hogy ebben a hiperkritikus korban őket felülmúltuk. Valójában utánzat hagyományt próbálunk ápolni, és azt a hagyományt, amiben ők benne éltek, és élnek, azt csak térden állva lehet megismerni, és megőrizni. Gizi nénit keresztlányom által ismertem meg, és ahol ő él, annak a falunak a létéről sem tudtam, ám egy váratlan látogatás következtében megismerhettem békétől ragyogó életét. Szemlátomást örült neki, hogy unokája korú ember érti amit mond, tudja, miről beszél, és nem retten meg az igazságtól. Abban egyetértettünk, hogy beteg ez a világ, és én kérdeztem őt erről a sebről.

Véghelyi Péterné

– Most egészen másképp van ez a világ; hiába, hogy az székely, az német, vagy bugyevác, mert ha nem követik a hagyományt, vagy nem mennek érdeklődni az idősektől, az elveszik.
– Gizike néni, maga szerint miben áll a hagyomány? – kérdeztem az asszonyt, és úgy figyeltem rá, mint egy egyetemi katedrán álló tudós professzor asszonyra, aki egészen biztosan megmondja az igazságot. Testtartása megváltozott, és a tanítói szerepbe helyezkedése méltósággal ruházta fel az otthonkában ülő idős asszonyt. 

Felsőtestét megemelve magyarázott:
– Hagyomány az, hogy látod, valamikor templomba jártunk, az hagyomány volt. A tévében a régi templomokat bemutató műsorban elmondta egy férfi, ugyanúgy mint én. Anyukám reggel ment a reggeli misére, mi gyerekek mentünk a 11 órás misére, de volt ilyenkor karácsony előtt hajnali mise, napján éjféli mise, és mi ott voltunk. Most mi van? Van egy mise, de szegény papoknak hány felé kell menniük! A hagyomány, angyalom az, hogy ott vagyunk, és nem lehetünk máshol. Minden pap nem is tudja összetartani a keresztény embereit, mert aki odaáll a vallás mellé, ott kevesen vannak.
– Maga szerint most mi történt? – próbálok esetlen hidat verni kérdésemmel múlt és jelen közé.
– Most mindenki a gazdaság mellé állt, mindenki a pénzt hajtja, pénzhajszálás van, és akinek több van, attól irigyelik. Egy ember azonban nem tudja megváltoztatni a világot, ahhoz sokan kellenek, hogy észre vegyék, hogy ez így nem jó. Ám most már kezdik észre venni egyre többen, hogy baj van. Gyűlölet van – dobja ki szinte magából ezt a fertelmes szót, meg is rázkódik, ez annyira idegen az ő felfogásától. Világszerte gyűlölet van, nem csak Magyarországon, hanem mindenhol, mert hergelik az embereket. Nem azon vannak, hogy kibékítsék, hanem hergelik őket, ez nem emberi magatartás – ereszti le vállait, szinte beleroskad annak a kijelentésnek a súlyába, ami imádsághoz szokott ajkait elhagyta, hogy szavakba öntse a szomorú korképet.
– Gizi néni, maga olyan szép világról mesél nekem, ha a gyermekkorát idézi, mi változott meg azóta? – próbálom a feldúlt asszonyt visszaterelni az emlékezés szárnyaló hajójára, hogy ebből a viharos mából kijussunk.
– Akkor azért működött minden, mert nem volt ekkora irigység, meg ekkora uszítás, mert akkor az államfő is örült annak, hogy a nép egymást támogatta. Most ugye szervezik a jónak lenni jó akciókat, hogy adakozzál. Nekem nincsen ilyen kütyüm, amin mindent el lehet érni, én csak a tévében látom, hogy mindenért kikezdik az embereket, ha valami jót akar. Irigyek az emberek, mindjárt mindenből világcikket csinálnak, és nem néznek mögéje, mert irigyek az emberek. De most ilyen világ van, én látom, és érzem magam körül. A gyerekek, ahogy nőttek, be lettünk fogva a munkába. Mi heten voltunk gyerekek. Ritka eset volt, ahol egy gyerek volt. Ahol család volt, ott háromnál kevesebb gyerek nem volt. Apám beteges volt, a lovakat én nagyon szerettem, és tudtam is nagyon bánni velük, úgyhogy akkor a kezemre voltak adva, én nagyon örültem annak. Húgaim voltak beosztva a konyhára, így fokozatosan mindig oda voltunk beosztva, ahol megfeleltünk – mondta nevetve. – De én nosztalgiával tudok visszagondolni a gyerekkoromra, de ezek a gyerekek – mutat a keresztlányomra – milyen nosztalgiával tudnak majd visszagondol-ni? Azzal, hogy ott vannak, a gép előtt, nyomkodják azt, és minden butaságot látnak. Egyre bejött ez a kütyü-világ, ez a baj, mert ott látnak meg mindent.
– Amikor maga gyerek volt, sosem vágyakozott szebb, és jobb dolgok után? – provokáltam a kérdésemmel, ám az asszony az emlékezés hídján hátrafele nem volt hajlandó haladni.
– Nem. – jelentette ki határozottan, majd nyelt egyet, és komolyan felém nézett, amolyan tanítói pozícióból. – Jó, az, hogy legyen szép ruhám, szép cipőm, hogy a hajam rendben legyen, arra vágyakoztam, de valami különös dologra nem, mert akkor nem volt ez, hogy telefon legyen, vagy valami, ami másnak is van.
Hát nekem az a legkedvesebb élményem, hogy sokat jártunk a templomba. Az egész család, mert én most is szeretem a templomot, szeretem az Istent, szerettem templomba járni, mint anyukám. Apám nem volt olyan templomba járó, mert ő a jószággal foglalkozott, de ünnepekkor ő is mindig ott volt.
Este, mármint Szenteste három, vagy négy szomszéd össze volt ülve, dióra kártyáztak. – kezdett bele az időutazásba, ám oktondi fejemmel rögtön értetlenkedtem
– Dióra, Az mit jelent? – nem zökkent ki, magyarázva folytatta a mese dallamán.
– Nem tudom, hogy milyen játékra játszottak, de azzal nyerőztek, és ha valaki veszített, az dióval fizetett. Ilyen asztali sparhelt volt, meg volt, ahol rakott sparheltek voltak, és ott már a kályha tetején rotyogott egy nagy fazék töltött káposzta, elő volt minden készítve. Kalács volt, diós, meg mákos kalács. Éjfélkor mentek az éjféli misére együtt. Szóval ezek mind szép dolgok voltak. Akkor nem úgy vettük ám a fenyőfát! Nekünk volt egy olyan tábla földünk, ami az erdő mellett volt. Apukám bement az erdőbe, voltak ezek a bokrok, nem tudom minek mondják ezeket, olyan szúrós, zöld cserje, abból egyet hazahozott, anyu feldíszítette. Diót ezüstbe mártotta, akkor is voltak ezek az ezüst kályhafényezők, tudod, ha volt olyan színespapír, abba belecsomagolták, akkor nem volt ilyen szaloncukor, utána bejött ez a főzött cukor, ez a kemény, ez a …hogy is hívták …?
– A konzum? – segítettem ki, mert megjelent előttem gyerekkorom szaloncukros doboza konzum felirattal, én még a papír szagára is emlékszem, ebben tárolta anyám aztán a fa díszeit.
– Igen, az, és apukám mindig az asztal alá jászolt csinált – folytatta az asszony, és lehajolt, és benézett az asztal alá.
– Az asztal alá? – csodálkozó kérdésem kisurrant a számon, és kezdtem magam előtt látni az öreget.
– Igen. Hozott ilyen finom szénát be, és csinált egy jászolt, és abba mindegyik gyereknek rakott négy diót, kockacukrot, mert akkor nem mentek a bótba, csak cukorért. Almát, ami volt gyümölcs, és amikor felkeltek az apró gyerekek, az ilyen kisebbek, mindegyik tudta, hogy minden gyereknek csak egy jár.
Most elhallgatott az asszony, kezével az asztalt simogatta, és most látta talán maga előtt a Szent Józseffé változott nagy apukáját, aki a sötétben lámpással kiment az istállóba, és a lovakat arrébb taszigálva erős kezeibe simította a legfinomabb szénaszálakat, szépen a tenyerébe fektetve minden szálat. Ezeket a szentté vált szénaszálakat fejét behúzva a kis jászolba fektette, majd zsebéből előhúzta a kamrából kihozott almákat, majd feleségétől elvette az ezüstözött diókat, és közben számolta, hogy mindegyik gyerekének jusson. Gizi néni hirtelen megszólalt, s folyt tovább a múlt-idézés.
– Tudtuk, hogy a dióból van több, abból többet vettünk el, de nem volt ám ez a kapzsiság, ami most van! Ezek olyan szép dolgok voltak. – paskolta meg az asztalt, mely egyszeriben újra a konyhába rántotta őt vissza. – Meg az, hogy nem volt rádió, nem volt mindenhol, csak minden harmadik, negyedik, vagy ötödik háznál, ahol összejöttek a komák, szomszédok, együtt hallgatták, beszélgettek, kiültek a kisszékre. Mi gyerekek meg kint az úton bodza szekereztünk, de este, harangszóra, Máriaszóra haza kellett menni.
– Máriaszó? – álmélkodtam ezen a gyönyörű szón, amit minden nyelvújító megirigyelhetett volna ettől a 80 éves asszonytól, aki végtelen természetességgel ejtette ki e szót.
– Igen, Mária szó, így hívták a harangszót, ami este hat órakor szólt, amikor a vacsoracsillag feljött az égre. Hazamentünk hogy imádkozzunk, és vacsoráztunk, és akkor utána már nem mentünk ki. Letérdeltünk sorban a szobában, mint az orgonasíp, és mondtuk a Miatyánkot, Üdvözlégyet. Anyukám kedvenc imádsága az Úr angyala imádság volt, ezt most is elmondom reggel, délben. Amikor a nagyobb nővéremhez udvarolni jöttek, hogy elkérjék apámtól a bálba, meg kellett várni, hogy a család elmondja az imát, ott nem lehetett felállni, akárki kopogtatott is az ajtón. Akkor kötelező volt családostul imádkozni. Főleg este, amikor a vacsoracsillag feljött az égen… Most is, amikor megyek este a kaput bezárni, és felnézek az égre, és látom, hogy most is csak a vacsoracsillag van fent, más csillag nincsen.
– Együtt vacsoráztak? – kérdeztem a hazafutó kislánnyá változott asszonyt, akinek arcát a szülei iránti tisztelete, és az engedelmesség természetessége megfiatalította.
– Együtt, mindig együtt volt a család.
Magamban elképzeltem a hét gyereket, a szülőket, a velük élő nagymamát, miközben körülnéztem Gizi néni apró konyhájában.
– Elfértek? Volt nagy asztaluk?
– Ó, akkora asztalunk volt, hogy ide be se tudnám hozni, meg volt az a karospad, a sarokkarospad. A régi lakásunk ahol laktunk, ott 5 szoba is volt, nagy hely volt benne. Anyukám mindig tudta, hogy apu mit szeret, tehén volt, tej volt, nem volt az, hogy ezt most nem szeretem és nem eszem meg, ami volt, azt ette mindenki. Valóban úgy volt, hogy télen leginkább krumpli, és káposzta volt. Azelőtt a kukoricába vetettek a jószágnak tököt, azt szépen megpucolták, az finom volt kaprosan, tejföl is volt bőven, elkészítették főzeléknek, mert nem volt mindig hús. Egy héten egyszer volt hús, aratáskor mondjuk háromszor, az nehéz munka volt. Vasárnap mindig volt hús, levágtak két tyúkot, vagy két kacsát, a családnak, mert egy tyúk az miféle, vagy egy csirke kilenc embernek? Akkor ekkora irigység nem volt az emberek között, nem. – nézett maga elé szomorúan.
– Mit gondol, mikor változott meg a világ? – kérdeztem a kutatót izgató tényszerű kíváncsisággal.
– Hát, én nem is tudom neked megmondani, csak most kezdek ezen gondolkodni, ahogy öregszem. Azelőtt csináltuk a dolgunkat, amit tudtak, hogy le kell adni a szülőknek, azt leadták, tudod, megvolt, hogy mennyit kellett beszolgáltatniuk, de nem volt ekkora felhajtás a semminek, mint most. Ahogy öregedtem, egyre jobban hallom, mert éjjel is annyi csatornát nézek, ha nem tudok aludni, és látom, hogy milyen disznóságok mennek. Mi soha nem beszéltünk politikáról, most mindenki úton-útfélen politizál. Ez megosztja az embereket, de mi annakidején azt sem tudtuk, hogy ki a miniszter, én nem tudtam, hogy vannak előkelők.
– Most mi az, amit szeret? – vallatom tovább az asszonyt, aki nemigen akart a jelenben sokáig időzni, ám ezzel már én is így voltam, és igyekeztem visszalépegetni vele abba a csodálatos rendbe, amelyben a hagyomány őrzői éltek. Talán odafurakodhatok ahhoz a nagy asztalhoz észrevétlen, és ha áll még a jászol az asztal alatt, majd lekuporodok mellé, és talán meghallom, hogy miről beszélget a család a vacsoracsillag alatt, a Máriaszóra hangolva.
– Apró dolgok vannak, megcsinálom, még akkor is, ha nehezebben megy. Én még most is akkor szeretek mosni, ha süt a nap, bent nem szeretek szárítgatni. Ha van egy szélfúvás, estére megszárad minden. Az ember úgy van, hogy amit meg tud csinálni, azt szeretem csinálni. Én csinálni szeretek – kacag. Most már arra várok, hogy amit én nem tudok megcsinálni, megvárom, amíg jönnek a gyerekeim, azok megcsinálják. Reggel felkelek, kipucolom a kályhát, beszedem a gyógyszereket, leülök, és elmondom a napi imáimat, amit szoktam, hogy Isten előtt panaszos ne legyek. Amikor a gyógyszereket beszedem, akkor kezdek egy kicsit kitrezálódni…
– Micsoda? – kapom fel a fejemet az ismeretlen kifejezésre. – Ez meg mit jelent?
Az asszony nevet, és magyarázza:
– Hát amikor jobban vagy.
– Ez csúnya szó? – kérdezem gyanakodva?
– Nem – nevet tovább tudatlanságomon – nem ilyen magyar kifejezés ez, ez még apukámtól származik. Azt jelenti, hogy amikor egy kicsit felvidulsz, kitisztul a fejed, akkor jobban vagy.
– Hű, de szeretnék én is ki-tre-zá-lód-ni, Gizike néni! – nevetek én is. – Mi segít ebben, az ima, vagy a gyógyszer?
– Az ima. Én azt el nem hagyom, éjjel is, ha nem tudok aludni, amire még
emlékszem, azt mondom, amíg az álmok magukkal nem rántanak, mert olyan nehéz álmaim vannak. Megébredek arra, hogy álmodok, és ébren vagyok, nem alszom, és mégis álmodok, és ezt tudom a gondolataimban… és akkor felkelek, és olyan rosszul vagyok. Olyankor nem tudom, hogy mi történik, megáll a vérkeringésem, és mind csak a régi dolgokról álmodom, a régi házunkról, anyukámékról, amikor egész fiatalok voltak.
Magába mélyed, én vele akarok menni a régi házba.
– Ilyenkor látja saját magát is ott, Gizike néni? – kérdem tapintatosan.
– Igen, és én is fiatal vagyok, a múltban vagyok. De ha ilyenkor kinyitom a szememet, akkor vagyok rosszul. Nem arról álmodunk, ami egész nap foglalkoztat bennünket, nem! – állítja határozottan. – Tudom, hogy álmodok, érted?, valami tevékenységünk van a szüleimmel, csak úgy látom magunkat, és a régi dolgunkat. Álmomban úgy élem meg, minta én is fiatal lennék, és ott vagyok közöttük. Mikor álmodom ezt, akarom kiabálni, hogy segítsenek, szinte torkaszakadtából akarok kiáltani, de nem jön ki hang a számon, de álmomban eszembe jutott, hogy keresztet kell vetni, mert azt mondják, ilyenkor lidércnyomásod van, legalábbis azt mondják.
– Ilyenkor hogyan lehet ebből kitrezálódni? – kérdezem tőle.
– Azelőtt, amikor ilyenekről beszéltünk, öreganyám, aki nagyon értett az ilyen dolgokhoz, azt mondta, hogy ilyenkor lidércnyomása van, de nem tudtuk, hogy mitől jön ez, de ilyenkor keresztet kell vetni. Eszembe jut éjjel, amikor alszom, hogy ezt kell tenni.
– Nagyon összetartottunk, heten voltunk barátok, pedig nem is egykorúak voltunk, de a barátok közül csak én élek, a többiek már halottak, nyugodjanak békében. Szép világ volt, ott nem volt köztünk irigység, nagyon összetartottunk. Van amelyik fiatalon meghalt, a második gyermekét várta, de nem lett volna szabad neki második babát vállalni, egyszer csak összeesett, és meghalt, de a kisbabáját meg tudták menteni. Az a gyerek sokáig járt ide, mintha az én gyerekem is lett volna, úgy szerettem az anyját. Sajnos elment külföldre. Átellenben lakott velünk – akkor még divat volt, hogy csumástul szedtük le a kukoricát –, hát mi éjjel egy órakor is fosztottunk – lehet azért nem tudok most is aludni, kacag fel –, jöttek a fiúk és segítettek. Elég nagy hosszú folyosónk volt, és akkor ketten, egy bottal vertük ki a napraforgót, ami ott szépen le volt rakva, de már vacsora után éjszakáig – amikor jöttek a bányászok haza, mondták, hogy most már hagyjuk abba, mert mindjárt reggel lesz. Igen, mind elmentek, mind a túlvilágon vannak. Akkoriban szerettek az emberek egymással lenni, jártak egymáshoz lovaskocsival, akkor nem volt személyautó.
– Hogyan lehet ezt a változást így földolgozni?
– Én nagyon nehezen, de akik utánam jönnek, azok is tudják, hogy ez nem jó így, csak nem tudnak, vagy nem akarnak ezen változtatni. Ez embereken múlik, most pártos ez a világ. De öregségemre nem akarok politizálni. De nagy megbotránkoztatás van a fejemben. Nekem a békesség, a lelki békém a legnagyobb dolog. Ebben a békességben akarok meghalni.
*
Hogy régen mi tartotta össze az embereket? A hagyomány. Én ennek a hagyománynak eredtem a nyomába, és így nyertem bebocsátást egy hatalmas családi asztal alá, és ismertem meg az imádságba rejtett élet békéjének jászolát. Amikor csendben készülődtem, hátranéztem Gizi néni konyhájában, és a kis asztal óriásira nőtt. Láttam azt a fiatal párt, mind a hét gyerekkel, akik azt mesélik apjuknak, hogy ki mit dolgozott, alkotott aznap a ráosztott feladatban. Láttam Gizi nénit fiatal lányként, aki elég szemfüles volt már, és észrevette a konyha sarkában, a sparhelt mögé készített kályhaezüstöt, és megérezte szülei között azt a néma cinkosságot, amit közös munkájuk oltalma megkövetelt tőlük. Izgatottan figyelte őket, és örült, hogy érezheti a szent készülődés pajkosságát, és néma cinkosként drukkolt is nekik, hogy az apró testvéreinek nagy örömük legyen, ha reggel a jászolkára az asztal alatt rátalálnak. Nézte apját, anyját, akinek arca kipirult az izgalomtól, mert annyi minden tennivalója van még hátra, és a diók, talán már ott lapulnak a köténye zsebében… Gizi pedig, mielőtt nyugovóra tért volna, az istállóba settenkedett, és mindenhova friss, puha szénát hintett, hogy apjának ne legyen sok dolga. Ott, a lovak között, amíg tekintetével az elhintett szénát megfésülte, bevallotta magának, hogy éppoly izgatott, mint a kicsiny testvérkéi. Olyan boldogan sietett be, hogy amikor anyját a kis Jánoskát szoptatva találta, szívében megértette, hogy egész otthonuk egy betlehemi jászol, és legszívesebbet kikapta volna Jánoskát anyja öléből, hogy az asztal alá, a jászolba fektesse.
Amikor Gizi néni a kiskaput mögöttem betette, éreztem, hogy most lépek ki a hagyományból, mert a hagyomány az élet, melyet ők élnek. 

 11. MEGHÍVÁS ERDEI TÁBORBA 

 
Kedves Olvasóink! Mint tudják/ tudjátok profitorientált meghívókat, reklámokat nem szoktunk közzétenni!. Ez a táborozási lehetőség sem az!  Régebb óta a Magazin
külső munkatársaként havi rendszerességgel publikáló Véghelyi Péterné kérte meg a szerkesztőséget erre. Az eddig megjelent írásai mély elhivatottságot tükröznek a
társadalmi gondok, problémák feloldására. Különös figyelmet fordít az idősebbek tiszteletére, és nemzeti hagyományaink ápolására, a fiatalságunk értékrendi, magatartási, és morális fejlődésének fontosságára. Az általa meghirdetett, és vezetett ifjúsági tábor ennek a szellemiségnek igyekszik megfelelni!
A szerkesztő.

*

 Kedves gondolkodó fiatal Barátaink!

 
Szeretettel hívunk Téged az idei táborunkba, melyet 2024. július 8. és 13. között rendezünk meg a Nagykanizsa melletti Ferences Ifjúsági Tanyán, az alábbi, mai fiataloktól kapott életben tapasztalt,     titeket is foglalkoztatható témák boncolgatásában.
·     Milyen képességei vannak az embernek a gondolkodás során? Lelki alakformálás lehetőségeiről.
·     Hogyan ismerem fel helyesen, hogy mi az én hivatásom, mire hívattam?
·     A gondolkodás jelentősége az életemben, annak ereje. Hogyan elmélkedjünk, beszélgessünk, hogy az ismereteink bővüljenek.
·     A helyes döntésről, a szabad akaratról és a lelkiismeret működéséről.
·     Etikett, illem, viselkedés a mindennapokban. Viselet és viselkedés kapcsolata.
·     Hogyan tanuljunk eredményesen, sikeresen? A gondolkodás, elme törvényszerűségei, az igazság a megismerésben. A filozófiai gondolkodás szerepe az önismeretben.
·     Magyar nyelv, erkölcs és gondolkodás kapcsolata. Gondolkodjunk magyarul!!! A magyar történelem jelentősége és sorsfordulói. Hazaszeretet és nyelv kapcsolata.
·     Hogy működnek az emberi kapcsolatok és hogyan fejleszthetem azokat?
·     Keresztény fiatalok jövőtervezéséről.
·     Hogyan lehet a bizonytalanságokon túllendülni és a lélek képességeit felhasználni az erények elérésében?
·     Saját lelkem vizsgálatának módszerei, a lelkiismeret és erények kapcsolata, megnyilvánulása a viselkedésen és a társas kapcsolataimban. A szeretet rendjének ismerete: kötelességeim embertársaim felé. (Szülők, elöljárók, tanítók tiszteletének alapjai, kortárskapcsolatok értékelése.)
·     Küzdelem a digitális függőségek ellen.
·     A generációk közötti híd megteremtése, a hagyomány élése (bölcs idősek felé nyitás).
·     Szerelemről, házasságról, barátságról, a szeretet tisztaságáról.
·     A kudarcokból való felállás és újraépítés lépései a helyes lélekismeret és kapcsolati háló alapján.
·     A szentek mint példaképeink, kiemelten a magyar történelmi Egyház szentjeinek megismerése.
·     A sikerről és annak helyes értelmezéséről.
·     A szeretteink elvesztése, a gyász keresztény feldolgozásáról.
·     Küldetésünk teljesítése (Krisztustól/ért).
·     A nők és a férfiak szerepe és feladataik, kötelességük egymással és Istennel szemben.
·     A kapcsolati traumák, bántalmazások sebeinek gyógyulásáról.
·     Az idő, tér, lét, számok keresztény bölcseleti értelmezése.
Az egyes témák megbeszélését megelőzően a katolikus Egyház adott témáról szóló tanítását ismerjük meg hagyományhű bevezető katekézissel, elsősorban az egyházatyák tanításai alapján. A dolgok megismerésénél a lélek működési sajátosságait is megismerjük, és a gondolkodás szellemi folyamatáról is képet kapunk, elsősorban Szent Ágoston lélekfilozófiai tanításai alapján. Minden tanítás magyarázata kapcsán magyar nyelvünk csodáit, és a magyar szemléletes gondolkodás erejét is kutatjuk. Gyöknyelvészettel, a magyar szavak erkölcsi többletének kutatásával foglalkozunk.
Alapvető filozófiai alapműveltségre teszünk szert a bölcselet keresztény értelmezésével. A gondolkodási folyamatok megismerésével a benső önismeret közelítünk, ami lélekismeret, a lélek képességeinek működésből történő felismerési útján. Megismerjük az elme, ész, értelem, emlékezet sajátosságait, a képzetek szerepét, formálódását és a gondolkodás folyamatát, amely a lélekbe eleve adott igazság ismeretéből indul ki.
A táborban a digitális világ mérgezési tüneteinek gyógyítása történik, amihez a kütyük használatának hiánya járul hozzá. A fiatalok keresztény bölcselet lélekfilozófiáját a magyar nyelvvel való elmélyültebb ismerkedésének közegében kapják, különös tekintettel a magyar apostoli királyság sajátosságaira, a magyar hamisítatlan történelem és nemzeti gondolkodás értékeinek tanulmányozása által. Magyar krónikákat és kútfőket ismerhetnek meg katolikus teológusok történelmi reflexióin keresztül.
Vendégünk lesz egy katolikus orvos hitvalló (Madarász Szilveszter), és egy néprajzkutató is. Tanításainkban a szentek kiemelt helyet foglalnak el, akik életpéldájukkal hiteles tekintélyek és példaképek a hitvalló életünk során.
Filozófiával mint keresztény bölcselettel foglalkozunk életpéldákon keresztül, melyek témáit a katolikus erkölcsteológia tanításain keresztül dolgozzuk fel a fiatalok felvetései, kérdései kapcsán. Ez azért jelentős, mert az elkötelezett fiatalok már apostolkodnak társaik között, és szükség van a hitvédelemhez tudásra is. A tanítás során nem riadunk vissza a latin és görög kifejezések megtanításától sem, mert ez az Egyház hivatalos nyelve, és sok mindent csak így foghatunk fel helyesen.
A házasság előtti tisztaság és a hűség kiemelt területe az erkölcsteológiai tartalmaknak, ezért a férfi és nő közötti teremtésből adódó különbségekről is beszélgetünk.
Dialógus jellegű tanítási közeg van, ahol mindenki gondolkodik és közöl, valójában nem készül tematika, mert a gyerekek kérdései az irányadók. Rengeteg könyvet viszünk a táborba, a gyerekek kézbe vehetnek görög, latin nyelvű Szentírást, magyar krónikákat, a magyar nyelv nagyszótárát (Czuczor-Fogarasi 1862-1874), ami mentén mindent értelmezünk. A tábori időszakban digitális eszközöket nem használunk, itt a szóbeliség és a közösségi szerepek dominálnak.
A cél az értelem megtisztítása és a szívben fogant szó kiszabadítása, mert azt szeretnénk megtanítani, hogy az igazság természete olyan, hogy belül, a lélekben mondja ki magát. Ez a hitérzéket mutatja meg nekik, vagyis azt, hogy az igazság ismerete a lélek számára eleve adott, és az mindig biztosan szól, és a lelki alakformálással felismerhető.
Mivel a lélek anyagtalan és testtelen, azt csak a működésén keresztül ismerhetjük meg, ezt tanítják az ókori filozófusok, az egyházatyák és elsősorban Szent Ágoston, akinek egész gondolkodásmódját megismerjük a célból, hogy ráismerjünk arra, hogy mi is így gondolkodunk, mert az ember lényege a világ változásai ellenére nem változik. Az ember lényege pedig az, hogy halhatatlan lelke van.
Elmélkedő napirendet tartunk, amiben közös étkezések, szilenciumok és egyéni beszélgetések egyaránt helyet kapnak.
A tábor a Nagykanizsa melletti erdei Ferences-tanyán kerül megrendezésre. Ellátásunkról a helyszínen gondoskodunk úgy, hogy mindenki azt hoz, amit tud.
A táborba olyan kamaszok jelentkezését várjuk, akik gondolkodó, igényesen és hitelesen kommunikáló életre készülnek, akik szellemi életet akarnak élni, és ehhez meg akarják ismerni az ember szellemi létmódjának alapjait. Célunk, hogy a hasonló gondolkodású fiatalok is találkozzanak egymással, és egy értékesebb, magyarabb hazát építsenek, amiben egyesületi munkánk révén támogatjuk őket.
Jelentkezni a legaticaritatis.hu/esemenyek oldalon lehet, vagy a táborszervező Véghelyi Péterné (+36) 20 / 530-6509-es telefonszámán.

 12. NAGY VENDEL ÉLETE VERSEKBEN 

Sorozat (nyolcadik rész)

 
ELINDULÓ INDULÓ
(TÖRTÉNELEM MAI SZEMMEL FÉLÁLOMBAN...)

Apám mesélte egykoron,
mikor a forgalmista
a szerelvényt elindította,
tömeg állt a peronon.
egy fogoly megszökött a vonatról,
s hogy a létszám meglegyen,
a baktert feldobták a kocsira,
hóna alatt maradt a tárcsa,
még Kievnél is azt szorongatta.
őrülten kiáltozta
a mozdonyvezetőnek,

görbe fát a tűzre,
mert kanyar jöhet...
usanka, gimnyasztorka, pufajka,
balalajka, csasztuska, Katyusa.
Málenkij robot...
tisztul körülöttem a tér,
pusztulnak a gazok,
azt látom, hogy engem
mindenki itt hagyott,
mindenki szeret,
no ez hogyan lehet,
túléltem őket.
na erre iszunk egy Titanic koktélt,
az miféle lehet?
víz dupla jéggel.
az is ihat bort,
akinek egy szem szőlője sem volt,
mondjuk misebort.
felült a ravatalon a halott,
mert mint mondta, megszomjúhozott.
ivott egyet, s majd
ujjával csettintve ugrott fel,
óh borzalom,
halál ellen
sej de nincs oltalom.
Elindulok,
de hosszú az út,
megrövidítené az időt
egy repülő,
vagy egy hajó
olyanra nem ülök fel,
amíg a Föld forog,
Mert még egy széken is szédülök,
ami nem stabil,
ami imbolyog.
dédanyám is ült egy széken
s szép csendesen
megőrült a Hostelon.
Nekem sohasem volt hintaszékem,
de ha öreg leszek, veszek.
Kiülök a Napra,
számba pipát teszek,
fogatlan leszek,
szánt szándékkal néma,
tán még meg is hülyülök,
ha a Napra kiülök.
A ringlispíles is
Bezárja a boltot,
Ha meglátja, hogy jövök,
Pedig minden körhintát
Nagy ívben elkerülök.
Még ha bort iszom is
Nehéz megállni,
Állítsátok meg a menetet,
Mert
Le akarok szállni.
Nem veszek fel soha többé
Gömbölyű talpú cipőt.
Néha az egyensúlyom elveszítem,
Unokám azonnal ugrik,
Papa, megkeresem...
Mert jól nevelt gyerek.
 
2017. október 29.
 

*

TŰZLILIOMOK - LILIOMOK TÁNCA

 

Messziről táltosok dobolása hallik az éjben,

Liliomok táncát tűztáncosok járják.

patyolat ruhájuk lobog a széllel,

pattogó szikráknak jajduló ívében,

arcuknak kezüknek rőtvörös fényében.

vad erők tódulnak fékevesztett hévvel,

szívükbe, lelkükbe frissülő erővel.

Virágok merednek vérvörös fényben.

Lángok inalnak vadak hevével

megidézett szellemek életre kelnek.

arcuk kipirul a misztikus tánctól,

piroslik ruhájuk a tűznek fényében,

körtáncot járnak az izzó parázson.

szoknyájuk lobot vet,

levetik, s meztelenül folyik a tánc.

ruhájuk kiterítik a forró kavicson,

mint Nausziké a tengerparton egykoron,

s megtörik a hűs hullám a sziklapadon.

ősök szellemét idézik ide most,

messzi hangok suttogását hallják,

mit üzennek a mindig élő múzsák.

cselekedeteitekre fentről figyelnek,

az ősi lelkek, veletek küzdenek.

ezüstös tálcán aranypohárban

nyújtják felétek a nektárt.

Ihletet adnak a tűzliliomok,

Mikor a virágot tapossák,

Akkor ontja leginkább

Bódító illatát,

Ellejti násztáncát.

Szívem melegével

Érzem a képet,

Ha átsugárzik

Annak ereje.

Nem jut el fénye

Kihunyt szemembe,

Eltompult annak már

Tengerszín kékje.

Csak ha igazi tűz

Lobog a képben,

Az sugárzik át,

Lágyan szelíden

Képzeletemig.

 

Szekszárd, 2018. március 20.

ZSÍROS ARI FESTŐMŰVÉSZNŐ KÉPÉRE ÍRT VERS, LÁTATLANBAN, ÉRZELMI INSTRUKCIÓ ALAPJÁN. A FESTMÉNY CÍME... TŰZLILIOMOK

 

*

 

VERSTRILÓGIA A VAKSÁGRÓL

SZOMORÚAN - REMÉNYKEDVE - VIDÁMAN

 

Ha mindkét szemedre megvakultál...

 

Ha mindkét szemedre

Megvakultál,

Ülsz otthon

Az ágyon,

Várod a csodát,

Hogy újra lásd

Isten szép világát.

Hiszen

Mindent megtettél,

És már

Nem tehetsz mást.

Akkor majd

Meglátod,

Ki maradt végül

A barátod.

Az ajtó mellett

Halott Apám

Kampósbotja áll.

Indulóra,

Mint ami

Valakire vár.

Talán énreám?

Gyere Kedvesem

Nézz utoljára

Még egyszer a szemembe.

Elhaló fényét

Vajon látod-e?

Emlékeimbe

Utolsóként

A Te arcodat

Véstem be.

Ezentúl

Fehér botot

Veszek a

Kezembe,

S fekete

Kalapot

Teszek a

Fejemre.

 

2015

 

*

Vakon

 

Sötétbe nézek

Nem látlak Téged

Érzem a lélek

Bűvöletét.

Elmúló évek

Örökre szépek

Belülről látom

Vetületét.

Lassuló szívvel

Remegő kézzel

Másra vetítem

Hő melegét.

Színpadi létem

Hasonmás képem

Másra hagyom majd

Főszerepét.

Kóborló testem

Nehogy elvesszen

Tereád bízom

Őrizetét.

Szívemmel látok

Újra felállok

Erőt adott a

Sárban fekvés.

Sötétbe nézek,

Nem látlak Téged.

Érzem a kezed

Ölelését.

2015

*

Másságom

 

Azt gondolod rólam:

Más vagyok?!

Igen!

Hiszen egyre szűkebb

Résen ér szememhez

A világosság.

De azért én ugyan úgy

Gondolok Terád.

Ne félj tőlem,

Hidd el nem zavarok,

Csupán csak nem látok.

Hiszen valamiben

Mindenki más.

Van aki sánta,

Van aki béna,

Van aki néma.

De olyan is akad,

Aki lát.

Én is átélhetek

Ezernyi csodát,

S végül is:

Van nekem egy titkom,

Elárulom

Ez az én másságom.

Senki nem tudja,

Hogy mikor álmodom.

 

2015

Megjegyzés: Pályázati alkotás első helyezett 2015.

 

*

 

A ZÖLDSZEMŰ SZÖRNY...

 

Mindenhonnan leskelődik

És én tartok tőle,

Figyelnem kell

A zöldszemű szörnyre...

Ki hálóját szőve

Megmérgez örökre.

Féltékennyé téve

Magadat és mást,

Nem elegáns,

Csak azért, hogy

A másik szívét

Kiterítve lásd...

A plátói szerelem

Túl korai még neked

A naplemente.

Az érzéki szerelem

Vágyakkal követel

Magának szenvedélyt,

Szívednek rejtekén

Harcol a bűn,

Legyőzve az erényt.

Fejedben érik a gondolat

S hajlik a bűn javára,

Hallgatva a vér szavára.

Mely száguldva surran

Ereidben diadalmasan,

Felajzva a kéjt,

Gerinceden át

Egészen a nyakadig,

S mielőtt egy férfi

Diadalittasan leszakajtana,

Hirtelen elhatározással

Szíved daccal ellenállana.

Akár ha jön az este,

A bűvös naplemente.

 

Szekszárd: 2018. március 24.

Zsíros Ari festőművésznőnek ajánlva csodálatos festményéhez.

A kép címe: A zöldszemű szörny

Belső látásinstrukciók alapján.

 13. ELVESZETT IDŐ – NOVELLA 

     

 Írta : Poór Edit

 
  Geraszim Görögországban, Pátra városában nőtt fel. Keresztény nevelésben részesült Hektor és Ofélia szeretett szülei által.
Hektor az egyik óriás cégnek vezérigazgatójaként mindent megtett, hogy az utódjának Geraszimot nevezzék ki. Mielőtt nyugdíjba ment volna a fiút ő maga tanította be. Szeretetteljes jellemmel rendelkező, okos férfiként hamar beletanult a vezetői munkába.
Sajnos a nyugdíjas éveket nem sokáig élvezhette, mert a hirtelen kapott szívinfarktusban elhalálozott. Felesége és Geraszim nagyon megrendültek és az elvesztés fájdalma, rettentően megviselte őket.

Poór Edit

*

Az egyik napon Geraszim az íróasztal fiókjaiban nézte át az iratokat, hogy esteleg kell - e valamit csinálni bennük, vagy leirattározhatja végleg.  Már majdnem végzett, amikor az alsó polcon, leghátul talált egy dossziét. A megdöbbenéstől még a lélegzete is elállt. Csak nézte az iratot, miközben a torkát fojtogatta a sírás és könnyei áztatták arcát. Nem tudta hirtelen mitévő legyen, hazavitte és Ofélia elé tette az asztalra. Csendben, szótlanul állt előtte összetörve és magyarázatra várt.
Amikor a nő meglátta a dossziét, szóhoz sem jutott, majd kitört belőle a zokogás.
– Bocsáss meg nekünk drága fiam, Geraszim – kérte és imára kulcsolt kézzel könyörgött neki.
– Miért nem mondtátok el?
– Elakartuk, de amíg kicsi voltál nem tehettük, mert megzavart volna. Az érettségi után szerettünk volna erről beszélni veled. Ám ott volt a felvételid és a vizsgáid, mindig akadt valami. Tudtuk, hogy meg fog rázni és nem szándékoztunk ezzel rontani az esélyeiden. Később meg már úgy gondoltuk, hogy talán jobb is, ha nem szerzel róla tudomást – válaszolta sírva és megbocsátást remélve.
– De jogom van tudni, hogy ki az igazi anyám és miért mondott le rólam!
– Igazad van. Hidd el borzasztóan sajnálom, csak arra kérlek, hogy próbálj megérteni és bocsáss meg nekünk – esedezett tovább.
Geraszimban dúlt a düh, a fájdalom és a szeretet, valamint hála érzése is, amiért ilyen jövőt biztosítottak számára. Egy darabig állt ott szótlanul, mozdulatlanul a könnyes szemeivel és megfeszült arcizmaival, majd magához ölelte Oféliát.
– Köszönöm nektek, hogy ilyen jók voltatok hozzám, ezt a biztos jövőt adtátok a kezébe egy idegen kisgyermeknek.
– Drága Geraszim, az Úr áldjon meg téged a jóságodért.
– Arra kérlek, hogy segíts nekem megkeresni az édesanyámat, ha még él egyáltalán.
– Természetesen, mindenben segítek.
Sok ügyintézést és utána járást igényelt, mire nagy nehezen sikerült felkutatniuk az édesanyja tartózkodási helyét. A férfi tele volt várakozással és kérdésekkel.
Egy szabad hétvégéjén reggel felkerekedett és elutazott Hiónába, ez egy kis község párszáz kilométerre Pátrától. Amint közeledett látta, hogy szegények által lakta negyedbe érkezik.
Torkában dobogott a szíve, amikor becsengetett édesanyja ajtaján.  Idős, alacsony termetű, sovány asszony nyitott ajtót. Ahogy a szemébe nézett, rögtön tudta, hogy édesanyja az.
– Alea, a fiad vagyok Geraszim – mondta csendesen.
– A fiam? Hát eljöttél? – kérdezte, miközben megeredtek könnyei.
– Bocsásd meg öreganyádnak, hogy vétkezett ellened – kérlelte szemeit törölgetve.
Egyszobás kis ház volt, szegényesen berendezve. Behívta fiát, aki leült az asztal melletti székre.
– Kérlek, mond el nekem, hogy miért hagytál el?
Az asszonyon látszott, hogy meggyötörte az élet. Nehezen kezdett hozzá a visszaemlékezéshez.
– Igen…, persze…, persze.
– Ez a ház a szüleimé volt. Alkalmi munkákból éltek, sokszor nem került az asztalra betevő falat. Iskoláztatni sem tudtak. Mihelyt elég nagy voltam ahhoz, hogy megfogjam a gereblye nyelét, nekem is dolgoznom kellett. Apám hamar átkerült a túlvilágra. Szörnyen nehéz sorunk volt. Egy fiú sajnos elcsavarta a fejemet. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok még anyámnak sem mertem szólni.
Sokszor éheztünk és fáztunk. Kétségbe estem, ide nem szülhettelek meg, hiszen enni sem tudtam volna adni neked.
Az egyik asszonytól hallottam, hogy ide nem messze van egy olyan ház, ami befogadja a szülni akaró nőket és három hónapig lehetnek ott gyermekükkel. A feltétele az, hogy le kell mondaniuk róla. Soha nem léphetnek vele kapcsolatba és természetesen azt sem tudtuk, hogy hová kerül majd. Minden nap arra gondoltam, gyötrő fájdalommal a szívemben, hogy talán ez lesz az a nap, amikor elém hoz majd a jó Isten és megbocsájtja vétkemet. Nem volt más választásom fiam, ne haragudj rám kérlek – mesélte könnyeit törölgetve.
A férfi megértette és átérezte anyja helyzetét. Fátyolos, könnyel telt szemmel ölelte magához életében először az édesanyját.
– Köszönöm, hogy lehetőséget adtál az életemnek. Ne félj, most már itt vagyok és gondoskodom rólad – mondta, miközben megcsókolta arcát.
„Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” /Róma 8:28/
 
Debrecen, 2023.01.14.

 14. VERSCSOKOR 

 
Huszárné Szauer Gertrúd : Ha…
 
Ha hó volnék, betakarnám,
Puha, csízmás lábnyomod,
Ha Hold volnék, megköszönném,
Mikor fényem rád ragyog.
Ha szél volnék, érinteném,

Szomorú, szép lelkedet,
Ha nap volnék, szárítanám,
Titkon pergő könnyedet.
Ha víz volnék, eloltanám,
Magányból lett szomjadat,
Ha tűz volnék, megláthatnád,
Azt is, amit nem szabad.
De én csak egy lélek vagyok,
Amely téged úgy szeret,
Arra szép szókat találni,
Csupán könnyek közt lehet.
Hiányodat elviselni,
Meddig megy még, nem tudom,
Köszönöm, hogy kisérsz engem,
Rögös, sáros utamon.

………………..

Szilágyi Anita: Szívhatás

Szívemnek nyugalom, mikor itt vagy velem,
Mellkasodra puhán hajthatom fejem,
Ölelésedbe kellemes bekuckózni,
Szíved dobbanásával sugdolózni,
 

Elfelejtem olyankor az élet baját,
Szerelmem vagy, és igaz jó barát,
Közösen jobban ízlik minden falat,
Benned rejlik a tisztaság, mit szíved adhat,
 
Bástyám vagy, kabalám, ajándékom,
Tőled elszakadni nincs szándékom,
Maradj, vigyázz rám, amíg teheted,
Nélküled egészen üres az életem,
 
Ragyogóbb a felkelő napfény párosan,
Értékes a perc, érjen a fény bárhogyan,
Egyedül iszonyatos, égő pokol,
Olyankor bennem rémület dobol,
 
Melletted feloszlanak a félelmek,
Ölelésedben biztos védelmet érezhetek,
Őszinte szerelmem neked adom,
Ne hagyj magamra, ezt akarom.
 

*

Szilágyi Anita: Tulipáncsokor

Holland tulipán

Hajnali harmatszirom -

Szerelmünk gyöngye

 

Tulipán pompa

Mosolyod sziromkehely -

Szemed fényében

 

Tulipántenger

Lágyan ringó hűs szellők -

Szélmalomtánca

 

Tulipánmezőn

Végig sikló fényárban -

Tavaszszivárvány

 

Piros tulipán

Napkorongnak csókjától -

Virulva pirul

 

Haiku tulipán szó felhasználásval.

 

………………..

 
Pitter Györgyné Enikő: Májusi reggel
(Enikő – szócseppek)
 
Rám köszön a Nap, fényes jókedvével ölel át,

üdezöld levelek libbennek, lomb sűrűjében,
hallgatom bodza ágán billegő rigóm dalát,
májusillat, méhzümmögés, zsong a levegőben.
Indulnék e hívásra, messze, hegyen túlra,
vonatfütty kísérne. Rohannának szembe a fák.
De nem tehetem, belegabalyodtam a múltba,
maradnom kell, hiába hív, kísért álom és vágy.
Kelj fel szél
vidd messze vágyamat,
ne tépje szívemet.
Ablakom becsukom
a szemem behunyom
a szívem bezárom.
 
2022. május 3.

………………

 
Hajdan Vali: Isteni barter
 
Nem török én borsot, 
inkább törökszegfűt.  
Nem perelek senkit, 
nem is szegek esküt! 
Nem vágytam sohasem 
én a Te tevédre, 
mellettem voksodat 
tán, ezért tevéd le?! 
 

Nem sajnáltam Tőled, 
mit ettél ebédre, 
de, azért előttem
ne essél Te térdre! 
Örülök, hogy néked 
tellett még fedélre, 
s nem bántam, hogy télen  
Te húztál el délre! 
 
Az mellett teszem le 
én is a voksomat, 
aki nem irigyli 
tőlem a talkshow-mat!  
Sem felső toppomat,  
sem színes shortomat, 
s megismerni vágyná 
valódi sorsomat. 
 
Felszámolnám, hogyha 
volna, offshoromat, 
megcsináltathatnám, 
ó, a fogsoromat! 
Rágravíroztatnám 
utolsó soromat: 
nem hagyom el, hazám, 
soha otthonomat! 
 
Írtam már szívekre 
ezernyi levelet, 
érkezett is arra 
tengernyi felelet. 
Ahol akkor laktam, 
sokadik emelet, 
és ahol legvégül 
a pohár tele lett.  
 
Kerestem s megleltem  
a másik felemet, 
mégis én fizetem 
sírig hitelemet.  
Használok tartósat, 
nem gagyi elemet, 
megismerhetitek   életvitelemet!  
 
Megmutattam Nektek, 
másnak is versemet, 
mindenkinek nyíló 
szóvirág kertemet!  
De, nem a testemet, 
meztelen mellemet, 
hanem az Istentől 
kapott kegyelmemet! 
 
Nem is fogom vágni 
falba a fejemet, 
megváltottam Nálad 
már a sírhelyemet! 
Odaadom Neked
szívemet, lelkemet, 
s Te leszel, ki engem  
barterből eltemet!  

………………

 
Erdős Sándor: Szarvanőtt madár
 
Sötét erdő rejtekében
táncot jár egy kismadár.
Itt hagyta egyetlen párja
nem tudja, hogy merre jár.
 

– Nem csivitel többet nékem
a fülembe hangosan –
énekli a tánca közben
vidáman és boldogan.
 
– Nem parancsol, szabad lettem
úgy élek, hogy szeretnék.
Itt hagyott a börtönőröm
rabságomból épp elég.
 
Volt idő  mikor még jó volt
mi voltunk az álompár.
Ám nem tartott túl sokáig.
Úgy hívott  hogy: Bájgúnár.
 
Ezt kikértem én magamnak:
– Nem vagyok én kanliba!
De örökké csak kiabált
nem hagyta ő annyiba.
 
Főleg mikor tojást rakott
magasra tartva csőrét.
Kiabálta a világnak
az ő nagy szenvedését.
 
Ám amikor héjak törtek
jött a nagy meglepetés.
Tojásokból előbújt sok
ígéret, s hitegetés.
 
– Azért mások a porontyok,
mert rám süt a napsugár.
MI fehérek ők feketék.
Nem számít ez. Ejnye már!
 
Neki persze nem számított,
kiabált is oly sokat.
– Igaz mások, te vagy apjuk
fogjál nekik bogarat!
 
Híztak is a kis feketék,
ám elfogytak a bogarak.
Tehetetlen lett az apjuk
nekik csak anyjuk marad.
 
Elmentek hát messzi földre,
mit itt kaptak oly kevés.
Ám Szarvanőtt madarunknak
talán nem is büntetés.

………………

 
Demeter Julianna: Mi lennék
 
Lennék szitakötő szárnyán szállva
cseppnyi lét,
Lennék forró út porából kinőtt hűsítő

menedék,
Lennék síró anyóka kezében
friss virág,
Lennék útszéli árokban nőtt
vadrózsafa ág,
Lennék virág kelyhében hívogató
édes nektár,
Lennék méhek szárnyán utazó
sárga virágpor,
Lennék szelíd szelekkel szálló
tavaszi illat,
Lennék az égen esőfelhőből hulló
zivatar,
Lennék az éjben, a sápadt Hold.
Csak az nem lennék,
akire azt mondják, hogy
volt.

 15. FATROMBITA – HUMORESZK 

   

 Írta: Véghelyi József megtörtént események alapján

(A régi idők emlékére: zenésztársaimnak szeretettel)

 
   A sors különös kegyeként élhettem meg azt, hogy közel harminc évig tagja lehettem Szekszárdon egy nevében amatőr fúvós zenekarnak. Az amatőr jelző az idők haladtával „okafogyottá” vált, mert zenei teljesítményünk méltán vetekedett a hivatásos együttesekével. Természetesen sokan próbálták „intézményesíteni” a zenekart az évtizedek során, ám a tagok lelkülete túlélte ezeket a hivatalos akarnokságokat. Fennállásunk ideje alatt sikerült megőriznünk a zene szeretetére épülő vidámságunkat, fiatalos jókedvünket. Ítélőképességem teljes tudatában kijelenthetem, hogy a „művészvilág” sok tagja a normális viselkedéstől és mentalitástól kissé eltér, - azaz  a fosztóképzőt is figyelembe véve -  abnormális, népiesen szólva egyszerűen csak „lökött”. Természetesen magamat is beleértve. Ez az állapot egyáltalán nem fertőző, viszont nem is gyógyítható, végig kíséri az embert élete folyamán. Aki ilyennek született, hát az is marad! Nincsenek feltétlenül külső jegyei, sokáig rejtve is maradhat ez a defektus, és csak hosszabb együttlét után derülhet csak ki ez az elmeállapot. Valakinél hamarabb…

 *

Véghelyi József

  Mint említettem én is zenéltem egy vegyes életkorú bandában, mégpedig a „legütőképesebb” hangszeren, vagyis 

schlagzeug-oltam, érthetőbben szólva: ütős voltam. Mikor mit kellett tennem: kisdob, nagydob, üstdob, triangulum, castagnette, tikfa, stb. Rettenetesen nagy művész voltam én is, mint a többiek. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy erre születni kell. Ha valaki a zenészek közül mégsem született őstehetségnek, akkor annak az az oka, hogy elnyomják, irigyei félreállítják. Ha egy zenészt meg akarsz sérteni, hát mondd azt neki tehetségtelen, kutyaütő…!  Garantált lesz a siker.
     A zenekar társadalmi összetétele az idők során szükségszerűen folyamatosan változott. Az ’50 - es évek végén mint úttörő zenekar alakultunk meg, de az idő haladtával  később KISZ ifjúsági zenekar lettünk, azután a rendszerváltozás érződött szele miatt Ifjúsági Fúvószenekar  cím hangzott jobban. A ’90-es évektől kezdve pedig a Német Nemzetiségi Fúvószenekarrá avanzsáltunk. Ja kérem, aki fizet az parancsol. Zenei teljesítményünk csúcsán a tagságunk fele diplomás lett, de érettségije mindenkinek volt. Később még egyéb neveket is ráaggattak a zenekarra, de a karmesterünk Miklós bácsi visszavonulásával már semmi sem volt a régi. Fájdalom, de akkor én is befejeztem a zenei karrieremet. De ez egy másik történet kezdete lenne.
   Sokat zenéltünk évtizedeken keresztül. Szinte mindenhol megfordultunk: kultúrházakban egész estét betöltő műsort állítottunk össze, adtunk térzenét, hangversenyeztünk a környező országokban. Társadalmi ünnepeken menetre játszottunk indulókat. Meg is jegyezte tréfásan az egyik volt munkahelyi főnököm a rendszerváltás után, hogy én ne sokat ugráljak, egy szavam se lehet az „átkosra”, mert május elsején a mögöttünk vonuló „főelvtársak” úgy igazgatták a lépteiket, ahogy én doboltam! Mi tagadás: így volt! Így lettem „szekértoló” helyett”„szekérdoboló” az elvtársi időkben!
  A szekszárdi fúvószenekar egyik alapítója, karmestere, hangszerelője Miklós bácsi volt, aki a Liszt Ferenc Zeneiskola igazgató-helyettesi feladatait is ellátta. A városban közismert és közkedvelt személynek számított.  Mindig vidám és jókedvű volt. Értette a tréfát, és csinálta is! Ő volt Szekszárd Miklós bácsija fiatalnak, öregnek egyaránt. A zenészek egymás között egyszerűen csak „Öregnek” nevezték. A diákjai és a szórakoztató zenészek között megfellebbezhetetlen tekintéllyel rendelkezett.

   *

 Akkortájt a zeneiskola a megszűnt Skála helyén volt. Az épület egykor jobb időket látott polgári családé lehetett, ez a belső struktúrán látszott, mint ahogy az is, hogy a háború után semmiféle tatarozást, festést/mázolást nem végeztek rajta. Közvetlenül a kapualjból nyílott Miklós bácsi tanári irodája, amely kb. 15–18 m2 lehetett. A szoba színét már régen nem lehetett megállapítani a vastag cigaretta füsttől. Hát ott akkora jövés-menés volt mindig, mint egy orvosi rendelőben influenza idején. Tanári szobája zenei Mekkának is beillett. Aki szórakoztató zenésznek számított, azok közül mindenki megfordult nála legalább egyszer életében. Az ifjúság tanítása mellett ellátta az  OSZK megyei képviseletét minden nyűgével, bajával együtt. (OSZK – Országos Szórakoztató Központ.) Ez a munka tulajdonképpen adminisztratív jellegűnek számított: tagdíjak beszedése, zenészek vizsgáztatása, kiközvetítések, stb.
A régi zeneiskola a lebontása után új épületbe költözött, egy kicsit méltóbb helyre, a város központjában levő báró Augusz Imre rezidenciájának történelmi falai közé. Mind a mai napig ott is van. Az átköltözés csak a geokordináták megváltozását jelentették, mert a „zenei műhely” szellemisége a régi/új falakon belül változatlan maradt…!
    Ennek a zenei műhelynek két egymástól jól elkülöníthető időbeosztása volt. Délelőtt a hivatásos zenészek jöttek – mentek, délután pedig a zeneiskolai tanulóké volt a terep. Száz szónak is egy a vége: megfordult ott cigánybanda, bárzongorista, ifjú titánokból összeverbuválódott beat zenekar, és egyéb bukott, meg nem értett egzisztencia. Ott olyan nem volt, hogy hívatlan látogató. Ha véletlenül odavetődött valaki, hát annak meg sem kellett szólalnia. Leülhetett valamelyik sarokba, és csak úgy zúdult a nyakába a „vaker”, a duma. Ha a végén kitámolygott zúgó fejjel az irodából, akkor azt sem tudta az illető, hogy fiú-e vagy lány. Ilyenkor szoktuk javasolni, hogy menjen be a legközelebbi W.C.- be nemi identitását tisztázni…!

 *

   No, de ne felejtkezzünk el kultikus tárgyunkról a fatrombitáról. Balladai homály fedi eredetét. Csak sejthetem, hogy valamelyik asztalos kolléga készíthette Miklós bácsinak. Maga a hangszer valamilyen leírhatatlan elegye volt, a riadókürtnek, klarinétnak, és a történelmi drámákból ismert fanfárnak…Hossza 25 – 30 cm körüli lehetett és ahogy a neve is utal rá: fából készült. A színe nagyon fontos: koromfekete. Miklós bátyám, aki szintén zenész volt elnevezte klavikordnak. Ennek a jó csengésű műremeknek volt egy óriási hibája: nem hangszer volt! Bár ellátták mindenféle furatokkal, lyukakkal, megszólaltatni azonban nem lehetett, mert a bemeneti és a kimeneti nyílás között nem volt kapcsolat. Korpusza és fúvókája is volt, azonkívül – eléggé el nem ítélhető módon – még egy festéktartállyal is rendelkezett. Ebbe a tartályba kellett beleönteni a kormot…! Ám a koromnak valahol ki kellett jönnie, ha belefújtak, ezért a fúvóka két oldalán egymástól kb. 4 – 5 cm-re két pici furat szolgált erre. A többi a fatrombita szájhoz illesztésén, és a pszichológián múlott.
   Egy biztos: valaki előbb - utóbb belefújt, természetesen a határozott tiltás ellenére. Nagyon fontos volt a lelki felkészítés, hogy az illető ne akarjon belefújni, kipróbálandó a zenei képességeit. Ám ha mégis megtette lebeszélésünk ellenére, akkor mi Pilátus módjára mostuk kezeinket…Az ördögi pszichológia, az érdeklődés felkeltése a helyzettől függött: ha valamilyen nagy orcájú zenész vetődött oda, akkor a sikeres taktika az volt, hogy nem régen kaptuk a klavikordot, és csak kísérleti célból van nálunk. A különleges kialakításának megfelelően kifejezetten a magasabb fekvésű hangok megszólaltatására fejlesztették ki. Nem is képes rá bárki, hogy megszólaltassa, csak akinek megfelelő a száj-szerkezete! Persze előtte a provokatőr a szájához tette, felfújta az arcát, de ügyelt arra, hogy ne engedjen levegőt a fúvókába:  és íme nem is szólat meg, bebizonyítva, hogy tényleg különleges szájalkat kell hozzá. A fatrombita két kiömlő nyílása kissé feljebb volt a fúvókáénál. Amennyiben felfelé álltak a nyílások, úgy az illető arcát kormozta be, ha lefelé álltak, akkor  a ruhája kormozódott össze, eléggé el nem ítélhető módon!
   Ez a taktika a felnőtteknél szinte mindig bevált, ám ügyelni kellett arra, hogy komoly maradjon az álnok, cselvető arca, már csak a hatás kedvéért is! Zeneiskolai tanulóknál - a naivitásuk miatt – nem volt szükség felnőtti praktikákra. A délutáni tanítások természetesen órarendi beosztással követték egymást, tehát mindig lehetett tudni, hogy ki lehetett volna a potenciális áldozat. A gyerekeknél nagyon óvatosan kellett kiválasztani az arra alkalmas személyt ( a családi háttér, papa/mama beosztása, értik-e szülők a viccet, vagy nem stb.?). Bár akkoriban nem volt szokásban a tanárokat megverni, mégis jobb volt a békesség.
   Vizsgáljuk meg, hogyan működött a tanulók becserkészése! Mint említettem Miklós bácsinak sok teendője volt a tanításon kívül is, és előfordult, hogy pár percre  kiment valahová ügyeket intézni. Mielőtt a delikvens megjelent az órán, a fatrombitát előre kitette valaki jól látható helyre, vagy tüntetőleg akkor vették elő valahonnan, ügyelve arra, hogy az „áldozat” észre vegye. Valakit mondtam, mert 3-4 gyerek mindig lézengett az irodában. Egyszerűen azért, mert vagy sokkal előbb jöttek, vagy nem akaródzott még hazamenni. Látszólag a fatrombitával  a szobában levők nem is foglalkoztak többet. Nem így a jövevény…Persze a kiszemelt áldozat érdeklődni kezdett a klavikord iránt. Itt elég volt annyit mondani, hogy ha nagyobb leszel belefújhatsz…A többi a gyereken múlott: alig várta, hogy a bennlevők ne figyeljenek oda, elkapta a fatrombitát és persze belefújt teli tüdőből. A hatás sohasem maradt el! Ritkán az is előfordult, hogy Miklós bácsinál csak egy szem diák volt, a fatrombita pedig „véletlenül” az íróasztalán maradt. Ekkor a figyelmeztetés úgy szólt: kisfiam, hagyd békén azt a hangszert, nem a Te színvonalad. Az ilyen esetekben elegendő volt az is, hogy az Öreg hátat fordítson és a szekrényéhez menjen valamilyen kottáért, mire visszafordult addigra egy kormos arcú kéményseprő-segédet látott összemaszatolt arccal…! Akárhogy is történt a skandalum, a vége természetesen mindig hatalmas röhögés lett. Arról nem tudok, hogy valaki ezen megsértődött volna, de arról igen, hogy  a pórul jártak közül sokan igyekeztek másokat is sorstársukká tenni…Se vége, se hossza az ilyen jellegű eseteknek. A zenészek között lassan kezdett elterjedni a klavikord  áldásos tulajdonsága, ezért egyre kevesebb lóvá tett paciens került a hálóba. Ideje volt tehát másik terep után nézni. Ha idétlenséget kellett elkövetni, hát akkor a zenészekre, művészekre bizton számítani lehetett. Érdemes idecitálni az egyik legmaradandóbb esetet!
De ez már egy külföldi hangverseny körúton történt!
 

*

  1974. augusztusában vendégszerepeltünk az  NDK-ban. A lehetséges közlekedési eszközök ismeretében  legcélszerűbb megoldás a vasúti utaztatás volt .Viszonylag hosszú idejű útnak számított Budapesttől Drezdáig, de ki törődött vele akkoriban! A hangszerek nálunk voltak, így aztán hol zenéltünk, hol idétlenkedtünk, múlatva az időt. Prágán keresztül vitt az utunk, ahol mozdonyt kellett cserélni, mert a két villamos vontatás műszaki paraméterei eltérőek voltak. A cseh fővárosban sokat álltunk technikai okokból, és a „művészeket” huzamosabb ideig tétlenül hagyni nem ajánlatos…
   Egyszer azonban minden véget ér, s így elindulhattunk Drezdába. Akkoriban Kelet-Németország meglehetősen feszes rendőr-állam volt, az összes konzekvenciáival együtt. A vasút stratégiai ágazat mindenhol, mindenféle értelemben. Ez lépten-nyomon látszott az NDK vasúti emberállományán is. Mi zenészként csak a kalauzzal találkoztunk. Képzeljünk el magunk elé egy középkorú, magas, snájdig, egyenruhába öltözött közeget, akinek olyan patyolatfehér volt az inge, hogy a mai mosóporok belesárgulnának az irigységbe. Az egyenruhájának gombjairól a Nap sugarai szégyenkezve verődtek vissza.
   Hősünk - a kalauz - a feszes szolgálati szabályzatnak megfelelően időnként le-föl mászkált a vagonban vigyázva a rendet, elvégre nemzetközi utasok voltak a felügyeletére bízva. Hivatalának teljes tudatában viselte beosztását, igyekezve, hogy még véletlenül se mosolyodjon el, mert rögtön oda lenne a tekintélye. Egy idő múlva valami történhetett a feszes szolgálattal, mert néha elmosolyodott, különösen akkor, amikor minket, zenészeket meglátott a hangszerekkel együtt. Mi csak gondoltuk, hogy fiatalabb korában maga is zenélhetett, és előtörhettek benne az ifjúkori emlékek. Pechjére…!
   A vagon kupékra volt osztva, de mivel meleg volt az ajtók nyitva álltak, s időnként nosztalgiával az arcán meg-meg állt a közeg különböző hangszereknél. Legjobban  a helikonok tetszettek neki,  tudva levő, hogy az egyik legnagyobb rézfúvós hangszer. Szerencsére néhányan tudtak valamennyit németül, s megétették a kalauz atyai, leereszkedő kérdését, ami imígyen hangzott:
  - Gondolom, nehéz lehet egy ilyen nagy hangszert megszólaltatni…?
Ő még nem tudta, hogy kár volt ilyent kérdezni tőlünk, de ha már kegyeskedett a hatóság leereszkedni hozzánk, a póri néphez, hát akkor ugyebár válaszolni is illik! A legnagyobb tréfacsináló éppen egy helikonos volt, s nem is maradt el a válasz:
- Á, egyáltalán nem nehéz, hanem ezt a kis feketét – mutatta a fatrombitát -  no, ehhez más komoly erő kell..!
Többen közülünk már a szájuk szélét rágták, mások kihátráltak várva a becsapódást…! Az eredmény nem is maradt el. A szolgálatában feszes kalauz teli tüdőből belefújt a fatrombitába. Először nem is tudta a szerencsétlen, hogy mi történt vele, csak becsukott szemmel lassan visszaadta a trombitát és szép lassan kihátrált. Az igazsághoz tartozik, hogy nem is mertünk azonnal hangosan röhögni, mert kicsit durvára sikeredett az akció, csak amikor többet nem jött vissza a kalauz, akkor törtünk ki! Egész Drezdáig nem láttuk többet.
  Természetesen kíváncsiak voltunk arra, hogy mi lett a további sorsa, ezért leszállás előtt benyitottunk a közeg kabinjába. A látvány egyértelmű volt: ült a szolgálati székén hátrahajtott fejjel, összekormozott inggel, s a szemére vizes zsebkendőt tartott. Magában mormogott valami olyant, hogy:
- Skandal, unerhörten Skandal…
Persze, hogy mit mondott, akkor nem teljesen értettem, inkább sejtettem. Egyben azonban biztos voltam, hogy nem a megbonthatatlan német-magyar barátságot méltatja…!

 16. VERSES EMLÉKEK 

 
Jártó Róza: Csillagporból vacsora...
        Mamára gondolva
 
A bögrét két kezéből letette,
Köténye zsebében pogácsa,
S sorba tömte kedvesen
A padlás lépcsőfokán

Sorban ülő pulyákba.
Maszatos kis orcájukon
A redők csíkja remegett,
Ahogy a sorban ülő hét gyerek
A sápadt arcú mama mókázásán
Boldogan nevetett.
Sötét volt már, ezer csillag ragyogott,
Bevilágítva a lépcsőn ülők haját,
Kik az éhségtől csillogó szemmel
A mama mókázásán
Felhőtlenül kacagott.
Bádog bögre a kézben, a cukros,
Forró, ecetes tea is fogyott,
A mama öntögette szépen, sorban
A piros-pöttyös kannából,
Amit magával hozott.
A vacsora ennyi volt, a mókázás maradt,
Megtört szemű anyám a pogácsát
Osztogatta, nem vétve el a sort,
Etetve a gyermek-hadat, míg magának
A zsebében semmi se maradt...
 

……………..

 
W. Ábrahám Erzsébet: UTÓIRAT 

( egy barátságról )
 
Nem üzen, nem szól;
a lelke csodaszép csend volt,
valami különös, titkos áhítat,
amit az őszi napfény is átitat...
S az égbolt gomolyog kéken,
a szívemből egyszer csak kilépett,
lábnyoma után csillagok maradtak,
s a felhők bánatot havaznak...
 

*

 

W. Ábrahám Erzsébet: VIRÁGOK

 

Virágok, virágok, miért is nyíltok,

kezeim között miért is sírtok,

kit sirattok, miféle könnyel,

talán záporral, talán égi gyönggyel?

És ki lesz akire rátaláltok,

ki lesz, akit majd megcsodáltok,

egy teremtmény...ember, vagy angyal?

Aki reám néz a felkelő Nappal...

S az égtükrébe beleírom sorsom,

kék tintával, hogy a felhőkre is folyjon,

hogy a szenvedés csillag lett kezembe,

s olykor elfeledem nem jut már eszembe

tán a májusi orgonaillat,

mely a szívekről tovaillan,

és tovaillan minden szép emlék,

vársz-e rám, vagy már elfeledtél...

 

………………

 

Bodnár Papp Irén: ÖRÖK SZERETETTEL

 

Anyám egy angyal, s ő sem tudja tán,

Hogy napfény fészkel gyönyörű haján,

És szép szemében tavak fénye ég,

És szárnyait a hajnal bontja szét.

Anyám egy tündér, meséből való,

Áldott és ékes ajkán minden szó.

Anyám a minden, s vele jóapám,

Ők vigyáznak lent rám, mindörökre már.

*

Bognár Papp Irén: VOLT NÉHÁNY SZÉP KAKASUNK 
 
Volt néhány kakasunk, szivárvány tollúak,
büszkék és ragyogó piros tarajúak.
Volt bizony hófehér és volt szénfekete,
s volt sok pompás tyúkunk, akik laktak vele.

Gyermekkoromban, szinte minden napon,
ők voltak a reggel ezernyi hajnalon.
Ők voltak az óra élő muzsikái,
ők voltak a hajnal harmatos csodái
Hová lett a sok szép kakas kukorékú?
Csend lapul a házra, s ez milyen szomorú.
Megöltök mind őket, s húsukat felfaltuk,
meghaltak dalaik, s lelkünk velük hullott!
Eltűnt a gyermekkor, s aranyló ködében,
kukoricát visz anyám ékszín kötényében.
Suhognak a szárnyak, s almafa virágja
száll az édesanyám nevető arcára.
Milyen szép a reggel, de még szebb a hajnal,
kitárni ablakom, fürdeni harmatban,
megszólal a kakas, kíséri harangszó.
Nagy álmát alussza öreg harangozó
Elmúlt ódon órák, és régi emberek,
Dolgos két kezüket az Isten áldja meg!
Maradjon öröknek ez az emlékképem,
Hajdani időknek tűnő emlékében.

 17. A KOCSONYA – ANEKDOTA 

   

 Írta: Nagy Vendel

 (részlet a kocsonya receptjéből)

 
Mindig szerettük, mikor Latabár Kálmán énekelte, hogy remegek, mint általában remegni szokott a kocsonya Miskolcon. Ilyenkor nagyokat nevettünk. Mindig is furdalta az oldalamat, hogy miért is remeg a kocsonya, és főleg miért pislog az a kocsonya? Apám, mikor hazajött a tanyáról és öt csöppnél többet ivott, akkor a mama mondta neki, hogy olyan laposakat pislog, mint a miskolci kocsonya...
De hát mit jelenthet ez? Honnan ered ez a szólás? Kutatni kezdtem a dolog után és sok érdekes történetet találtam. Íme, az egyik..
Már rég volt, a régi békebeli időkben, mikor még Ferenc Jóska volt a K. UND K., vagyis a császár és király, állt az út mellett egy fogadó, ahová betérhetett a fáradt és éhes, szomjas utazó.
A kocsmárosné híresen jó szakácsnő volt és az arra utazók vagy a rendszeresen vásárba vonulók mindig megálltak egy jó ebédre vagy egy kancsó borra. Voltak, akik a gazdaasszony híres húsleveséért jöttek be, de mégis leghíresebb étke a miskolci kocsonya volt. Pedig hát nem is Miskolcon játszódik a történetünk, csak az étel receptje odavalósi.
Az este is megfőzött egy nagy fazék kocsonyának való körmöt, fület, farkat, és hogy ne csak csontos legyen a lében, egy nagy hátsó csülköt is beledarabolt, nehogy megszólják, hogy csontból főzi a kocsonyát.
Jó sok ideig főtt az étel, mert kemény húsú és nagy volt a disznó és sokára puhult meg a hús, de volt rá idő abban a még nem rohanó ánti világban. Cseréptálakba szépen kimerte a levet és utána minden tálba mindegyik húsféléből rakott bőven, hogy aki megeszik egy ilyen adag kocsonyát, az estig kibírja éhezés nélkül.
Akkortájban még hűtőszekrény híján a pincéket használták hűtőkamraként, mert a kútba ennyi tányért nem lehetett leengedni. A cselédlány lehordta a még langyos tálakat és egy deszkára rátette a pince fala mellett majdnem csak a földre, hogy néhány óra múlva már ehető legyen a finom kocsonya. A mai Köjál ezért rég bezárhatta volna a vendéglátó egységet, de ez akkoriban még nem volt divat.
Egy éhes csapat kanyarodott be a kocsma udvarára, és adtak a lovaknak vizet és abrakos tarisznyát, majd aztán betértek a fogadóba, ahol faasztalokhoz ülve kérték a szokásos kocsonyájukat és a meszely borukat.
Hordták is fel serényen a tálakat, amiben már remegett a kocsonya leve, félve az eztán következő tortúrától. Az éhes parasztgazda furán nézegette az előtte álló, illatozó tálat és hangosan hívta a szakácsnőt.
- Mit hozott nekem, hiszen ez az étel pislog.
Hitték is, nem is, de odatolongtak az asztalhoz. S valóban a tál közepén ott pislogtatta hatalmas szemeit egy nagydarab pincebéka. Először megdöbbentek, majd sikítottak a női személyek és a béka csak laposakat pislogott, de a riadalom ellenére nem mozdult, mert nem tudott, belefagyott a kocsonyába.
Mint később kikövetkeztették, hogy is kerülhetett a tányérba a rusnya állat. Bizonyára fázott a talpa és a még meleg tálba mászott melegíteni a békatalpait. A kocsonya lassan kihűlt, a béka elaludt, a kocsonya megaludt és a béka beledermedt a levesbe. Utána meg saját erejéből kimászni nem tudott és a félhomályos pincében nem vette észre a vaksi cseléd, hogy egy másfajta hús került az ételbe.
Aztán jót nevettek a dolgon és még évekig is emlékeztek az esetre, és a pironkodó fogadósnétól ezután sokáig úgy kérték az ebédet, hogy ha lehet, béka nélkül szolgálják fel..
Így történnek az emlékezetes szállóigék, és a legendák évtizedekig terjednek szájról szájra. 

 18. DÁMA LOVAG NAGY CYNTHIA VERSEI 

 

Csillag galaxis

 

Mikor beléptél a kapun hozzám, szívem majd kiugrott némán..

alig szólva átkaroltál, azon nyomban megcsókoltál.

Mézédes csókjaidtól mámorosan, ajkaidra tapadva viszonoztam.

Csillogó szemeidbe belenéztem, abban a pillanatban éreztem , elvesztem!

Egy csillag galaxis a Te szemed, mely vágytól égve megperzsel teljesen.

A délutáni napsugár is ránk mosolyog, most azt érzem, hogy felhőtlenül boldog vagyok.

Hozzád bújtam karjaidba csendesen, átöleltél simogattál kedvesen.

Mintha mindig ismertelek volna lelkünk teljesen összefonódva,

megadtuk neki ami jár testünknek pedig amit kíván!

Az érzelmek szelíd vonatán, melyre fölrepített a Főnix madár,

s beléptünk a holdsugár álomteli udvarán.

 

/N.C.jogvédett vers /

 

*

Sétálok az őszben
 
Sétálok az őszben, felhőtlen
napsütésben. A zümik sietősen
serénykednek, hogy még minél
több virágnektárt begyűjtsenek....
 

A sünike is keresi a menedéket,
hol télire családjával befészkelhet.
Megadta magát a nyár, de még
itt maradt pár melengető
 
fényes napsugár. A fecskék is
gyülekeznek, pár nap és el is
tűnnek ....
Már kocsiban ülve, az úton
repesztve , elém tárul az ősz
minden szépsége !
 
Jobbra a sárguló fakoronák,
melyek néhol aranyló barnává
váltanak át..
Balra az örökzöld fenyvesek,
hol körbe – körbe fel – fel csillan
a Duna sima víztükre !
 
Magamba szívom az oxigén dús
nyirkos levegő párlatot, s
gyönyörködve csodálom
e páratlan varázslatot !
 
Mosolyt csal arcomra a
színek sok kavalkádja,
melyet szívembe zárva
megőrzök a jövő nyár
utánra....
 

*

A nyár varázsa

 

Milliónyi virág a harmatos réten, tengernyi apró fűszál,

megannyi éden...

cseppecskék csillannak a nap bűvöletében.

A korán kelő ember gombát keres éppen,

micsoda zsákmány terül el előtte, hatalmas Pöffetegek

mezője!

Hinni sem akarta, még szemét is meg dörzsölte

most aztán meglesz a családnak ebédje.

Lágy szellőben akác, s bodza illat lengedez,

orrot csiklandó afrodiziákumok ezek

lelket felemelő pozitívumok,

el nem felejtendő bioritmusok.

Szemet gyönyörködtető bazsarózsa és liliomok hada,

ez bizony a csodás nyár maga, a melengető s éltető napsugár hátasa.

Sose érjen véget e szép évszak varázsa!

 

D.L.N.C.jogvédett verse

 19. A REPTÉR – ELBESZÉLÉS 

  

 Írta: Krivák-Móricz Judit

 
  Mindenki ismeri Franciaországot, igen kellemes hely, szeretik a turisták, de van egy hely, ahová az emberek zarándokolni mennek és ez Loures. Még nem voltam, de igen, vonz a lehetőség.. Szóval sokan mennek Lourdesbe, ki azért hogy gyógyuljon, vagy megerősítse hitét, vagy visszakapja azt, de leginkább a gyógyulni vágyók keresik fel. Igen hisznek benne, hogy hátha..,talán pont ők.., és ez így van rendjén, Egy alkalommal valahol Európából jött egy férfi, Neki is gondjai voltak és elment, csak a vízért, hogy hátha... Otthon is jó lehet még az, és van a családban beteg. Miután megmerítette a flakonját, rátekerte a kupakot és a tömeggel elindult a vissza az úton Irány a reptér. 
Zsúfolt volt a váró, tele rengeteg emberrel, és hogy nehogy már 

jó legyen, igen kemények a jelenlegi vámellenőrzések.

Krivák-Móricz Judit

*

Valami új izét készítettek, fejlesztettek ki az országban. Ez a szer színtelen, szagtalan, víz színű vegyszer, és ha felkerül a repülőre fel lehet vele robbantani, és akkor egy csomó ember halálát lehet előidézni, A vámosok ezért tüzetesen átvizsgálnak mindent, de legfőképpen a folyadékokat, és nem engedik meg, hogy a repülőgépre felkerüljön bármiféle "gyanús" folyadék, tehát az ellenőrzés tüzetes és hosszadalmas, A férfi kezében a flaska Loudes-i vízzel várja a sorát, A vámosok meg akinél folyadékot találnak azonnal elkobozzák. A mi férfiúunkra kerül a sor. Azonnal kiszúrja a vámos, és felszólítja a delikvenst, hogy adja azonnal át azt az izét a flaskával együtt. A férfi semmit sem tudarról, hogy ott tulajdonképpen miért is akarják elvenni tőle a "kincsét".
 
- Na, azt nem kapjátok meg! Már hogyne! Nem azért utaztam én ide, és nem azért fizettem ennyit az utazásért, repülő. szállás, étkezés, zarándoklat. Egy fenét neked vámos! Ezt ugyan nem kapod meg,! Ez az enyém! Ezért jöttem! Csak ezért! Hosszú és keserves volt az út, és most... el akarod venni? Na azt nem!
 
A vámos nézi a férfit kérdőn, vár, először türelemmel, aztán mivel nő a várakozók sora egyre dühösebb a vámos, most már türelmetlen, és itt ez a férfi, és nem adja.. a fene a fejét!, Hát nem ért a szép szóból? Nem akar ő bajt, csak azt a flaskát a tartalmával!
Nehogy baj legyen, esetleg...  a férfi már dühöng, hát mi a fenét akarnak tőle? Nem csinált ő semmit és különben is mi ez itt? Ő azt hitte Európában van és európai módon fognak vele viselkedni, nincs szakálla, és turbán sincs a fején, és nem hord földig érő fehér leplet sem és ő különben is keresztény...- akkor meg?
Már mindenki a férfit és a vámost nézi, hogy mi lesz a fejlemény.
A vámos most már egyértelműen nyújtja a kezét a flaska felé. A flakon lehet vagy 1 literes, tele víz színű izével…
A férfi dühöng, nehogy már neked legyen igazad vámos!, Te akartad elvenni a kincsemet? És az, hogy Te mondod meg, és egyáltalán, mit képzelsz? Neked mindent szabad? Nem egy táskányi antraxot cipelek magammal! Ez egy szentség! Ez egy gyógyszer! Ez egy lehetőség a gyógyulásra, ez egy "csoda" és akkor jössz te, na ne...!
A férfi ott és mindenki előtt és mindenki szeme láttára és szó nélkül lecsavarja a flakon kupakját, szájához emeli a flaskát és egy huzatra kiissza a flaska tartalmát az utolsó cseppig...
 
2007.09.17.

 20. KÖZÉLETI RIPORTOK – WESSELY GÁBOR ROVATA 

     

A cukrász, aki soha nem veszekszik

 
A 84 éves Zsitvai János 70 éve cukrász. Felesége, fia és lánya is

az, bár egyikük sem

Zsitvai János

 erre a pályára készült. Fia villamosmérnöki, lánya közgazdász diplomát szerzett, aztán mégis apjuk szakmáját vitték tovább. Felesége a tolnai áfész pénzügyi osztályvezetője 

volt, de férje 1970-es szívműtétje után, jó ideig ő működtette az ipart. Üzletvezető volt 1993-as nyugdíjba vonulásáig. Közben, 

1981-ben még a mestervizsgát is letette. Persze Zsitvai János sem tétlenkedett ez idő alatt, csak egy kicsit visszafogottabban dolgozott.
Budapesten született 1934-ben. Tízévesen, a bombázások elől menekült Tolnán élő nagy-szüleihez, s aztán sorsa úgy alakult, hogy ott is maradt. Az utcájukban lakó cukrász, Vancsura Pál volt a bérmakeresztapja, akinél 1948 és 1950 között kitanulta a mesterséget. Dolgozni a szekszárdi vendéglátóipari vállalatnál kezdett, aztán visszakerült Tolnára, az áfész cukrászdájába, amit 1951-1969-ig vezetett. Közben, 1964-ben letette a cukrász mestervizsgát, és 1966-ban vendéglátóipari technikusi végzettséget szerzett, Pécsen. Többször próbált önállósodni, de az áfésznek vétó joga volt, amivel élt is. Nem akartak konkurens, maszek kisiparost látni a településen. Az akkori alapelv így szólt: ellátatlan területen esetleg engedélyezhető a magánvállalkozás. De nem volt ellátatlan a terület, mert ő ellátta.

Wessely Gábor  

 Végül, Szekszárd szélén, a Tartsay utcában nyithatott cukrászdát,   1969 május 1-jén. Jelenleg négy egységet működtet a Zsitvai   család:  egyet Tolnán, hármat Szekszárdon. A legismertebb a Mikes   utcai. A szülők, koruk miatt már nem vesznek részt a napi   munkában. Inkább az öt unokával foglalkoznak. Zsitvai János sok   idejét szenteli a horgászatnak. Szálkára jár, fogott már az idén   húszkilós busát is, de visszaengedte, mert az éjszakába nyúló   halpucoláshoz nincs kedve.
 Korábban, huszonévesen ügyesen rajzolt, festett. Két évig járt a     tolnai festőművész, Martinek József képzőművészeti körébe.   Akkoriban készült szénrajzait, vízfestményeit, olajképeit máig őrzi. Kézügyességének, szépérzékének nagy hasznát vette a cukrászatban is. A hatvanas években számos országos szakmai versenyen nyert, illetve előkelő helyezést ért el, dísztorta és napi készítmény kategóriában.
Aktív korában a szakmája egészét ismerte és művelte. Még fagylaltkészítő gépet is tervezett, fagylaltpultot is gyártott. Univerzális kisiparosnak számított, aki örömét leli a munkájában, és sosem ideges. Pedig gyakran nyomták a melót hajnali háromtól este kilencig a feleségével. Egyszer egy alkalmazottjuk megkérdezte: hogyan vezetik le a feszültséget, hogy lehet, hogy sosem veszekszenek?
Erről nekik az a véleményük, hogy ahol nincs probléma, ott nem kell veszekedni, ahol van, ott meg nem a veszekedés a megoldás. Mindent meg lehet beszélni higgadtan, ésszerűen.

 21. SZERKESZTŐI ÜZENETEK 

 
Kedves szerzőtársaink!
Fontosnak tartom, hogy a Magazin mindig a megfelelő időben kerüljön az olvasókhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy „biztonsági okokból” több lapot szerkesszek
egyszerre. Ezért azt a gyakorlatot vezettem be magam számára, hogy egy – két hónappal előrébb tartsak, mint a tényleges dátum. Tehát például ezt a júniusi
Magazint már májusban kezdtem el összeállítani, hogy bőven legyen időm válogatni az alkotások között, valamint  fel lehessen készülni a váratlan
eseményekre is.
Itt jönnek be a szerzőtársak! Arra kérek mindenkit – ha lehet - , hogy ne az aktuális hónapban gondolkodjanak, hanem egy – két hónappal előrébb. A gyakorlatban
ez azt jelenti, hogy ha például a júniusi Magazinban szeretnének megjelenni, akkor már áprilisban/májusban juttassák el munkáikat a szerkesztőségbe.
Természetesen mi nem vagyunk „hatóság”, ahol szoros határidők vannak. Ha valakinek az előre dolgozásra nincs lehetőség, hát az sem tragédia…!
A szerkesztő.

…………………….

Csomor Heni segítő munkatársam jelezte, hogy a Magazinnal kapcsolatos észrevételeket, megjegyzéseket az ő e-mail címére küldik/ külditek.
Arra kérek mindenkit, hogy hozzám,. a szerkesztői e-mail címemre ( veghelyo@t-online.hu) juttassák/juttassátok el ezeket, mert érdemben engem érint, és az én kompetenciám ezekre  reagálni!
Köszönöm! A szerkesztő.

……………

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: Véghelyi József -  MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd Csapó Dániel utca 27.

……......……

Aktív segítségem is van: Csomor Henriett személyében

……....….

E-mail: mailto:veghelyo@t-online.hu
Telefon: 06-74-315-012 – naponta 14:00-tól 17:00 -óráig
illetve: mailto:irodalmimuveszetiujsag@gmail.com

……................

Jelen vagyunk a Facebookon is:
https://www.facebook.com/profile.php?id=100093636735452&__cft__%5b0%5d=AZUJiDsLPQdFF3A9USBPstlvEHwI-tWDc7qa6qSu8f1z03_IVu_pBlimZiipxbNvm8XALVvuSflNRqiRnzZCV2AJdlZ66KTU2639wQzLYys9lVTgtJ7oF-O3YIEKzyMm7kM&__tn__=-UC%2CP-R

……….........…

 
Magazinok küldése
MINDENKI MEGKAPHATJA SAJÁT EMAIL CÍMÉRE.
Kérje a  szerkesztőtől.
A MAGAZIN INGYENES.  

…………………

 
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók
számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linkeken lehetséges:
 

 http://megszolalok.blogspot.hu

http://www.muveszetimagazin.blogspot.com

 ………………

 
A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.
A szerzői jogokat fenntartjuk.
Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor elő veheti.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

………………

Kedves olvasóink !
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Néhányan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az összes többi is!
A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
 
Mindenkinek jó olvasást, és jó szórakozást kívánunk az újság külső és belső munkatársai..                                                    

........

Megszólalok Művészeti Magazin 1406 lapszám: 2024. június

……

VÉGE